Sziránó úgy döntött, mégsem lesz gazember. Pedig szíve szerint az lett volna. Ami azt illeti, a fent említett döntés komoly előzetes megfontolás, hosszas mérlegelés és meglehetős csalódott beletörődés eredményeként született meg.

Sokkal inkább szeretett volna rossz gyerek lenni, pláne rosszember, sátáni gazfickó. Mint a filmekben, a jóember mindig unalmasabb. Erre sem elsőre jött rá, de miután ahányszor játszottak, szinte mindig ő állt a jó oldalon, mondhatni kitapasztalta a szerepkör nyújtotta komplett dimenziót, és be kellett hogy lássa: ez bizony nem túl sok. Sokkal jobb volt például Áronnak, aki minden Sziránó osztályába járó anyuka és nagymama szerint megátalkodott rossz kölök volt. Elkóricált, futkározott, túl hangosan röhögött az ünnepségeken, a metrón, az állatkertben, a cirkuszban stb., nyughatatlan volt, és egyfolytában azon járatta csillogó, sunyin villogó szemekben végződő agyát – legalábbis a vonatkozó anyukák és nagymamák elképzelése szerint – hogy adott helyzetben épp milyen rosszaságot lehetne csinálni. Igaz, Sziránó annyira nem tudta átérezni, hogy ezek az öregek – akikkel ő amúgy, valamilyen természetellenes, perverz oknál fogva sokkal jobban szimpatizált, mint a vele egykorúakkal – tulajdonképpen miért is tartják olyan megátalkodott, ördögi rosszaságnak, ha egy gyerek, amint ők is szokták említeni, egymás közt, sutyorogva, különös hangsúllyal és felhúzott fél szemöldökkel ilyen különösképpen élénk. Mert Sziránó azt még valahogy fel bírta fogni ésszel, hogy embert ölni, lopni, csalni, hazudni stb. miért elítélendő, mi több, bűn, de hogy abban, hogy az ember, levezetvén felesleges és az iskola közben valóban elviselhetetlen mértékben felgyűlt energiáit, rohangászik kicsit, míg a napközis nyanyával (ismertebb nevén EP, azaz Elektromos Pulyka nénivel) a metróra várnak, egyszerűen nem bírta megérteni.

Ő, a gazemberség mérlegelésekor nem is ilyen piti dolgokban gondolkodott, mint mondjuk papírrepülővel dobálni a Bélát (ezt amúgy is csinálta mindenki, csak a többség Áronnal ellentétben nem nyíltan), hanem igazi, komoly gaztettekben. És, ha már, nem is volt szívbajos: gaz- és rémtettek egész sorában gondolkodott, még ha konkrét gonoszság momentán semmi sem jutott eszébe. Odáig viszont eljutott, hogy elképzelte úgy általában a sok rossz dolgot, majd hozzáképzelte magát, mint valami hatalma csúcsán lévő világhódító császárt, értelmi szerzőként. A gondolat bár mámorító volt, valamiért mégis idegenül hatott.

Igyekezett konkretizálni. Egyrészt lehetne valamit rosszalkodni otthon. De annak mi értelme, a szüleit szereti, egész nap dolgoznak, most minek nehezítse ezzel is az életet. Meg hát egyáltalán, mit is lehet otthon rosszalkodni? (Mint látható, ilyen téren nem bírt túl fejlett fantáziával.) A másik lehetőség az iskolában tenni rossz fát a tűzre. (Rosszul volt a kifejezés közhelyességétől, mégsem akart szóismétlésbe bonyolódni, még saját, belső gondolatmenetében sem. Bár volt egy olyan sanda gyanúja, hogy azok a bizonyos igazán rossz emberek ilyen finomságokon például nem törik a fejüket. Hát akkor ezt igen rosszul teszik, egyezett ki magával, és csakazértis visszarendezte csapongó gondolatait a fősodorhoz.)

