LITÁNIA (Approximáccág)

Az élet a leglátványosabb marketing-siker.
Hogy milyen fogásoknak, szlogeneknek
ülnek is fel pontosan a csellengő, kósza lelkek, nem tudom,
de valamilyen palira vevő trükk nagyon be kell
hogy jöjjön: tömegével öltöznek romlandó testbe &
(feledve minden bölcs fölényüket és hűvös
méltóságukat) játsszák a hús,
a hiúság s a fondorkodás kisded játékait.

Az élet alkalmazkodás.
Mint szekrényben a ruhák, felöltők, kalapok,
várnak a bevett formák –
öltözetlenül (sőt alkalomhoz
nem illő öltözékbe’ sem)
nem rontunk embertársaink közé.
A lábhoz parancsolt nyers (egészséges?) ösztön
csak sunyít. Nápoly élete a Vezúv
fenyegető kúpjának árnyékában pezseg.
A mi Vezúvunk behúzott farokkal, időnként
lábunkhoz dörgölőzve kullog. Árt-
almatlan? Mint az a másik, a Nápoly
fölé magasodó.

Az élet halogatás.
Kultúrgátolt („jól nevelt”) ember
nem gázol embertársain át,
nem üti le azt, aki előtte érkezett –
nem ront ajtóstul a házba & nem megy
fejjel a falnak.
Kerülgetni egymást, az írott és íratlan paragráfokat,
nem lőni el idő előtt
a muníciót, az ütőkártyát meggondolatlanul
nem játszani ki…
– Záróra, kérem! # S hány pohár nem jutott még ajkunkig el!
Sorry. Nem tarthatok örökké nyitva. Aki tud,
visszajön holnap, aki nem…

Az élet – írta egy költőtárs (vagy nem az Élet általában,
hanem az ő élete, de ezzel most ne szőrözzünk) –
hímvesszőfutás¹. Nem foglalok állást.
Annál is kevésbé, mert ahhoz tudnom kellene
(vagy magabiztosan sejtenem legalább), mire is
gondolt.
…(Mégis állást foglalok, hisz úgyis
pro domo csupán: ez azért túlzás talán.
Mondhatnék tódítást is. Persze nem tudhatom;
lehet ez részemről mindközönségesen
rosszul konvertált irigység is. Annyi bizonyos
[számomra], az aszkézisért [valahol biztosan] benyújtott
számlára kifizetett valami – ha tényleg fizetnek is –
silány ellentételezés lesz a hormonok elleni hadviselésért.)

Az élet tettetés.
Egyezményesen komolyan vett
(komolyan venni színlelt) als ob.
Ûzhet kisded játékot, maga is
gépezet-csavarként,
viszketeg Yorick s lesajnált Arlequin,
de mást, mint e címkét, soha el nem érnek:
széllel szemben tehetetlen, széllelbélelt mutánsok.
– Elveszhet a szövegkönyv,
kor s kór megtámadta agysejtjeinkből
kihullhat a szerep; testünk sejtjeit
dróton rángatja mindhalálig
(ha ugyan csak addig) a mélyen
belénk ivódott rendezői utasítás:
Ki ne mozdulj az össznépi komplottban
neked jutott álarc mögül – csak buzgón, komolyan.
Főleg ha eszmékről, credóról van szó. Con fuoco!

(Felszólamlás)

Az élet kijózanodás.
Az élet megcsúfoltatás.
Az élet pofáraesés.
Az élet meghurcoltatás.
Az élet kínpadra-vonatás.
Az élet…
(Jó, jó… Elég lesz, mer’ úgy maradsz.)

Az élet megvesztegetési kísérlet.
Mivel a halálra kapjuk ráadásul,
azt reméli (a halál?) (aki mindkettőt adja?),
így majd jó képet vágunk hozzá,
megbarátkozunk vele
(a halállal?) (az élettel?) (a titokzatos adományozóval?)
– Mint látható, van még néhány nyitott kérdés.
Illúzióink, gondolom, nincsenek: nyitva is maradnak.

Az élet ízlelőbimbó-tréning.
Tömény tapasztalás.
A teória vákuumában egészséges tüdő,
nyelv, gyomor meg nem él.
Hogy fölkészülés is lenne(?) – nem tudom.
De ha jólesik (segít), hidd csak bátran azt, hogy ezután
az előjáték után vár rád
az igazi. Vár a mennyei manna.

(Mellékdal)

Visz a mondat, megyek utánad,
Élet, ha már semelyik versemben nem talállak –
talán bevársz majd, és meglehet, modellt ülsz
egy új vershez vagy tán csak újólag eltűnsz…
Nem tehetek másként, csak cserkészlek egyre,
rosszkor iramodva, rosszkor késlekedve;
hiszen vers, regény, szó (bárhogy írva) ennyi
nélküled csak: harsány űr, csak cifra semmi.