1.

A világ egy nagy szõttes, melyben minden véletlen. Nincsenek törvényszerûségek, nincsenek szabályok. A véletlen határozza meg valamennyiünk helyét. Fonalak és csomók vagyunk ebben a szõttesben, vonalak, amelyek egy felfoghatatlan – talán magasabb rendû – logika szerint találkoznak és elválnak, összefonódnak és széttartanak. Olykor észrevehetõ bizonyos egyensúly ebben az állandó szövõdésben. Mert egy szál sem feszíthetõ meg és szõhetõ be, míg egy másik nem ki nem bomlik és ki nem szakad. Ámde, mint mondtuk, ez is a véletlen mûve.

Ma este, a József és testvérei tizennyolcadik adásában egy nem mindennapi, talán bizarrnak, sõt kissé riasztónak tûnõ példával próbáljuk önöknek szemléltetni állításunkat. Mai mûsorunk egy kicsit rövidebb lesz a szokásosnál, mégpedig azért, hogy tömörebben és hatásosabban fejezhessük ki mondandónkat. Ma este tehát a párhuzamok és a véletlenek különös játékáról lesz szó, a szándéko- latlanságról és a bizarr egybeesésekrõl, csupa olyasmirõl, ami voltaképpen mindnyájunkkal meg- történik, szerencsére nem olyan drasztikus formában, mint szarajevói hõseink esetében, akikrõl a következõkben hallanak majd.

2.

Demonstrálni szeretnénk azt, amit a bevezetõben mondtunk, ezért úgy határoztunk, hogy a véletlen- szerû statisztikai mintavétel módszerével veszünk két, kapásból kiválasztott szarajevói polgárt, akik között látszatra semmi kapcsolat nincs, semmiféle érintkezés, semmi, amivel közvetlen hatást gyakorolhattak volna egymásra. Amikor belekezdtünk ebbe a bizarr kutatásba, még halvány sejtel- münk sem volt arról, hogy olyan finálé tanúi leszünk, amit csak a sors és a véletlen megfoghatatlan takácsmunkája produkálhat. Vagy talán mégis van mindebben valamiféle rend, mely – esetünkben – elég félelmetes? Na de térjünk a tárgyra.

A személyek, akiket a számítógép kidobott, Aleksandar Antonijević és Karim Zaimović szarajevói lakosok. A szarajevói származás mellett egyetlen feltételt szabtunk meg, az azonos születési évet. Antonijević és Zaimović is 1971-ben születtek. Gondosan ügyeltünk arra, hogy ezen túl ne legyen több, legalábbis ne legyen szembetûnõ egyezés az életükben. Így Karim Zaimović a „Miljenko Cvitković” általános iskolát fejezte be, Aleksandar Antonijević pedig a „Veselin Masleša” általános iskolát. Zaimović aztán az Első Gimnáziumba járt, Antonijević pedig a Második Gimnáziumba.
A hadsereget is különbözõ helyen szolgálták. Karim mint légoltalmi rakétás Zadarban töltötte katonaidejét, Aleksandar pedig Belgrádban a tartalékos tiszti iskolában, ahol a szolgálati ideje végére a tartalékos fõhadnagyi rangig vitte. Ezzel szemben Karimnak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy egy lõgyakorlat hatására nyolcvan százalékosan megsüketüljön a jobb fülére. Lehet, hogy épp ebben a hallási károsodásban – minek következtében ettõl kezdve folyton csengett a jobb füle – kereshetjük leszerelése utáni depresszív viselkedésének és szeszélyes hangulatváltozásainak egyik-másik okát. Ez többek között abban is megnyilvánult, hogy már egy szemeszter után odahagyta a Képzõmûvészeti Akadémiát, s a háború irodalom szakos hallgatóként érte a szarajevói Bölcsészkaron. Mondani sem kell, hogy a háború mintha kapóra jött volna neki, hogy ebbéli tanulmányait is felfüggessze.

