A korlátozott állam felé

Tanulmányomban egyrészt azokkal a kritériumokkal szeretnék foglalkozni, melyek segítségével felvázolhatjuk az állami tevékenységek optimális körét, másrészt pedig az egyén és az állam viszonyával. Az állam fogalmával kezdem. A feladat nem magától értetõdõ, mivel számos olyan struktúrát szokás „államinak” tekinteni, amelyek a normatív vitákban „állami” feladatként megjelöltek közül még a legelemibbeket sem teljesítik. Ezután azt vizsgálom, vajon a különbözõ társadalmak különbözõ államokat tekintenek-e optimálisnak. Az, amit az egyik társadalomban a legjobbnak tartanak, lényegesen eltérhet-e a másik társadalom számára optimálistól?

Késõbb áttekintem azokat a kritériumokat, amelyek segítségével a közgazdaságtan jelöli ki az állami feladatok körét. A közgazdasági kritériumok gyengének fognak bizonyulni, éspedig jórészt a közjavak és az externáliák elméleti fogalmának gyakorlati alkalmazása során felmerülõ nehézségek miatt. Ezért foglalkozom röviden (a „Vissza az alapokhoz” címû részben) az egyéni szabadságjogok és az állam filozófiai megközelítéseivel is. Kifejtem, hogy a huszadik század során a nyugati világban súlyosan meggyengült a gazdasági szabadság szellemi és alkotmányos pozíciója, a kommunista rendszerekben és számos fejlõdõ országban pedig egyenesen lerombolták a gazdasági szabadságot. Azt, hogy a korlátozott állam kiterjesztett állammá vált, ez a jelenség magyarázza.

A „Korlátozott és kiterjesztett államok, és ami belõlük következik” címû fejezet az állam expanziójának következményeivel foglalkozik. Úgy találom, hogy az állami beavatkozásokat nem igazolják a hatásaik. A gazdasági szabadság jelentõs feláldozása nagy jóléti veszteséget okoz. Számos negatív jelenség – mint a munkanélküliség, a korrupció, a túladóztatás és a még fennálló szabadságjogok állami védelmének meggyengülése – mind összefüggésbe hozható a kiterjesztett állam jellemzõivel.

A „Hiányt pótol az állam terjeszkedése vagy inkább nem állami tevékenységeket szorít ki?” címû rész kérdésessé teszi azt az állítást, hogy az állami terjeszkedés bizonyos „szükségleteket” („keresletet”) elégít ki. Ezenkívül amellett érvelek, hogy az állami jelenlét némely, a hagyományos közgazdaságtan által elkerülhetetlennek vagy kívánatosnak tekintett formái esetleg épp tényleges vagy lehetséges önkéntes együttmûködési formákat és egyéni boldogulási stratégiákat hiúsítanak meg.

Tanulmányom végén az állam egy klasszikus felfogását veszem védelmembe, olyan államét, amelyet az alapvetõ – alkotmány által garantált – szabadságjogok tartanak kordában. A költségvetés intézményes korlátozása, a központi bank függetlensége, a kereskedelmi világszervezeti (World Trade Organization) tagság, illetve az állam disz­krecionális hatalmának egyéb korlátai szintúgy az egyéni szabadságot védik.

Hely hiányában fontos kérdések maradtak ki. Figyelmen kívül hagytam például az egyének közötti vagyoni különbségeket,¹ valamint ezen különbségek és a hosszú távú gazdasági növekedés viszonyát.²

1. Az intézményrendszer és az állam

A történelem tanúsága szerint minden tartósan együtt élõ nagyobb embercsoport rendelkezik valamilyen intézményi berendezkedéssel, azaz személytelen viselkedési szabályok együttesével (a modernebb társadalmakban intézmények rendszerével), amely irányítja együttmûködésüket, konfliktusaik megoldását és a csoport védelmét. Az ilyen intézményi berendezkedések egy részét államnak nevezik. Az, hogy melyik csoportnak van állama, és melyiknek olyan intézményi rendszere, amely nem nevezhetõ államnak, nyilvánvalóan az állam fogalmának meghatározásától függ. A leggyakrabban Max Weber (1922, 29–30.) definícióját használjuk, mely szerint államról akkor beszélhetünk, ha annak van olyan speciális szervezete, amely az adott területen monopóliummal rendelkezik erõszak alkalmazására.³ Ez a monopólium arra szolgál, hogy a csoportnak legalább bizonyos tagjait megvédjék a bûnözés elemi formáitól (például gyilkosságtól, testi sértéstõl, rablástól és lopástól). Eszerint egy jótékonysági szervezet nem állam, miközben a „jóléti állam” állam. Weber definíciója alapján az olyan struktúrákat, amelyekben az uralkodó csoport elemi bûnöket követ el az ugyanazon a területen élõ többi ember ellen, még államnak nevezzük, de ezek „ragadozó” államok. Erre példa Zaire Mobutu uralma idején.

Amikor az állam optimális méretérõl normatív értelemben beszélünk, Robert Nozick (1974, 26.) meghatározása a minimális államról lehet a kiindulópontunk. Ebben az állami tevékenységek rendeltetéséhez tartozik, hogy „az állam ösz­szes polgárát megvédjék az erõszaktól, a lopástól és a csalástól, valamint hogy kikényszerítsék a szerzõdések betartását”. Ennek a libertariánus nézetnek sok mai híve gondolja úgy, hogy az államnak ennél több feladatot kell elvégeznie.⁴ Tudomásom szerint azonban nem sokan akadnak köztük, akik elfogadnák, hogy az állam alkotmányos feladatainak teljesítése romoljék, miközben további feladatokat vállal magára.

2. Más társadalmakban más az optimális állam is?

Több (avagy kevesebb) feladatot lásson-e el az állam a szegényebb társadalmakban? Függ-e az állami tevékenységek optimális köre a lakosság etnikai összetételétõl és az abból fakadó társadalmi feszültségektõl?⁵

A válasz arra kérdésre, hogy más társadalmakban más-e az optimális állam is, nagyrészt attól függ, hogy vajon lényegüket tekintve különböznek-e a más-más közösségben élõ egyének. Véleményem szerint az emberi természet elég erõs állandó motivációs és kognitív tulajdonságokkal rendelkezik ahhoz, hogy az egyes közösségekben nagyon hasonló legyen az állam optimális hatóköre. Az ellenkezõ nézetre alapozott közpolitikák képezik annak fõ okát, hogy a Harmadik Világban állandósult a szegénység (Schultz, 1980). Képviselõik szerint a szegényebb társadalmakban több állami beavatkozásra van szükség, mivel a szegényeket a szokásos gazdasági ösztönzõk nem motiválják megfelelõen. Ennél még drámaibb hibát követ el a marxizmus, amely szerint az egyén motivációi az intézményrendszertõl függnek, és a magántulajdon megszüntetése egy új és jobb embertípust hoz létre.

Az államba vetett hit újabb keletû buktatója, hogy a beavatkozóbb állam magyarázataként a piac (vagyis az egyének) információs kudarcaira hivatkoznak a szegényebb társadalmakban. Ez az okfejtés felettébb rejtélyes, mivel a fejlõdõ világban a tényleges szabályozás mértéke jóval meghaladja azt a szintet, amit hatékonysági megfontolásokkal indokolni lehetne (Djankov, 2002).

