2000 – jeles év: csúcspont, végpont, kezdőpont, útelágazás

Csúcspont, mert a magyar gazdaság már három évtizede nem teljesített olyan jól, mint ekkor. A nemzeti jövedelem hat, a foglalkoztatás három éve növekedett, a munkanélküliség a legrosszabb évekhez képest megfeleződött, az infláció a harmadára csökkent, a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg pozitívra váltott, az államháztartás közel állt ahhoz, hogy teljesítse a maastrichti hiánykritériumot. Dőlt az országba a külföldi tőke, és Magyarország több hosszal vezette a kelet-európai országok reformversenyét. Úgy tűnt, konfliktusoktól nem mentesen, de békésen haladunk a demokrácia és a jólét csendes kikötője, Európa felé.

Végpont, ami lezárta a gazdasági rendszerváltást és a stabilizációs éveket – ez utóbbi hozamaiból restaurálva a Bokros Lajos által megrongált szociális hálót – és kezdőpontja annak az osztogatási versenynek, ami komoly szerepet játszott Magyarország térdre rogyasztásában már két évvel a világgazdasági válság kitörése előtt. Bokros, mint emlékezetes, rászorultsági alapra helyezte a családi pótlékot és a gyest, eltörölte a gyedet, bevezette a tandíjat, hogy csak az Alkotmánybíróság által hatályon kívül nem helyezett fontosabb reformokat említsük. De ez epizód volt, olyan program, ami szellemiségében távol állt mindkét nagy párt prominenseitől, és nem is tartozott a visszaesés nélküli stabilizációt eredményező leghatásosabb eszközök (a reálbérek hirtelen elinflálása, a vámpótlék bevezetése és a leértékelés) közé – inkább az öngondoskodást hangsúlyozó és a támogatásokat a rászorultakra korlátozó jóléti politika manifesztuma volt. 1999–2000-ben az Orbán- kormány ismét alanyi jogúvá tette a családi pótlékot, mindenki számára elérhetővé a gyest, és újból bevezette a gyedet. Ekkor vált gyakorlattá a megemelt korhatárt évekkel megelőző, gyakran munka melletti nyugdíjba vonulás. 2001–2002-ben megduplázták a minimálbért – ami a foglalkoztatást és a költségvetési bevételeket ugyan nem növelte, de a kereseteket igen, és nem csak a minimálbér szintjén fizetetteknél – miniszterelnöksége utolsó évében pedig 17 százalékkal emelte a költségvetési ágazatokban dolgozók reálkeresetét, miközben a versenyszférában a bérek csak 7 százalékkal nőttek.¹ A jóléti vívmányokat aztán a szocialista kormányok is megtartották, egyes pontokon bővítették is.² A minimálbért kisebb hullámzásokkal a 2002-ben kialakult szinten tartották, sőt, a nettó minimálbér–átlagbér arányt, ami 2000-ben 36, 2002-ben pedig 49 százalék volt, 2003-ban 56 százalékra emelték. Medgyesi kormányzásának első évében 29 százalékkal nőttek reálértéken számítva az oktatásban, az egészségügyben és a közigazgatásban kifizetett bérek (miközben másutt csak 11 százalékkal). A szocialista kormányok is bőkezűen költöttek lakossági beruházási, illetve fogyasztói ártámogatásra – ha igaz is, hogy a Fidesz által osztott kedvezményes lakáshitel a középosztálynak inkább a felső, a szocialisták által bevezetett gázártámogatás inkább az alsó rétegét segítette – és ők sem nyúltak a kis jóléti támogatásokhoz, melyek száma mára már meghaladta a háromszázat.

Itt nem erről a részeg száguldásról, hanem 2000-ről mint útelágazásról lesz szó, a pályáról, amire ekkor léptek a két nagy párt politikusai, valamint foglalkoztatás- és szegénypolitikával foglalkozó szakpolitikusai, még annál is nagyobb egyetértésben, mint ami a középosztályt is támogató jóléti rendszerek kérdésében mutatkozott az elmúlt tíz évben.³

A rendszerváltás után röviddel nyilvánvalóvá vált, hogy az 1991-ben kialakított munkaügyi és szociális rendszer képtelen enyhíteni az iskolázatlan népesség peremre szorulásával járó permanens jövedelemveszteséget. A segélyezettek nagy többsége elhelyezkedés nélkül került ki az akkor még kétéves munkanélkülijáradék-rendszerből, és maradt jövedelem nélkül. Már 1992-ben létre kellett hozni a tartós munkanélkülieket – alacsonyabb összeggel és csak bizonyos jövedelemhatár alatt – segélyező jövedelempótló támogatást, melyet néhány év múlva már több mint kétszázezren vettek igénybe. A „jövpótló” korábbi munkaviszonyhoz kötött támogatás volt, melyre a jogosultságot újból és újból meg kellett szerezni. Hamar világossá vált, hogy a segélyek tömeges elvesztését csak közmunkaalkalmak teremtésével lehetne megelőzni, de erre a foglalkoztatási szolgálat kapacitása elégtelen. A korábbi munkaviszony, mint jogosultsági feltétel fenntartása azért is vált egyre nehezebbé, mert ekkorra már 7-8 olyan évjárat lépett munkavállalási korba, melyeknek a 15–20 százalékot kitevő iskolázatlan tagjai teljesen esélytelenül kerültek ki a munkaerőpiacra. A munkaerő-felesleg eltüntetésének puha módszerei – a korai nyugdíj, a gyes – ezen a problémán nem, vagy csak részlegesen segíthettek, a nyugdíjkaput pedig a rendszer finanszírozhatatlansága miatt amúgy is be kellett zárni, vagy legalább nem tágra nyitva hagyni.⁴

