Csendélet

 

          (vihar után)

 

Egy családi vihar, dörgésekkel,

villámlásokkal, csapadék nélkül,

a múlt század deréktáján, vagy annál

kicsivel föntebb. A szereplők még

ott válnak kámforrá, azon nyomban,

beleértve azt is, aki a viharról

szólal éppen. A szája jár csupán

a képen, a fogai ápoltak és

épek, a vihar egyet sem tépett még

ki közülük, egy szörnyű csavarással,

a többi hangképző szerve azonban

szerteillant a családdal. Ajkai

vannak csak meg, meg a nyelve, mely malom-

lapátként örvénylik a tudattérben.

 

 

 

Szeptember végén

 

Ülünk a lefegyverző napsütésben,

párolgunk, kopárodunk, halljuk, hogy

a fejétől bűzlik a hal, a halat

magát azonban nem halljuk, elhalad

mellettünk némán, az árnyék nyirkában,

egybeolvadva az iszap ezüstös

villódzásával. Az iszap a napon

megrepedezett, morajlás támad,

és elhal hamar, az úttest felől,

mely a falumból jön és a faludba

vezet; fejed az ölemben éppen,

mikor a tünetek egyszerre újra

jelentkeztek. Sütött a szeptember

végi, délutáni nap, a tó vize

borzongatóan hideg, a színe

sokára viszont ismét tükörsima.

Aggódva nézem, csakugyan alszol-e.

Fuldokoltam, a fejem majd’ széthasadt

a feszült figyelemben. Fejben dől el

minden, ezt hallom húsz-huszonöt éve

az utcán, a buszon, villamoson,

orvosi rendelőkben, és olvasom

is nem egy lapban, könyvben vagy inter-

netes felületen, ezért aztán nem

sokat sírnék utána, ha egyszercsak

el találnám veszíteni a fejem.

Jelenetet rendeznék, önfeledten,

magamból kikelve, kékesfekete

körmökkel az oxigénhiánytól.

Vénámból tinta folyna vér helyett,

nézném, hogy hízik a betűm a csönddel –

reszketve térnél magadhoz ölemben,

s szólnál felülve: Beesteledett?