Ó, személyes! Szem, éjes

Nem, hogy a hét sáv, teljes sebességû,
nem, hogy jármûvek közt szecska pirosban,
nem, hogy mint ragacs hajban tompa fésû,
fakérgen reccsen, fél fülem lelobban,

s nem, hogy mint itt vér dõlt, amott se-folyt,
csak válltól feketült kar-kéz az ujjak
begyéig, embóliahatárig, majd a kitolt
(szótagszám õrzi) élet már az újabb

ütközésig jutott – és így tovább.
Kényszeríthetek bárkit, tudja. Ezzel
mérjen rámnyomorult (ige!) idõt?
Rímbicsaklón bár, de közönye kedvvel

õriz sablont, marad: literatúra,
önismétlés, mit nem elért, igen,
na ja, marad forgáccsá szertefúrva
– s még csak nem is „semmi a semmiben”,

mit kérhetek, rémálomelmesélés
nem létezhet közölhetõ totálban,
én vizualizálom, hogy a lábam
(balom-e, jobbom?), minek: tûzre-végzés,

nézem, a csonk várostársak kocsizva
mint járnak, madárkám (sánta) egy gipszet
karomon két araszról el nem bírna,
a „-ség” mellõl õrjöngöm az „egész”-et,

csönd-õrjöngve esdeklem vackomon,
ó, istenem, lehessen, ha belem
feszül, még megrotyogva finganom,
böfögnöm, és embertávol legyen

az „önnön”, és amit költõtanárom
(no persze) mondott, épp lélegzetet
véve, vehetve, élhetéshatáron,
mindemen, valamimmel túl legyek,

aztán – semmi. Minden nap: folytatás;
minden nap: új-reménytelen; nem érek
kezdetet se, valódit, nem hogy véget.
Vár – de várj! – rémálomfogyatkozás!

*

Szerveim, perceim, kontárzenészek?
Megbólogattok vélem hangzavart?
Vagy tökélyek, miket én fel nem érek?
Mindegy! Ó, míg néptelenbe kitart,
el nem visz semmi más-egészbe résznek!