A másik oldalon Aleksandar Antonijević a leszerelése után kitûnõ, szorgalmas egyetemi hallgatónak bizonyult. Jogra iratkozott, amit, rekord határidõre, közvetlenül a Bosznia-Hercegovinát ért agresszió elõtt sikerült befejeznie, mintha csak tudta volna, hogy háború lesz. Tulajdonképpen nem egy jel mutat arra, hogy Aleksandar tudott a közelgõ háborúról, mivel apja az SDS¹ egyik vezetõ embere volt. A háború kitörése után Aleksandar a családjával együtt elhagyta Szarajevót és Belgrádba költözött, ahol apja – aki egyébként Paléba² maradt – kapcsolatai révén szert tett egy négyszobás luxuslakásra, és jogászgyakornokként sikerült elhelyeznie a fiát a Karić banknál.

Nos, röviden ezek lennének Zaimović és Antonijević életrajzának alapvetõ adatai, amelyek felállították a színpadot további vizsgálódásaink számára. Úgy tûnt, kettejüknek oly mértékben nincs semmi köze egymáshoz, hogy egész projektünk újságírói kudarccal fog végzõdni. Ámde, mint mondtuk, a sors egészen másként akarta.

3.

Hiába vetettük összehasonlító elemzés alá életüket és tevékenységüket, semmiféle összekötõ szálra nem bukkantunk Zaimović és Antonijević között. Úgy látszott, hogy merõben ellentétes karak- terekrõl van szó. Aleksandart gyerekkorától kezdve érdekelte a sport, nem egy sportklub aktív tagja volt, a futballban és a kosárlabdában pedig kiemelkedõ eredményeket ért el. Ezzel párhuzamosan komoly kiegészítõ oktatásban is részesült, és mire katonaköteles korba került, már folyékonyan beszélt angolul, franciául és olaszul. Különös érdeklõdést mutatott a délszláv népköltészet iránt, amit nagyapjától, Stevantól, a népfelszabadító háború nyugalmazott ezredesétõl örökölt, aki egészen a haláláig, 1987-ig együtt élt Aleksandar családjával a ciglanai tágas lakásban, melyet Aleksandar apja, Mihajlo kapott az államtól, mint az „Energoinvest” egyik jelentõs vezetõ egyénisége.

Karim ezzel szemben gyerekkorától kezdve kifejezetten viszolygott minden sporttól, nemcsak sportolni nem volt hajlandó, de még nézni sem, és gyakran elképesztette a környezetét azzal, hogy életében mindössze egyszer volt focimeccsen. A képregény azonban módfelett érdekelte, már tizenhárom évesen cikkeket írt errõl a mûfajról, s ezzel késõbb sem hagyott fel. Amikor a véletlen nemrég összekötötte Aleksandar és Karim életútját, Karimnak már közel 300 publikációja volt a képregényrõl, és a terület szaktekintélyének számított a volt Jugoszláviában – noha a környezetében ezt nemigen tartották olyasminek, amivel dicsekedni érdemes. Igaz, ami igaz, egyesek szerint maga Karim sem tartotta annak. Ugyanakkor mintha szándékosan kerülte volna a túl konkrét és állandó foglalatosságot – folyton projektrõl projektre, eszmérõl eszmére szökdelt, többé-kevésbé befejezetlenül hagyva a dolgokat, amelyek így használhatatlanok voltak.

Aleksandarral ellentétben Karim nem volt poliglott. Noha több évig aktívan tanult angolul, nem ismételt eleget, és így a tudása végül elég bizonytalan maradt, a filmekbõl fölszedett jó kiejtés meg a – hogy rosszabbat ne mondjunk – mexikói grammatika jellemezte. Ami francia és olasz nyelvtanulási próbálkozásait illeti, ezek csak megerõsítik a fenti állításokat, miszerint állhatatlan jellem: néhány lecke után felhagyott mindkét nyelv tanulásával.

Munkatársaink népes csapata felkereste Aleksandar és Karim ismerõseit és barátait, azokat, akik Szarajevóban maradtak. Nem találtak arra vonatkozó adatot, hogy a két fiatalember ismerte volna egymást, vagy bármely szórakozóhelyen találkozott volna. Más-más társaságban forogtak, és érdeklõ- désük eltérõ volta is hozzájárult ahhoz, hogy nem kerültek kontaktusba, vagy ha mégis, ez csak olyan felületes és jelentéktelen érintkezés lehetett, ami nem befolyásolta kutatásunk egyébként lesújtó eredményét, mely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy mindnyájunkat megfoghatatlan kapcsolatok fűznek egymáshoz, és bármelyikük akárcsak parányi mozdulata, lényegtelen lépése is drasztikusan befolyásolhatja másvalaki életét. Így történt ez Aleksandar Antonijević és Karim Zaimović esetében is.

