Hadd mondjak most egy dolgot!

Én azt gondolom még csak most állt föl a csapat. S mintegy a hóna alá nyúlva az alulról jövő kezdeményezésnek, a jó irányba tett elmozdulással visz tartalmat a keretek közé. Példája a modellértékű és viszont – hát hogyne mutatna fel kitörési pontot? Na de mért mondom ezt, mit értek ez alatt?

Örülök a kérdésnek. Mert sok mindenről lehet vitatkozni – és érdemes is. Mégis mondjuk meg nyíltan: idővel minden eszmeáramlat lecseng. Ezért kívánkozik ki önkéntelenül is, hogy ilyenkor lépni kell. Hiszen mi hívja elő a veszélytudatot? A leszűkült mozgástér, igen. Ha a valós igény ellenére csak magunkat marcangoljuk, könnyen megváltozott erőtérrel szembesülhetünk. Ezt számba kell venni. S nem is ez az igazi megmérettetés! Tetszettünk volna időben forradalmat csinálni a magunk sajátos eszközeivel.

A nagy döntések hirtelen születnek. Ilyenkor a legfontosabb az odafigyelés. Egy kis együttgondolkodás, rácsodálkozás, aha-élmény. Kedves kötelességünk ugyanakkor persze, hogy e gondolatkísérletbe belevonjuk a magukra talált fiatalokat is. Hiszen ők is megnőnek szépen, lassan annyi idősek lesznek, mint mi. Meg kell hogy értsék, értékrendünk mit takar. Számukra mindent élményként kell átadni; gazdag programként, mely megkapó. Személyiségszerkezettel és kapcsolatrendszerrel igenis lehet színvonalas rendezvényt tartani, hol mindenki megtudhatja, helyileg hová esik.

Mert az ember feladatokba botlik. A történelmi benneállás folytán fogódzót pedig ne is keressünk. Ha csak a Megboldogult temetését ne, kit oly nagy érdeklődéssel kísértek utolsó útjára. Elvégre ott is csak az foganatosult, hogy bár belül történik a mozgás, mégis mindenki a szemünk előtt van. Sarkosabban szólva: van hova visszanyúlnunk. Itt utalnék hazánk előnyös fekvésére – szemben a volt kelet-európai országokkal.

Ez szívügyem. Nagytermészetű osztályos társam, kinek sok mindenben igaza volt, állított meg a minap a folyosón. – Miniszterelnök úrtól jössz? – vetette fel. Megráztam. – Akkor is – vélte – intézkedj, kérlek. Teljes szabad kezet kapsz jelen pillanatba’ – fogalmazott még. Megszorítottam a kezét.

Másnap persze sorjáztak bennem a kérdések. Mert hol is kezdhetnénk másutt, mint az alapoknál. A gondolat nem zsibbadt el, sőt: felegyenesedő erkölcsi tartásunknak hála, álláspontunk egyre keményedik. Ezért is kell a gyorsan izmosodó, hagyományteremtés, gondolom, tudják, miről van szó.

De olykor mégis föl-fölbugyog a kollektivizmus. Mert van egy olyan felvetés, hogy valójában nincs is szükség műhelyekre (vonulatokra). Viszont ha e vonulatok (műhelyek) már nem színesítik a palettát – markáns értékeink ugyan milyen műhelyek (vonulatok) mentén rajzolódnak ki? Nehéz hát ezzel a meglátással azonosulni, kérem.

Jó, kerüljük az indulatokat. Azt szoktam erre mondani: mindannyiunk felett magyar égbolt feszül. Nyáron, vízparton – hol megtalálják számításukat a vízisportok szerelmesei csakúgy, mint négylábú barátaink – olykor tusakodom. Pont én nem szabad nyári szabadságra menjek? Vidéki aprómunkára? Ugyan. Félig hunyt szemmel is elnézem a vízisportok barátait csakúgy, mint négylábú szerelmeseinket egyaránt. Gondolatban értelemszerűen megszólítom, jól megfinanszírozom és helyzetbe hozom őket – na de mit szóljak ahhoz a jóarcú magyarhoz, kit beugratósan faggatok. Tapasztalt-e valami különöset az elmúlt tíz-tizenöt évben, kérdezem, mire nemmel (sicc!) felel.

Ilyenkor borzasztó van. Ha lenne nálam, hát bizony ráijesztenék egy távcsöves puskának látszó tárggyal. (És még sorolhatnám, hadd ne soroljam.) Legyen elég, hogy próbáló percek ezek. És igaz ugyan, hogy magyar ember, ahová nem hívják, nem megy – a borozó az mégis más. Csendes, tiltakozó sétám első állomása az. Ott nem kell semmit mondani, elég, ha az ember mutatja. Ott minden megtörténhet, feltéve, hogy nem jön közbe semmi.

Csak az egyik csapos nyugtalan néha. Azt beszéli, hogy amit ebből a kormányból ki lehetett hozni, az kint van. Hiába mondom neki tréfásan, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lőni az embereket… csak pislog. A kurtafarkú úristenit neki!

Most vegyenek elő papírt és ceruzát. Mert az ember szeret valami nyomot hagyni maga után. Vagy ha ezt nem értik, nézzenek magukba. Vagy ha ezt se, hát maguk alá. Most jó.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.