Az optimális állam néhány feladatát külsõ szervek, például nemzetközi szervezetek is átvehetik. Így felvetõdik az optimális halmaz optimális szétosztásának, és ehhez kapcsolódóan a nemzetállam megváltozott szerepének a kérdése. Az Európai Unió alkotmányáról folyó vita lényege például ez.⁶

3. Az optimális állam kritériumai a közgazdaságtanban

Hadd emeljem ki itt a hagyományos közgazdasági megközelítés⁷ gyenge pontjait.

•     „A kormányzat egyik legfontosabb szerepe az, hogy kialakítsa a gazdasági tranzakciók keretéül szolgáló jogrendszert” (Stiglitz, 1988, 24., magyar nyelven: Stiglitz, 2000, 50.).
Az irodalomban nagyon kevés szó esik ugyanakkor a törvények kívánatosnak tartott tartalmáról, illetve arról, hogy mennyire szeretnék, hogy betartsák õket, és mily hatékonyan tudják ellenõrizni ezt. Emellett tipikus, hogy nem is említik a kényszerítés nem állami mechanizmusait és azok viszonyát az állami kényszerhez. Az a benyomás keletkezik, hogy a gazdasági élet valamennyi konfliktusát elkerülhetetlenül az állam hatókörében oldják meg. Ez ellentétben áll a tapasztalati tényekkel (lásd például Greif, 1997; Gow és Swinnen, 2001; és Waldmeir, 2001).

•     Ez a zûrzavar összefüggésben van a közjavak fogalmának használatával.⁸ Ha egyáltalán rendelkezésre kell bocsátani ilyen javakat, akkor adókra és ennek megfelelõ állami kényszerre van szükség. De mely javak nevezhetõk közjavaknak? Az állam hatóköréhez tartozik-e az igazságszolgáltatás azért, mert a szolgáltatásai közjavak? Világos, hogy ez nem mondható el az összes ilyen szolgáltatásról. Továbbmenve, az „igazságszolgáltatás” mely részei jelentenek közjószágot? És a világítótorony, a tankönyvek kedvelt példája a közjószágra, vajon közjószág-e valóban? Coase (1974; magyar nyelven: Coase, 2004) bebizonyította, hogy a tizenkilencedik századi Nagy-Britanniában a világítótornyokat nemcsak hogy magánjószágként üzemeltették, hanem így is finanszírozták. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a világítótorony mindmáig a közjószág mintapéldája legyen a tankönyvekben (lásd például Stiglitz, 1988, 75., magyar nyelven Stiglitz, 2000, 92.) A valóságos életben valószínûleg kevesebb köz­jószág van annál, mint amennyit a közgazdaságtanban általában feltételeznek. Ezért az állami tevékenységek szükséges (vagy kívánatos) köre is szûkebb lehet. Egyes „közjószágnak” nyilvánított javak valójában magánjószágok lehetnek, amelyeket állami beavatkozás vont az állam területére, felszámolva vagy kínálatával megnehezítve annak lehetõségét, hogy ezeket a jószágokat önkéntesen és magánúton finanszírozzák. Másképp fogalmazva, a közjószág elméleti fogalmának bizonyos alkalmazásai akaratlanul is az állam kiterjesztésének utólagos igazolását jelentik.

•     Az „externáliák” fogalma hasonló bajokkal terhes. Túl könnyû azt mondani, hogy a társadalmi hasznok nagyobbak az egyéni hasznoknál (pozitív externáliák), vagy hogy a társadalmi költségek meghaladják az egyéni költségeket (negatív externáliák), és ezért állami beavatkozásra van szükség. Tudjuk, hogy bizonyos externáliák a tökéletlen intézmények, azaz a rosszul definiált tulajdonjogok következményei (lásd például von Mises, 1949, 654– 663.). Az ilyen esetekben nem az újabb állami beavatkozás a megoldás, hanem a magánszemélyek tulajdonjogának megteremtése elõtt álló akadályok lebontása. Ez esetleg korábbi állami beavatkozások megszüntetését követelheti meg. Coase tétele (Coase, 1960, 45–56.) rámutat, hogy bizonyos externáliák az érdekelt felek közötti közvetlen tárgyalások útján is megszüntethetõk.

Nem meglepõ, hogy Wolf (1988) a következõképp zárja átfogó elemzését arról, hogy miként kezeli a közgazdasági irodalom a piac kudarcait:

Nincs olyan képlet, mely megmondaná, hogy mekkora a kormányzati tevékenység és kormányzati kibocsátás szükséges minimuma. (153.)

Wolf agnosztikus végkövetkeztetése a közgazdasági irodalom állapotának tisztességes összefoglalása az állami tevékenységek optimális méretérõl.

4. Vissza az alapokhoz

Sen könyvében (1999, 27.) rámutat a fõ okra, miért olyan bizonytalan a közgazdaságtan az állam megfelelõ hatókörének megítélésében:

A közgazdaságtan tudománya a szabadság értéke helyett egyre inkább a hasznosságra, a jövedelemre és a vagyonra figyel. Ez a leszûkített nézõpont a piaci mechanizmus teljességének alábecsléséhez vezet.⁹

Eszerint a közgazdaságtan túlságosan abba az irányba ment el, hogy az állami tevékenységet csak várható következményei alapján ítélje meg, méghozzá azon az áron, hogy gondolatilag gyengítette az alapvetõ szabadságjogok szerepét az állami tevékenységek elfogadható és szükségesnek tartható körének meghatározásában. Hayek (1960) korábban ugyanezt a nézetet fejtette ki.

A gazdasági szabadság definíciója a következõ:

nincs több kormányzati kényszer vagy korlátozás a javak termelését, elosztását és fogyasztását tekintve, mint amennyi magának a polgárok szabadságának a megvédéséhez és fenntartásához szükséges. (Beach és O’Driscall, 2002.)¹⁰

Ehhez a definícióhoz mérhetjük a gazdasági szabadság korlátozásait: a korlátozó szabályozásokat, és az olyan adóztatást, amely túlmegy azon a szinten, amit a klasszikus gazdasági (és más) szabadságjogok megvédéséhez szükséges állami tevékenység finanszírozása kíván.¹¹

A huszadik században a gazdasági szabadság intellektuális és alkotmányos helyzete súlyosan megrendült a nyugati világban. Két példára támaszkodom, amelyek jelzik az általános tendenciát. Széles körben idézett és jogosan csodált könyvében John Rawls (1971) határozottan kiáll a „szabadságelv” mellett, a társadalmi élet és az állam formálásának legfontosabb kritériumaként. Ugyanakkor a gazdasági szabadság néhány alapvetõ elemét (pl. a vállalkozás szabadságát) kizárja azok közül a szabadságjogok közül, amelyek elsõbbséget kell, hogy élvezzenek. Nem meglepõ, hogy Rawls végkövetkeztetése szerint az ideális intézményi rendszer egyfajta kapitalizmus vagy piaci szocializmus lehet! Piaci szocializmus azonban csak úgy létezhet, ha az embereket megfosztják a magánvállalat alapításának szabadságától. A kapitalizmushoz viszont nem feltétlenül szükséges, hogy jogilag betiltsák a nem magántulajdonú vállalatokat (vagy a nonprofit szervezeteket), mondjuk, a szövetkezeteket. Ha az emberek dönthetnek, hogy pénzüket, idejüket és energiáikat magánvállalatba vagy szövetkezetbe fektessék, akkor túlnyomó többségük az elsõt választja. A kapitalizmus tehát választáson alapul, míg a piaci szocializmus bármely formája megköveteli a magánvállalatok tiltását (lásd errõl bõvebben Balcerowicz, 1995a, 104–110.). Hogyan lehet akkor a két rendszert egyformán összeegyeztethetõnek tartani a „szabadság prioritásával”?