Nos, véletlenszerûen kiválasztott polgártársaink életútját nagy lépésekben követve eljutottunk a háborús ’92-es évig, mikor is kezdetét vette a szerb agresszió Bosznia-Hercegovina ellen, és ez más- más mederbe terelte Aleksandar és Karim életét is.

Mint mondtuk, a háború kezdetén Aleksandar a családjával együtt elhagyta Szarajevót, és Belgrádba költözött, ahol – legalábbis õ úgy hitte – új életet kezdett. Illegális munkatársaink szerint, akik az utóbbi három hónapban figyelemmel kísérték Aleksandar életét, a fiatalember nem tûnt a csetnik barbarizmus elkötelezett hívének, noha az apja vezetõ pozíciót töltött be az úgynevezett Szerb Köztársaság úgynevezett kormányában. A csetnik gránátoktól lángban álló szülõvárosának sorsa azonban, igazolhatatlan módon, tökéletesen hidegen hagyta. Most, amikor összevetjük a rendelkezésünkre álló adatok tömegét, érthetetlennek tûnik, hogy Aleksandar, a született szarajlia és igazi városi srác, beleegyezését adta saját városának elpusztításába, annak ellenére, hogy a jelek szerint igen boldog gyerekkora volt, szép jövõ elõtt álló fiatal jogásznak és egy neves szarajevói elsõ ligás kosárlabdacsapat jövendõ bajnokának számított.

Ezzel szemben Karim Szarajevóban maradt. Gyakran állította, hogy szándékosan maradt itt, nem kívánta kihasználni az ostromlott városból való kijutás kínálkozó alkalmait. Feltehetõleg már csak amiatt sem, mert, noha még fiatal volt, nem érezte magát képesnek arra, hogy külföldön új életet kezdjen. A háború kezdetén egy hosszabb idõszakot a rendõrségen töltött, majd a Bosznia-Herce- govina Hadseregének katonája lett, késõbb pedig a BiH Dani hetilapnál dolgozott, ahol a sorsdöntõ eseményig a szerkesztõk egyike volt. Úgy élt, mint a többi átlagos szarajevói polgár, és jól szervezett családi életének, no meg a szerencséjének hála épen várta be az 1994-es békeszerzõdést.

Ami most különösen érdekel bennünket, az a látszatra véletlenszerû tényezõk egyike, mely elvezetett a Karim és Aleksandar közötti különös, sorsdöntõ kapcsolatig. Karim tudniillik a „Zid Sarajevo” címû népszerû rádióadó állandó munkatársa volt. Szombatról szombatra õ szerkesztette és vezette a József és testvérei címû mûsort, amit kezdetben sajátos rádiós kulturális magazinnak képzeltek el, melyben kizárólag kitalált dolgokkal játszottak volna. Ám a mûsor Karimnak köszönhetõen lassan egy sor meghökkentõ kutatásnak adott helyet, melyek számos ismeretlen jelenségre világítottak rá, mint amilyen a szarajevói vámpír, az óriáspatkányok a város alatti katakombákban és hasonló dolgok.

És ez így is folytatódott volna, ha nem jön el az 1994. március 12-i mûsor, melyben fellépett a spliti „Omiš” együttes Trogirból. Ez volt az elsõ láncszem, mely Aleksandar és Karim életének véletlen összefonódásához vezetett. A két fiatalember élete mindeddig elkülönülten alakult, kié így, kié úgy, ettõl kezdve azonban a véletlen, amit egyesek sorsnak neveznek, átvette az ellenõrzést, és összefonta õket.

4.

Mi történt valójában? Nehéz errõl teljes bizonyossággal szólni. Csupán feltevésekre szorítkozhatunk. Ám, logisztikusaink csapatának hála, sikerült eljutnunk ahhoz a verzióhoz, mely a legjobban megközelíti az eseményeket, melyek végkifejletét a legtehetségesebb képzelgõk sem tudták volna kitalálni. Nos, mi történt valójában?

