PA-PA-PA-PA-PA-PA-PAMM
„A madarász vagyok én la,
Vígadok hajsza, hopszasza.
A madarászt minden határ
S fia, apja esméri már.”
(Schikaneder – Csokonai)
Olykor egy isten
Tenyerén él, s maga is
Olykor egy isten,
Máskor meg semmi,
Bár abban is túl lázas,
Tumultuózus,
Nagybeteg – egyre
Belobban és kilobban,
És beleroppan
Az éjszakákba,
Éteri kedve setét,
Égi kedélye
Sehol – csak érdes,
Ingadozó, kilengő,
Tört falióra
Zenéje, tompa
Harag forr humorában,
Búba lefojtva –
Kitörne, persze,
Tűzijáték volna, de
Megmagyarázni
Nem tudja, hogyan
S kinek lehetne ezt a
Folytonos érzést –
Egy bizonyos nagy
Üresség ez, amely csak
Egyszerűen fáj,
Egy bizonyos nagy
Sóvárgás, amely soha
Nem csillapodik,
Következésképp
Soha nem szűnik meg, csak
Egyre tart, napról
Napra növekszik…
Nem kifejezhető – nincs
Célja, tárgytalan
Vágyakozás, vak
Ropogás a testben,
Majd beleroppan
A munkalázba –
Rendet teremt, csodásan
Működik, ha kell,
Megkomponálja
Fény örök épületét,
Hang légvárait,
Űr vad lángjait
Lebegtetőn, titokban –
S mennyire könnyed,
Mennyire más lény,
Mennyire víg madarász,
S mennyire súlyos
Léptű, ha vándor,
Az elemek közt bolygón –
Követhetetlen,
Következetlen,
Fáradt, megfakult… Ilyen,
Ennyi a néma
Férfi – magányos,
Bár kedvenc háziállat,
Simogatható,
Sanyargatható,
Sőt: néha marha, csak jó
Sokat tejeljen –
Terelhető, de
Megfut, el-elbitangol,
Másutt legel, bőg,
Másra bolondul,
Tódul a vályuhoz, úgy
Szürcsöl, a disznó –
Kész unalom, ha
Kitátja száját, s bájjal
Tátog a bűnre
A büszke barma,
Útszélen hempereg, hörg,
Döglik a sárban –
Öröm tanyázik
Benne gőgösen… Ő meg
Elgurul, elpang,
Peng, tovapattan,
Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pamm,
Minek keresni –
Rossz pénz nem vész el,
Csak önértéke kopik –
Megmagyarázni
Se tudná, túl sok
Benne az érzés – ő csak
Rejtelem, űr, csönd
Marad, ha űzik
Minden felvonáson át,
És beleroppan
Lelke – ha pendül,
Pa-pa-pa-pa-pa-pa-pamm,
Ó, Papagena,
Pamina, csillár
Csörömpöl, csillagéj pöng,
Pa-pa-pa-pa-pamm,
Innen kezdődik –
Olykor Pa-pa-pa-pa-pamm,
Máskor egy isten.
ADAGIO CON AMORE
októberben a menny még
fiatal ragyog
boldog lég sugaraz vad
rohanás a vágy
vérben nyargal a szív szebb
remegőbb a hang
testet lélek ölel fényt
örökös nap ont
elhűl ködbe szakad szó
szerelem világ
reszket kedvtelenül rég
hidegült kihunyt
egy basszettklarinét sír
föl a félhomály
mélyén súlyosodik nő
zokogásba hull
sóhajt fölfakad él száll
az anyag zilált
testében feketén zeng
omol áradón
egy basszettklarinét sír
föl a lelkekért
bomlik fulladozón nő
a magasba leng
áttetszően a hang tör
föl a fény sötét
habján női nevet hord
visz a semmin át
árad hullik a vágy szép
neveket jajong
néma ária nő menny
klarinét ragyog
SZÉTTÖRT NÁSZDAL A SZÉLBEN
„Minden láng csak részekben lobban”
(Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)
Jönnek unt, fáradt,
öröműzte árnyak… Új
sötétség hull – feledés
a szépre… Fénnyel
áldozzák szeretők föl
egymást, semmibe foszlón.
Úgy hull, Júlia,
mindenem – sorsról sorsra,
szavakra szét, mint
hunyt szemben a látomás
hibban hűlt darabokra.
Láttunk dúlt lobogást, mély
sivatag tüzét,
hellén tenger egét, lent
Aszinében is,
szirt élén romokat, szent
folyamon habot –
láttunk minden időt, de
még soha egymást.
Irgalom sincs más –
csak időtlen árad át
belénk bomlott ragyogás
vak űrből… Tán mi
sem voltunk a világra
túl jók, s vágyra se méltók.
Áthullámzanak álmok
rajtunk megzavarodtan –
hajszolt éjszaka szaggat
holdbeli tájat.
Minden, Júlia,
minden út hozzád űzne,
de nélkülem hajt
roskadt szerelem feléd –
szívem rossz szekerén fut.
Éjben omló fény
robajára ébredsz – ég
zihál, téboly sugarán
suhog, de távol
érted zeng szakadozva
széttört nászdal a szélben.