Nem előzmények nélkül, hirtelen ötlettől vezérelve, és nem is csak a maga társadalomvízióját megvalósítandó döntött úgy az Orbán-kormány, hogy 2000 májusától felszámolja a tartós munkanélküliek segélyezésére létrejött külön programot, és az érintettek „ellátását” az önkormányzati szociális rendszerbe utalja. A jövpótló helyébe a valamivel kisebb és ugyancsak egyösszegű rendszeres szociális segély lépett, pontosabban, azt kiterjesztették minden aktív korú nem-foglalkoztatott személyre, meghatározott jövedelemhatár alatt, a korábbi munkaviszony feltételének kikötése nélkül. A munkakészség „tesztelése” nem ezen a szűrőn keresztül, hanem úgy történt és történik, hogy a felajánlott, „megfelelő” közcélú munka – vagy a munkaügyi kirendeltség által ajánlott egyéb állás, közmunka – visszautasítása esetén az önkormányzat megvonhatja a segélyt. A minimálbéren – vagy ha az önkormányzat kiegészíti, a fölött – fizetett közmunka mellett további, a munkanélküli ellátásban új (ugyancsak a korábbi szociális törvényből átvett) elemnek számított, hogy az önkormányzat a kifizetett segélyt hagyatéki teherként bejegyezhette a támogatott ingatlanára.

A rendszert, ami tehát nem a monoki polgármester találmánya – az ő újítása abban állt, hogy a munkavégzés időtartamára is segélyt szeretett volna fizetni bér helyett –, a szocialista kormányok átvették, továbbfejlesztették, és a tartós munkanélküliekkel kapcsolatos politikájuk központi elemeként jelölték és jelölik meg. Az egyik fontos újítás abban állt, hogy 2005-től a segélyt jövedelmi helyzet szerint differenciálták: ettől kezdve a támogatás a nyugdíjminimum 90 százalékára, de legfeljebb a minimálbér szintjére egészítette ki az egy fogyasztási egységre számított családi jövedelmet. Nem nehéz belátni, hogy ez klasszikus szegénységi csapdahelyzetet hozott létre: a munkába lépő családtag által megkeresett egy forinttal szemben egy forintnyi elveszített segély állt (az egy főre jutó családi jövedelem széles tartományában), a nettó marginális bér ebben a konstrukcióban zérus. Ezen a helyzeten változtatott részlegesen a 2009 elején végrehajtott átalakítás, ami kettéosztotta a segélyezetteket: csak az 55 évesnél idősebbeket, a csökkent munkaképességűeket és a gyermekeiket elhelyezni nem tudó anyákat segélyezik a korábbi módon, a többieket ismét egyösszegű támogatásban részesítik, és a tervek szerint a korábbinál nagyobb arányban kötelezik közmunka elfogadására. (Az új szisztéma tényleges működéséről e sorok írásakor még semmilyen adat vagy hír nem áll rendelkezésre).

A felületességben felülmúlhatatlan magyar sajtó újdonságként ünnepli (ritkábban: kárhoztatja) nemcsak a „monoki modellt”, hanem azt a „mosonmagyaróvári rendszert” is, ami semmiben sem tér el az általános, tizedik éve érvényes szabályozástól: „a modellértékű helyi reform lényege, hogy egy orvosi vizsgálatot követően a munkaképesnek nyilvánított személyek évi 30 napot kell dolgozzanak napi 6 órában munkabér (tehát nem segély) fejében a város közintézményeiben, melyet követően segélyre jogosultak.”⁵ Egyvalamiben mégsem tévednek, amikor a „monoki gondolat” körébe utalnak minden kezdeményezést, ami a segélyt munkához és a rendezett életvitel egyéb attribútumaihoz köti, új elemként, vagy az általános szabályok helyi rendelettel történő megerősítésével: a fennálló rendszer, tehetetlenségénél és az általa generált konfliktusoknál fogva, valóban a „monoki gondolat”, a törvényeket is felülíró helyi teljhatalom felé halad. Ennek három fontos okáról esne szó a továbbiakban.

Az első ok, hogy a 2000-ben útjára indított rendszer nem tud kiépülni olyan méretekben, hogy többé-kevésbé rendszeres munkalehetőséget, és ezen keresztül a szerény megélhetést fedező jövedelmet biztosítson.

Kiindulópontként szögezzük le, hogy a kötelező önkormányzati közmunkával kombinált szociális segélyezés nem ördögtől való elgondolás. A világ számos országában létezik, Európában is, például a skandináv országokban vagy Nagy-Britanniában (Kildal, 2001, Dahl, 2003). Ausztráliában a munkanélküli személyes kapcsolattartója a segély feltételéül szabhatja a közmunkát, amennyiben a munkakerülés jeleit tapasztalja. Az Egyesült Államokban a Welfare to Work szövetségi programként 2004-ben megszűnt ugyan, de az államok több mint fele továbbra is előír közmunkában való részvételt kisebb vagy nagyobb segélyezett csoportoknak.⁶

Európában azonban a közmunka általában zömmel fiataloknak szóló, egyénre szabott programcsomagok kereteibe illeszkedik, melyekben ez csupán egyetlen, egyetemi szóhasználattal élve kötelezően választható elem az átképzés, az álláskeresési támogatás vagy a nonprofit szervezeteknél végzett önkéntes munka tételei között.

A közmunkát abban a formában és mértékben, ahogy Magyarország szeretné alkalmazni, leginkább a fejlődő országok foglalkoztatáspolitikai eszköztárában lelhetjük fel: lásd például Seekings (2006) tanulmányát Dél-Afrikáról, Fachelli és szerzőtársai, (2004), Ronconi és szerzőtársai, (2006),Ravallion és szerzőtársai, (2001) írásait Argentínáról vagy az indiai National Rural Employment Guarantee programról az interneten letölthető dokumentumokat.⁷ A tervezett magyarországihoz hasonló méretű programok tapasztalatai vegyesek. Az indiai számvevőszék jelentései a tervezettnél sokkal kisebb részvételről, a bérek késedelmes kifizetéséről vagy teljes elmaradásáról, a korrupció nyilvánvaló jeleiről és befejezetlen közmunka-projektek sokaságáról számolnak be.⁸ A módszertanilag igényes argentin hatásvizsgálatok arról tudósítanak, hogy a nagyméretű Trabajarprogram jól célzott, mérsékli a szegénységet, de nem javítja a résztvevők piacképességét, és erősíti ráutaltságukat a jóléti rendszerre.