Az iskolát viszont, a szüleivel ellentétben, nem szereti, eufemizált, így az ottani rosszalkodásnak legalább érzelmi akadálya nincs. Volt azonban más. Sziránó ugyanis, mint afféle reneszánsz harmadik (negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik)os, teljességre törekedett. Egyrészt, bár akkoriban ezt még nem szégyellte olyannyira, mint az eltelt idő óta, saját, kölönbejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével. Ennek dacára próbálta meg tartani a lépést az általános iskola übermenseivel, érzelem- és egyéniségmentes terminátoraival, hidegszívű (és fejű) csúcsragadozóival, a stréberekkel. Sziránó minden évben nekifutott a kitűnő bizonyítványnak, amit, bár legtöbbször vagy egy matek, vagy egy természetismeret négyes végül meghiúsított, a nyolc év alatt azért kétszer is összejött. Sziránó teljesítménye tehát még így is lenyűgözőnek volt mondható, hiszen amellett, hogy megmaradtak, mi több, fejlődtek emberi vonásai, kishíján tartotta is a lépést a terminátorokkal. Emiatt kellett hát a kikötés – a személyes jó hírről már nem is beszélve –, hogy csak a magatartás: 5 keretein belül lehet rossz kölök, de azon belül aztán nagyon.

Így került félelmetes osztályfőnöke, a (és szigorúan a) Vivien szeme elé azon a szerdán is. Már hetedikes volt, és mellkasa majd megrepedt a büszkeségtől: hosszú évek kísérletező munkájával megtervezte és elkövette a tökéletes bűntényt, egyszersmind reneszánsz terminátorrá is avanzsálva: most már megvan minden.

Valóban évek kellettek hozzá, hogy tökéletes legyen a dolog. Egyrészt, hogy megtalálja a legegyügyűbb, egyben legtöbb komplexussal is küszködő, tehát az apró csínyeket a leginkább túlreagáló tanárt (Amstel Imréné szül.: Molnár Judit – rajz), másrészt kellőképp kiismerje amúgy kiismerhetetlen osztályfőnökét, harmadrészt: megértse az őket összekötő függvény e két változója közti, bonyolult és sokezer variánst összehangoltan mozgató, összetett rendszert. A sors, mit fintora, arcátlan nyelvöltése, középső ujjának nyílt felmutatása volt, hogy ebben az évben, a világtörténelem talán legbonyolultabb logikai összefüggésének megfejtése évében is csak négyest kapott matekból, istenem, hát nem mentek neki a függvények.

Kezdjük hát a Viviennel. A Vivien működési képlete, természetesen borzasztóan leegyszerűsítve, a következő volt: valamiből következett egy másik valami majd abból vagy a valami ellentéte, vagy csakazértis újra a valami, netán valami teljesen más, amiből újabb valami-variánsok, majd még újabbak és így tovább, ennek minden létező kombinációjával. Sziránó, mikor először találkozott ezzel a magatartási, és ahogy a Vivien felfogta, emberi, erkölcsi, „gerinci” kérdésekben alkalmazott elvvel, biztos volt benne, hogy sosem lesz képes feltérképezni, pláne olyan szintig kiszámítani, hogy még valaha egy lépéssel osztályfőnöke előtt is lehessen.

Mikor ötödikben a Vivien átvette Sziránóékat az előtte regnáló Erzsi nénitől, Sziránónak csak fáziskéséssel esett le, hogy a régi beidegződésekkel az új rendszerben már semmire sem mehet. Erzsi néni ugyanis szerette a teátrális jeleneteket, a szép, nemes és egyszerű gondolatokat, a bajtársiasságot. Sziránó pedig, aki eleve, mondhatni születésileg erre volt kalibrálva, úgy játszott vele (rajta), mint egy veterán jazz-zenész a hangszerén.