A gazdasági szabadság megrendülésének másik példáját az Egyesült Államok alkotmányának átértelmezése szolgáltatja. Ebben az országban a legerõsebbek a korlátozott állam hagyományai. És ebben az országban fokozták le a gazdasági szabadságot a többi szabadságjoghoz képest a Legfelsõbb Bíróság döntései az 1930-as években, ami ellentétben állt az Amerikai Alkotmány eredeti felfogásával. (Dorn, 1988, 77–83.) Ezek a döntések kövezték ki az utat a szabályozás (és az adóztatás) növeléséhez a gazdasági szabadságot védõ alkotmányos biztosítékok meggyengítésével. A szabályozás következményeit évekkel késõbb ugyan kritikus elemezésnek vetették alá a közgazdasági irodalomban, de nincsenek túl sokan, akik a szabályozás erõsödését a gazdasági szabadság alkotmányos védelmének korábbi gyengítéséhez kapcsolták volna.¹² Még George Stigler 1971-es híres cikkében sem találunk utalást erre az összefüggésre.

Amint e példák mutatják, a „szabadság prioritásának” filozófiai fogalma nagyon kevés szellemi védelmet jelent a terjeszkedõ állammal szemben, ha a gazdasági szabadságot levesszük a szabadságjogok listájáról vagy, ha másodrendûnek tekintjük.

További kárt okozunk, ha az egyéni jogok fogalmát radikálisan átalakítjuk, hogy tartalmazza a „szociális” („jóléti”) jogokat is. A szabadság klasszikus fogalmát, amely eredetileg más emberek behatolásától mentes övezetet jelent, így összeolvasztjuk a más emberek pénzére való joggal, melyet állami kényszer garantál az adózás kiterjesztésével.¹³ Az eredmény ennek a két nagyon különbözõ „jognak” a konfliktusa, és – a növekvõ társadalmi transzferek következtében emelkedõ adók miatt – a gazdasági szabadság további gyengítése.

Az állam legjobban úgy korlátozható, ha az alkotmány biztosítja az alapvetõ szabadságjogokat.¹⁴ Ez az ún. „alkotmányos közgazdaságtan” fõ mondanivalója (Buchanan, 1988). Ennek a keretnek a feladását vagy meggyengítését mindenki negatívan ítéli meg, akinek a véleménye szerint a szabadságnak – a gazdasági szabadságot is ideértve – belsõ értéke van, és ezért kell az állami tevékenységek körét a következményekre való tekintet nélkül korlátozni. Mások számára ugyanakkor épp a következmények szolgálnak végsõ kritériumként az alternatív intézményrendszerek megítéléséhez, az alternatív állami rendszereket is beleértve.¹⁵ Vannak olyanok is, akik az egyéni gazdasági szabadságnak sem a belsõ, sem a pragmatikus értékére nem fogékonyak. Õk az állami (nemzeti) hatalomnak tulajdonítanak belsõ (és a szabadpiacnak negatív) értéket, tekintet nélkül a következményekre.¹⁶

5. Korlátozott és kiterjesztett államok, és ami belõlük következik

Van-e összefüggés a gazdasági szabadság és az olyan változók között, mint a gazdasági növekedés, a szegénység megszüntetése, a bûnözés vagy a korrupció? Szükségünk van-e a gazdasági szabadság állami korlátozására annak érdekében, hogy több jó és kevesebb rossz dologban legyen részünk?

Kiindulópontom egy korlátozott állam, amely az alapvetõ szabadságjogok, köztük a gazdasági szabadság, megvédését tartja elsõrendû feladatának. Ha ez demokratikus állam, akkor ezek a szabadságjogok korlátozzák a többségi elvet, ami elõfeltételezi alkotmányba foglalásukat. Az a követelmény, hogy ez az állam az alapvetõ szabadságjogok védelmét szolgálja, magával hozza, hogy az állam nem terjeszkedhet olyan formákban és olyan irányokban, amelyek szûkítenék ezeket a szabadságjogokat.¹⁷ A korlátozott állam ugyanakkor aktívan végzi alkotmányos feladatát, és védi az egyének alapvetõ szabadságjogait harmadik felek beavatkozásától.

Sokféle olyan állam lehetséges, amely többé-kevésbé radikálisan eltér e modelltõl. Hármat emelek ki ezek közül:

•     Kiterjesztett, kvázi-liberális állam. A kiterjesztés a szabályozás és az újraelosztás számos olyan kombinációját takarhatja, amely a gazdasági szabadságot csorbítja ugyan, de nem ássa alá. Ezért hívom ezt a modellt kvázi-liberálisnak. A korlátozott gazdasági szabadságot meglehetõsen jól védi az állami igazságszolgáltatás rendszere.

•     Kiterjesztett, illiberális állam. A gazdasági szabadságot a szabályozás jobban korlátozza, mint az elõzõ esetben, de a magánvállalkozás nem tilos. Viszont kisebbek a szociális transzferek. A megmaradt gazdasági szabadság állami védelme sokkal gyengébb, mint a kvázi-liberális államokban.

•     Kiterjesztett, antiliberális (kommunista) állam. A magánvállalkozás tilos, és a tilalom nagyon hatékony az állami erõszak kérlelhetetlensége miatt. A magángazdaság hatékony tilalma vákuumot teremt, amelyet az állami parancsgazdaságnak kell betöltenie. Ezért az antiliberális (kommunista) államnak igen kiterjedtnek kell lennie. Enélkül képtelen mûködni (részletesebben lásd Balcerowicz, 1995, 51–54.). Ezzel szemben nincs feltétlen szüksége nagymértékû szociális transzferekre. Maoista változatában a transzferek például meglehetõsen szûkre szabottak voltak.
E típusok segítségével nézzük meg a gazdasági szabadság különbözõ korlátozásainak hatását a hosszú távú gazdasági növekedésre és a szegénység megszüntetésére:

•     Kevés példát találunk a mai korban korlátozott államra (még Hong Kong közelíti meg leginkább). A történelmi tapasztalatok szerint ezek a rendszerek nagyon jó növekedési eredményeket mutattak. Nem tudok az ellenkezõjérõl (részletesebben lásd Rabushka, 1985).

•     A fejlett gazdaságok valamennyien a kiterjesztett kvázi-liberális állam kategóriájába tartoznak, de a szabályozás és az újraelosztás eltérõ kombinációi jellemzik õket. A negatív jelenségek is különböznek ezekben a gazdaságokban. Vegyük a tartós munkanélküliséget, és tegyük fel az alapkérdést: hozzá tartozik-e az ilyen típusú munkanélküliség a piac mûködéséhez (vagyis piackudarc-e), vagy inkább a kvá­zi-liberális államokra jellemzõ kiterjedt állami beavatkozások eredménye? Úgy gondolom, az elsõ nézetet a „hatékonysági bérek” elmélete képviseli, amely azzal próbál magyarázatot adni a munkanélküliségre, hogy a munkáltatók állítólag hajlandóak a piacot megtisztítónál magasabb béreket fizetni (lásd például Akerlof, 1982). Ez az elmélet azonban nem tud magyarázatot adni arra, hogy miért különbözik olyan nagyon egymástól az OECD-or­szá­gok­ban a tartós munkanélküliség szintje. Sokkal meggyõzõbb a második nézet, amely szerint az ilyen munkanélküliség az állami beavatkozás valamely egyvelegének a következménye (vagyis államkudarc). Széles empirikus irodalom áll rendelkezésre, amely a tartós munkanélküliséget (és a foglalkoztatás szintjét) a kiterjedt állam olyan szembeszökõ vonásaihoz kapcsolja, mint a bõkezû munkanélküli segélyek, a magas adóztatás (amely a széles körû szociális transzferek következménye); a bérek merevsége, amely a – részben állami segítséggel létrehozott – kollektív béralku miatt alakul ki; az új vállalatok piacra lépése elé gördített jogi akadályok; valamint a munka-, a lakás- és árupiac mûködési hiányosságai.¹⁸

A tartósan munka nélkül maradt emberek a legelesettebb személyek közé tartoznak, akiknek az érdekei Rawls (1971) szerint elsõbbséget kell, hogy élvezzenek. Meglehetõsen furcsa, hogy a kiterjesztett kvázi-liberális jóléti állam tipikus beavatkozásai növelik a munkanélküliséget.

