részletek[1]

 

 

Ismérv[2]

 

Egyre többször merül fel köztünk csak úgy. Mintha épp az apró dolgokra figyelnénk, utánuk nyomoznánk.

Gyakran a fesztelen és a ritka vezet a legmesszebbre. Hallunk, mondjuk, egy történetet, mint azét a katonáét, aki késve érkezett a sorakozóra. Nem sorakozik katonás rendben, hanem odaáll a tiszt mellé, aki „ezen keresztül” nem vesz észre semmit. Amellett, hogy szórakoztató az elmesélt történet, még azt is eléri, hogy nem tudunk szabadulni a benyomás alól: mi volt ez; itt mégiscsak történt valami; na igen, a maga módján játszotta ki. Egy benyomás, mely nem hagy nyugtot a hallottak felől. Benyomat az élet felszínén, emiatt hasad fel e felszín, talán.

Jó, ha elmesélve is gondolkodunk, röviden ennyi. Mert oly sok minden nem intéződik el azzal, hogy megesik, még ha szépen is számolnak be róla. Hanem itt egészen különös módon inkább arról van szó, a dolog arra mutat vagy abba az irányba hat, hogy ez az eset nem mindennapi. Az efféle történeteket nem pusztán elmeséljük, hanem azt is számon tartjuk, hogy mi keltett bennük feltűnést és felfigyelünk arra, hogy mi is zajlott le ekkor. A megtörtént esetekből származik az ismérv, amely nem ilyen lenne egyébként; vagy egy már létező ismérv alapján tekintünk nyomnak és példának kisebb eseteket. Arra a Többre vagy Kevesebbre utalnak, amit elbeszélve kellene elgondolni, majd elgondolva ismét elbeszélni; ami azért nincs összhangban a történetekkel, mert mi sem vagyunk összhangban semmivel. Egyes dolgok csakis az ilyen történetekben ragadhatók meg és nem tágasabb, magasabb stílusban; avagy aztán így sem. Nos, itt megpróbáljuk folytatni az elbeszélést és felismerni, hogy miként kelt feltűnést e dolgok némelyike; a műkedvelő módján, az elbeszélés során felismerésre jutva, az elbeszéltet elgondolva a felismerésben. Ezek az élet apró egy-s-másai, amiket nem feledünk. Manapság sok minden hanyatlóban van. De még él a régi ösztön, hogy történeteket hallgassunk, jókat és kevésbé azokat, különböző hangnemben, más-más időkből, figyelemre méltóakat, melyek csak akkor érnek véget, miután megszűnnek felkavarni. Keresztül-kasul követjük a nyomokat, fejezetenként, melyek úgyis csak a vázat osztják fel. Mert végül minden ugyanaz, amire csak rábukkanunk, és ami csak feltűnést kelt.

 

 

Hallgatás és tükör[3]

 

Van egy kissé érzékeny barátom, aki mindenkire élesen tekint, magára már kevésbé. Egyszer olyan aprólékos alapossággal szidta le az asztaltársát, hogy teljességgel saját magát fecsegte ki. Ezért hát azt kérdeztem tőle, milyennek képzelné el önnön szobájának a lakóját, ha nem ismerné, és csupán csak a cipőjéről meg a nadrágjáról következtethetne a kilétére. Ideges barátom ajkai remegni kezdtek; több minden jelenhetett meg a lelki szemei előtt, mint ami a szándékomban állt, vagy amiről tudtam. Tartalmában ezzel aligha vethető össze, fennkölt és mégis összefügg vele, Hérodotosz beszámolója, és ahogy arra később rájöttem, más írók némiképp eltérő, de tömör tudósítása is egy olyan jelenségről, amely nyilvánvalóan közel áll a barátom sötét hálófülkéjéhez és mindannyiunkéhoz, és amely méltónak bizonyult arra, hogy tudósítsanak róla, annyira árnyaltan, amiként következik. Az utolsó egyiptomi fáraót, Pszammetikot a győztes perzsa hadvezér, Kambüszesz elé vezették a tragikus kimenetelű pelusiumi ütközet után; a fáraó az odavezető úton elsőként lányával mint rabszolgával találkozott, és hallgatásba merült, majd a fiával, akit éppen a halálba vonszoltak; s a fáraó rezzenetlen maradt. Ám amikor megpillantotta egyik, a seregében szállítószolgálatot teljesítő katonáját megkötözött kézzel, akkor felzokogott és erőteljesen panaszolni kezdte a sorsát.