A közmunka tömegessé tétele Magyarországon rendkívül drágának ígérkező és valószínűleg kivihetetlen terv. Jelenleg az önkormányzatok 25 százaléka kötelez minden segélyezettet közmunkára, 40 százalékuk önkéntes alapon, 20 százalékuk általában önkéntes alapon, de időnként kötelező jelleggel szervezi a közfoglalkoztatást, 15 százalékuk pedig egyáltalán nem él ezzel az eszközzel (Bódis–Nagy, 2008). A munkaerő-felvétel adatai szerint a közmunkát végzők átlagos állománya az összes szociális segélyezett állományának mindössze 15 százalékára rúgott a rendszer bevezetése utáni évben, és azóta csökkent is, alig 10 százalékra. A kiterjesztés komoly akadályokba ütközik: kistelepüléseken korlát a szervezési kapacitás és az értelmes munkalehetőség hiánya, nagyokon az alacsony hatékonyság és a sárga mellénnyel, az utcasepréssel és hasonló munkákkal járó stigma.

A jelenleg érvényes tervek mintegy 30 ezer teljes munkaidős állásnak megfelelő közcélú többletmunkahelyet irányoznak elő, amit 3000 önkormányzati közfoglalkoztatás-szervező munkába állítása egészítene ki (SZMM 2008). Összességében olyan méretű, állami pénzből működtetett iparág létrehozásáról van szó, hetvenezer munkahelyről átlagos állományi létszámban mérve, aminek nagysága vetekszik a középfokú oktatáséval vagy a textilruházati iparéval (77, illetve 70 ezer alkalmazott). Arra, hogy a közmunkarendszert valószínűleg nem sikerül ilyen méretekben kiépíteni, maga a szociális törvény is felkészült: nyitva hagyott egy kiskaput, amely szerint a korábbi szabályok szerinti segélyen maradhat – a felsorolt eseteken kívül – a rendszeres szociális segélyre jogosultaknak egy önkormányzati határozatban megjelölt köre.

Valójában nemcsak a közmunka tényleges gyakorisága marad el az eredetileg elképzelttől és a most tervezettől, a rendszeres szociális segélyen élők is kisebbséget alkotnak még a 0–8 osztályt végzett munkanélküliek között is. A legjobb munkavállalási korban lévő, 18–55 éves, nem dolgozó és nem tanuló, általános iskolát vagy azt sem végzett férfiaknak is csak 12 százaléka kapott rendszeres szociális segélyt 2000-ben, és 20 százaléka 2008-ban. A nőknél a megfelelő arányok 4 és 11 százalékra rúgtak. Ez eltörpül a nyugdíjban és gyesen lévők (2008-ban 34, illetve 56 százalék a két nemnél) vagy a semmilyen egyéni jogú támogatásban nem részesülők (36 és 28 százalékos) arányához képest.

A közmunkához való hozzáférés mai korlátai mellett a helyi jóléti rendszer a szerény megélhetéshez szükséges jövedelmet sem biztosítja. A szociális segély átlagos összege 2005-ben 16 991 Ft volt (Bódis et al. 2008), amit ismeretlen mértékben, de bizonyosan keveseknél és kevéssel egészített ki a közmunkán megkeresett bér. Ilyen feltételek mellett muszáj feketén dolgozni, ami konfliktusok gerjesztésére alkalmas, komoly jövedelem megszerzésére azonban nem.

A kérdőíves felvételeken alapuló kutatási eredmények (Szívós–Medgyesi, 2001; Tóth, 2005) arra utalnak, hogy a munkanélküliség a jövedelmi szegénység egyik legfontosabb forrása, az ilyen elemzésekkel szemben azonban felvethető, hogy a kérdezett nemcsak a munkavégzést, hanem az abból szerzett jövedelmét is letagadja. Ez az ellenérv nem áll meg Molnár–Kapitány (2006) tanulmányával szemben, ahol a szerzők a kérdezettek anyagi és általános elégedettségét elemzik úgy, hogy a munkaerő-piaci státus hatását a bevallott jövedelem azonos szintje mellett vizsgálják. Eredményeik szerint a munkanélküliség, illetve az alkalmi munkából való megélhetés sokkal nagyobb mértékben csökkenti az elégedettséget, mint az, ha a család egy tagja tartósan beteg! Ez nagyon erős eredmény, hiszen józan feltételezés szerint a be nem vallott egy forint ugyanolyan mértékben növeli az elégedettséget, mint a bevallott, ezért ha a feketemunka jól fizetne, annak jelentősen szűkítenie kellene a foglalkoztatottak és a munkanélküliek elégedettségi szintje között, azonos bevallott jövedelem esetén kimutatható rést. A Molnár–Kapitány-szerzőpáros ennek ellenére is jelentékeny különbséget talál a magukat foglalkoztatottnak, illetve munkanélkülinek mondók között: a feketejövedelem, ha van is, nem elég magas ahhoz, hogy ellensúlyozza az állástalanság jóléti hátrányait.

A második ok, ami miatt a rendszer hajlamos újratermelni a létrehívását ösztönző helyzetet az, hogy a tartós munkanélküliség szociális kérdésként való kezelése eltereli a figyelmet a képzetlenek elhelyezkedését akadályozó egyéb okokról. A helyi jóléti gazdaságok kiépítésével párhuzamosan a kormányok számos olyan lépést tettek, amelyek kifejezetten rontják az alacsony bérű munkások foglalkoztatási esélyeit.

