Paksa Rudolf – A magyar szélsőjobb

I. Történeti áttekintés

A magyar szélsőjobboldal, vagy legalábbis amit így szokás nevezni, meglehetősen sokszínű jelenség. Gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza. Innen örökölte a dualizmust elutasító úgynevezett függetlenségi gondolatot, valamint a nacionalizmust, a magyar birodalmi ábrándokat, s a vele szorosan összefüggő turanizmust. Utóbbi szervesen kapcsolódott a faji alapú gondolkodáshoz, amely a szélsőjobboldal egyik fő jellemzője lett – ilyen értelemben állították fel a nemzethez tartozás általuk kívánatosnak tartott kritériumait is. Az említetteket egészítették ki a 19. század utolsó harmadában megjelent antimodernista nézetek: a zsidóemancipációt elutasító antiszemitizmus, a kapitalizmussal szemben kialakult agrárius mozgalom, valamint a keresztény reneszánsz. Utóbbi a századfordulón a szekularizáció jegyében lezajló kultúrharc során született, s előbb defenzív, majd egyre inkább terjeszkedő rekrisztianizációs törekvés volt. E folyamatoknak a magyar társadalomfejlődés sajátosságai (a zsidóság erős városiasodottsága) miatt kivétel nélkül volt zsidóellenes jellege is. Ki kell azonban emelnünk, hogy ezek az eszmék és mozgalmak mégsem sajátosan magyar jelenségek, hanem a korabeli Európában másutt is megtalálhatók, sőt többnyire csak némi késéssel érkeztek Magyarországra – éppen a magyar társadalmi-gazdasági rendszer viszonylagos elmaradottsága miatt.

A mai értelemben vett szélsőjobboldal azonban csak az 1918–1919-es forradalmakra adott válaszként született meg. Alapvető jellemzője, hogy az elutasított liberális kapitalizmus és kommunizmus helyett egy nemzeti-keresztény alapokon álló “harmadik utat” remélt. Ez a korábbi gazdasági-társadalmi viszonyok radikális átalakításával járt volna. Ebben a tekintetben is sok párhuzam fedezhető fel más európai országokkal. Egyedül Oroszország járt “előrébb” – illetve egy kissé eltérő úton –, mivel ott már az 1905-ös forradalom után megszületett az ottani szélsőjobboldal. Mivel a magyar szélsőjobboldal születése egybeesett a Monarchia és a Magyar Királyság széthullásával, ezért célkitűzéseik között Nagy-Magyarország megvédése, majd az elvesztett területek visszaszerzése is hangsúlyosan szerepelt.

Fontos kiemelnünk, hogy a magyar szélsőjobboldal már születésekor sem volt egységes. Ide tartoztak a Horthy vezette Nemzeti Hadsereg radikális tisztjei (akik a MOVE magját adták), a Peidl-kormányt puccsal megbuktató Fehérház- csoport, valamint a főváros utcáit kezükbe vevő radikális ifjúság, és a legnagyobb társadalmi beágyazottsággal rendelkező Ébredő Magyarok Egyesülete. A politika világában elsőként a korábbi kereszténypártok nyomába lépő radikális keresztény-nemzeti pártok használták ki már meglévő szervezeti bázisukat, így az ellenforradalom első hónapjaiban ők lettek a hangadók, a keresztény-nemzeti harmadik út első magyarországi képviselői.

A hagyományos politika tapasztalt képviselői, valamint a konzervatív egyházi vezetőség azonban a régi rend helyreállítására törekedett. E csoport vezéralakja volt gróf Bethlen István, s a radikálisok felé is nyitott gróf Teleki Pál. Éppen ezért nem véletlen, hogy előbb a radikálisokkal kompromisszumkész (így például a zsidó egyetemi hallgatók számát korlátozó numerus clausust is támogató) Teleki lett miniszterelnök, s csak utána következett a radikális politikát megvető és taktikus manővereivel felszámoló Bethlen. Õ már 1919. február 18-án mondott programbeszédében kifejtette, hogy “mi nem a[z őszirózsás] forradalom ellen küzdünk, hanem a forradalom kinövései ellen, nem az ellenforradalom eszközeivel, mert az ellenforradalom a forradalomnak ikertestvére az erőszakban.” Céljaik eléréséhez elengedhetetlen volt, hogy sikerült megnyerni e politikának Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét, az ország kormányzóját. A konszolidáció tehát az eldurvult viszonyok normalizálása (különítmények feloszlatása, valamint a közbiztonság, a közrend és a közszolgáltatások helyreállítása) mellett a kezdetektől törekedett a megerősödött radikálisok visszaszorítására is (vagyis arra, hogy csökkentsék a súlyukat a parlamentben és a kormánypártban, valamint megszüntessék az utcai politikát). A radikális politika hangadóit 1922–23-ra ellehetetlenítették, az 1920-as évek közepére pedig az utcai erőszakot is felszámolták, s ezután az csak elszigetelt és súlytalan esetekre került sor. E kontextusban értelmezhetőek Horthy 1923. nyarán mondott, utóbb elhíresült szavai:

Ebben az országban rendnek kell lennie, és én rendet fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleges baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.

