Versek

Tizenötödik Nap-monológ

Az erdei ösvény vibráló
raszterpontjai, avar és ágmorzsalék,
émelygésem útja. Mint egy ima-
szõnyeg, amin kántál a minta.
És hiába kapaszkodik, lassú szó,
fémes gerincvonal, amibõl egy szakasz
gyökér kipúposodik – itt meg nem hallgat
senki, gyónás, feloldozás, mint a hinta.
Hogy felkelek, azt meg kell bánni,
nyugtom, mint a lelkiismeret
mélybe bukása. Hogy lenyugszom, azt
meg kell bánni, bûnöm foltozza fényem
felbukkanása. Az ösvény vibráló
raszterpontjai csak a túlnagyított, torzító
méret. Ezzel az erõvel ne merj
elaludni. Minden elalvás elõítélet.

Tizenhatodik Nap-monológ

Láttam egy embert meghalni.
Ledõlt csak a homokra, elõször
gondosan körbenézett, mintha
megbillentenék titkait. Sarkára
ült, mint aki homokból merít
vizet, egy láthatatlan bogrács
köré, a forró földre. Szikrázva,
mintha rengeteg szem
lenne itt elmerülni,
és éberség egy fordított csillagzat
képtelen hálójából nézni fel.
Istenkísértés homokba halni, úgy lenni,
arcot veszítve, tanú. Mintha
már nem lett volna arca, csak madár
tisztította csont. Én sem tudom, mikor
tévedek. A sivatagban, mikor felkelek,
mintha már nem lenne arcom. Észre
sem vesznek itt soha, én meg
semmit észre nem veszek.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.