Miért sírt a király, és miért ilyen későn? Ezt kérdeztem a mindenkire élesen tekintő barátomtól. Világos volt, hogy itt valami olyasmire bukkantunk, ami minket is érint, és igen hasznos felismerésekhez vezethet. Egyszer csak ez a régről felidézett történet itt volt a saját házunkban, a saját szobánkban, ahol élünk. A legegyszerűbb magyarázat szerint a katona látványa volt az utolsó csepp a szenvedés poharában. De ez túl kézenfekvő ahhoz, hogy valószínűnek tarthassuk; a történet egy fáraóról szól és nem egy közönséges emberről. Egy másik magyarázat szerint talán inkább azért fejezte ki ilyen későn a fájdalmát, mert elrejtette, a büszkeségtől vezetve magába zárta. A büszkeség pedig láthatóan jelentősen meg tudja növelni a fájdalominger, a fájdalomérzet és a fájdalom kitörése között eltelő idő hosszát. Ha egy edényhez hasonlítjuk a fájdalomingert, akkor már egy hétköznapi megrázkódtatás alkalmával se lesz meg a fedele, az csak később kerül elő; az inger és a fájdalomérzet csak utólag fedik le egymást. És a fáraó hatalmas tragédiája okozta megrázkódtatás különben is inkább egy vonatszerencsétlenséghez hasonlítható, ha élhetek ezzel a posztumusz képpel; a vagonok egymásba csúsznak, olyannyira, hogy a fiú csak a katonánál villan be hirtelen, és a tulajdonképpeni fájdalmas dallam egészen más ütemben csendül fel. De ez a magyarázat sem tűnik a legjobbnak, mert a fáraót illetően mindent a nagyurat megbénító büszkeséggel magyaráz; ilyen mélyen pedig aligha érintené meg a viselkedése a későbbi olvasókat, mint amiként az megesik. Ez a magyarázat túlságosan is esetlegesnek láttatja a katonát, túlságosan is áttevődik a hangsúly a hangsúlytalan ütemrészre, amelyen felzeng az elsöprő fájdalom. Nem valószínűsíthetjük-e inkább azt, így egy harmadik magyarázat, hogy a saját Most- és Ittlétünk árnyai játszanak itt is szerepet, nyomasztó-elhomályosító, elhallgató és halogató szerepet? Olyannyira, hogy adott esetben a tőlünk távol eső, igazán távol lent a szemhatáron meghúzódó jobban tükrözi a saját állapotunkat, vagy többet mond el rólunk, mint a hozzánk túl közel álló, a saját lányunkkal és fiunkkal egyetemben. Maga a fáraó, aztán a saját vérei, a lánya és a hozzá még közelebb álló trónörökös fia, közvetlenül átéltek és közvetkezésképpen a hallgatási övezetben maradnak; de amikor ezt áttöri a katona, az igazán távoli, a csak idegen és mégis valamiképpen hozzájuk köthető tapasztalás, akkor a fáraó üvölteni kezd. Mint ahogy mindenki felüvöltene, még egy szerencsésebb élethelyzetben is, ha valaki mást pillantana meg a maga helyén, és összekötné az élethelyzetét, és a beárnyékolt létezés érzetének felfokozottságát ezen elidegenítő pillantással. Saját, önmagában is örökké kritikus helyzetünk tükrévé válik a megkötözött katona, akin egyébként semmi feltűnő sem akad. Senki sem mondhatja magát szerencsésnek a halál kapujában, de a tükrében aztán még annyira sem.

 

 

Láthatatlanná tévõ módszerek[4]

 