Nem állítom, hogy az ilyen állam bármely változata szükségképp tartós munkanélküliséget idéz elõ. Ez, amint az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Dánia vagy Írország példája mutatja, biztosan nem lenne igaz. Elmondható azonban, hogy a korlátozott államon túllépve (vagyis az állam kiterjesztését gátló mechanizmusokat gyengítve vagy eltávolítva) megjelenik a beavatkozások nem kívánatos hatásainak kockázata,¹⁹ miközben a kinyilvánított célok teljesítése elmarad.²⁰

A legtöbb fejlõdõ országban kvázi-liberális vagy illiberális az állam, és ezek az országok nagyon különbözõk a gazdasági szabadság mértékét és e szabadság állami védelmét tekintve. Az eltérõ növekedési teljesítményeik okairól folyó vita még javában tart, de úgy gondolom, kevéssé kérdéses, hogy a gazdasági szabadság erõs védelme elõnyös a növekedés számára, míg e szabadság állami korlátozása és gyenge védelme katasztrofális következményekkel jár (lásd például, Scully, 1992; Hanke és Walters, 1997; Keefer és Knack, 1997; valamint Dollar és Kraaly, 2002). A fejlõdõ világban nincs átváltás a gazdasági szabadság és a jólét között. A szabadság feláldozása a jólét feláldozását jelenti. Ugyanez a következtetés vonható le az átmeneti gazdaságok tapasztalataiból is (Bal­cerowicz, 2002).

Kelet-Ázsiában a fejlõdõ országok egy kis csoportja kirívóan gyors gazdasági növekedést ért el, és laboratóriuma lehet az állam és a piac viszonyáról alkotott hipotézisek tesztelésének. Vajon megmagyarázhatók-e ezek a gazdasági csodák valamely sajátos illiberális állami beavatkozással (például címkézett hitelekkel, az állam által vezérelt iparosítással)? Nem, ez a tétel könnyen megcáfolható, mivel a „csoda” országai különböztek az ilyen beavatkozások mértékében. Egy viszont azonos volt bennük: a korlátozott államra jellemzõ gazdasági alapok – azaz a viszonylag nyitott gazdaság, az alacsony adóztatás, a magánvállalkozás stb. – különösen gyors megteremtése. (Errõl bõvebben lásd Balcerowicz, 1995b, 26–27.; Quib­ria, 2002.)

A tapasztalat irgalmatlanul megcáfolta azt a marxista álláspontot, mely szerint a gazdasági szabadság és a szabad piac a gazdasági fejlõdés alapvetõ akadályai. Nincs egyetlen példa sem olyan nem piaci, államilag uralt gazdaságra, amely sikeres lett volna. A szabadság legnagyobb fokú feláldozása hatalmas jóléti veszteséggel járt. Csak csodálkozni lehet azon, hogyan tudta olyan sok közgazdász támogatni a szocializmus gazdasági életképességérõl, sõt felsõbbrendûségérõl szóló állításokat, figyelmen kívül hagyva von Mises és Hayek²¹ figyelmeztetéseit – csak a legkiemelkedõbbeket említve a gazdasági szabadság védelmezõi közül.

Az eddigiekben azokkal az összefüggésekkel foglalkoztam, amelyek a gazdasági szabadság korlátozása és a gazdasági teljesítmény között találhatók. Vannak azonban más fontos változók is, ilyen a bûnözésként, korrupcióként, adóelkerülésként és feketegazdaságként jellemezhetõ tevékenységek részaránya. Vajon milyen kapcsolat van ezek és az állam típusai között?

Térjünk vissza az elemi bûnök fogalmához, legyen ez a valamennyi modern társadalomban bûnnek tartott cselekmények (gyilkosság, bántalmazás, rablás, nemi erõszak stb.) listája. Az állam növekedésével e lista általában bõvül (lásd Friedman, 1984, 136.), létrejön a másodlagos bûnözés. Ha valamely masszív kereslettel rendelkezõ jószág kínálatát korlátozások szûkítik, az a bûnözés olyan alvilágát hozhatja létre, amelyben nemcsak másodlagos bûnözés van, hanem ennek nyomán az elsõdleges bûnözés egyes fajtái is felütik a fejüket (vagyis gengszterek gyilkolják egymást és a rendõröket). Kitûnõ példa erre a szesztilalom az 1920-as évek Amerikájában.

A második világháború utáni Európában a közkiadások felívelésének fõ oka a szociális kiadások növekedése volt, ami megemelte az adókat, egyszersmind fokozta az adózással kapcsolatos bûnözést (valamint növelte a feketegazdaságot).

A kommunizmus szélsõséges eset volt az emberi tevékenységek kriminalizálásában: minden magánvállalkozás fõ bûnnek számított, és a független politikai tevékenységet is kriminalizálták.²² A kommunizmus esete drámai módon mutat rá, hogy a jog kikényszeríthetõsége önmagában nem érték. Mert a kérdés az, hogy alapvetõ szabadságjogokat tartatunk be (védünk) vagy ezek korlátozását.

További kérdés, hogy ha az állami igazságszolgáltatás a gazdasági szabadság számtalan állami korlátozásának kikényszerítésével van elfoglalva, lesz-e elég ideje és kedve, hogy kellõen megvédje a harmadik felektõl azt, ami ebbõl a szabadságból megmaradt? Nehéz elképzelni, hogy egy súlyosan beavatkozó állam – hosszú távon – képes lenne az igazságszolgáltatás olyan rendszerét fenntartani, amely megfelelõ védelmet nyújt a megmaradt gazdasági szabadságnak. Másképp fogalmazva, a korlátozott állam nemcsak a lehetõ legszélesebb gazdasági szabadságot biztosítja az egyének számára, hanem e szabadságot jobban megvédheti annál, mint ahogy az agyonszabályozó állam a sokkal kevesebb szabadságot oltalmazza.

Most térjünk rá a korrupció kérdésére. Vannak hivatalosan „államként” elfogadott politikai rendszerek, amelyekben az uralkodó klikk, hogy úgy mondjam „felette áll” a korrupt és nem korrupt cselekedetek megkülönböztetésének (lásd Cha­rap és Harm, 1999). Ide tartozik például Észak-Korea és Zimbabwe, amelyek nem teljesítik a Nozick minimális államát jellemzõ követelményeket. A továbbiakban figyelmen kívül hagyom õket.