Ilyen lépés volt a minimálbér megduplázása, majd magas szinten tartása. Hasonló hatással jár aminimális járulékalap bevezetése is. A jelenleg érvényes szabályozás szerint a járulékok legalább a minimálbér kétszerese után fizetendők, de a vállalkozás mentességet kaphat, ha bizonyítani tudja, hogy jövedelme nem teszi lehetővé ilyen színvonalú bérek kifizetését. A szabályozás ebben a formában durva, és adózási szempontból kevéssé hatékony. A minimális járulékalap meghatározása az elvárt jövedelem szerinti adóztatást jelent, az elvárható jövedelem azonban a vállalkozás jellemzőitől – ágazat, tőkefelszereltség, képzettségi szint – függően erősen szóródhat. Egy egységes minimális járulékalap egyes vállalkozásokat túladóztat, illetve évente ismétlődő hatósági procedúrára kényszerít, mások elé viszont a jövedelem egy részének eltitkolása esetén is könnyen átugorható mércét állít. Az elvárt jövedelem szerinti adóztatás (presumptive taxation) a vállalkozások jellemzőihez igazodó, differenciált járulékminimumok meghatározását kívánná meg, és egy ilyen megoldás sokkal kevésbé rontaná a képzetlenek elhelyezkedési esélyeit.⁹ Aránytalanul növeli a képzetlen munkaerő költségét a fix összegű egészségügyi hozzájárulás (eho) is.

A mulasztásokról most ne is essék szó: arról, hogy a szegény ember gyermeke milyen iskolába jár – a világ egyik legszegregáltabb iskolarendszerében –, hogy a tömegközlekedési kapcsolatok hiánya hány embert foszt meg a munkába járás lehetőségétől, hogy a szegénységben élő kisgyerekes anyák nagyobb része olyan településen él, ahol nincs bölcsőde, és a többi. Csupán egy, a szűken vett munkaerő-piaci szabályozás területére tartozó mulasztásról emlékezzünk meg röviden.

A nyugdíjak és a gyermektámogatások mint – részben – munkanélküli-segélyt pótló juttatások meghatározó szerepéből, valamint a támogatásban nem részesülők magas számából már eleve következik, hogy laza a kapcsolat a nem foglalkoztatott népesség és a munkaügyi kirendeltségek között. Magyarország azon néhány ország közé tartozik, ahol az állami foglalkoztatási szolgálat az alacsony iskolázottságú nem dolgozó népességnek (is) viszonylag kis részét regisztrálja, és a szolgálattal való kapcsolat az érintkezés gyakoriságára vonatkozó adatok szerint is laza. Nyugat-Európa legtöbb országában vagy az egyik, vagy a másik mutató magas. Az országok egy csoportjában az állami munkaügyi szolgálat viszonylag kevés állástalant, 10–20 százalékot regisztrál, de a kirendeltségek és a nem foglalkoztatottak közötti kapcsolat igen intenzív, a nyilvántartottak 65–85 százaléka járt az irodában a kérdezést megelőző hónapban. A másik csoportban a regisztráltak aránya magas, 20–50 százalék, de a kapcsolat kevéssé szoros. A visegrádi országok közül Csehország, Szlovákia és Lengyelország a Hartz-reformon átesett németekkel és a svédekkel együtt egy harmadik csoportot alkot: igen magas, 30–40 százalékos a regisztráltak aránya, és ennek ellenére is intenzív a kapcsolattartás (70–90 százalék járt az irodában). Magyarország ott foglal helyet, ahol rajta kívül csak Olaszország: a munkaerő-piaci szervezet igen kevés nem dolgozót tart nyilván (16%), és a regisztráltakkal ápolt kapcsolat sem tekinthető intenzívnek a hasonló méretű ügyfélkörrel dolgozó állami szolgálatokhoz viszonyítva (52%).¹⁰ A képzetlen munkanélküliek (nem foglalkoztatottak) nagyjából egytizedének van élő kapcsolata a munkaügyi központtal, ami természetesen erősen korlátozza, hogy segítő szolgáltatásokhoz jussanak, illetve, számon kérjék rajtuk az álláskeresést.

A harmadik, és talán legfontosabb ok, ami egy „monoki rendszer” felé tereli a helyi jóléti gazdaságokat az, hogy a képzetlen munkanélküliség egész kérdésköre mélyen etnicizálódott.

A közvélemény hajlamos összemosni az alacsony iskolázottságúak és a romák foglalkoztatási problémáit. Ez a magyarázat nem csak azért tűnik eleve hibásnak, mert a képzetlen munkaerő olyan volt szocialista országokban is kiszorult a munkaerő-piacról, ahol elenyésző számban élnek romák (Szlovénia, Lengyelország). Ennél nyilvánvalóbb fogyatékossága, hogy nem vet számot a hazai nagyságrendekkel. Kemény–Janky–Lengyel (2004) alapján a 2003. évi 20–59 éves cigány férfinépességet 137 ezer fősre becsülhetjük (18. o.). Közülük legfeljebb általános iskolát végzett 76,6 százalék (105 ezer fő), az ilyen végzettségűek közül nem dolgozott 72 százalék (76 ezer fő) (105. o.). Ugyanakkor a 20–59 éves, legfeljebb nyolc osztályt végzett, nem tanuló és nem is foglalkoztatott férfiak száma az országban, éves átlagban 224 ezer főre rúgott a 2003. évi munkaerő-felvétel szerint. Közöttük a cigányok aránya 34 százaléknak adódik, a mintavételi hibákat és a fogalmi eltéréseket figyelembe véve, nagyjából 30–40 százalékosra tehető. A nők esetében az arány még akkor sem haladhatta volna meg ezt az értéktartományt, ha az ilyen korú roma nők közül senki sem végzett volna nyolc osztálynál többet, és senki sem dolgozott volna. A nem dolgozók teljes száma ugyanis az adott életkori és képzettségi kategóriában 414 ezer, a 20–59 éves dolgozó és nem dolgozó roma nőké pedig az összes képzettségi kategóriában együttesen is csak 142 ezer volt, ami 34 százalékos aránynak felel meg.