Hazatért a csavargó ifjú, amikor egy igazán jó rejtekhelyre volt szüksége. Senki nem sejtette, hogy otthon van és így megúszhatta a hajtóvadászatot. Útközben könnyen észrevették volna, mert egyszer itt volt, máskor meg ott, amiként jól el is tudjuk így őt képzelni. Amikor egy angol hajó először közelítette meg a Fidzsi-szigeteket, akkor ugyanígy nem vették észre az ottaniak, bár lényegesen messzebb is volt amaz ifjúnál. Nemcsak, hogy nem is gyanították a bennszülöttek ezt a hajót, de még csak be se került a látókörükbe, noha ennek inkább valami más oka volt. A szigetlakók csak a kenut vették észre – amint azt Georg Forster megírta a Cook kapitány útjáról szóló könyvében –, de a hajót nem, amikor az a sziget körüli sziklazátonyoktól akadályoztatva lehorgonyzott a nyílt tengeren, majd kirakott egy kenut, mely nagy dérrel-dúrral a partra rontott. Ugyanis a kenut, lehetett az mégoly elegáns, félig-meddig hasonlítani tudták a saját esetlen, egyetlen fatörzsből készült csónakjaikhoz, arról legalább volt fogalmuk, legalábbis külalakra. Ám ezzel szemben semmilyen fogalmuk sem volt a nyílt vízen tartózkodó nagyszerű vitorlás fregattról, nem voltak képesek megmászni az összehasonlítás kötélhágcsóját, szó szerint a látóhatár alatt maradt a hajó, túl az észlelési horizontjukon. A kultúrák közös vonása a felingerelt Babitt[5] vaksága, amikor szembe találja magát egy, a látókörén kívül eső új alkotással.

Az efféle vakság természetesen szándékosan is előidézhető. Ha jóllakatjuk a tekintetet, mielőtt még elérhetne a céljához. Amikor 1871-ben Párizs elé értek a porosz katonák, ekként idéztetett elő művi vakság bizonyos tárgyakra, újfent egyfajta fregattra, de egy igazán rendkívülire, egy műalkotásra. A Mona Lisáról van szó, a poroszoknak azt szabadott a legkevésbé megkaparintaniuk. Nem csupán átvitték a Louvre-ból az Invalidusok Dómjába, hanem még ott is áttörtek egy falat, emögött kialakítottak egy kis lomtárat tele mindenféle kacatokkal, lim-lommal, leselejtezett templomi padokkal stb., és látszólag százéves porréteggel a padlón. A kiütött fali nyílást újra befalazták, nem túl lelkiismeretesen persze, csak éppen annyira, hogy azért odacsalogassa a zsákmánylesőket az alig titkolt rejtekhelyre. Erre sor is került néhány nappal később: vassisakos katonák nyomultak be, és tényleg nem találták meg a Mona Lisát. Ehelyett felfedeztek a szoba közepén egy – mellesleg szintén eredeti – tervrajzot az Orléans-i erődítményről, melyet mindaddig még nem sikerült bevenniük, és elégedetten megálltak a tervrajznál, látszólag elérvén a céljukat. Néhány lépéssel odébb, az ablak alatt arccal a falnak támasztva menekült meg a Mona Lisa, észrevétlenül, miközben a behatolók távoztak. Ha itt egy Mária-ábrázolásról lett volna szó, talán azt mondhatták volna régi idők kegyes jámborai: Mária megsegített minket, saját maga segítette meg magát. Hideg fejjel láthatatlanná tehetők a dolgok, amiként ugyanígy máskülönben láthatóvá is: a mohó pillantás elterelhető a fő dologról, ha valamivel idejekorán kielégítik. Ebből persze kevésbé szerencsésen jöhetnek ki a leesett állal bámészkodók, akik épp megfeledkeznek a legjobbról, átsiklanak felette. Másrészről azonban Mona Lisából ugye elég kevés van, és – enyhén szólva – jobb egy utánozható kenu, vagy akár még egy elterelő erődítmény-tervrajz is, mint a semmi.

 

 

Patyomkin aláírása[6]

 

Patyomkin hercegnek akadtak olyan órái, amikor egy lelket se engedett be magához. Halálos csend honolt ilyenkor a szobájában, senki sem tudta, hogy mi történhet odabent. Az ügyek álltak, jó dolga volt a tanácsosoknak, a meghallgatások szüneteltek, ködbe burkolózott a csúcs. Egyszer azonban különösen sürgős iratok érkeztek, éppen akkor, amikor túl sokáig eltartott a közjáték. Bár ezeket el lehet intézni a kormányzó nélkül is, de az aláírása nélkül nem. Az előszobában várakoztak a tanácsosok, egyikük sem mert benyitni a herceghez, féltek attól, hogy elveszítik az állásukat vagy száműzik őket. Mígnem egy fiatal hivatalnok, Petukov nevezetű, meglátta pályafutása nagy lehetőségét. Felkapta az iratcsomót, és egy mozdulattal belépett vele a kormányzóhoz, anélkül, hogy kopogott volna; Patyomkin kócos hajjal, meredt tekintettel kuporgott a félig besötétített szoba egyik sarkában és a körmét rágta. Petukov szó nélkül letette elé az iratokat, tollat nyújtott a kormányzónak, az kivette az öklét a szájából és sorban aláírta az egyik intézkedést a másik után, üres tekintettel maga elé meredve. A hivatalnok kirontott a szobából: Győzelem! A kormányzó aláírta az összeset! – és felmutatta az iratcsomót. Futárok siettek oda, hogy szétvigyék a rendeleteket Moszkvába, Kijevbe, Odesszába, a főkormányzókhoz. Ám mielőtt lezárták volna a kazettát, az egyik idősebb hivatalnok még egyszer kiemelte az ügyköréhez tartozó iratot. Meglepődött, elővette a többi papírt is és felmutatta: bizony, mind alá lettek írva. Minden egyes ügyirat végén ott állt Patyomkin saját kezű aláírásával: Petukov, Petukov, Petukov…

