1. A metamorfózis

Volt egy öreg, 1964-es motorom. Noha egyáltalán nem kíméltem, ritkán hagyott cserben, bár annak a minősítésétől, amit legutóbb művelt velem, egyenlőre inkább eltekintenék. Könnyű, egyhengeres motor volt. Hengerűrtartalom: 123 cm³. Kompresszióviszony: 8,0 ± 0,2. Névleges teljesítmény: 5,5 Le, fordulatszám 5000-5200/perc. Porlasztó: egytorkú, súbertűs, zárható levegőszűrős. Ezeket az adatokat “biztos ami biztos” alapon közlöm – ha esetleg valaki kételkedne az alább elmesélendő tények valódiságában.

Tavasz volt, gyönyörű tavasz, s a városra lassan ráterült az alkony, a mellékutcákban az épp rügyfakadásnak indult fák árnyai is kezdtek homályba veszni.

Hazafelé motoroztam, mikor az az ötletem támadt, hogy iszok egy kis tejet. Szeszélyes, végzetes ötlet! Akárcsak az ember, aki visszamegy, hogy közelebbről megbámulhasson egy balesetet, s közben maga is a kerekek alá kerül. Szóval vettem a tejcsárdában egy kisüveg tejet, becsúsztattam a zakóm belső zsebébe, s visszaültem a motorra.

Bedugtam a kulcsot, benyomtam az indítógombot, s ekkor hirtelen valamiféle fuvallat simított végig a homlokomon, valamiféle nedves szellő, s én azon nyomban semmivé lettem. Legalábbis úgy tűnhetett egy kívülálló szemlélőnek. A motor felberregett, vezetője viszont eloszlott a légben.

Ez azonban nem igaz. Nem tűntem el, csupán villámsebesen összezsugorodtam, körülbelül akkorára, mint egy gázmolekula. Az első pillanatban fel sem fogtam, hogy a porszemnél is kisebb vagyok. Azt hittem, hogy a világ nőtt olyan elképzelhetetlen méretűvé, hogy képtelen vagyok a magam picinyke agyával felérni; hatalmas szappanbuborékok töltik ki a teret, s ezek présében lógok. Egy idő után azonban megértettem, hogy ténylegesen én kicsinyültem le, a futball labdanagyságú szappanbuborékok pedig mintha molekulák lennének, s alaposabban szemügyre véve őket láttam, hogy tényleg azok. Nem estem kétségbe, s nem is ijedtem meg. Csupán arra voltam kíváncsi, megvan-e még a zsebemben az üveg tej. Megvolt, s ettől megkönnyebbültem. Sőt, vidámság fogott el: micsoda rendkívüli helyzet! A motort nem láttam, eltakarta előlem a sűrűn gomolygó füst. Anélkül tudnék Swift egy liliputijának a szemébe menni, hogy az észrevenné.

2. A beszippantás

Moccanni sem tudván, a matt buborékok szorításában ott lógtam tehetetlenül a légben. Valamiért nem éreztem magam a teremtés urának, de még egy szabad akarattal rendelkező lénynek sem. Különösen akkor nem, amikor egy hatalmas szikla közeledett száguldva felém, s kis híján agyonlapított. Az egyetlen dolog, amiben szabad akaratom megnyilvánulhatott, az volt, hogy felkapaszkodtam a szálló szirtre, s kicsit kényelmesebben elhelyezkedtem. Bizonyos megmagyarázhatatlan jelekből arra következtettem, hogy a szikla és a bennünket ringató levegő határozott irányban mozog.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, de már kezdtem unatkozni, mikor azt vettem észre, hogy az imbolygó labdák között egyre kevesebb és kevesebb fény szűrődik át, s a távolból fülsiketítő zaj, ütemes robbanások hallatszanak. Először egyáltalán nem értettem, majd amikor kapizsgálni kezdtem, minden hajam szála az égnek állt: saját járgányom motorja szívott magába. Nehéz számot adnom a rám törő érzésekről, hiszen valószínűleg én leszek az első ember, akinek egy motorkerékpár belsőégésű motorjában kell elpusztulnia. Pánik fogott el, reményvesztett rémület, meg amit akartok. A vidámság nyomtalanul eltűnt. Éreztem, hogy valamit tennem kéne, hogy valamiképp segíteni kéne magamon, de hát értsük már meg, mit tehettem volna, mikor egyre közelebb és közelebb a vég.

Egészen addig nem fogtam fel, hogy miért történik minden olyan lassan. Hiszen a motornak meglehetősen magas fordulatszámon kellett dolgoznia, s a légszűrőbe jutott levegőnek is alig egy másodperc alatt el kellett használódnia. Mégis, az idő bizony hogy lassabban folyt számomra. Valójában a gondolkodásom és a fiziológiai folyamataim zajlottak sokkal sebesebben, mint normális testméret esetén. Ezért az idő megnyúlt.