Számos empirikus kutatás kapcsolta a korrupció mértékét egyes – a kiterjesztett állam legalább néhány típusát jellemzõ – változók kombinációihoz: korlátozó szabályozás, illetve a politikusok és közhivatalnokok ennek megfelelõ diszkrecionális hatalma, magas névleges adóterhek, a közbeszerzések tág köre stb. (lásd Rose-Ackerman, 1999; Tanzi, 1998a; valamint Djankov, 2002). A legfontosabb tényezõ valószínûleg a korlátozó szabályozás és a populista (vagy korrupt) politikusok által hozott adminisztratív döntések széles köre. Mindez a közhivatalok által élvezett nagyfokú diszkrecionális hatalommal áll kapcsolatban. Ami ugyanis jelentõsen szûkíti a gazdasági szabadságot, és így visszaveti a növekedést, az egyben nagyon könnyen korrupcióhoz vezet.²³

Az adók és a korrupció közötti kapcsolat összetettebb. A magas névleges és tényleges adóteher összeférhet a korrupció viszonylag alacsony szintjével, ha a szabályozás mérsékelt, és a bürokrácia diszkrecionális hatalma korlátozott. Ennek legjobb példáját a skandináv országok nyújtják. Ugyanakkor ha a már magas szintekrõl tovább emelik az adókat, az hosszabb távon megteremti egyes adótisztviselõk és adófizetõk korrupciós összejátszásának veszélyét. Emellett a magas névleges adók sokszor jelentõs adóelkerüléshez vezetnek, amely részben a feketegazdaság nem regisztrált tevékenységéhez fûzõdik (Schneider és Enste, 2000, 77–114.). Végül, a nagy adóteher mögött álló hatalmas szociális transzferek általában olyan nem kívánatos hatásokkal járnak, mint amilyen a munkakínálat csökkenése, az alacsonyabb egyéni megtakarítások, a közpénzek elherdálása és a függés kultúrája (lásd például, Niskanen, 1996; Hanson, 1997 és Arcia, 2000). Míg a magas névleges és tényleges adók a korrupció alacsony szintjére is utalhatnak, a névlegesnél sokkal alacsonyabb tényleges adó erõsen összefügg a nagyfokú korrupcióval. Ennek egyszerû az oka: a tényleges adók azért alacsonyak, mert kenõpénzt fizettek az adótisztviselõknek (esetleg fõnökeiknek is), ami részben helyettesíti az adóbefizetést. Ezenkívül a szabályozásért „felelõs” tisztviselõk további kenõpénzre tartanak igényt. Ezért a nagymértékben szabályozott és diszkrecionális állam általában alacsony tényleges adóterhekkel és nagy kenõpénzekkel jár együtt.²⁴ Emiatt nincs feltétlenül erõs korreláció a gyors gazdasági növekedés és az alacsony tényleges adók között. A növekedés szempontjából nem önmagában a tényleges adóteher, hanem a ténylegesen fizetett adók és kenõpénzek összege számít. Ennek az összegnek az összetétele az egyes állami rendszereket tekintve nagyon különbözõ, így egyik mutatójául szolgálhat az illetõ állam berendezkedésének.

Foglaljuk össze az elmondottakat:

•     Az egyéni gazdasági szabadság korlátozása nehezen igazolható a gazdasági teljesítmény növekedésével. Épp az ellenkezõje tûnik igaznak: minél erõteljesebb az ilyen korlátozás, annál több kárt okoz a gazdaságnak. A gazdasági szabadság nagyfokú feláldozása nagy jóléti veszteségeket okoz. Ez kétségkívül igaz az anti­libe­rális (kommunista) államokra, de igaz sok fejlõdõ ország illiberális rendszerére is. Az ilyen rendszerek egyik fõ vonása túlszabályozott, ragadozó természetük (Djankov, 2002). A helyes kérdés az, hogy miként lehet átalakítani ezeket az államokat annak érdekében, hogy megakadályozzuk a szegénység, az egyenlõtlenség és a korrupció újratermelõdését. Még a Nyugatra jellemzõ kvázi-liberális rendszerek esetében is a különbözõ állami beavatkozásokkal magyarázható az egyik súlyos társadalmi betegség, a tartós munkanélküliség.

•     Az állam terjeszkedésének különbözõ formái összefüggésbe hozhatók a bûnözés, a korrupció, az adóelkerülés és a feketegazdaság arányával.

     A felettébb korlátozó szabályozás károsabb lehet az újraelosztás bizonyos méreteinél és formáinál. A masszív szabályozás szükségképp bénítja a gazdaságot és széleskörû korrupciót okoz. Ezenkívül gyengítheti a megmaradt gazdasági szabadság állami védelmét. Az etikai kérdéseket leszámítva, elmondható, hogy az újraelosztás racionális korlátja, többek között, a szigorú költségvetési politika és az a követelmény, hogy az újraelosztás nem csökkentheti a munkakínálatot. Az utóbbiból következik például, hogy egy bizonyos összeget munkanélküli segély helyett jobb elemi oktatásra költünk.

•     A korlátozott állam modelljétõl való eltérés növeli a hátrányos helyzetû emberek számát, mert szegénységet és tartós munkanélküliséget okoz. Mivel a rawlsi elvek hívei elsõbbséget kell, hogy adjanak az ilyen emberek érdekeinek, kétszer is meg kell gondolják, hogy elfogadják-e az állam kiterjesztését.

Hiányt pótol az állam terjeszkedése vagy inkább nem állami tevékenységeket szorít ki?

Az állam terjeszkedésének az elõzõ pontokban kifejtett bírálatával szemben két szokásos ellenérvvel találkozhatunk:

1. A terjeszkedés valamilyen „keresletre” vagy „szükségletre” adott válasz, ezért bizonyos értelemben jogos. Musgrave egyik tanulmányában például a következõt írja (2000, 231.): „a családi kötelékek lazulása, az üzleti ciklus szeszélyei és a piac megváltozása növekvõ igényt” támaszt „az új, védelmet nyújtó intézmények iránt”, és így „az állami szektor növelése reagálás, semmint kezdeményezés.”

2. Állami beavatkozás hiányában ûr keletkezett volna, bizonyos „szükségletek” fedezet nélkül maradtak volna, és az emberek rosszabbul élnének.

Az elsõ érv az állami terjeszkedés okaira vonatkozik, a második a hatásaira. Az elsõ állítással az a baj, hogy a „keresletnek” és a „szükségleteknek” még ilyen rugalmas fogalmait használva is abszurd lenne, ha a kiterjesztett állam drasztikusabb formáit – például a kommunizmust vagy Mobutu diktatúráját – velük magyaráznánk. Ezenkívül ez a szükségletelmélet akkor is problematikus, ha a korlátozott és a kvázi-liberális állam közötti átmenetet vizsgáljuk. Kinek a szükséglete volt itt a feltételezett hajtóerõ, és hogyan lehet mérni? Miként tudjuk összevetni a szabályozás és a transzferek egyenlõtlen növekedését a „szükségletekkel”? Hisz a fejlõdõ országokban a szociális transzferek nem fokozatosan növekedtek, hanem rövid idõszakokon belül robbanásszerûen nõttek meg (Tanzi és Schuknecht, 1997). Hasonló „sokkdinamika” jellemzõ a szabályozás bizonyos típusaira, különösen, ami a pénzügyeket illeti (Allen és Gale, 2000).

Kétséges, hogy a transzferek és az állami szabályozás ilyen alakulását a szükségletek bármely ésszerû fogalma magyarázná. Az állam terjeszkedésének szükségletelmélete nem túl meggyõzõ kísérlet arra, hogy álpszichológiai és álpiaci fogalmakkal magyarázza ezt a tényt. Legrosszabb változatában, ez a magyarázat a kiterjesztett állam apológiáját súrolja.