A kormánypártban ülő, csalódott radikális politikusok Gömbös Gyula vezetésével 1923-ban szakítottak Bethlen politikájával, s egy évvel később megalapították a fajvédő pártot. Ennek hamarosan bekövetkező bukása világossá tette, hogy a Bethlen által kialakított politikai rendszerben az ellenzék jóval kisebb lehetőségekkel rendelkezett, mint a kormánypárt. Utóbbi akár adminisztratív eszközökkel is gátolta az ellenzék szervezkedését. E tapasztalat a politikai ambíciókkal rendelkező Gömböst visszavitte a kormánypártba, sőt a kormányba is, a gazdasági világválság idején pedig miniszterelnök is lett. Ekkor megkísérelte ugyan – a korábbi fajvédő szólamokat elhagyva – a fajvédő politika lényegét megvalósítani, de elképzeléseit nem tudta keresztülvinni a továbbra is Bethlen hatása alatt álló Horthyn.

A gazdasági világválság azonban nemcsak Gömböst hozta helyzetbe, hanem az ellenzéki politikára is fogékonyabbá tette a lakosságot. Ekkor aratták első sikereiket a német mintát másoló magyar nemzetiszocialista pártok. Ezek a korábbi fajvédő programnál többet követeltek, s faji alapú (leginkább zsidóellenes) totalitárius államot akartak. Első képviselőik jól éreztek rá a kordivatra, amikor Hitler szólamait visszhangozták, tartós sikert azonban nem értek el. A kaszáskeresztes Böszörmény Zoltán azért nem, mert sem politikai tapasztalatai, sem pénzügyi háttere nem volt. A nyilaskeresztes vezérek (Meskó Zoltán, Festetics Sándor, Pálffy Fidél) rendelkeztek ezekkel, korlátozott sikereik voltak is, a kormányzati ellenszél azonban fokozatosan felőrölte lelkesedésüket. Az évtized végére az is kiderült, hogy valójában közel sem akartak olyan radikális változásokat, mint amilyet szavazóik reméltek tőlük. Így helyüket azok a ’30-as évek második felében szerveződő pártok és politikusok vették át, akik valóban “rendszerváltást” követeltek, nem csak szociális intézkedéseket és reformokat.

A totalitárius államot követelő nemzetiszocializmusnak a különböző európai országokban más és más változatai jöttek létre. Így például a hitleri Németországban a nácizmus, a Mussolini vezette Olaszországban a fasizmus. A nemzetiszocializmus magyar változatát Szálasi dolgozta ki, s Prohászka Ottokár nyomán hungarizmusnak nevezte el. Ezzel Szálasi a ’30-as évek utolsó harmadában vitathatatlanul a magyar nemzetiszocialista mozgalmak szimbolikus vezéregyénisége lett. Hangsúlyoznunk kell ugyanis, hogy más országokkal ellentétben Magyarországon a nemzetiszocialista tábor szinte soha nem volt egységes, hanem mindig több kisebb-nagyobb párt rivalizált egymással. A legsikeresebb ezek közül Szálasi mozgalma és az erre épülő pártjai lettek, utóbbiakat azonban időről-időre feloszlatták. A kormánypárt ugyanis – Horthy és konzervatív tanácsadói javaslatára – kezdettől rendészeti kérdésként kezelte a szélsőjobboldal ügyét. Így Szálasit is bebörtönözték. Ez mozgalmának két szempontból is jót tett: egyrészt hívei körében még hitelesebbé tette Szálasi személyét, másrészt így pártját a sokkal jobb vezetői adottságokkal rendelkező Hubay Kálmán irányította, aki 1939-es választáson sikerre is vitte.

Érdemes még megemlítenünk, hogy a szélsőjobboldal erősödéséhez két tényező kellett. Egyrészt a Bethlen által kialakított politikai-gazdasági-társadalmi rendhez való merev ragaszkodás, s az ezzel szembeni növekvő elégedetlenség. Másrészt pedig olyan támogató nemzetközi környezet (a Harmadik Birodalom megerősödése), amelyben úgy tűnt, hogy a jövő a nemzetiszocializmusé. A ’30-as évek utolsó harmadában három különböző miniszterelnöki kísérlet is született a magyar szélsőjobboldal leszerelésére. Darányi Kálmán azzal próbálkozott, hogy paktumot köt a szélsőjobboldallal, ahogy Bethlen is tette a ’20-as évek elején a szociáldemokratákkal. Eszerint néhány parlamenti mandátumért cserébe elvárta volna, hogy a kormány lojális ellenzéke legyenek. Horthy azonban nem nézte jó szemmel a szélsőjobboldallal való lepaktálást, ezért leváltotta miniszterelnökét. A Darányit követő Imrédy Béla elképzelése az volt, hogy jelentős reformokat hajt végre az országban, s elsősorban a zsidóság kárára akarta javítani a szegényebb társadalmi rétegek helyzetét. Portugália és Ausztria példája lebegett a szeme előtt. Ez egyúttal figyelmeztetés is volt: míg Portugáliában sikerült egy jobboldali diktatúrával elejét venni az ottani nemzetiszocialisták hatalomra jutásának, Ausztriában ugyanez a program végül megbukott, a német megszállást követően hatalomra kerültek a nemzetiszocialisták. Horthy azonban – konzervatív tanácsadói biztatására – ezt a programot is elutasította, s menesztette Imrédyt is. Ekkor egy olyan politikusnak, Teleki Pálnak kellett volna megakadályozni a magyar nemzetiszocialisták előretörését, aki korábban már bizonyított. Ennek érdekében Teleki minden legális, sőt azon is túlmenő eszközzel fellépett a szélsőjobboldallal szemben. Taktikázással, adminisztratív fellépéssel, lejáratással és a szélsőjobboldal által is követelt intézkedések részleges megvalósításával (szociális reformok, zsidótörvények és rendeletek) komoly eredményeket ért el a szélsőjobboldal parlamenti frakciójának meggyengítése és szavazóbázisuk apasztása terén. A külpolitikai nyomás azonban túl nagy volt. Ez vezetett Teleki öngyilkosságához, és a szélsőjobboldal hatalomra kerüléséhez is. A szélsőjobboldal rövid országlásának előfeltétele volt Magyarország német megszállása. Ekkor ők az ország minden lehetséges erőforrását alárendelték a német hadicéloknak, s ezzel jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az ország területén elhúzódó háborúskodás végül mintegy 900 ezer halálos áldozatot és a nemzeti vagyon mintegy 40%-ának pusztulását eredményezze.