A romák nem foglalkoztatottakon belüli arányát nem csak a fenti számítás mutatja sokkal alacsonyabbnak annál, mint amit a tartós munkanélküliséget rendszeresen romaproblémaként bemutató média sugall. 2002 májusában az ENSZ Fejlesztési Program (UNDP), az Autonómia Alapítvány és az Országos Munkaügyi Központ közös vállalkozásában felmérés készült a romákregisztrált munkanélkülieken belüli arányáról oly módon, hogy az arányra a 170 munkaügyi kirendeltség ügyfelekkel foglalkozó dolgozói adtak intervallumbecslést (Köllő, 2002). A romák osztályközepek alapján becsült részaránya a regisztrált munkanélkülieken belül 15–23 százalék volt, a járadékosok között 8 százalék, a szociális segélyezettek és a közcélú munkán dolgozók körében pedig 22–33 százalék, a becslési eljárástól függően. Bár ezek a becslések sokkal kevésbé megbízhatók, mint a Kemény–Janky–Lengyel (2004) könyvön alapuló számítások, és nem bonthatók meg iskolázottság szerint, azt megerősítik, hogy a romák még az átlagában kevéssé iskolázott tartós munkanélküliek körében sem alkothatnak többséget.¹¹

A képzetlenek magas munkanélkülisége kiváltképpen nem tekinthető a válságövezetek aprófalvaiban élő romák problémájának. A Csereháton, az Ormánságban, a hajdani városaiktól elszakított határ menti falvakban élő cigányok tragikus helyzete joggal részesül a média figyelmében, de ez nem feledtetheti, hogy a képzetlen munkanélküliek zöme egyfelől nem roma, másfelől nem a válságövezetekben és nem a kistelepüléseken él: a képzetlen munkanélküliek 10–20 százaléka él a magas munkanélküliségtől sújtott kistérségek kistelepülésein (attól függően, hogy a határt ezer, illetve kétezer lakosnál húzzuk-e meg). Legnagyobb csoportjuk a jó foglalkoztatási helyzetben lévő kisrégiók városaiban és nagyközségeiben lakik.

Akármilyenek is az arányok, igazságtartalmától függetlenül fontos társadalmi tény, hogy a közvélemény – az adatokkal indokolhatónál sokkal nagyobb mértékben és a döntéshozókat minden bizonnyal erőteljesen befolyásoló módon – „cigánykérdésnek” tekinti a képzetlen munkanélküliséget.

Arról – tudomásom szerint – nem állnak rendelkezésre adatok, hogy Magyarország lakosai mekkorának gondolják a romák részarányát a munkanélküliek és különösen a szociális segélyben részesülők között, de azt tudjuk, hogy több mint háromszorosan túlbecslik a roma népesség részarányát (Székelyi és szerzőtársai, 2001). Túlnyomó többségük egyetért olyan típusú kijelentésekkel, hogy a „romák nem szeretnek dolgozni” és „sohasem fognak beilleszkedni a társadalomba” (Bernáth, 2003, Lázár, 1997). Több mint valószínű, hogy a segélyen élő tartós munkanélküliek zömét cigánynak képzelik – hasonlóan ahhoz, ahogy az amerikaiak a valós arányt több mint kétszer meghaladó mértékben gondolják feketének a szegényeket, még olyan államokban is, ahol az afroamerikaiak részaránya nem éri el az egy százalékot (Gilens, 1999) – és ingyenélőnek, támogatásra érdemtelennek tartják őket.

Témánk szempontjából nem az a központi kérdés, hogy a romák részarányára vonatkozó elképzelés összhangban áll-e a valósággal (nem áll összhangban), nem is az, hogy a romák magatartására vonatkozó ítélet helytálló-e (ebben a formában, egy közösségre vonatkozatva eleve nem lehet helytálló), hanem az, hogy az etnikai sztereotípiák miként befolyásolják a foglalkoztatáspolitikával kapcsolatos preferenciákat.

A sztereotípiák nemcsak közvetlenül hatnak (a segélyezettek romák, a romák lusták, tehát a segélyezettek nem érdemlik meg a támogatást), hanem úgy is, hogy az etnikai elutasítással megerősített „mi-tudat” rombolja a „gyenge szolidaritási normákat”, szétzilálja a csoporthatárokon átnyúló morális kötelékeket, ezen a módon csökkentve még olyan jóléti programok támogatását is, amelyeknek a címzettjei között elő sem fordulhatnak romák. Mint Janky (2004) megmutatja, aromákat elutasítók között lényegesen gyakoribb az az álláspont, amely támogatja az általános jóléti programokat, az állam jövedelem-újraelosztó szerepét, ugyanakkor elutasítja a politikai menekültek orvosi ellátásának javítására fordított kiadásokat. A harmadik, és talán legfontosabb áttételi mechanizmus az, hogy jobban toleráljuk a potyautazást – minden egyéb feltétel azonossága esetén – a többség (mi), mint a kisebbség (ők) esetében. A rejtett – gyakran az előítélet-mentesnek gondolt önmagunk elől is elrejtett – előítélet működésmódjának megmutatására itthon még nem történt kísérlet, ezért azt egy amerikai példával próbálom érzékeltetni.