A második érvet – miszerint állami beavatkozás hiányában „ûr” keletkezne – a jóléti közgazdaságtan használja, hogy meghatározza az állami tevékenységek optimális körét. Már említettem a közjavak és az externáliák fogalmának gyakorlati összefüggéseit. Két érvvel toldanám meg az eddigieket. Elõször is, a nem állami tevékenység nem szûkíthetõ a profitorientált piaci tranzakciókra, hanem különbözõ önsegítõ és egymást kölcsönösen segítõ formák is idetartoznak. Mind a profitorientált piaci tevékenység, mind a kölcsönös segítséget nyújtó formák önkéntes együttmûködésen alapulnak. Így, ha kimutatjuk, hogy a piac nem tud ellátni valamely hasznos feladatot, abból még nem következik, hogy az állam az egyetlen megoldás.

Másodszor, az állam terjeszkedése szûkíti az intézményi kísérletezés körét (Hayek, 1960). A közgazdászok egyetértenek abban, hogy az állam terjeszkedése még az enyhébb esetekben is káros kiszorító hatásokat okoz, nem beszélve az anti­liberális vagy illiberális rendszerekrõl. Nézzük például az árszabályozást, amely hiányokhoz és a javak adagolásához vezet. Az árszabályozás elsõdleges állami beavatkozás. Ha ennek következtében a hozadékráta a magánbefektetõk által elvárt küszöb alá süllyed, akkor az ûrt állami beruházásokkal töltik ki. Ez másodlagos beavatkozás. A hiány nem létezett az állami beavatkozás elõtt, hanem az hozta létre. Tipikus példa a lakásszektor, ahol a lakbérszabályozás miatt támad igény „szociális” lakásokra.

Általánosan megfogalmazva, felvázolható az önmagát kiterjesztõ állami tevékenység egyszerû modellje, amelyben a terjeszkedés egy – állami ideológiákhoz és bizonyos érdekcsoportok tevékenységéhez kapcsolódó politikai nyomásra tett – elsõdleges beavatkozással veszi kezdetét. Ha ez megtörtént, akkor gyakran elkerülhetetlenné válnak a másodlagos – vagyis az eredeti döntéshozó szándékaitól független – beavatkozások. Például, ha az elsõdleges beavatkozás miatt nem elég nyereséges a magánberuházás a lakásszektorban, de lakóépületekre szükség van, akkor igény támad állami lakásberuházásra. Ez az egyszerû me­chanizmus – legalábbis részben – megmagyarázhatja a magántevékenység kiszorulását azokról a területekrõl, amelyeken a hagyományos közgazdaságtan az állam jelenlétét a „piac kudarcai” miatt tekinti magától értetõdõnek. Nézzük az oktatást. Az „ingyenes” és kötelezõ, állami iskolákban folyó közoktatás bevezetése elõtt Anglia, Wales és az Egyesült Államok tandíjat szedõ általános iskolák kiterjedt hálózatával rendelkezett. Az iskoláztatást a szülõk és az egyház finanszírozták. 1833-ban Angliában a naponta iskolába járó gyerekek összes korosztályának iskoláztatására a nettó nemzeti jövedelem kb. egy százalékát költötték. 1920-ra, amikor az iskoláztatás „ingyenessé” és kötelezõvé vált, az arány 0,7 százalékra csökkent (West, 1991). Az „ingyenes”, azaz adóból finanszírozott iskolák vették birtokba az oktatási keresletet, és ennek következtében összeomlott a tandíjból finanszírozott, nem állami oktatási szolgáltatás. A keresletnek ez a „becsatornázása” fékezte a nem állami innovatív oktatási fejlesztéseket. West kiemeli, hogy „Marx és Engels kivételével a politikai gazdaságtan nagyjai a tizenkilencedik század közepéig az oktatás szabadpiaci kínálatának hívei voltak,” mivel a tandíj fizetését „az egyik olyan eszköznek tekintették, amelynek segítségével a szülõk fenntarthatják a tanárok és az iskolák közötti versenyt.” John Stewart Mill kötelezõ vizsgákat javasolt, kötelezõ oktatás nélkül.

Vagy nézzük az olyan egyéni kockázatot, mint a munkanélküliség. Ezt gyakran tekintik az államilag finanszírozott „társadalombiztosítás” indokának. Az állítást rendszerint a tõkepiac tökéletlenségeire való utalással is megfejelik. Az elemi teendõ azoknak a nagy egyéni kockázatoknak a csökkentése, amiket nem a természet okoz. A kiterjesztett állam intézkedései ilyen kockázatokhoz vezetnek: költségvetési és/ vagy pénzügyi válságokat, magas inflációt és munkanélküliséget stb. okoznak. A legjobb és leginkább szükséges „társadalombiztosítás” az effajta intézkedések megakadályozása azáltal, hogy a kiterjesztett államot korlátozottá alakítjuk.²⁵ Ráadásul egy ilyen reform felgyorsítaná az egyéni jövedelmek és megtakarítások növekedését, és így az emberek jobban meg tudnának birkózni a különféle kockázatokkal. Empirikus munkákból tudjuk azt is, hogy a szegény országokban sokféle informális „kockázati stratégia” létezik az emberek között (példák erre az egymásnak adott ajándékok és kölcsönök, továbbá a külföldön dolgozó családtagok hazautalásai), és meglepõen nagy az olyan modern, nem állami jellegû intézményi megoldások tárháza is, amelyek megtakarításokat segítenek elõ, valamint biztosításokat és mikro­hite­leket nyújtanak (kitûnõ áttekintés található errõl a Morduch, 1999, tanulmányban).

A kötelezõ társadalombiztosítás bevezetéséig a nyugati országokban mûködtek önkéntes biztosító társaságok. Angliában például a baráti biztosító egyletek 1887-ben 2,8 millió, 1897-ben 4,8 millió, 1910-ben pedig 6,6 millió tagot számláltak (Green, 1988). A szakirodalom kiemeli, hogy „a közvetlenül a kormányzat által mûködtetett programoknál általában elkerülhetetlen belsõ nehézségek lépnek fel a résztvevõk együttmûködési készségét tekintve”, és „ez katasztrofálisnak bizonyul az állami hitelprogramok hosszú távú fenntarthatósága szempontjából” (Mor­duch, 1999, 201.).

Az állam által finanszírozott „társadalombiztosítás” expanziója kiszoríthatja a hagyományos szervezõdéseket, és akadályt gördíthet a modernebbek fejlõdése elé. Erre a veszélyre nyíltan rámutat a Világbank egyik tanulmánya (World Bank, 2001, 24.):

A kormányzat versenye a szociális transzferek biztosításában kiszoríthatja a magánintézmények szervezését…, amelyek hatékonyabban el tudják érni a szegényeket, mint az állami szociális támogatások.