1945 után Magyarországon tudatosan üldözték a szélsőjobboldalt. Képviselőit a népbíróságok, nézeteiket pedig az antifasiszta propaganda bélyegezte meg, s próbálta likvidálni. S bár kétségkívül sok elfogultság mutatható ki az egykor velük szemben lefolytatott eljárásokban, a vesztes és sokat szenvedett országban teljességgel érthető volt az elégtétel iránti igény. Ilyen máshol is megnyilvánult. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ez azért történt így, mert az országot megszállták a szovjet csapatok. A franciák például sokkal nagyobb mértékben utasították el és büntették meg nyilvánosan az egykori kollaboránsokat, mint a magyarok. A berendezkedő kommunista diktatúra idején Magyarországon szélsőjobboldali politikára tehát egyáltalán nem nyílt lehetőség. Az emigrációban azonban igen. A világ számos pontjára (Ausztriába, Németországba, Angliába, Dél-Amerikába, Ausztráliába, az Egyesült Államokba és Kanadába) szétszóródott egykori szélsőjobboldaliak igyekeztek megőrizni és az új körülményekhez igazítani nézeteiket. Ez többnyire azt jelentette, hogy immár a demokrácia híveként állították be magukat, egykori zsidóellenességüket Izrael-ellenességre és holokauszttagadásra cserélték, valamint úgy próbálták beállítani 1944-es háborús tevékenységüket, mintha akkori szovjetellenességüket a hidegháború igazolta volna. Arról azonban mélyen hallgattak, hogy ők egykor nemcsak a Szovjetunióval, de a demokratikus Nyugattal is szemben álltak. A hosszan elnyúló hidegháború végül felőrölte a magyar szélsőjobboldali emigrációt. A rendszerváltáskor még tettek egy kísérletet a hungarista mozgalom magyarországi szárnyának megalapítására, a ’90-es években azonban az utolsó emigránsok is meghaltak.

A rendszerváltás utáni Magyarországon több, igen eltérő nézeteket valló csoportot is szélsőjobboldalinak neveztek. Elsőként a skinhead szubkultúrában jelentkezett a Harmadik Birodalom és hadserege iránti szimpátia, így már a nyolcvanas években megjelentek az első neonácik az országban. Ez azonban nem annyira politikai mozgalom volt, hanem inkább rendszerellenesség, tabudöntő lázadás, ellenkulturális jelenség. Politikai mozgalom akkor lett belőle, amikor az emigráns hungaristák megismertették néhány erre fogékony magyarországi fiatallal Szálasi nézeteit. Ennek hatására 1993–94-ben születtek meg az első újhungarista csoportok Magyarországon. E két nemzetiszocialista szimpatizáns csoport (a neonáci és az újhungarista) azonban nem vált jelentős tényezővé: előbbiek számát néhány ezerre, utóbbiakét néhány százra becsülhetjük. A 2000-es évek ezen mindössze annyit változtattak, hogy a neonáci tábor vonzereje csökkent, az újhungaristáké pedig 2004 után némiképp növekedett. Szereplésük azonban legfeljebb látványosnak nevezhető, politikai szempontból marginálisak.

