Elégia

Hol az izom a karjaiból,
a fenevad erõ, mit nem sorvaszt
se a történelem, se a halál gyávasága?
Hol a daliás mellkas, az a keményen
domborodó mellkas, a ruganyos rostok?
Hol marad el az a késelõ dac?
És a vágy sújtó középpontja?
A hetykén felszökellõ eres
büszkeség, az ostromlók dárdája?
És a lábak, azok a combok,
és végig a vádlik, le egészen,
a nemes talp boltozatáig,
hol vannak e márványból
mintázott ógörög testrészek,
jaj, hová lettek, mivé enyésznek?
Hol vannak a gyöngyszínû körmök,
s köröttük a széles rózsaszín hús,
mit megedzett a saru és a napi harc?
Hol a göndörödõ haj? Hol a figyelõ tarkó?
És a végtelen hát, melybõl diadalukat vesztve
lógnak a fegyveres, pajzsos karok?
Ó, jaj, ó, jaj, ó, jaj,
hová lett a múlt kezdete?

A rom

A sziklák felett hatalmasan trónol
a birodalmi rom. Falai hiába
törnek kétezer éve az ég felé,
templomait turisták töltik meg.
A halottak arcai szerteszét hevernek
a kikövezett tereken, egy ravasz
hagyomány végsõ mutatványán.
Írásuk feltárt, a szívük ismeretlen.
A játékos jelenidõ lassan épít,
a múltból kockákat választ,
feltárva egy elmúlt jövõt,
amit a dühödt archeológia
rendszabályoz mindhiába.
A falakon túl nyüzsög a vér,
hiszen a lélek mindig újrakezd:
és a rom tiszta, kék egén
elvágtat fenséges vaslovain
az új, diadalittas történelem.