Saulius Tomas Kondrotas
Beszélgetés a hitről és a vallásról
Hatottak-e Önre valaha is akár litvániai, akár külföldi egyházi emberek, vallásos gondolkodók, s ha igen, ez miben nyilvánult meg?
Amíg Litvániában éltem, valahogy nem volt egyetlen pap ismerősöm sem, a vallásos filozófia vagy a vallásos irodalom pedig nem vonzott. Az egyetemen hallgattam filozófiatörténetet, s ennek keretében olvastam vallásbölcselőket is, de gondolataik nem érdekeltek. Később, már Nyugaton úgy hozta a sors, hogy több lelkésszel, pappal összeismerkedhettem, keresztényekkel és nem keresztényekkel egyaránt. Ezek általában eleven gondolkodású, melegszívű, intelligens emberek voltak. Kevésbé jó benyomást keltettek a Litvániából származó katolikus papok, de közülük csak néhánnyal találkoztam, ezért nem vonhatok le messzemenő következtetéseket. Mindenesetre akiket én megismertem, azok – kevés kivétellel – sötét, egyoldalú gondolkodású, mondhatni őskövületek voltak.
Miként fogja fel a keresztény hitet, Istent? Milyen az Egyházzal a kapcsolata?
Istenben nem hiszek, a keresztény hitet pedig csupán egynek tartom a sok vallás közül, amelyeknek a legfontosabb feladata az ideológiai ellenőrzés: szabályozni a társadalmi együttélést és fenntartani a rendet. Nekem nincs az Egyházzal semmiféle kapcsolatom, de úgy gondolom, az jó, hogy egy nagy csomó sötét embernek van valami közössége, amelyhez odatartozhatnak, s ily módon nem érzik magukat olyan magányosnak és fölöslegesnek. Ha ez a menedék nem lenne, a világban még nagyobb lenne a káosz.
Hogyan alakult ki az Ön vallásos, illetve vallástalan tudata? Milyen vallásos (transzcendens) tapasztalatot nyújtott Önnek gyerek-és ifjúkori környezete?
Gyerekkoromban ott lógott az ágyam fölött egy színes litográfia, amelyen Szent Teréz volt látható, meg a kínzására használt ijesztő eszközök. A szemközti falon egy kis fakereszt, a komód fiókjaiban a sok rózsafüzér, a tetején imádságos könyvek. Mindenféle, ami a háború előtti időkből maradt. Szüleim gyerekkorukban még hittek Istenben, később már nem, apám legalábbis még titokban sem volt hívő. A családból senki nem járt templomba. Bizonyos katolikus ünnepeket – a húsvétot, a karácsonyt – megünnepeltek és mindmáig megünnepelnek, de pusztán hagyományból, vallásos tartalma ezeknek már nincs. Azonban annyi ilyen érintkezési pont volt a hitélettel, hogy miután kiolvastam egy csomót ezekből a komód tetején heverő katekizmusokból és a szentek életéről szóló könyvekből, úgy tíz éves korom körül elhatároztam, hogy megkeresztelkedek. Igaz, az elhatározás nem tartott ki, s pár hónap múltán semmivé lett. Később soha többé meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A filozófia- és a vallástörténet azután arról győzött meg, hogy minden vallás történeti jelenség, az emberi társadalom terméke, s mindegyiknek saját története, fejlődése van. Másrészt ahhoz, hogy megértsük a világot, nincs szükség istenekre. Isteni vonásokat nem látni a valóságban, arra pedig, hogy valakit imádjak vagy valakihez fohászkodjak, nem érzek késztetést.
Véleménye szerint milyen viszonyban áll egymással vallás és irodalom? Elképzelhető-e a mai időkben vallásos irodalom, vallásos költészet? Hogyan kerülheti ki a tendenciózus moralizálást? Vannak-e jelenleg Litvániában vallásos ihletésű költők, írók?
Azt hiszem, olyan értelemben, hogy az irodalom ne tudna meglenni vallás nélkül, s hogy minden vallásnak feltétlenül szüksége lenne valamiféle irodalomra, nincs szükségszerű kapcsolat vallás és irodalom között. A művészetnek annyi a kapcsolata a hittel, amennyi általában a művész világnézetének. A világ nagy és tarka, s a hit csupán egyike a társadalmi jelenségeknek, csupán egyike a világnézet aspektusainak. A vallásosság színezheti a művészi alkotómunkát, a hit lehet a művész értékrendjének az alapja, lehet ihletforrás, de ugyanez elmondható a hitetlenségről is.
Vallásos irodalom, vallásos költészet mindaddig lesz, amíg lesznek hívő művészek. Kétségtelen, hogy manapság erősen lecsökkent a kereslet az effajta irodalom iránt, de akik a keresletre figyelve vesznek tollat a kezükbe, azok általában amúgy is gyenge költők.
A tendenciózusság, a moralizálás bármilyen művészetnek kárára van, a vallásos irodalomnak ehhez semmi köze. Ezt kikerülni soha nem fog sikerülni. Mindig lesznek moralizáló, de persze ugyanúgy lesznek nem moralizáló írók is. Ezt befolyásolni aligha sikerülhet, bár egy megfelelő irodalmi kritika sokat segíthetne.
A mai litván vallásos irodalomról semmit nem tudok, de azt minden különösebb odafigyelés nélkül is észlelem, hogy megszaporodott a vallásos jellegű publicisztikai írások száma.
Úgy tűnik, írásaiban nem kis helyet foglal el a vallásos (metafizikai) réteg. Prózájában mi a jelentősége a bibliai témáknak, motívumoknak, képeknek, embereknek, helyzeteknek? Ezeknek mi a funkciója? Milyen bibliai értékek vezérlik az életében?