Agyam lázasan kereste a kiutat. Csak abban bízhattam, hogy fennakadok az olajtükrös légszűrőben, ily módon egy darabig még életben maradok, s ezalatt majd kitalálok valamit. Ez azonban hiú reménynek bizonyult. A fényes, fehér gomolyok valami sokkal nagyobb és ragacsosabb anyaggal keveredtek össze. A kenőolajjal, amihez nyilván hozzátapadtak a levegőben szálldosó porszemek. A kevercs letépett a szikláról, s a sötétben csak annyit tudtam kivenni, hogy az valahol mögöttem maradt. Kinyújtott kezeimmel próbáltam megkapaszkodni a szűrő valamelyik rekeszfalában, de az őrült káosz magával rántott és sodort tovább. Arra az emberre hasonlíthattam, aki egy futball labdába próbál beleharapni. Mindennek a tetejébe az ár lemállasztotta rólam összes ruhadarabomat, s azok is – az üveg tejjel egyetemben – eltűntek a sötét morajban. Pucéran és összezúzva teljesen eszemet vesztettem, s elállatiasodva ordíbálni kezdtem: “Segítség!”. Mintha valaki is meghallhatott volna!

Felvillant bennem, hogy így, mindenfelől szorongattatva és megtöretve mindjárt elájulok, és ettől valahogy nyugodtabb lett a fejem. Nem veszítettem el az eszméletemet.

Hirtelen megkönnyebbültem. Az új áramlat, amelyik felkapott és magával ragadott, legalább már a csontjaimat nem zötykölte-törte össze. Megértvén, hogy a porlasztóba jutottam, megint csak iszonyat fogott el. Miután megmenekültem az olajban való megfulladástól, most majd lángok között lelem halálomat, elégek. Eszembe jutott, hogy a porlasztó tűszelepe nem zár tökéletesen, s ezen keresztül szivárog a benzin. Kapkodva próbáltam tájékozódni, s valahogy odaférkőzni. Azonban továbbra is koromsötét volt, s az áramlat vitt magával, mindig csak előre. Világossá vált, hogy az efféle gondolatok minden időkben csupán a fuldoklónak nyújtott örök szalmaszálat jelentik. Úgyhogy fel is hagytam a menekülésről való elmélkedéssel, s igyekeztem gondolataimat más irányba terelni. Mellesleg szólva, bárhogy is erőlködtem, szemeim előtt nem peregtek le elmúlt életem képei, holott – mindenki azt mondja – valami ilyesminek kellett volna történnie.

A végtelen világmindenségről kezdtem tűnődni, s benne az ember parány voltáról és nagyságáról. Pascal jutott az eszembe, meg a tejesüveg, amelyik szerencsésebb volt mint én, és minden bizonnyal a légszűrőben kötött ki. Tej a vírusoknak. Meg sajnálni kezdtem, hogy nincsenek gyerekeim, nincs feleségem: egész életükben találgatnák, hová tűnt a papa, hová a férjuram. Dante is felderengett, poklostul-mindenestül, s arra jutottam, hogy neki elég lett volna négy ütem mindezen borzalmak ábrázolására. Még valami átvillant az agyamon (hát nem furcsa? egy ilyen helyzetben?), ám ekkor hirtelen minden üres lett köröttem. A henger égésterében találtam magamat.

3. A kompresszió

Készülj, bíztattam magam. Mégsem olyan jó, ha az ember mindig mindent előre tud. Ez esetben is jobb szerettem volna semmit nem tudni a belső égésű motorok működési elvéről, jobb szerettem volna váratlan hirtelenséggel elhunyni. Aligha létezett a földön akár csak egyetlen ember is, aki pontosabban megjósolhatta volna, hogy kisvártatva mi történik vele, mint én abban a pillanatban. Mindjárt kezdődik, mondogattam magamban. És kezdődött.

A kompresszióviszony 8,0 ± 0,2, futott át az agyamon. Istenkém, add meg nékem azt a – 0,2-t, s éreztem, hogy a szemgolyóm a szemüregembe préselődik. Felordítottam a fájdalomtól, de ez csak a kezdet volt. A következő pillanatban beszakadt az egyik dobhártyám. A másik valami csoda folytán ép maradt. Utolsó erőmből ökölbe szorítottam mindkét kezem, s eltökélten próbáltam ellenállni a rám nehezedő nyomásnak, de mindhiába. Elsőnek a hasizmok mondták fel a szolgálatot. Hasam behorpadt és a gerincemre szorult. Egy iszonyú erő az izmokkal – mintha acélsodronyból lettek volna – körbetekerte a csontokat, s azok ropogni kezdtek. Mindjárt, mindjárt megáll a szív, s akkor – vége. Valahol a mélyben azonban még mindig ott pislákolt az öntudat. Vártam a szikrát, ami majd belobbantja ezt az egész poklot, de az késett.