Mint mondtuk, a József és testvérei címû mûsor a „Zid Sarajevo” rádión lehetõvé tette, hogy 1994. március 12-én Karim Zaimović vendégül lássa az „Omiš” együttest, négy szimpatikus dalmát fiatalembert, akik kiérdemelték a mûsor – egyébként szombatról szombatra növekvõ – hallgatósá- gának legõszintébb rokonszenvét. Ezt a mûsort, miként sok más adást, azonban gyakran hallgatták azok az emberek is, akik saját akaratukból vagy kényszerûen az önjelölt szerb hadsereg kötelékében találták magukat a város megszállt részeiben. A véletlen úgy akarta, hogy ezen a szombaton a mûsort meghallgassa Dobrilo Nikolić is, egy húszéves szarajevói srác, aki 1992 áprilisában elment Paléba, és önkéntesnek jelentkezett a csetnik seregbe. Ámde ahogy múltak az évek, Nikolić szerb buzgalma alábbhagyott, s végül pusztán rezignált lúzer lett belõle, akinek semmi elképzelése nem volt a jövõrõl, hacsak az nem, hogy még néhány évet ki kell bírnia a toldozott-foltozott uniformisban.

Miközben a mûsort hallgatta, Dobrilo, legnagyobb elképedésére, ráismert az egyik vendégre, Juréra, akinek az omiši házában gyakran nyaralt a szüleivel. Még inkább visszaemlékezett azonban nem másra, mint épp Aleksandar Antonijevićre, aki kortársa volt, s akivel együtt játszott a tengerparton, Trogirban, mivel Antonijević szülei is ugyanabban a kellemes családi panzióban szálltak meg. Nikolićban, aki már évek óta nem volt semmilyen kapcsolatban Aleksandarral, felmerült a kérdést, hogy mi lehet a volt pajtásával. Egyszer, amikor hazaeresztették a grbavicai harcvonalról, egészen véletlenül a fülébe jutott, hogy Aleksandar apja az egyik palei fõvezér. Dobrilóban, aki belefáradt a nagy háborúskodásba és saját életének távlattalanságába, megszületett egy nem valami szilárd lábakon álló, de kifizetõdõnek látszó terv. Megtudta Aleksandar belgrádi telefonszámát, és felhívta õt. Aleksandarnak nem jutott rögtön eszébe, ki is az a Dobrilo Nikolić, ám amikor visszaemlékezett régi tengerparti játszótársára, igen szívélyesen üdvözölte. Elmondhatjuk, hogy örült, mert már régóta nem volt kapcsolata senkivel Szarajevóból. Úgy látszik, öröme õszinte volt, mert Dobrilo legnagyobb meglepetésére elfogadta a meghívást, hogy szombaton látogassa meg õt Grbavicán. Dobrilo ezen a szombaton állítólag nagy születésnapi bulira készült, melyre Aleksandar jó néhány régi barátja is hivatalos volt. Dobrilo terve voltaképpen nagyon egyszerû volt. Ki akarta használni az Aleksandarral való laza ismeretségét, hogy az öreg Antonijevićhez férkõzhessen, hátha sikerült valahogy szabadságoltatnia magát.

Így aztán március 19-én, szombaton Aleksandar Grbavicán volt.

5.

Nem tudjuk pontosan rekonstruálni Aleksandar magatartását ezen a szombati napon. Ám tény, hogy délutánra mindketten, Dobrilo és Aleksandar is alaposan bepiáltak, sõt talán kábítószer hatása alatt is álltak, amit Aleksandar hozhatott Belgrádból. Hat óra körül Dobrilo elhatározta, hogy elvezeti Aleksandart a Szarajevó fölötti szerb hadállásokra. Aleksandar jó hangzású vezetéknevének hála, engedélyt kaptak arra is, hogy felkeressék azokat a hadállásokat is, amelyek nem álltak az UNPROFOR ellenõrzése alatt, és ahol még mindig ott volt a szerb nehéztüzérség, a város felé fordított ágyúcsövekkel. Lehevertek a földre, amit már felmelengetett a tavaszi nap, és egy légelhárító ágyú mellett nekiláttak a whiskynek, amit Aleksandar ezen a reggelen kapott az apjától, aki boldog volt, hogy a fiát, akit eleddig közömbösen hagyott a szerbség ügye, most a „muzulmán Szarajevó” fölötti hegyeken látja viszont – ahogy õ nevezte Bosznia-Hercegovina fõvárosát. Dobrilo, aki magával hozta a táskarádióját, bekapcsolta a „Radio Zid”-ot, ahol pont akkor kezdõdött a József és testvérei tizennyolcadik adása, melyet ezen a szombaton, 1994. március 19-én is Karim Zaimović vezetett, ma esti kutatásunk másik véletlenszerûen kiválasztott tárgya.