Ez már másodikban megmutatkozott, egy technika órán. Az órához szükséges (mint a szülőknek elő lett adva) pár könnyen beszerezhető és olcsó kellék, úgyismint: kisolló, nagyolló, tubusos ragasztó, „stiftes” ragasztó, celluksz, vékony, közepes és vastag ecset (a későbbi rajztanár, Juci néni az elvárt és kötelező mókusszőr ecsetnél alább már eleve nem is adta), vízfesték, filckészlet, tempera, írólap, sima lap, félfamentes rajzlap, egyéb rajzlap, kockás füzet, vonalas füzet, sima füzet, színes ceruza, puha, közepes és erős grafit, körző, vonalzó (szimpla és háromszög alakú is!) fehér kartonlap(-készlet), színes kartonlap(-készlet), fűzéshez szükséges gyöngy, damil, mini tanuló-varrókészlet, értsd: tű(k), cérnák (fekete, fehér, színes), néhány gomb, gyűszű és tűpárna, „illetve, ha menet közben valamire még szükség lesz”, szóval ez a pár könnyen beszerezhető és olcsó kellék a terem végében felállított, névvel, címmel, osztállyal felcímkézett cipősdobozokban állt, illetve (és itt a lényeg) a cipősdobozok mellett álló, nagyobb kartonbozban, a tartalékdobozban. Ugyanis, mivel „az iskola különleges figyelmet fordít a spórolásra és a gyermekek közösségi szellemének kialakítására”, aki nem használt fel valamit teljesen, vagy egyszerűen csak maradt neki, a közösségi szellem érdekében önként kötelezően bele kellett, hogy tegye a tartalékdobozba, ahonnan az előbb nyilvánosan, alaposan megszégyenített (ez az eljárás, úgy látszik, osztályfőnökfüggetlen szokás volt Sziránó iskolájában) „nemtörődöm, feledékeny, iskolai kötelezettségeikre elégtelen mértékű figyelmet fordító, tanórára hiányos felszereléssel érkező, ebből következően nagy valószínűséggel felkészületlen, órai feladatuk hiánytalan teljesítésével, illetve az ehhez szükséges, elégséges mennyiségű gyakorlással otthon nem foglalkozó, az osztály munkáját ezáltal súlyosan hátráltató” hétévesek válogathattak, bár a sor végére maradók legtöbbször csak pár gyűrött kockás lapot, egy-két életlen ollót és törött vonalzót találtak, amely eszközöket, bár az aktuális, halaszthatatlanul fontos és „tanulmányi fejlődésükben, »technikai ismeretek« tárgyból való érdemi fejlődésük elősegítésében” teljesen alkalmatlanok voltak, nyilvánosan meg kellett köszönniük a közösség azon „példamutató magatartású, a közösségi szellem kialakításában élenjáró, nagyvonalú természetről és ezáltal emberi nemességükről tanúbizonyságot tevő” többi hétéves tagjainak, akik (ha csak nem jutott eszükbe eldugni a megmaradt és egyszer még jól jövő celluxot), mindezt megosztották velük. (S bár ez nyíltan sosem mondatott ki ebben a formában, tették ezt – már hogy a megosztást – mint valami miniatűr megváltók, szerényen s köszönetet nem várva, helyettük vezekelve, az ő gyarlóságukat a maguk bőkezűségével, testvériességével és baráti szeretetével „ha jóvá nem is tevő”, de a közösség számára enyhítő módon.)

Miután ezek mind elhangzottak (hol rövidebb, hol hosszabb verzióban), a tartalékdobozosok is leülhettek dolgozni, lucskosra izzadt kezükben még mindig görcsösen szorongatva az élenjáróktól kapott beszáradt tubus ragasztót.

Sziránó, bár ilyen felszerelési kérdésekben szita volt az agya, végtelenül irtózott ezektől a közösségi szellemet bomlasztó stb. mamlaszoktól, akiknek riadt, értetlen arckifejezésétől, buta, kifejezéstelen tekintetétől, bár ő sem tudta, miért, mindig elfutotta a pulykaméreg. Így ő, nagy kockázatot vállalva, de szinte mindig lebukás nélkül, még ezeknél a destruktívaknál is mélyebbre süllyedt: titokban kért kölcsön. Mikor pedig úgy tűnt, hogy a titkos kölcsönkérés kivitelezhetetlen, elébe menvén az átható, buta tekintetnek, a meg-megremegő állnak és szájszegletnek, a nedvesedő és vörösödő szemeknek, amik már könnytartó kapacitásuk maximumán erőlködnek, szóval ennek az egész megszégyenülésnek, kiállt és így szólt, hétéveshez képest meglehetős mély, férfias, nem remegő (!) hangon, szemében elszánt, mégis bűnbánó, komoly tekintettel, arcán a mélyre süllyedt, valaha erkölcsös ember Jean Valjean-i árnyékával: Erzsi néni. Én… elfelejtettem elhozni a temperát.(Erzsi néni orrcimpái a szokásos módon valamivel tágabbra nyíltak, hegyes, vékony ajkai megfeszültek, a többi, egyelőre lapító, a „Mindenki elhozta a felszerelését?” kérdést gyomorgörcsös rettegésben váró további bomlasztó egyed pedig még erősebben izzadni kezdett.) Tudom (vágott elébe a vulkáni tekintetben kitörni készülő tanárnő közbevetésének), hogy felesleges mentséget keresni (a vulkáni jellegű tanárnő ezen a ponton szerepéből kiesve, bár alig láthatóan, valóban meghökkent, tényleg ez következett volna), egyszerűen elfelejtettem bepakolni tegnap este, az én hibám, senki másé. Nagyon sajnálom, és mindenkitől elnézést kérek, a jövőben, ígérem, azon leszek, hogy ne forduljon elő ilyen többé. Döbbent csend, mint prömieren, zárómondat után, a kitörő taps előtt. És a rendszer működik.