Pontosan ez történt a nyugati világban a jóléti állam megteremtésével.
Az állami transzferek részben a gazdagabbaknak jutnak, és kiszoríthatják a szegényeket szolgáló önkéntes szervezõdéseket. Elképzelhetõ, hogy a szegény országokban mûködtetett transzferrendszerek rontottak a szegények helyzetén. Ilyen esetben a jóléti állam kiszorítja a jóléti társadalmat. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a szociális kiadások finanszírozása céljából növelt adóztatás valószínûleg visszaveti a gazdasági növekedést és az ezzel járó munkahelyteremtést.²⁶

Végül, a pénzügyi szabályozók szaporodása világos képet nyújt arról, hogyan vezetnek az elsõdleges beavatkozások másodlagosakhoz, és jön létre ezzel széles körû – vitatható hatékonyságú – állami szabályozás. Az elsõdleges beavatkozás ezen a területen a nagyvonalú betétbiztosításoknak tulajdonítható, amelyek sokat rontottak a piaci fegyelmen. A betétesek elkényelmesedtek és nem kényszerítették versenyre a bankokat tõkenagyságukat, információs szolgáltatásaikat és egyebeket tekintve. Ez kiváltotta a másodlagos beavatkozások hullámát. Ilyen beavatkozások a (kockázattal korrigált) tõkemegfelelési mutatók elõírása, a bankok hitelkihelyezéseinek korlátozása, az alárendelt kölcsöntõke monitorozási eszközként való használata stb. (Bhattacharya és munkatársai, 1998; Dowd, 1996; Beston és Kauf­man, 1996). A prudens viselkedésnek ezek a szabályai elvben ésszerû válaszok voltak egy olyan problémára, amely egy elsõdleges állami beavatkozás miatt keletkezett.

Következtetések

A közgazdaságtan nem ad világos választ arra a kérdésre, hogy melyek az állam feladatai. Ennek közvetlen oka, hogy az alapvetõ elméleti fogalmai közé tartozó közjavak és externáliák nehezen alkalmazhatók a való világra. Mélyebb ok, hogy az állami tevékenység korlátainak meghatározásánál figyelmen kívül hagyják az alapvetõ gazdasági szabadságjogokat. A huszadik században még a nyugati országokban is súlyosan megromlott a gazdasági szabadság intellektuális és alkotmányos helyzete, és ez kikövezte az állami terjeszkedés útját.

Az állami tevékenységek bõvülését, vagyis azt, hogy megszaporodtak a gazdasági szabadság állami korlátai, nehéz lenne a gazdasági teljesítmények növekedésével igazolni. Épp az ellenkezõje látszik igaznak: minél radikálisabb a beavatkozás, annál nagyobb a gazdasági kár. Az állami terjeszkedés különbözõ formái összekapcsolhatók a korrupcióval, az adók növelésével, a feketegazdasággal és a maradék gazdasági szabadság állami védelmének gyengülésével. A korlátozott állam útjáról való letérés sok esetben növeli a leghátrányosabb helyzetben levõ emberek, vagyis a tartósan munka nélkül maradók, részarányát.

Nem vehetõ biztosra, hogy ha fennmarad a korlátozott állam (amely elsõsorban az alapvetõ szabadságjogokat garantálja), akkor bizonyos szolgáltatások kiestek volna, és az emberek rosz­szabbul jártak volna. Nem kell lebecsülni az önkéntes együttmûködésben rejlõ lehetõségeket, amelyek jelenthetnek mind profitorientált piaci, mind kölcsönös segítségnyújtási megoldásokat. Ezenkívül van számos egyéni stratégia is a boldogulásra. Az állam terjeszkedése valójában számos nem állami tevékenységet szorított ki, és megakadályozta új, potenciálisan hasznos magánszervezõdések kialakulását. Alapos ok van arra, hogy a korlátozott államot tartsuk optimálisnak.

Az utóbbi húsz évben tanúi vagyunk annak a tendenciának, hogy a kiterjesztett államok szûkebbé válnak. Az állami tevékenységek körének korlátozása, és így az önkéntes együttmûködés, valamint az egyéni kezdeményezés lehetõségeinek felszabadítása tehát nem lehetetlen feladat, még ha az átmenet messze nem teljes, és nehézségekkel terhes is. Mindig lesznek emberek, akiknek kedvezõ (hisz hatalmat ad, és járadékot hoz), ha korlátozzák mások szabadságát. Továbbá, mindig lesznek ideológiák, amelyek az állami hatalomnak valamilyen érzelmi értéket tulajdonítanak, illetve gyanakvással tekintenek az önkéntes együttmûködésre.

Minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy az alapvetõ egyéni szabadságjogok által korlátozott állam eszméjét alkotmányba iktassuk. Az állam diszkrecionális hatalmának emellett alacsonyabb szinteken is lehetnek akadályai. A költségvetés intézményes korlátai segíthetnek a közkiadások, így az adók növekedésének megfékezésében. A központi bank függetlensége megakadályozza, hogy a költségvetési hiányt inflációval finanszírozzák, és így megvédi az egyéneket az inflációs adótól. A kereskedelmi világszervezeti (WTO) tagság fékezi az egyes országok protekcionista intézkedéseit, és segíti a hazai adófizetõk és fogyasztók védelmét. Be kell vezetni, illetve erõsíteni kell ezt a fajta védelmét is a gazdasági szabadságnak.

FORDÍTOTTA SZABÓ JUDIT

IRODALOM

Akerlof, G. A. (1982), „Labor Contracts as Partial Gift Exchange”, The Quarterly Journal of Economics, 4, 543–69.

Alesina, A., and R. Perotti (1996), „Income Distri­bu­tion, Political Instability, and Investment”, European Economic Review 40(6) 1203–28.

Allen, F., and D. Gale (2000), Comparing Financial Sys­tems, Cambridge, Mass.: The MIT Press

Arcia, G. (2000), „Macroeconomic Impacts of Social Safety Nets”, CAER II Discussion Papers, No. 82.

Balcerowicz, L. (1995a), Socialism, Capitalism, Trans­for­mation, Budapest: Central European University Press

— (1995b), Freedom and Development, Krakkó: Znak (lengyelül).

— (2002), Post-Communist Transformation: Some Les­sons, London: The Institute of Economic Affairs.

Beach, W. W., és P. O. O’Driscall Jr. (2002), „Explaining the Factors of the Index of Economic Freedom,” 2003 Index of Economic Freedom, Washington D. C.: He­ritage Foundation

Benston, G. J., és G. G. Kaufman (1996), „The Appro­priate Role of Bank Regulation,” The Economic Journal, május: 668–97.

Bhattacharya, S., A. W. A. Boot, és A. V. Thakor (1998), „The Economics of Bank Regulation,” Journal of Money, Credit and Banking 4, 745–70.

Buchanan, J. M. (1988), „The Constitution of Economic Policy,” Public Choice and Constitutional Economics, ed., by J. A. Gwartney és R. E. Wagner, London: Jai Press Inc.

Charap, J. és Ch. Harm (1999), „Institutionalised Cor­rup­tion and the Kleptocratic State,” IMF Working Paper No. 91, Washington D. C.: IMF

Coase, R. H. (1960), „The Problem of Social Cost,” Journal of Law and Economics, October: 1–44.

— (1974), „The Lighthouse in Economics,” Journal of Law and Economics 2, 357–376. (magyarul: A világítótorony a közgazdaságtanban. In A vállalat, a piac és a jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004, 255– 290. Fordította: Meszerics Tamás)

Djankov, S., R. La Porta, F. Lopez-de-Silanes és A. Shlei­fer A. (2002), „The Regulation of Entry,” Quarterly Journal of Economics 117, 1–37.

Dollar, D. és A. Kraay (2002), „Growth is Good for the Poor,” Journal of Economic Growth 7 (3) 195–225. Re­ferences

Dorn, J. A. (1988), „Public Choice and the Constitution: A Madisonian Perspective,” Public Choice and Cons­titutional Economics, szerk.: J. D. Gwartney és R. E. Wagner, 57–102. London: Jai Press Inc.