Az említett nemzetiszocialista csoportoknál sokkal jelentősebb tényező lett az úgynevezett nemzeti radikalizmus. Ennek a ’90-es években kialakult értelmiségi változatát a Csurka István vezette MIÉP jelenítette meg. Csurka felvállalta a két világháború közt általánosan elterjedt revizionizmust, s Szabó Dezső és a népiek jobbszárnyának munkái nyomán egyfajta harmadik utat hirdetett, amit markáns antikommunizmus, antiliberalizmus és antiszemitizmus jellemzett. A párt mintegy 240 ezer szavazót tudott megnyerni, amivel 1998-ban bekerült a Parlamentbe, 2002-ben azonban már nem. Csurka értelmiséghez szóló, ódivatú programja végül elvesztette vonzerejét a fokozatosan radikalizálódó szavazók szemében. Helyét a lendületes Jobbik vette át, amely ugyanúgy generációs mozgalomként indult, ahogy egykor a Fidesz. Az 1999-ben alapított szervezet 2003-ban alakult párttá, azonban jelentősebb sikereket egészen 2006-ig nem ért el. Ekkor Vona Gábor változtatott a párt addigi arculatán, s az időközben megizmosodott nemzeti radikális tábort igyekezett megszólítani. Az új irányvonalat követve a párt populista és plebejus jelleget öltött, s rendpártiságával, kereszténységre hivatkozó szlogenjeivel, idegenellenességével és újszerű (kritikus, tabudöntő, gyakran szalonképtelen) hangütésével jelentős népszerűségre tett szert. A Jobbik a 2009-es uniós választáson majdnem 430 ezer, a 2010-es országgyűlési választáson pedig mintegy 850 ezer szavazattal a Fidesz és az MSZP után a harmadik legerősebb parlamenti párt lett. A párt megerősödése felülírta a politikai életben korábban meglévő jobb–bal törésvonalat, három pólusúvá téve a pártstruktúrát. Ezzel egyúttal a Fidesz kihívójává is lett.

II. Kategorizálás

Jól látható, hogy a szélsőjobboldal fogalmába kereszténypártok, ébredők, fajvédők, különböző csoportokra osztható magyar nemzetiszocialisták (kaszáskeresztesek, nyilaskeresztesek, hungaristák stb.) ugyanúgy beletartoztak, ahogy a rendszerváltás után megjelenő nemzetiszocialista nosztalgiák (neonácik és újhungaristák), valamint a nemzeti radikalizmus értelmiségi (MIÉP, korai Jobbik) és plebejus populista (a Vona vezette Jobbik) formája is. Kérdés, hogy ezeket jogos-e egyáltalán egy gyűjtőnév alá sorolni. Ennek ellenőrzésére jelentősebb politikai pártjaikat a www.politicalcompass.org oldalon elérhető politikai tájoló segítségével ábrázoltuk egy kétdimenziós koordinátarendszerben. A módszer úgy működik, hogy egy kérdőív kitöltése után a program megadja, hogy a kitöltő hol helyezkedik el az említett koordinátarendszerben. Ebben a vízszintes tengely az állam gazdasági szerepvállalásának kívánatos mértékét jeleníti meg (balra a kollektivisták, jobbra a piacpártiak találhatók), a függőleges tengely pedig a közösség és az egyén viszonyát ábrázolja (fent a közösséget a magánérdek elé helyező tekintélytisztelők, míg lent az egyén szabadságjogait hangsúlyozó anarchisták találhatók).

A kérdőív kitöltésénél az egyes pártok hivatalos programjait vettük figyelembe. Azt találtuk, hogy az összes vizsgált szélsőjobboldali párt a koordinátarendszer ugyanazon (bal felső) negyedében található, sőt azon belül is egymáshoz közel szóródtak. Ez alapján úgy tűnik, hogy jogos ezt a csoportot közös névvel illetni. (Az összehasonlítás érdekében a Horthy-kori kormánypártokat is bevettük a vizsgálatba.) Ha az eredményeket jobban szemügyre vesszük, akkor több megfigyelést is tehetünk. A legszembetűnőbb, hogy jól elkülöníthetően kirajzolódtak a következő alcsoportok: 1. a Hitlert másoló pártok (kaszáskeresztesek és korai nyilaskeresztesek), 2. Szálasi pártjai, 3. az elszigetelt fajvédő párt, 4. a kereszténypártok (ezen belül elkülönültek a dualizmuskoriak és az 1919-es ellenforradalmiak), valamint 5. a Horthy-kori kormánypártok.

Mielőtt továbblépnénk, vizsgáljuk meg először ezeket. Az első érdekesség az, hogy Istóczy antiszemita pártja az úgynevezett kereszténypártok csoportjába került. A második, hogy a fajvédő párt a Horthy-kori kormánypártok és a hitlerista pártok között helyezkedik el nagyjából félúton. A harmadik, hogy Szálasi pártjai, a kormánypártok, valamint a kormánypártból 1940- ben kivált Imrédy-párt az állam gazdasági szerepvállalása tekintetében egyvonalban állnak (vagyis nagyjából ugyanazt gondolják), s különbség az egyéni szabadságjogok kívánatos mértékét illetően van közöttük. Értelemszerűen a leginkább tekintélyuralmi Szálasi 1935-ös diktatúrapárti programja lett. (Ez egyébként ugyanannyira volt diktatúrapárti, mint a hitlerista pártok, csak az állam kisebb gazdasági szerepvállalását követelte, mint azok.) Az is jól látható, hogy Szálasi pártjai fokozatosan mérsékeltebbé váltak, míg 1939-re egészen megközelítették az akkori kormánypártot. (Teleki kormánypártjának programja a besorolás szerint alig tér el a Nyilaskeresztes Párt választási programjától!)

