torzószótár

ábécé

nevünk sorsunk kéretlen adománya tudom mióta eltotyogtam az elsős iskolába
s szálkás padok között mindnyájunkat kifaggattak ez még nem a tornaórai attak
ahogy bezáródott a huzatos ablak örökre beírtak minket az ábécébe így kerültem
hosszan az élre mivel az a betű sosem állt vereségre vezettem a mindenkori listát
sokszor érdemtelen előny volt máskor az osztálynapló gyakrabban nyit rád de te
ezt elfogadtad sőt valamiféle helyzeti pozíció lassan rászoktatott hogy az él nem
csak formai ok úgy általában ott vagy az élen s nem akadtál fönn holmi ab szerű
képződményen ha olykor elébed másztak szívósan kivártad míg megbuktak vagy
elköltöztek később a lexikonokban már lőttek ha egyáltalán bele kerültél e relatív
delelőnek legfeljebb kajánkodtál mögötted ül ady és arany jános lassan viszont
minden betű a temetőre rászok a kacskaringós utakra szomorúan ereszkednek le
a sorszámok hol a parcellák csöndjében megint minden gyászos arc összemosódik

abesszin

egykor jobban érdekelt a világ az egyetemen fel is kért néhány bohókás kedvű diák
regéljem el a kávéházak históriáját aztán igyunk egy nagyot ha már minden reggel
ott vagyok a gyerekeket bölcsődébe zárva a helynek biztos van valami varázsa mely
rohanó kamaszként még nem érzékelhető a bölcsességben talán egy dombtető ülni
a hatalmas ablak mögött lesni az utca népe miként sündörög belehajszolva a nappali
robotba élvezve te nem vagy goromba rab persze szociális érzékenységed ettől még
torkodon akadt csak a gyarló önzés ez a létben tágított önrész fékez hogy kophasson
szolidáris érved s a témát tudományosan aládúcolod a logikai sort a kávécserje kezdte
melyet egykor néhány vad abesszin kecske ficánkossá rágott a fekete levestől pedig
a kellem már ritmust váltott jött a csillogás az andalító lőre kellően rá is csodálkoztam
egy miniszoknyás szőke nőre de bejáratos lovagok elhappolták orrom elől s az alkony
szűrt fényében kielégületlenül magamra maradtam kávémat zordan kihűltre kavartam

ablakmélyedés

poros kisvárosban az ember általában csak síkban él mire föleszmél a népi építészetet lebontják idétlenül vastag panelek karcsúsodó cementözönét bejárva kezd finomodni
a blokkház de ez a folyamat már némi ablak a modernitásra az én korosztályom jó ha vályogból átverekedte magát a téglaházba maradandóbb vakolatokkal kevesebb egérrel
s a fény is egyre jobban fér el az új konstrukciókban kamaszként még egyáltalán nem
érdekelt lakhatásként mit is hoz a holnap a lázas fiatalban ritkán érik össze az enteriőr
bonyolult varázsa a történetiségnek sincs évszázadokra kinyújtott hosszú magánya hol
az egyszeri lény magába süppedve némán elbarangol nekem a pataki vár volt a fontos
szellemet igazító kontroll az ódon falak és a bástya lőréseihez vonszolt mokány ágyúk
melyekre ha az erőd finom fehér süveges úrnője ráunt felült a rideg ablakmélyedésbe
vágyakozó ösztöneit vigasztalták a folyó hullámai és a zöld dombokról üzengető béke csillapítva a végtelen űrt melynek metafizikus bokrától sosem szabadulhatott legbelül