Egy nagymintás kísérletben, amit magyarul leginkább „gyetes anyuka kísérletnek” nevezhetnénk (welfare mother experiment, Gilens [1999] 97–101. o., 228–230. o., 246–247. o.) az interjúalanyoknak részletesen bemutattak egy szociális segélyen élő édesanyát, leírva az előéletét, a családi és anyagi körülményeit, majd feltették a kérdést: mennyire valószínű, hogy a kérdésben részletesen bemutatott anya a) mindent megtesz, hogy állást találjon b) szül még egy gyermeket, hogy több segélyt kapjon. A kísérletet az tette valódi kísérletté, hogy a minta egyik felében a bemutatott anya fehér, a másikban fekete volt. A kétféle anyát véletlenszerűen rendelték az interjúalanyokhoz, biztosítva, hogy a két alminta tagjai csakis abban különbözzenek, hogy fehér vagy fekete anyát láttak-e. A két alminta válaszai nem abban tértek el, hogy a fekete anyáról többen tételeztek fel potyautazást (a kérdezettek a fehér anya esetében 70, a fekete esetében 66 százalékos esélyt adtak a b) kimenetnek),¹² hanem abban, hogy ugyanazon magatartás észlelése eltérő mértékben vezetett az általános jóléti költekezés elutasításához. Gilens érdeklődésének tárgya az volt, vajon a potyautas magatartás feltételezése (X, zérus várható értékű, egységnyi szórású változó) ugyanolyan mértékben jelzi-e előre a jóléti kiadásokkal kapcsolatos negatív attitűdöt (Y, 0–100 skálán mért attitűdváltozó) a két almintában. Az eredmény látványosan különbözött, dY/dX a „fehér” almintában 15,9-nek, a „fekete” almintában 30,0-nak adódott, más tényezők hatásának kiszűrése után: ugyanazon magatartás észlelése élesen eltérő mértékben vezetett a jóléti költekezés elutasításához a potyautas bőrszínétől – és csakis attól – függően.

Abban, hogy a magyar népesség a képzetlenek tartós munkanélküliségét alapvetően cigányproblémának tartja, „a romákat” mint közösséget a segélyekkel való visszaéléssel gyanúsítja, és minden valószínűség szerint (fogadjuk el, hogy a Gilens- féle kísérlet nálunk is hasonló eredménnyel járna) türelmetlenebb a romák, mint a nem romák potyautazásának megítélésében,¹³ abban ludas a média és a politikai közbeszéd romaábrázolása is.

A média romákról szóló hírei között igen nagy súllyal szerepelnek az állami („többségi”) szociális támogatással kapcsolatos hírek (Vicsek, 1997; Bernáth–Messing, 1998; Bernáth, 2003), éspedig úgy, hogy a hírekben a romák passzív, arctalan tömegként jelennek meg, „vágóképként, csak némában”, ahogy a Bernáth–Messing-tanulmány címe fogalmaz. A kilencvenes évek végén folyt sajtókutatásuk kimutatta, hogy a híradásokban a nem romák 60 százaléka, a romáknak azonban mindössze 25 százaléka szólalhatott meg, mondhatta el a maga igazságát. A szociális segélyezettek médiabeli ábrázolásának torzításait nem feltétlenül az előítélet magyarázza, abban kényelmi, illetve hatékonysági szempontok is szerepet játszanak: könnyebb egy cigánytelepet keresni a szociális segélyezésről szóló hírek illusztrálására, mint megtalálni a tipikus – nem roma – segélyezettet, és ez a gyakorlat egy idő után igazolja is önmagát azzal, hogy a kép a néző számára ismerős, otthonos módon utal a tárgyra: a cigánytelep képe a „segélyen élésre”.

Hogy a torzítás nem korlátozódik a sajtóra, hanem ma már nyíltan és sokkal kevésbé menthető módon jelen van a politikai közbeszédben is, arra ékes példákkal szolgáltak a szociális törvény vitájához 2008 őszén benyújtott parlamenti módosító indítványok. A nagy egyetértésben indítványozó kormánypárti és ellenzéki képviselők szerint a rendszeres szociális segély megítéléséhez megvizsgálandó, hogy az „egyén milyen környezetben él, mennyire tartja azt rendben, milyenek a szűkebb és tágabb közösségével való kapcsolata (sic!)” (T/6674/10. számú indítvány, MSZP, 2008. november 25.), meg kell vonni a segélyt attól, aki„lakókörnyezetének alapvető tisztaságáról nem gondoskodik” (T/6647/67., Fidesz, 2008. november 25.) és attól, akinek „tanköteles korú gyermeke tankötelezettségének a tárgyévben saját, illetve a szülő hibájából nem tett eleget” (T/6674/79., Fidesz–KDNP, 2008. november 24., az MSZP- többségű Foglalkoztatási Bizottság jóváhagyásával szavazásra bocsátva). Nyilvánvaló, hogy itt már nem a tartós munkanélküliek mikénti támogatásáról és munkára ösztönzéséről, hanem a tömbben élő cigány szegények megregulázására tett ajánlásokról van szó – ráadásul olyan önfeledt módon, amelyben fel sem merül, hogy miért éppen a szociális segélyezetteket kellene a házuk, udvaruk és társadalmi kapcsolataik rendben tartására kényszeríteni, vagy jövedelemelvonással büntetni, ha alkoholfogyasztáson, cigarettázáson és kávézáson (!) érik őket.¹⁴

Az etnikai elutasítás és torzítás rejtekutakon befolyásolja az iskolázatlan népesség egészének foglalkoztatási esélyeit, és a munkanélküliség kezelésmódját is. Egyfelől, a valós súlyánál sokkal nagyobbnak láttatja a szociális segélyezés szerepét a tartós munkanélküliek – romák és nem romák – megélhetésének biztosításában, elterelve a figyelmet a munkába állásukat korlátozó keresleti és intézményi tényezőkről. Másfelől az, hogy a romákat diszkrimináció sújtja, visszahat az iskolázottság szerinti munkaerő-piaci esélyekben meglévő különbségekre is. Valószínűsíthető, hogy a diszkrimináció nagyobbrészt statisztikai természetű, azaz a munkáltatók csoportszintű információt használnak az egyéni termelékenység előrejelzésére: azért nem vesznek fel romákat, mert a várható termelékenységüket alacsonyabbnak tartják, mint a hasonló megfigyelhető jegyekkel rendelkező nem cigányokét. A statisztikai diszkrimináció az egyes vállalatok szintjén profitmaximalizáló választás lehet, de azzal a következménnyel jár, hogy a teljes populációból nem azok jutnak munkához, akiket a munkáltatók a megfigyelhető jegyeik alapján a legtermelékenyebbnek becsülnének, ha az etnikai hovatartozást nem tudnák azonosítani. Ez rontja az alacsony iskolázottságú népesség dolgozó tagjainak átlagos termelékenységét, és második lépésben iskolázottság szerinti diszkriminációhoz vezet.