Hasonlóan számol be a történtekről Puskin, s így nem pusztán a legfélelmetesebben ábrázolta a melankólia lelkiállapotát, a mélabús töprengést, mely a ködben vájkál, a fejet a névtelen homályban, amely egyszerre csak Petukov nevét ölti magára, mert valami legalább megmozdul, a fejet az áthatolhatatlan fényben, mely még szürkébbre festi a nevek mindegyikét, Petukov vagy Patyomkin, egyre megy. Hanem mivel a történet Patyomkin hercegről szól, a legszerencsésebb férfiról, a kegyencről, s mivel még a tulajdonképpen boldog emberek is (nem csak a zsarnokok) kissé mélabússá válhatnak az életük csúcsára érve (a becsvágyók és az álmodozók könnyebben lesznek mániákusok), ezért kiderül belőle, hogy milyen kevés csúcs van már ama köd felett, ami az ember. A neve és a jelleme gyakran csak szigetként húzódik meg benne, egy talán szilárdabban kiemelkedő szigetként, mint a Patyomkinoké, de mind egyre beborulhat ezen a szigeten, akár a Hebridákon. S hogy igen, ez, amit már régtől égnek nevezünk, legyen bár a legboldogabb idők módja szerint festve, némelyeknél tartósan, az attól függ, mégis csupán a tekintetek kertészete, és e tekintetek alig látnak ki az ittlét ködéből, a beteljesedés gyászából.

 

 

Függelék: A senki földje[7]

 

Némelyik emberhez különösen közel állnak az élettelen dolgok. Az üveg, bár törékeny, de tiszta, a kövek oly rendíthetetlenek és hallgatagok. A fiatalos érzület egyenesen vonzódik mindehhez, másként, mint a középkorúak gyűjtögető kedve. Ahogy másként van ezzel az aggkori fösvénység is, előtte már közömbössé vált az élet és csak fel nem engedő merevsége maradt meg. Nem is a szerkentyűkről beszélünk itt, hiszen őket életre keltjük, és úgy tűnik, mintha valamennyire egyet is értenének ezzel. Mégiscsak inkább kutyák, semmint macskák, hűségesnek látszanak, és mi is azok vagyunk hozzájuk, nem többek.