Dowd, K. (1996), „The Case for Financial Laissezfaire,” The Economic Journal május: 679–87.

Feldstein, M. (1997), „How Big Should Government Be?” National Tax Journal 2. 197–213.

Friedman, D. (1984), „Efficient Institutions for the Pri­vate Enforcement of Law”, Journal of Legal Studies, vol. VIII (2) 379–95.

Friedman, Milton és Rose (1984), The Tyranny of Status Quo, San Diego: Harcourt Brace Jovanovich

Glaeser, E. L., és A. Shleifer (2003), „The Rise of the Regulatory State,” Journal of Economic Literature, január

Gow, H. R., és J. F. M. Swinnen (2001), „Private En­force­ment Capital and Contract Enforcement in Tran­sition Economies,” American Journal of Agri­cul­tural Economies83(3) 686–90.

Green, D. G. (1988), „Social Welfare: The Changing Debate”, Occasional Papers, The Center for Inde­pendent Studies (Australia)

Greif, A. (1997), „Contracting, Enforcement and Ef­ficiency: Economics Beyond the Law,” Annual World Bank Conference on Development Economics, ed. M. Bruno és B. Pleskovic, 236–66. Washington D. C.: The World Bank

Gwartney, J., R. Holcombe, és R. Lawson, R. (1998), „The Scope of Government and the Wealth of Na­tions,” The Cato Journal 2, 163–90.

Hanke, S. és S. J. K. Walters (1997), „Economic Free­dom, Prosperity and Equality: A Survey”, The Cato Journal 2, 117–46.

Hanson, F. A. (1997), „How Poverty Lost Its Meaning”. The Cato Journal 2, 189–210.

Hayek, F. A. (1960), The Constitution of Liberty, Chicago: The University of Chicago Press

Holmes, S., és C. R. Sunstein (1999), The Cost of Rights. Why Liberty Depends on Taxes, New York: W. W. Norton

Keefer, P. és S. Knack (1997), „Why Don’t Poor Count­ries Catch Up? A Cross-National Test of An Insti­tutional Explanation,” Economic Inquiry, július, 590– 602.

Keese, M., és J. P. Martin (2002), „Improving Labour Market Performance: Lessons from OECD Countries’ Experiences,” mimeo. 35.

Li, H., L. Squire és H. Zou (1996), „Explaining Inter­national and Intertemporal Variations in Income Inequality,” The Economic Journal, 108, 1–18.

Lindbeck, A. (1994), „The Welfare State and the Em­ploy­ment Problem,” AEA Papers and Proceedings, vol. 84, 2, 71–75.

Lomasky, L. E. (1987), Persons, Rights and the Moral Com­munity, Oxford: Oxford University Press

Mathews, J. T. (1997), „The Power Shift,” Foreign Af­fairs, január/február: 50–66.

Morduch, J. (1999), „Between the State and the Market: Can Informal Insurance Patch the Safety Net?” The World Bank Research Observer 2, 187–202.

Musgrave R. A. in J. M. Buchanan és R. A. Musgrave (2000), Public Finance and Public Choice, Cambridge, Mass.: The MIT Press

Nickel, S. C. (1997), „Unemployment and Labor Mar­ket: Europe versus North America,” Journal of Eco­nomic Perspective 3, 55–74.

Niskanen, W. (1996), „Welfare and Culture of Poverty,” The Cato Journal 16: 1–16.

Nozick, R. (1974), Anarchy, State and Utopia, New York: Basic Books

— (1997), „Why Do Intellectuals Oppose Capitalism,” in Socratic Puzzles, Cambridge: Harvard University Press Quibria, M. G. (2002), „Growth and Poverty: Lessons from the East Asian Miracle Revisited,” Tokyo: AOB Research Paper No. 33

Phelps, E. S. (1987), „Distributive Justice,” in Social Eco­nomics, The New Palgrave ed. J. Eatwell, M. Milgate, és P. Newman, London: The Macmillan Press

Rabushka, A. (1985), From Adam Smith to the Wealth of America, New Brunswick: Rutgers-The State Uni­ver­sity

— (1991), „Preliminary Definition of Economic Free­dom,” in W. Block, (ed.), Economic Freedom: Toward a Theory of Measurement, Vancouver B. C.: The Fraser Institute

Rawls, J. (1971), A Theory of Justice, Cambridge, Mass.: Belknap Press of Harvard University Press. (Magyar nyelven: Az igazságosság elmélete, Budapest: Osiris, 1997. Fordította: Krokovay Zsolt)

Rose-Ackerman, S. C. (1999), Corruption and Govern­ment, Cambridge: Cambridge University Press

Rothbard, M. C. (1970), Power and Market, Kansas City: Sheed Andrews és McMeel, Inc.

Samuelson, P. A. (1954), „The Pure Theory of Public Expenditure,” Review of Economics and Statistics 36, 387–89.

Scarpetta, S., P. Hemmings, T. Tressel, J. Woo, (2002), „The Role of Policy and Institutions for Productivity and Firm Dynamics: Evidence from Micro and In­dustry Data,” Working Paper No. 329, Paris: OECD

Schneider, F., és D. H. Enste (2000), „Shadow Eco­nomies: Size, Causes and Consequences”, Journal of Economic Literature, március, 77–114.

Schultz, T. W. (1980), „Nobel Lecture: The Economics of Being Poor,” Journal of Political Economy, vol. 88 (4) 639–51.

Scully, G. W. (1992), Constitutional Environments and Economic Growth. Princeton: Princeton University Press

Schumpeter, J. A. (1950), Capitalism, Socialism and De­mocracy, New York: Harper Torchbooks.

Sen, A. (1999), Development as Freedom, Oxford: Oxford University Press

Stigler, G. J. (1971), „The Theory of Economic Regu­lation,” Bell Journal of Economics 1: 1–21. (magyar nyelven: „Az állami szabályozás elmélete” In A piac és állami szabályozás címû kötetben, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 325–352. Fordította: Csontos László)

Stiglitz, J. E. (1988), Economics of the Public Sector, New York: W. W. Norton. (Magyar nyelven: A kormányzati szektor gazdaságtana, KJK-KERSZÖV és Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2000. Fordította: Mezei György)

Stiglitz, J. E. (1989), „The Economic Role of the State,” ed. A. Heertje, Oxford, Baric Blackwell, 9–88.

Tanzi, V. (1998a), „Corruption Around the World,” IMF Staff Papers No. 4, 559–94.

— (1998b), „Fundamental Determinants of Inequality and the Role of Government,” IMF Working Paper No. 178.

Tanzi, V. és L. Schuknecht (1997), „Reconsidering the Fiscal Role of Government: The International Pers­pective,” American Economic Review 2, 164–68.

Van Creveld, M. (1999), The Rise and Decline of the State, Cambridge: Cambridge University Press

von Mises, L. (1949), Human Action, Yale University Press

— (1956), The Anti-Capital Mentality, Princeton: van Nostrand

Waldmeir, P. (2001), „Justice for the Hired Hand,” Financial Times, május 17.

Weber, M. (1922), Wirtschaft und Gesellschaft, Tübingen.

West, E. G. (1991), „The Rise of the State in Education,” Policy: A Journal of Public Policy and Ideas, õsz és tél

Wolf, C., Jr., (1988), Markets or Governments. Choosing between Imperfect Alternatives, Cambridge, Mass.: The MIT Press

World Bank (2001) „Building Institutions for Markets,” World Development Report 2002, Washington D. C.: The World Bank