A mai, átmeneti idők nem kedveznek a „jóléti rendszerváltásnak”.

Eleve nem áll szemben egymással két, világosan megkülönböztethető jóléti paradigma, nincs szó arról, hogy a két nagy párt elkötelezte volna magát (tettekben vagy komolyan vehető programokban) egyik oldalon az öngondoskodás és az elesettek támogatása, a másikon az alsó középosztály törekvő családjainak segítése és az alsóbb osztályok kemény munkára ösztönzése mellett. Mindketten újraépítették és/vagy fenntartották a középosztály által tömegesen igénybe vett jóléti programokat, és egy szegregált, egy másik társadalom felépítéséhez vezető lépéseket tettek a tartós munkanélküliség és a mélyszegénység kezelésében.

Másfelől, a megszorítások és a válság új sebeket osztanak és régieket tépnek fel, minimálisra csökkentve bármilyen, a középosztályt sértő átalakítás politikai esélyét. A versenykényszerből, az alapvető létélménnyé vált bizonytalanságból eredő húszéves fusztrációkra, a már leosztott lapok felett érzett tízéves dühökre most a válság okozta bizonytalanságból fakadó félelmek rakódnak az állásvesztéstől és a jövedelemcsökkenéstől, ami oly régen nem érintette már a középosztály tagjait. Ráadásul az árfolyamingadozás a kockázatoknak eddig nem ismert forrásait és terjedési csatornáit tárja fel, egy olyan népesség előtt, amelyik évtizedekig úgy tudta, és hosszú ideig joggal, hogy hazai pályán játszik, ahol a mindenkori kormányzat erejétől telhetően a segítségére siet.¹⁵

„A tulajdon védelméért és a munka megbecsüléséért fellépő tiltakozók és akcióik a magyarországi kapitalizmus alapintézményeit érintő fontos események voltak 2008-ban”, írja „A középosztály lázadása” alcím alatt a Heti Válasz egy cikke (Balázs-Szepesi 2009). Valóban – nem firtatva, hogy egy nyilas maskarába öltözött, zárt alakzatban közlekedő egyén, vagy a háta mögött álló civil tekinthető-e a polgári közép tagjának kulturális értelemben – ez fontos fejlemény, ami valószínűleg hosszú időre eldönti a jóléti rendszer sorsát, azokat a vonásait erősítve, amitől az átlagpolgár alacsonyabb költségeket, szigorúbb ellenőrzést, fegyelmező gyámkodást remél. Csakhogy ez, mint a fentiekben megpróbáltam érzékeltetni, nem segíti a célszemélyek visszatérését a valódi munkaerőpiacra.

Baj ez? Már akinek. A középosztály egyre kisebb felületen érintkezik a munkanélküliség negatív (externális) hatásaival és általában az iskolázatlan népességgel. A lakóhelyi szegregáció mértéke jelentősen elmarad ugyan a fejlett országok némelyikében, különösképpen az Egyesült Államokban kialakult szinttől, de az ötezer fősnél nagyobb települések felében a romák, illetve a szegények, negyven százalékában pedig a gazdagok részben vagy egészben elkülönülten élnek (Kopasz 2004), és az elkülönülés egyre könnyebbé válik a bérlakáspiac bővülésével és a jelzáloghitelezés fejlődésével. Az iskolai szegregáció rendkívül erős, a PISA-mérések szerint Magyarországon a legerősebb a felvételekben részt vevő országok közül. (Ennek mértékéről, formáiról és ösztönzőiről lásd például: Kertesi–Kézdi, 2005; Havas, 2007). A munkahelyi szegregációról kevesebb szó esik, pedig a társadalom iskolázott és iskolázatlan tagjai közötti munkahelyi érintkezés rendkívüli mértékben megritkult a rendszerváltás óta. 1986-ban a diplomások elenyészően kis része dolgozott olyan vállalatnál, ahol egyetlen 0–8 osztályt végzett embert sem alkalmaztak: az arányukat ekkor alig több mint 2 százalékra, 2003-ban azonban már 47 százalékra becsülhettük (Köllő 2009).

Továbbá, ha a helyi jóléti gazdaság sokba kerül is, a költségek a mai méretek mellett nem egetverőek. A kormányzat az európai uniós fejlesztési forrásokat nem számítva is 770 milliárd forintot – az államháztartási kiadások 6 százalékának megfelelő összeget – költött 2006-ban a munkavállalási korú, nem dolgozó népesség készpénzes támogatására. A közvetlenül az alacsony foglalkoztatási szint miatt felmerülő kiadások közé sorolható a szűk értelemben vett munkanélküliségi ellátásokon kívül (120 milliárd forint) a korhatár alatti nyugdíjak (körülbelül 380 milliárd forint) és az anyasági ellátások (családi pótlék nélkül körülbelül 270 milliárd forint) egy – pontosan meg nem határozható – része is. Ha az utóbbi esetekben csupán 20–30 százalékos arányt írunk a foglalkoztatási gondok terhére, akkor is 250–340 milliárd forint közötti éves teherrel kell számolnunk, amin belül a szociális segélyen megtakarítható rész aligha lépheti túl a 10–20 milliárdos nagyságrendet. Ha pedig valóban a segélyért, és nem bérért kell dolgozniuk a segélyezetteknek, vagy az önkormányzat felülárazott természetbeni juttatásokban adja ki a segélyt, akkor a rendszer bővítése sem kerül sokba.