Sziránó, bár némi vázlatos dorgálást kap, összességében olyan hosszas szónoklatban magasztaltatik fel egyenes jelleme és becsületessége okán, hogy még az elöljárók, a teljes (és mindenből a legdrágább) felszereléssel rendelkezők, a majdani stréber-terminátorok is már-már irigyek rá. Mint mikor egy versenyautó a kanyart levágva, tízet előzve áll a mezőny élére.

Persze nem is lenne zseniális a módszer, ha a többiek nem próbálták volna ellesni. Az örök fohász ugyebár, hogy hátha nekik is. De Sziránó húzása Sziránó húzása maradt, a többi osztálytárs helyzetén csak rontott, hogy szemmel láthatóan a minimálisnál csekélyebb retorikai képességeikkel, átgondolatlanul, rossz memóriájukkal hiába erőlködve próbálják teljesen átlátszóan lekoppintani a módszert. Végül a legtöbben, néhány másodpercnyi remegő nyüglődéssel a „nincs mentség” szavakat motyogják el, gyakorlatilag nem is hallhatóan, abban bízva, bár semmi okuk e vakhitre, hogy Erzsi néni majd pusztán ennyivel is beéri, hogy számításba veszi a sziránózásra való képességek teljes hiányát és már pusztán a szándék miatt megkegyelmez nekik, úgy tekintve az amúgy se hallható, szánalmas nyöszörgésre, mintha voltaképp ugyanazt mondták volna, amit Sziránó is, csak valamilyen nemlétező, néma nyelven, a küszködés és hiábavaló próbálkozás nyelvén. Mondanunk sem kell, nem kellett sok idő hozzá, hogy – persze Sziránó kivételével – mindenki felhagyjon a sziránózással.

Sziránó egyszer, nem is tudja, hogyan, de nem feledkezett el a technika óráról, így még időben jelezte otthon, hogy kifogyott a félfamentes rajzlap, és ha az apja (az egyszerűség kedvéért legyen most Sziránó Úr) nem vesz neki záros határidőn belül egy újabb, amúgy méregdrága csomagot, nagyon megjárja, mivel – bár a szülőknek ezt nem részletezte – már múlt héten is sziránózott (ő persze nem így hívta a dolgot – valójában sehogy se hívta), nem teheti újra, így viszont a végén még elveszíti az elmúlt hónapokban felhalmozott erkölcsi tőkét. Márpedig most már valóban komoly volt a tét, Sziránó ugyanis néha (de legutóbb a múlt hetiek miatt ugyebár már nem tehette) még nyilvánosan, hangosan is kérhetett kölcsön egy-egy dolgot, anélkül, hogy bármilyen feddést kapott volna Erzsi nénitől. Ezt a kivételezettnél is kivételezettebb helyzetet elvesztegetni potom párszáz forintért, még ha ezzel némiképp megroggyan is az aznapi kosztpénzadag, még Sziránó Úrnak – és még a körülmények igencsak hiányos és vázlatos ismeretében – is be kellett látnia, őrültség volna. Sziránó Úr belátta, így le is nyargalt az Ápiszba, biztos, ami biztos alapon mind a kétezer forintot, a délutáni vásárlásra félretett teljes összeget a zsebébe gyűrve, nehogy mégis zavarba jöjjön a boltban, hátha időközben a sokszorosára emelték a félfamentes izé árát, elvégre is ezeknél sose lehet tudni. Mikor azonban visszatérve, háromnegyed óra sorbanállás után, nejlonzacskóját diadalmasan lendítva levágta Sziránó elé a két (!) csomag, összesen nyolcszáz forint értékű színes papírlapot, kisfia majdnem elsírta magát. Mivel Sziránó Úr azonban rögtön, már az előszobába belépve, felindultan ismertetni kezdte a körülményeket (a bolt tele volt, majdnem a kijáratig állt a sor, ő nem is érti, minden hülye szülő meg gyerek pont ezen a kurva napon kellett, hogy bevásároljon itt, háromnegyed órán át ácsorgott a sorban, elzsibbadt a lába, pisilnie is kellett, de tudta, hogy nem jöhet haza a papír nélkül stb.), Sziránó érezte, nem kérdezhet rá az okra, arra az okra, ami végülis végérvényes bukásának és technika órai önfeledt tündöklése megszűntének oka is egyben, nevezetesen, hogy mégis mi a francnak hozott két csomag színes lapot, mikor a papírkakadut (idén erre kell majd, ez ugyanis már a harmadik osztály, most már egész bonyolult dolgokat is csinálhatnak), szóval a papírakadut még hetekig el se kezdik, így a rohadt színes lap-készletéből egy deka nem fogyott még, míg a félfamentes viszont, amit, mivel Sziránónak magunk közt szólva az égvilágon semmilyen tehetsége sincs a grafikus tájképrajzolás terén, nyakló nélkül használt, szóval a félfamentes már utolsó szálig kifogyott. Ja igen, teszi hozzá Sziránó Úr, a félfás vagy milyen teljesen elfogyott, az eladó azt mondta, hogy már én vagyok, csak ma az ötödik ember, akinek az kellett volna, állítólag az egész városban nincs, úgyhogy gondoltam, csak megértik majd, hát hoztam ezt. Sziránónak később, mikor a waterloo-i csatáról tanult, évek múlva, önkéntelenül is ez a jelenet jutott eszébe. Az osztályból mindig is egyedül ő érezte át igazán (legalábbis úgy érezte, hogy átérzi), milyen lehet Napóleonnak lenni.