És mi volt ebben a mûsorban? Tulajdonképpen semmi. Ezen a napon Karimnak egészen a mûsor kezdetéig nem volt pontos elképzelése arról, hogy mi lesz a téma. Közvetlenül adásidõ elõtt jutott eszébe, hogy arról fog szólni a mûsor, hogy minden véletlen, és semmit sem szabályszerûségek irányí- tanak, meg hogy mindennek kihat mindenre. Kitalálta Aleksandar Antonijevićet és megkonstruálta az életrajzát, amit a mûsorban majd össze fog hasonlítani a sajátjával – õ maga lesz ugyanis a saját mûsorának másik szereplõje. Az ötlet, legyünk õszinték, nem volt túl eredeti.

Mi vitte rá Karimot arra, hogy ezt a témát válassza? Talán saját magát akarta népszerûsíteni? Nem vagyunk biztosak ebben. Inkább arra hajlunk, hogy tudatalatti képzelete az utolsó pillanatban rukkolt elõ ezzel az ötlettel, s õ közvetlenül a mûsor elõtt vázolta fel a tervet – még habozott is, hogy jobb lenne felhívni a producert, valami betegségre hivatkozva lemondani a mûsort, és jobban kidolgozni az ötletet. Ha így történt volna, egészen másként fordultak volna a dolgok.

Ámde a véletlen, nem más, mint a véletlen, azt akarta, hogy Aleksandar Antonijević létezzen, és hogy végighallgassa a saját életrajzát a József és testvérei címû mûsorban. Éktelen haragra gerjedt: hogy jön ahhoz ez a Karim, hogy az õ életével manipuláljon. És íme, minden készen állt a véletlenek játékának utolsó felvonására, s a véletlen kirántott egy szálat a sors szõttesébõl, egy másikat pedig megfeszített.

Ugyanis, ha nem Clinton lett volna Amerika elnöke, ki tudja, pont akkor született volna-e meg a bosnyákok és a horvátok közötti egyezmény. Ha nem született volna meg ez az egyezmény, a trogiri „Omiš” együttes semmiképp sem vendégszerepelhetett volna Szarajevóban a József és testvérei címû mûsorban. Ha az együttes nem szerepelt volna a mûsorban, Dobrilo Nikolić nem ismert volna rá az együttes egyik tagjában régi dalmát házigazdájára, Juréra, így aztán a barátja, Aleksandar Antonijević sem jutott volna eszébe. Nem hívta volna õt meg vendégségbe arra a szombati napra Grbavicára, és kérdés, vajon Aleksandar elfogadta volna-e a meghívást, ha Danilo Jure nevének és trogiri napoknak az említésével nem ébresztette volna benne fel a gyerekkori emlékeket. Tehát ez esetben nem lettek volna ezen a szombati napon, 1994. március 19-én az egyik hadálláson, azon ritka Szarajevó környéki hadállások egyikén, melyek nem álltak az UNPROFOR ellenõrzése alatt, és nem hallgatták volna eléggé részegen a József és testvérei tizennyolcadik mûsorának végét, mikor is Aleksandarnak, a mûsorbeli Aleksandarnak, akit Karim képzelt személynek hitt, valami sorsdöntõt kellett tennie.

Ámde Aleksandar a Szarajevó fölötti hegyekben nem hallotta, hogy mit kellene tennie. Annyira dühödt és részeg volt, hogy odaugrott az ágyúhoz, és kilõtt belõle egy lövedéket Szarajevóra, szándékosan megszegve a fegyverszünetet.

És pont akkor, amikor – órakor Karim Zaimović be szerette volna fejezni a mûsort azzal, hogy Aleksandar vaktában ki fog lõni egy gránátot a városra, a lövedék, amit Aleksandar kilõtt, véletlenül utat talált a rádióstúdióba. A sors furcsa játékának következtében, anélkül hogy bárki mást megsebesített volna, berepült a mûsorvezetõi fülkébe. Így végzõdött a József és testvérei tizennyolcadik adása, melyben

FORDÍTOTTA RADICS VIKTÓRIA

Forrás: Karim Zaimović: Bez naslova. Sarajevske Sveske, No. 14, 2006.