Csakhogy a nagyfokú, tartós egyenlőtlenség következményei nem merülnek ki a lent lévőket érintő közvetlen és a középosztályt sújtó externális hatásokban (magas adók, leromló települések és városrészek, bűnözés és a többi). A kohézió hiánya mindenkit egyaránt érintő negatív folyamatokat generál. Erre figyelmeztet Easterly és szerzőtársai (2006) 82 országra kiterjedő elemzése, mely rámutat a társadalmi kohézió és az intézmények minősége közötti endogén, valamint az intézmények és a növekedés közötti oksági kapcsolatra.¹⁶ A társadalom széttöredezettsége az együttműködés – az együttélésre való hajlandóságnak és az együttdolgozás képességének – romlásával jár, csökkenti az áldozatokkal járó reformok esélyét, és tartósan rontja az ország növekedési képességét. Ahogy rontotta, már eddig is.

IRODALOM

Arachi, G. – Santoro, A. (2007): Tax enforcement for SMEs. Lessons from the Italian experience?eJournal of Tax Research, Vol 5. No. 2. 225–243. o.

Bernáth G. (2003): Hozott anyagból. A magyar média romaképe, Beszélő. 6. sz.

Bernáth G. – Messing V. (1998): „Vágóképként, csak némában”. Romák a magyarországi médiában. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998.

Bódis L. – Nagy Gy. (2008): A rendszeres szociális segélyezés jogosultsági és indokoltsági vizsgálata és a segélyezettek foglalkoztatása. Háttértanulmány a Jóléti ellátások, szakképzés és munkakínálat című kötethez (szerkesztette: Nagy Gy. KTI Könyvek, 10. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest).

Dahl, E. (2003): Does ’workfare’ work? The Norwegian experience. International Journal of Social Welfare, Vol. 12. Vol. 4. 274–288. o.

Easterly, W. – Ritzen, J. – Woolcock, M. (2006): Social cohesion, institutions and growth.Economics and Politics, Vol. 18. No. 2. 105–120. o.

Fachelli, S. – Ronconi, L. – Sanguinetti, J. (2004): Poverty and employability effects of workfare programs in Argentina. Poverty and economic policy research program. http://132.203.59.36/PEP/Group/PMMA/ Dakar/Papers/Ignacio_Franceschelli.pdf

Gilens, M. (1999): Why Americans hate welfare. Race, media and the politics of antipoverty policy. The University of Chicago Press, Chicago.

Janky B. (2005): A jóléti preferenciák struktúrája és a szolidaritási normák. Társadalomkutatás,23. évf. 2. sz. 281–304. o.

Kemény I. – Janky B. – Lengyel G. (2004): A magyarországi cigányság, 1971–2003. Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest.

Kildal, N. (2001): Workfare tendencies in Scandinavian welfare policies. International Labour Office, Genf.

Kopasz M. (2004): Lakóhelyi szegregáció és társadalmi feszültségek a magyarországi településeken. Megjelent: Jelentés a TÁRKI önkormányzati adatbank 2003. őszi adatfelvételéről. Tárki, Budapest, 16–22. o. http:/ /www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a508.pdf.

Köllő J. (2003): A roma munkanélküliség és a munkanélküli segélyrendszer 2000. évi reformja. Közvetett bizonyítás regionális adatok alapján. In: Roma munkaerőpiaci programok. Szerk. Csongor Anna, Lukács György Róbert. Bp.: Autonómia Alapítvány, p. 9–44

Köllő J. (2009): A pálya szélén – Iskolázatlan munkanélküliek a posztszocialista gazdaságban. Bp.: Osiris.

Lázár, G. (1996): A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. Megjelent: Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből. Bp.: Osiris Kiadó MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest. 9–115. o.

Molnár Gy. – Kapitány Zs. (2006): Mobilitás, bizonytalanság és szubjektív jóllét Magyarországon.Közgazdasági Szemle, 53. évf. 10. sz. 845–872. o.

Musgrave, R. A. (1981): Income taxation of the hard-to- tax groups. Megjelent: Musgrave, R. A.:Fiscal reform in Bolivia. Harvard Law School, Cambridge MA.

Pashev, K. V. (2006): Presumptive taxation: lessons from Bulgaria. Post-Communist Economies,Vol. 18. No. 4. 399–418. o.

Ravallion, M. – Galasso, E. – Lazo, T. (2001): Do Workfare participants recover quickly from retrenchment?, World Bank Policy Research Working Paper, No. 2672.

Ronconi, L. – Sanguinetti, J. – Fachelli Oliva, S. (2006): Poverty and employability effects of workfare programs in Argentina, PMMA Working Paper, No. 2006-14.

Seekings, J. (2006): Employment guarantee or minimum income? Workfare and welfare in developing countries. International Journal of Environment, Workplace and Employment, Vol. 2. No. 1. 44–68. o.

Székelyi M. – Örkény A. – Csepeli Gy. (2001): Romakép a mai magyar társadalomban.Szociológiai Szemle, 3. sz. 19–46. o.

Szívós P. – Medgyesi M. (2001): Kereseti és jövedelmi egyenlőtlenségek. Megjelent: Fazekas K. – Köllő J. (szerk.): Munkaerőpiaci tükör 2000. MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont–Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest.

SZMM (2008): Szabályozási koncepció az „Út a munkához” program megvalósítására. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2008. szeptember. Kézirat.

Tanzi, V. – Casanegra de Jantscher, M. (1987): Presumptive income taxation: administrative, efficiency, and equity aspects. IMF Working Paper WP/87/54. Washington, D. C.

Tóth I. Gy. (2005): Jövedelemeloszlás. A gazdasági rendszerváltástól az uniós csatlakozásig. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó. Budapest.

Vicsek L. (1995): Cigánykép a magyar sajtóban. Március–június, letölthető: http://www.mtapti.hu/mszt/ 19973/vicsek.htm.

Wallace, S. (2002): Imputed and presumptive taxes. International experiences and lessons for Russia. Georgia State University, Andrew Young School of Policy Studies, International Study Program, Working Paper 02-03.