Most pedig nézzük meg, hogy ebben a struktúrában hol is helyezkedik el a MIÉP és a Jobbik. A MIÉP a két világháború közti kormánypártok csoportjába került: közvetlen közelében a Nyilaskeresztes Párt, a Teleki-féle kormánypárt, a Bethlen-féle kormánypárt, valamint Imrédy pártja található. A Jobbik esetében azt találtuk, hogy a párt 2006 előtti programjai jelentős eltérést mutatnak a 2006 utáni programoktól. A Kovács Dávid vezette Jobbik egyértelműen az 1919-es keresztény-nemzeti pártokkal került egy csoportba, a Vona vezette Jobbik viszont ehhez képest jelentősen elmozdult a Horthy-kori kormánypártok (különösen Gömbös NEP-je) irányába, s a keresztény-nemzeti pártok csoportjának szélére került.

Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a vizsgálat csak egy ábrázolási eszköz, s nem teljesen egzakt tudomány. A kapott eredményekben mégis figyelemreméltó, hogy nem vezetnek ellentmondásra, sőt részben megerősítik eddigi feltevéseinket, részben új eredményeket hoznak. Óvatosságra int azonban, hogy a meghirdetett programok sok esetben nem voltak maradéktalanul őszinték. A Szálasi-párt esetében például Hubay az 1938-as és 1939-es pártprogramot úgy állította össze, hogy a pártnak a fennálló alkotmányos rendet megváltozatni akaró nézeteit mérsékelte.

Az ábra leginkább magyarázatra szoruló jelensége, hogy azon a Horthy-korszak kormánypártjainak csoportja beékelődik a szélsőjobboldal fogalmi körébe besorolt pártok közé. Ez azonban – meglátásunk szerint – nem ellentmondás. A Horthy-kori kormánypártok programja ugyanis mai fogalmaink szerint “nemzeti radikálisnak” számítana, tehát egy csoportba tartozik a MIÉP-ével és a Vona vezette Jobbikéval. Ezen egyébként az a tény se változtatna jelentősen, hogy a Horthy-kori kormánypártok programja sem mindig egyezett meg a kormány tényleges tevékenységével: Gömbös például miniszterelnökként belebukott programja megvalósításába, Bethlen ezzel szemben miniszterelnökként éppen elszabotálta pártja túl radikálisnak talált programját.

Az ábrázolás azért is tekinthető sikeresnek, mivel a vizsgált pártok egyértelműen csoportokba rendeződnek. Elkülönültek egymástól: 1. a dualista kereszténypártok, 2. az 1919 utáni keresztény-nemzeti pártok (ide került a Kovács Dávid vezette Jobbik), 3. a fajvédő párt, 4. a hitlerista pártok, 5. a hungaristák, valamint 6. a nemzeti radikális pártok. (Utóbbiba került a MIÉP, a Vona vezette Jobbik, a Horthy-kori kormánypártok és az ezekből kivált Imrédy-párt.)

Végezetül pedig azt kell még egyszer kiemelnünk, hogy a mondott csoportok közti különbségek csak jelentős nagyítás mellett látványosak. Ha a vizsgált pártok elhelyezkedését a teljes koordinátarendszer egészén belül nézzük, akkor jól látható, hogy ezek egy csoportot alkotnak. Ennek illusztrálására érdekességképpen feltüntettük a 2002-es Fideszt, amely a koordinátarendszer centrumához közel kapott helyet, tehát markánsan elütött a vizsgált szélsőjobboldali csoporttól.

Az áttekintett esetek rámutatnak a kategorizálás és fogalomhasználat nehézségeire. A pártok önmegnevezésére használt fogalmak az összehasonlító elemzésre ugyanis nem alkalmasak. Az összes mozgalom egy kalap alá vétele viszont nyilvánvalóan eltakarná azok különbözőségeit. Mindebből két lehetséges következtetést vonhatunk le. Az egyik az lehet, hogy a szélsőjobboldal fogalma relatív, tehát mindenkor a pártspektrum jobbszélén lévőket jelöli, akik elutasítva a kapitalizmust és a szocializmust is, a nemzeti nagyság reményében akarnak radikális politikai-gazdasági változásokat. A másik lehetőség, hogy a szélsőjobboldalon belül több kategóriát különítünk el. Véleményünk szerint az általunk használt fogalmi keretek (dualizmuskori kereszténypártok, keresztény-nemzeti pártok, fajvédők, hitleristák, hungaristák, nemzeti radikálisok) alkalmasak az elemző vizsgálatokra.

A nemzetközi kutatások – és számos hazai kutató is – napjainkban három nagyobb csoportot különít el a két háború közti időszak jobboldalán belül: a “konzervatív autoriter”, a “jobboldali radikális” és a “fasiszta” típusú politikai törekvéseket. (Ezekről részletesen Constantin Iordachi: Introduction. Fascism in Interwar East Central and Southeastern Europe: Toward a New Transnational Research Agenda. East Central Europe, 37. (2010) 161–213.) Az általunk alkalmazott ábrázolás ezt a felosztást kevésbé igazolja. Igaz, nem is vizsgáltuk a politikai jobboldal teljes spektrumát. Ábránk alapján ugyanis csak az állapítható meg egyértelműen, hogy a vizsgált körben két nagyobb irányzatot lehet határozottan elkülöníteni: 1. a totalitárius törekvéseket (az ábrán ezek találhatók felül), valamint 2. a nacionalista-etatista jobboldali radikalizmust (ezek alkotják az alsó, nagyobb tömböt). Az utóbbiba tartozó pártok erős államot akartak, hogy ennek révén jelentős reformokat hajtsanak végre, melynek eredőjeként a szabadpiacot és gyakran az egyéni szabadságjogokat is korlátozták volna. E kettős felosztás esetében a totalitárius törekvések közé sorolandók a kaszáskeresztesek, a nyilaskeresztesek, valamint a hungaristák, majd pedig a rendszerváltás után megjelenő neonácik és újhungaristák. Ellenben a többi vizsgált csoport – a fajvédőktől és a radikális keresztényszocialistáktól a modern nemzeti radikális pártokig – a jobboldali radikalizmus kategóriájába értendő.