Az ő Waterloo-ja azonban nem úgy sült el, mint nagynevű elődéé. Sziránó ugyanis – bár egyértelmű stratégiai öngyilkosságnak tűnt ismét sziránózásra jelentkeznie, Erzsi néni várható módon most már gyanakodva ráncolta is a homlokát, mikor fölszólította – , amint szóhoz jutott, mondandóját azzal fejezte be, hogy bár tudja ő, hogy a hiányzó csomag félfamentes lapját, amit őszintén ígéri, hogy a következő hétre feltétlenül beszerez, nem pótolhatja ez a két adag színes lap, ő most mégis szeretné azt iderakni, majd mindenki – plusz Erzsi néni – őszinte elképedésére felkelt a padjából, kimérten odament az osztály végében álló tartalékdobozhoz és hátában érezve a hitetlenkedő, értetlen tekinteteket, behajította a két csomag méregdrága színes papírt. Megfordult és így szólt: nekem már annyiszor segítettek a többiek…

Ez a beidegződés dolgozott még a fejében, mikor a Vivien, két félévnyi szigorú, de hagyományos osztályzás után, kísérleti jelleggel új rendszert honosított. Az ötlet mégpedig abban állt, hogy a tanulók maguk osztályozzák magukat magatartás és szorgalomból, nézzenek magukba és őszintén javasoljanak olyan jegyet, amit szerintük valóban kiérdemeltek, majd, ha az osztály is egyetért a jeggyel, senki sem tiltakozik, a Vivien készséggel beírja azt, bármi is legyen. Tekintve, hogy Sziránó akkoriban épp az ablakfelőli padsor első padjában, jobb oldalt ült, mivel ülésrend szerint haladtak, neki rögtön másodikként színt kellett vallania. Padtársa, a sort nyitó Feri (aki addig nyúzta Sziránót, immáron harmadik éve, hogy üljenek egy padba, míg az végül kifogyott a kifogásokból és beadta a derekát) hosszas gondolkodás után (a Vivien gúnyos megjegyzéseitől kísérve, miszerint Feri csak fontolja meg, elvégre is ezen múlik a világmindenség jövője) négyest javasolt magának magatartásból (hiába, ő is élénk gyerek volt, ha megátalkodott nem is), szorgalomból viszont ötöst. Vivien biccentett, és nem mintha mert volna valaki ellenvéleményt megfogalmazni, minden hezitálás és várakozás nélkül beírta a jegyeket. Sziránó szemében neve elhangoztát követően napóleoni fény gyúlt, kivárt picit ő is, de Ferivel ellentétben csak némi hatásszünetet tartva, majd legdrámaibb sziránózó hangján, komoly, bűnbánó tekintettel egyest kért magának mindkét tárgyból. A Vivien azonban idegesen fölcsattant, jaj istenem már, nem kell ez az álszerény izé (De én nem… nem úgy… én…), magatartás ötös, szorgalom négyes, mondta míg csalódott, megvető nézését mélyen Sziránó arcába fúrta, ha nem vesszük komolyan az önértékelést, semmi értelme, tette még hozzá. Mert amúgy aztán annyi van neki, gondolta volna Sziránó, ha nem lett volna épp leforrázva: mert bár eddig is tudta, hogy a Viviennel nem lesz könnyű, most már egészen Elbán érezte magát.