Ellenben sajátos módon vonzanak magukhoz a valóban idegen, élettelen dolgok. A kristályok sokarcúak, nem szabadulhatunk ettől, sugárzóak, kis oszlopaik nem evilágiak. Színük a mélyből tör elő, ahová senki se lát el; a fény színesre és élénkre festi őket, de van, amit visszatartanak magukba. Csak a zománc kékje bír valamit ebből a nappali éjszakából; máskülönben olyan távoliak a kristályok, és egyszerre olyan lenyűgözően közeliek, hogy még csak nem is érezzük ördöginek őket, az orchideáktól vagy a kígyóktól eltérően. Jóval durvább, de talán mégis ölelőbb, hívogatóbb, nyomasztóbb a rajtunk kívül létező tág vidék, különösen ott, ahol szétáradnak vagy a magasba törnek az „élettelenség” tömegei, és magukhoz vonzzák a tekintetet. Ettől a fiataloknak furcsa módon gyakran az az érzése támad, hogy mellékesek, nem azt érzik, hogy jelentéktelenek a hozzájuk hasonlókhoz vagy egy magasabb rendűhez képest, hanem egyenesen értékét veszti minden, maga az emberi is. Minden ténykedésük csekéllyé silányul a hegyekhez és a csillagokhoz képest; hátat fordítanak itt mindennek, még magának az emberi titkoknak, céljaink titkainak is. Az emberi nagyságot és az emberi alkotásokat mindezek ellen kijátszani különösen értelmetlennek tűnik, teljesen helytelennek; hiszen még a nagyság szemlélete is rajtunk kívülről ered, és azonmód alulmarad a magas hegyekkel, még inkább a végtelen űrrel szemben. Az élet küzdelmei mintha vízcseppbe záródnának; az üstökös hangyasavat szóró csóvája kioltja szűk tudatunk egészét, mely még pislákolt egy aprócska zugban, és maga is csupán egyike a rejtett értelmű dolgoknak, akként is, ami, és akként is, amire irányul. A földi lét minden nyomát végtelen éjszaka foglalja keretbe, előrefelé és hátra is, egyénre szabottan és mindenekelőtt kozmikusan is. A világegyetemhez írt levelet röviddel az öngyilkossága előtt egy tizennyolc éves fiú – könnyen meg lehet őt érteni; eltörpülő életünk és az óriási nyugalom ellentétében benne rejlik szinte minden, kivéve néhány növényt, állatot és embert. Pán megpihenve, nyugodtan számolt le a tizennyolc évessel, meglehet, gorgói tekintettel. Bizonyosan fel is frissítjük általa testünket, különösen egészséges a test és a Magas-Alpok közti térség, mintha nekünk teremtették volna; a tágasság megtisztít a négy faltól. De éppen ez az egész természetbarátság vonz az élettelenhez, amint az értéknélkülihez is, majd belép a dermedt megmámorosodottságba. A pusztán csak emberi értelemtartalom átka, hogy rossz helyzetben van, képtelen megvalósítani, olyan, amilyen, nem ölt álarcot, bár lázonghatunk ellene. Ámde a tizennyolc évest egészen más átok sújtotta: a csillagos égbolt kerete, nem az értelemé; az óriás Rémkirály csalogatta, és árnyékában értelmetlenné vált az egész élet. Éppen ellentett oldalról közelített most a rettegés, mint a Rémkirály történetében: mégpedig a vonzódás felől; magával vonzotta őt a vihar, a leszálló köd, az ősi legelők, sőt az együvé válás akarása a folyóval, a hangával, a heggyel, a tengerrel, a halállal, a csillagos égbolttal, a senki földjével. Mindent megtettek az emberek, hogy el ne nyelje őket ez a borzadály; a pogányok kedveskedtek neki, a keresztények egy gyermeket helyeztek fölé. Mégis szédítő ez a tömeg, még ha át is látjuk: a végtelen fényévek, melyekkel még egy darabka kenyeret se lehetne venni aranyra váltva; a semmi, mely az egyre fogyó hegyi levegővel veszi kezdetét és a végtelenbe nyúlik, mégpedig újra és újra a semmibe.

Emlékeztető: Egyszer egy bölcs barát[8] ezt a kérdést kapta: lehetnek mégoly mélyek és bölcsek is a beszélgetéseink, de milyen némák a kövek és mennyire nem indíthatjuk meg őket; milyen hatalmas a világmindenség és milyen szegényes ehhez képest Szent Péter-templomjaink „magasa”; vajon mit szólna a föld maga, ha egyszer felnyithatná a száját Lisszabontól Moszkváig, és csak néhány ősi szó dörgedelmét kiálthatná szét, orfikusan? Erre azt felelte a bölcs barát, a kultúra lokálpatriótájaként: a pofon nem érv, és a föld? hát, valószínűleg csupa badarságot szólna, hiszen nem olvasta Kantot és Platónt sem.

 

Fordította Simon-Szabó Ágnes

[1]             A fordítás a következő kiadás alapján készült: Ernst Bloch: Spuren. Erste Ausgabe, Cassirer: Berlin, 1930. Neue erweiterte Ausgabe, Suhrkamp Verlag: Frankfurt am Main, 1969.

 

[2]  Das Merke. Uo. 16–17.

 

[3]             Schweigen und Spiegel. Uo. 108–110.

 

[4]             Mittel, nicht gesehen zu werden. Uo. 110–111.

 

[5]  Sinclair Lewis Babbitt c. regénye nyomán: sikeres telekügynök, az észak-amerikai nyárspolgár karikatúrája.

 

[6]             Potemkins Unterschrift. Uo. 118–119.

 

[7]             Anhang: Das Niemandsland. Uo. 188–190.

 

[8]             Lukács Györgyről van szó.