4. A mű

Szörnyű robbanás és vakító láng. Most már aztán minden váratlanul történt. Bár szikra nem volt, a káosz mégis berobbant. Detonál, suhant át az agyamon, s elvesztettem az eszméletemet.

Talán még jó is, hogy nem láttam azt a tűzfolyamot, amely aliganem olyan volt, mintha az egész világ gyulladt volna ki. Mintegy álomban éreztem, hogy zuhanok lefelé, a szakadékba, s magamhoz tértem.

Az utolsó lángcsóva fényében még láttam, hogy az ellenkező irányból valami vagy valaki elsuhan mellettem, de azután a forró áramlás újra belemártott a sötétbe, s tovaragadott. Mindkét lábam el volt törve, akárcsak a jobboldali bordáim. Szörnyű fájdalmakat okozva valami a sötétben a testemnek ütközött. Jajgatva repültem tovább. Tényleg nem járt köszönet a sorsnak azért, hogy életben maradtam, vagy hogy döbbenten csodálhatom az ember tűrőképességét, kitartását. A rettenetes fájdalmak szinte eszemet vették. A bőr a fejtetőmön és másutt is szörnyen viszketett. Nyilván megégtem.

Most még lassabban repültem. Egy hűsebb áramlatba kerülve próbáltam egy kissé összeszedni gondolataimat.

Először is megállapítottam, hogy a hangtompítódobban vagyok. Már tudtam, hogy életben maradok, bár ennek egy cseppet sem örültem. Azután azt próbáltam kitalálni, hogy a hengerből kifelé repülve kit is láthattam. Hirtelen beugrott: hát egy másik embert, nyilván egy kíváncsiskodót, aki meg akarta nézni a járó motorkerékpárt. Most már nem éreztem magam olyan magányosnak ebben a végtelenül nagy világban.

Hirtelen megint világos lett. Fehéres fényt sugárzó labdák között találtam magam, abban a térben, amelyet nem is olyan rég voltam kénytelen elhagyni, s ahová már nem reméltem, hogy valaha is visszatérhetek. Nagyon szerettem volna meglelni az üveg tejemet is. De azért nélküle is megvoltam.

Abban a pillanatban a jó fülemmel a magasból robbanást hallottam, amely azonban halkabb volt, mint a korábbiak, s újra belezuhantam a sötétségbe.

Már valakinek az orrában voltam, már szálltam az új, az ismeretlen kínszenvedések felé, mikor hallom ám:

– Úristen, hogy szennyezik a levegőt! Úristen.

Bizonyám. Úristen!!!

FORDÍTOTTA BOJTÁR ENDRE

Saulius Tomas Kondrotas (1953): litván író. A vilnai egyetemen filozófia-pszichológia szakon végzett. Első regénye, A kígyó pillantása 1981-ben jelent meg. (Magyarul Bojtár Endre fordításában: 1986., illetve 1990. A regényről lásd: Margócsy István: Marginália, 2000, 1994/3:57–62. A magyar fordítást szlovénre fordította és 1993-ban megjelentette Mariborban Joëe Hradil. A regény ezen kívül megjelent franciául és svédül is.) Kondrotas ezt követően kiadott még két vékony kötet elbeszélést és egy regényt (És megszomorodnak, kinézve az ablakon, 1986), majd 1986-ban disszidált. Aminek következtében könyveit minden szovjet könyvtárból kiselejtezték, s nevét sem volt szabad leírni. Kondrotas először Amerikában élt, majd 1989 és 2004 között Prágában vezette az Amerika Hangja nevű rádióadó litván szekcióját. A rádió bezárása után visszaköltözött Kaliforniába, jelenleg is Los Angelesben lakik, s ékszerfotózással keresi a kenyerét. Nyugaton felhagyott az írással, mindössze néhány rövid elbeszélést publikált, köztük három olyat is, amelyet angolul írt. Ennek ellenére Litvániában is lassan felismerik jelentőségét, azt, hogy alighanem az egyetlen modern litván író, akinek munkássága világirodalmi színvonalú. 2007-ben Vilniusban kiadták majdnem összes elbeszéléseinek a kötetét, amelyből az itt közölt írást (Facecija) is vettük. Az alábbi beszélgetés a Tikëti ir rašyti (Hinni és írni, Vilnius, 2002, Aidai) című, 21 kortárs litván író írását tartalmazó kötetben jelent meg.