III. A szélsőjobboldal jellemzői

A fentiek alapján felmerül a kérdés: vajon lehet-e definiálni a tágan értelmezett magyar szélsőjobboldaliság kritériumait. Véleményünk szerint igen. A szélsőjobboldal Magyarországon olyan politikai mozgalmak gyűjtőneve, amelyek szemben állnak egyrészt a liberális demokráciával és a kapitalizmussal, másrészt a szocializmussal is. Ezek helyett az állam jelentős szerepvállalását (vagy akár totális kontrollját) követelik a gazdasági életben. Az így megerősített államtól a nemzetinek és kereszténynek nevezett értékek és ehhez kapcsolódó érdekek képviseletét várják el. Ez szorosan összefonódik a történelmi Nagy-Magyarország visszaállításának vágyával. Az állammal szemben – a 19. századi függetlenségi gondolat jegyében – elvárják annak nemzeti függetlenségét, s többnyire kritikusak az ország szuverenitását csökkentő politikával szemben. Legújabban ez globalizációkritikával egészült ki, ami Amerika-ellenességet és EU-szkeptikusságot vagy EU- ellenességet jelent.

A szélsőjobboldali nézetek jellemzője a kirekesztő gondolkodás és saját politikájuk kizárólagosként, egyedül üdvözítőként való feltüntetése. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulása idegen- és másságellenességük. Ezért jellemző rájuk a rasszizmus (a magyar viszonyoknak megfelelően ez főleg cigányellenességet jelent), az antiszemitizmus, valamint a homofóbia. A szélsőjobboldalra jellemző idegen- és másságellenességnek két változata figyelhető meg. Az egyiket – jobb híján – “kulturálisnak”, a másikat – ugyancsak jobb híján – “genetikainak” nevezhetjük. A kulturálisnak mondott változat hívei a tágan értett nemzeti-keresztény kultúrát akarják megvédeni az attól eltérőktől, s így az önfeladó asszimilációt tartják a probléma megoldásának. A genetikusnak nevezett csoporthoz tartozókat viszont a másság jelenléte önmagában irritálja. E két csoport jelenléte a kezdetektől megfigyelhető, sokszor nem is válik el élesen – akár még egy személy is vallhatja különböző helyzetekben az egyiket, majd máskor a másikat. A szélsőjobboldali mozgalmak körében 1948 után megfigyelhető Izrael-ellenesség túlnyomórészt kódolt antiszemitizmus. Sőt a kereszténységre való hivatkozásnak is kezdettől volt ilyen szerepe is. Ez újabban azzal egészült ki, hogy a kereszténységre való hivatkozással ideologizálják meg homofóbiájukat. Érdekesség azonban, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldaltól eltérően Magyarországon a kereszténységre való hivatkozás nem jelent muszlimellenességet. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy az országban alig élnek ilyenek. Rámutathatunk arra is, hogy a rendszerváltás utáni magyar szélsőjobboldal palesztin-, Irán- és iszlámszimpátiája kifejezetten az “ellenségem ellensége a barátom” gondolat jegyében alakult ki. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy bár az antiszemitizmus és a rasszizmus jellemző a magyar szélsőjobboldali táborban, ez nem lenne szükségszerű “kelléke” a szélsőjobboldaliságnak, ahogy azt számos nyugat-európai példa is mutatja. Másrészt arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy nem igaz az, hogy minden antiszemita vagy rasszista egyúttal szélsőjobboldali is lenne. E kirekesztő gondolkodás ugyanis más politikai csoportok tagjai körében is megjelenik. A különbség leginkább az, hogy ott nem válik az ideológia hangsúlyos elemévé, mint a szélsőjobboldalon.

Külön ki kell emelnünk a szélsőjobboldal azon jellemzőjét, hogy saját politikájukat tekintik az egyedül üdvözítőnek. Ezzel függ össze a szélsőjobboldalon túltengő küldetéstudatosság, ami esetenként (mint például Szálasinál is) messianizmussá válik. De ugyanitt található a gyökere annak, hogy miért tekintik a politikát háborúnak, a riválist ellenségnek. Ezzel párhuzamosan pedig saját köreikben is rendre megtalálják az árulókat. Mindezek közös magyarázata az, hogy a szélsőjobboldaliság egyfajta politikai vallásként működik. Ennek köszönhető az irányzat egyik gyengesége: a töredezettség. Az eltérő nézeteket képviselő csoportok ugyanis egymást kölcsönösen kiátkozó szektaként működnek. Abból, hogy a szélsőjobboldal politikai vallásként működik, egyenesen következik az irányzathoz tartozók korlátozott vitaképessége a más nézeteket vallókkal. Ez egyúttal azt is megmagyarázza, hogy miért nem érvekkel, hanem inkább személyeskedéssel reagálnak. Valamit azonban ezúttal is hangsúlyoznunk kell: nem kizárólag a szélsőjobboldal működik politikai vallásként, hanem minden radikális politikai irányzat. A különbség csak anynyi, hogy a más radikális ideológiát képviselő csoportok más kifejezésekkel bélyegzik meg az általuk favorizált nézetektől eltérőket, amikor személyeskednek.

