Almát két harapással

Reggel lett és a lányok napfoltja mellkasunkon
nyikorog a tér ahogyan odébbülünk
lassú vonaglással követve hogy még ránkvetüljön
mindegyikünknek jut egy tenyérnyi darab
a vénasszonyok napernyõt robbantanak fejük fölé
összeért szemöldökük zörögve indul lefelé orrukon

Dolgok mögötted

Tegnapi ígéretek cukortartói
bordáimban megreccsen érintésed
barna tábortüzet gyújtok hajadból
Füledtõl messze tartott telefonban
szavaim távoli szemerkélése
asztallapon eltûnõ tenyérfolt

Házbizalmi

Tömbházak közé szorult kiáltás
falakról visszapattanó röppálya
inkább maga a tízemeletes vagy
középtájon sokkal szélesebb erkélyekkel
észvesztetten kapcsolgatom a villanyokat
hogy valahogyan élet legyen benned
egy éjjel kétfedelû repülõgép csapódik beléd
vastag állványzatot növesztesz bejáratodhoz
késõbb egy egész óvoda költözik földszintedre
én meg már borostás házmester arcával
lehányt fürdõköpenyben járom alagsoraid
pillérekre krétával apró számokat írva
ha egyszer esetleg mégis robbantanék

Indulásunk ideje

Az égbolton kékszínû sebek szakadnak
hatalmas ballonokhoz kötjük házainkat
ablakhoz rángatjuk a telekiabált szekrényeket
a színültig szipogott kádat
az öleléstõl megkopott radiátort
roncsainkkal lassan megtelik az utca
Az elindulás szelei fújnak
horizonton a jelzõtüzek felkiáltójelei
a párkányon ülsz lábadat lógázod
fölöttünk megfeszülnek az acélsodronyok
már csak téged kell hogy kidobjalak

Szimpla

alig érjük fel az ajtókat
orrunkat száguldó alagútnak nyomjuk
lámpákat számolunk lebukunk az állomásoknál
visszatartjuk a levegõt a folyók alatt
vállunk összeér gyorsan átülsz
odakint a drótok egymásba gabalyodnak

Torkolat

hozzámverõdnek tagjaid áradáshozta faágak
alsó ajkamig beástak iszapba hullámaid
rakparton rohangálsz
ázott csont szádban szálcsontom

Utak feléd

Az eleredt város összeaszfaltozza az eget
esernyõk színes korongjai a járókelõk sara
plafonra dobált vizes papírzsebkendõk
Szorosan az utca felszíne alatt lebegek
már csak huszonkétezret kell hozzá aludni
vagy csak most nem venni levegõt