Az, ami írásaimban vallásos rétegnek tűnhet, soha nem egyenlő a szerző metafizikai álláspontjával. Ez csupán eszköz, vagy inkább forrás (akárcsak a néprajz vagy az antropológia), amelyből meríteni lehet, hogy az ember valami másfajta gondolkodásmóddal ruházhassa fel a szereplőit. Másrészt pedig a Biblia évezredek alatt kicsiszolódott mítoszai nagyon szépek, s ez a szépség arra csábítja az embert, hogy újra meg újra visszatérjen hozzájuk, ízlelgesse őket, s a Szentírás motívumait megpróbálja saját írásaiba beleszőni. Személyes életemet csak annyiban vezérlik a bibliai értékek, amennyiben azok jelen vannak a zsidó-keresztény hagyomány által megalapozott modern civilizációban. Soha eszembe sem jutott, hogy valamit azért teszek vagy nem teszek, mert a Biblia útmutatását kell követnem.
Mint író, már végleg letette a tollat? Írói munkássága csupán a múlt egy szakaszát jelentik, amely segített leépíteni a totalitárius rendszer, de amely közben maga is megszűnt?
Nem tudom. Soha nem vállaltam semmiféle kötelezettséget, se arra, hogy leteszem a tollat, se arra, hogy felveszem. Az írás számomra nem volt misszió, írtam, mert jól esett. Aztán meguntam az írást, mint ahogy korábban meguntam a rajzolást és a festést is. Úgy tűnt nekem, nagyjából már minden meg van írva, ismételgetni meg nem akaródzott. Nyilván nincs minden megírva, de ahhoz elég sok, hogy az olvasó válogathasson. Másrészt írni nem lehet, megszakításokkal, csak a szabadidőben. Gyakran egy hétnek is el kell telnie, amíg megfelelő lelkiállapotba kerülsz, amíg a beleérző képességed működni kezd. Ez a folyamat éjjel-nappal tart. Ha ugyanebben az időben valami mást is kell csinálnod, ha szétaprózod magad, akkor megette a fene az egészet, kezdhetsz mindent elölről. Az írás – az szakmai ügy. Jelenleg más vágányokon futok. A jövőben persze mindez változhat.
A 20. század második felének litván írói közül Ön azok egyike, akik a legerőteljesebben tagadják a paraszti kultúrában gyökeredző nemzeti tudatot, s az evvel együtt e kultúrában megbúvó vallásos kultúrát. A kozmopolita tájékozódás megfelelő garancia arra, hogy kiláboljunk a kulturális provincializmusból és hogy egyúttal megújítsuk az irodalmat, a kultúrát?
A nemzeti tudat, a nemzeti gondolat átmeneti és művi képződmény, amely Európában az első vámuniók mentén, s eredendően politikai megfontolások alapján alakult ki, noha például a keresztény gondolkozásnak teljességgel ellentmond. Történelmileg nézve, az ember az évezredek során a legkülönfélébb közösségekben találta meg identitását, s a nemzeti identitás ebben az összefüggésben csak egy pillanat. A vallásos kultúrát nem vádolnám kulturális provincializmussal, a nemzettudat azonban számomra nagyon is szemellenzőnek, az értelemre és az érzelmekre rakott béklyónak tűnik. Az irodalom, a kultúra akkor tér majd magához, ha vastagabb lesz az emberek pénztárcája. Minél nagyobb lesz a fizetőképesek száma, minél szélesebb a piac, annál több petróleum jut majd a kultúra, az irodalom lángjára. Annak valószínűsége, hogy három ember közül egynek szüksége lesz irodalomra, igen csekély. De embermilliók esetében kialakul az igények sokfélesége is.
Az elkeresztényietlenült térben milyen értékeket kínálhat a mai, Isten nélkül élő embernek a kortárs irodalom? Az erkölcsi relativizmus kívül esik az Ön által ábrázolt világ határain? Van-e írásaiban valamiféle mankó, amelyre támaszkodva figurái megmenekedhetnek a reménytelenség és személyiségük szétesése elől?
Az első kérdésre azt válaszolnám, hogy az irodalom elsősorban is kitágíthatja az ember szemhatárát, megmutathatja a világ, az élet gazdagságát, feltárhatja az érzelmek és a gondolatok hatalmas változatosságát, s ennek révén képes érezni és gondolkozni tanítani, jellemet és személyiséget formálni. Képes kifejleszteni az ember értékérzékét, s itt nemcsak az erkölcsi, hanem az esztétikai értékekről van szó. Nem tudom, hogy az én írásaim bárkit is megmentettek volna a kiábrándultságtól, de úgy gondolom, hogy minden jó könyv gazdagítja a személyiséget. Az erkölcsi relativizmusról így nagy hirtelen semmi nem jut az eszembe.
Olvassa a mai litván irodalmat? Felemelkedőben van a megszállás éveinek “kulturális romhalmaza” alól? Látja valamilyen jelét annak, hogy valóban reneszánszát éli?Hogyan járulhat hozzá az író egy polgári, demokratikus társadalom, egy közösségibb állam megteremtéséhez?
Nem követem figyelmesen a mai litván irodalmat, de nem hinném, hogy itt valamiféle reneszánszról beszélhetnénk, hiszen a mi irodalmunk soha nem volt erős. Sem a háború előtt, sem a szovjet megszállás éveiben. Voltak és vannak figyelemreméltó íróink, de az írásművek nagy tömege mindig gyenge volt. Persze másutt is nyilván hasonló a helyzet.
Ami pedig azt illeti, hogy az író mivel járulhat hozzá egy demokratikus társadalom kialakításához, az érvényes, amit az előbb az értékekről mondtam.
Fordította Bojtár Endre