A szélsőjobboldal köreiben önálló szubkultúra is kialakult. Ennek markáns elemei a revizionizmus, az ősmagyar gyökerek keresése, a nemzeti tematika túltengése (sérelmek, mítoszok, összeesküvés-elméletek), a Kelet felé fordulás (turanizmus), a már említett idegen- és másságellenesség, a (látvány)kereszténység, valamint legújabban a nemzetiszocialista nosztalgiák hol nyílt, hol burkolt jelentkezése. E szubkultúrában önálló, a “hivatalos elitkultúrával” gyakran szembenálló kulturális kánon is kialakult – igaz, ez meglehetősen töredezett. Nézeteiket saját fórumaikon jelenítik meg, s mára önálló iparág lett e szubkultúra igényeinek kiszolgálása. E piaci szegmenset azonban – annak feltűnősége miatt – a kívülállók minden jel szerint túlbecsülik. A szélsőjobboldal ellenkulturális jellege magyarázza, hogy miért érzik magukat üldözöttnek. Ez természetesen saját körükben tovább legitimálja nézeteiket – ahogy minden hitrendszer hajlamos úgy állítani be magát, mintha igazsága miatt üldöznék. A hatalommal való szembenállásuk pedig indokolja is szemükben a radikalizmust, ami nem csak nézeteikben, de hangvételükben is megnyilvánul. Megnyilvánulásaik alapvető jellemzője a tárgyilagosság elutasítása és az elméleteiket cáfoló tények figyelmen kívül hagyása. Ez a magyarázata annak, hogy a tudomány képviselői csak ritkán szállnak velük vitába. Minderre az is ráerősít, hogy a más véleményen levőkkel – ahogy fentebb utaltunk rá – többnyire nem érvekkel vitáznak, hanem személyeskednek.

A nemzeti radikális szubkultúra fő vonzereje, hogy a többséghez tartozók számára teljes elfogadottságot nyújt, s velük szemben nem támaszt különösebb elvárásokat. Sőt! Születési adottságok és a “normalitásnak” nevezett átlagosság elég a közösségbe való befogadáshoz, s ehhez mindössze a szubkultúra sajátos dogmáit kell elsajátítani. Ezek pedig egyszerű, jól érthető nézetek, amelyek világosan kijelölik, hogy határon kívül és belül ki számít barátnak és ki ellenségnek. Az e körben kialakult “nemzeti tudomány” műveléséhez ugyanígy nem kell különösebb tehetség, sőt gyakran erőfeszítés se. És éppen ez a lényeg: stresszmentesen teljesíthető feltételeket szab. A kirekesztett kisebbségeknek azonban nem kínál ilyen királyi utat: tőlük vagy önfeladó alkalmazkodást vár el, vagy eleve nem kívánatosnak, ellenségnek tekinti őket.

Feltehetjük a kérdést, hogy mikor és miért válik sikeressé a szélsőjobboldal? Röviden úgy válaszolhatunk, hogy sikerüket a társadalmi méretekben megnyilvánuló elégedetlenség és a lecsúszástól való félelem eredményezi. A lecsúszástól félőket a rendpártisággal, a már rossz helyzetben lévőket pedig a fennálló viszonyok radikális átalakításának ígéretével nyerik meg. Ez megmagyarázza egyúttal azt is, hogy miért mindig válságok idején kap lendületet az irányzat. Ezután átmeneti sikere addig tart, amíg el tudja hitetni szavazóival, hogy a fenyegető külvilág bonyolult problémáira kínált leegyszerűsítő válaszai működőképesek. Mindebből több figyelemreméltó következtetés is adódik. Mindenekelőtt az, hogy a szélsőjobboldal sikere mögött valódi társadalmi problémák húzódnak. Gyakran éppen azáltal érnek el jó eredményt, hogy korábban a politika által nem kezelt kérdéseket tematizálnak (zsidókérdés, cigánybűnözés), valamint mások által is felvetett problémákra ígérnek radikális megoldási javaslatokat (szociális problémák, földkérdés). Ez annál is inkább problematikus, mert a valóban létező problémákat többnyire egyoldalúan és leegyszerűsítve érzékelik. Így egyszerűnek tűnő megoldásaik vagy működésképtelenek, vagy kirekesztő jellegük miatt valamely bűnbaknak és ellenségnek kikiáltott kisebbség jelentős sérelmét okoznák anyagilag, személyiségi jogaikban, vagy egyenesen testi épségükben. (Az erőszakos megnyilvánulások extrém esetei voltak Magyarországon a fehérterror, a holokausztba torkolló antiszemitizmus és a nyilasterror.)

Meglátásunk szerint a szélsőjobboldal sikerét alapozzák meg a valós szociális problémák mellett a társadalmi méreteket öltő illúziók is: a Horthy- korban a mindenek fölé helyezett revizionizmus, a rendszerváltás után pedig a nyugati életszínvonalhoz való gyors felzárkózás reménye. Általában véve kedvez a politikai vallások kialakulásának az egyoldalú, leegyszerűsítő szemléletmód. A mítoszalkotás, a látványos elfogultságok és egyoldalúságok (az úgynevezett kettős mérce) mind a politikai vallások kialakulása és megerősödése irányába hatnak. Így a leegyszerűsítő és mítoszokat (hősöket és árulókat) kreáló közoktatás, a pátoszra és populizmusra hajló politika, valamint a politikailag elfogult média felelőssége egyaránt felvethető. Egészen biztosan megállapítható, hogy a szenzációhajhász média jelentéktelen eseményeknek is olyan sajtóvisszhangot adott, amellyel felerősítették azokat. Másrészt viszont az elhallgatás és a túlzó, megbélyegző minősítések is kontraproduktívnak bizonyultak. Ezek ugyanis arra ösztönözték a szélsőjobboldaliakat, hogy elforduljanak a “hivatalos” fórumoktól, s ezek helyett alternatív fórumokat hozzanak létre, amelyek aztán öngerjesztő folyamatot indítottak el. Egyúttal itt található a magyarázata annak is, hogy miért a túltengő igazságérzettel rendelkező fiatalok körében szerepel a legjobban a szélsőjobboldal.

Láthattuk, hogy az államhatalom a szélsőjobboldallal szemben különböző módokon próbált fellépni. Úgy tűnik, hogy a rendészeti eszközökkel való “kezelés” mártírképzéshez vezet (korábban Szálasi, napjainkban Budaházy György esete), míg a kormánypárti “szélkifogás” taktikája könnyen jelenthet olyan lejtőt, amelyen nem könnyű megállni. Különösen ki kell hangsúlyoznunk, hogy a szélkifogás jegyében hozott “látszatintézkedések” könnyen teremthetnek olyan közhangulatot, amelyben a hatalommal nem szimpatizálók kirekesztettnek, akár üldözöttnek is érzik magukat. Ezzel együtt is úgy tűnik, hogy nemzetközi támogatottság hiányában a meglévő feszültségeket kezelni tudó reformpolitika képes lehet konszolidálni a politikai viszonyokat, viszszaszorítva ezzel a különböző radikalizmusokat – így a szélsőjobboldalt is.

A nemzetközi helyzet kapcsán ki kell emelnünk a magyar szélsőjobboldal beágyazottságát az európai folyamatokba. Ez minden magyar szélsőjobboldali csoport esetében kimutatható. A magyar szélsőjobboldal ugyanis nem magyar sajátosság, hanem a nyugati civilizációt érő válságokra adott reakció, pontosabban ennek magyarországi változata. Ilyen értelemben beszélhetünk a magyar szélsőjobboldal nemzetközi beágyazottságáról. Ez azonban leginkább a többi hasonló mozgalomtól való tanulékonyságban nyilvánul meg, nem pedig az azokkal való jó kapcsolataikban. Ez a nemzeti elzárkózás jegyében szervezkedő szélsőjobboldal esetében amúgy is problematikus. (Gondoljunk például arra, hogy a szomszédos államokkal szembeni sérelmek miatt azok hasonló mozgalmaival eleve képtelenek az együttműködésre.)

Érdekes jelenségként említhető még az úgynevezett demokrácia-paradoxon. Ez abban áll, hogy a kifejezetten hatalomellenes szubkultúrából a hatalom sáncai mögé került szélsőjobboldali politikusokat saját táboruk hajlamos árulónak tekinteni. Ezt eredményezi ugyanis az, ha politikusaik alkalmazkodni kényszerülnek a visszafogottabb hangot megkövetelő politikai fórumok nyelvezetéhez.

A szélsőjobboldal azért káros – bármely más doktriner, radikális politikához hasonlóan –, mert érzelmi illetve hitbéli kérdéssé teszi a politikát, s ezzel elvágja az okos kompromisszumok és a reálpolitika lehetőségét. A szélsőjobboldallal kapcsolatos ellenérzések abból is fakadnak, hogy az kirekesztő és vonzódik az erőt, dinamizmust sugárzó, félelemkeltő megnyilvánulásokhoz, heccpolitikához. Ez a tulajdonsága a fennálló konszenzusokat kikezdő törekvései és elitellenessége miatt különösen nagy visszhangot kap. Összességében azt mondhatjuk, hogy a szélsőjobboldal támogatottsága a társadalmi elégedetlenség biztos fokmérője a nemzetállamok korában. Sikerük egyúttal rámutat arra a csak kevesek által felvetett problémára, hogy krízishelyzetben a kirekesztő megoldások ösztönösek. Ez pedig a tömegdemokráciák egyik gyengesége. A szélsőjobboldal, és különösen a populista-plebejus Jobbik-jelenség ugyanis véleményünk szerint nem más, mint a par excellence tömegdemokrácia, amit egyébként Arisztotelész a Politika címet viselő államelméleti munkájában demagógiának nevezett.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.