Ami Amstel Imrénét illette, akit, bár hivatalos keretek közt csak Juci néni volt, sörmárka neve miatt igazából mindenkinek csak Kriglinéként ismert, nem volt nehéz választás. Buta, frusztrált, korlátolt nőszemély volt, olyan, frissen valahai szépasszony, aki még emlékszik, milyen volt már-már harmincasnak tűnő negyvenesnek lenni, de már nem az. Kriglinének, túl azon, hogy kedvenc szavát, a perspektívát minden áldott órán legalább ötvenszer ejtette ki, olyan áhitattal, ahogy más helyeken az Úr nevét veszik a szájukra (hasonlóképp hiába), nem volt túl sok egyéni vonása. Mézesmázos, tündibündi tanárnő volt, legalábbis akart lenni, kishíján harmincasnak tűnő kishíján negyvenes külsejével, megnyerő, habosbabos modorával az iskola kevés férfitanárának mindegyikét elbűvölte, a nők azonban, és különösképpen az olyan nőgyűlölő (meg hát részben általánosan is mizantróp) nők, mint a Vivien irgalmatlanul utálták. Sziránó, bár ezekből a bonyolult női relációkból a maguk összefüggésében semmit sem értett, egészen apró jelekből mégis rájött valamire, ami még talán jól jöhet. Eddig tehát rendben a terv.

Pláne, mivel Krigliné, tanóránként nagyjából tíz és tizenöt közötti számú alkalommal kiesve a szerepéből, a legapróbb dolgok miatt is csilingelve búgó, s búgva csilingelő, erőltetett hang- hordozását olyan velőtrázó, mélyről jövő, originál rikácsolásra váltotta a pillanat töredéke alatt, hogy mindenkinek megállt a kezében az ecset – egészen, amíg már hozzá nem szoktak. Ez az időszak pedig nagyjából a harmadik hétig tartott. Onnantól kezdve eleinte csak leszarták Kriglinét, majd rájöttek, hogy a nő végülis szórakoztató. Minél kiszámíthatóbb ugyanis, annál inkább kényükre- kedvükre programozzák, mint valami virtuális biankókaraktert. Így szinte az elsőszámú sport lett osztályszerte Krigliné felbosszantása, olyannyira, hogy az ilyen pitiáner világi hívságokat amúgy fintorogva elkerülő lányok is beszálltak időről időre. Vissza is beszéltek neki, pimaszkodtak, a vége felé már nyíltan sértegették is, megunhatatlanul gyönyörködve e korlátolt elme végső vergődésében és a tanulmányozás kiaknázhatatlan forrását fedezvén fel Krigliné fegyvertárának a rikácsoláson túlmenő egyetlen eszközében: az intővel való fenyegetésben. Krigliné ugyanis még szaktanárit sem mert adni, nemcsak, mert a lelke mélyén nem volt egészen biztos benne, hogy ő egyáltalán szaktanár-e, bár ilyetén mivoltára ugyancsak rendszeresen, emelt hangon hívta fel a figyelmet (idővel apróbb felcsattanásait már pusztán fenyegető és felszólító címszavakra redukálva, innen a Sziránó iskolájában máig az egyik vécé ülőkéjén diszelgő, vésett-karcolt szállóige: „Szaktanári! Perspektíva!”). Nemcsak ezért, hanem azért is, mert tudta, hogy még a legaljánál, tehát a testnevelés tanároknál is kisebb a tekintélye, ergo mondhatni nincs is neki, ha pedig az amúgy is (még a tanári karban is) rettegett hírű Vivien fülébe jut, hogy ő, a szaros, hülye rajztanár, akit amúgy is köztudottan csak egy régi ismerős ismerősének tett szívességből, alamizsna gyanánt alkalmaznak itt, hogy ő mert intőt adni, nem is kérdés, hogy a Vivien (szokásától eltérő módon amúgy) kivételesen a büdös kölkök mellé áll, és akkor oda minden, terítékre kerül az ő szakmai (szaktanári! … ?) teljesítménye.

Azon a hétfőn azonban mégis túl sokat engedtek meg makuknak a gyerekek. Olyan hangzavar volt óra közben, hogy még a maximális hangerőn elrikácsolt„SZAKTANÁRI! PERSPEKTÍVÁ”-t sem hallották meg, ő maga sem hallotta már a saját hangját. A folyosón viszont valahogy mások lehettek az akusztikai viszonyok, onnan ugyanis tökéletesen hallotta a hátborzongató, valamiféle harci hörgéshez hasonlatos, Krigliné torkából feltörő hangokat az épp arra sétáló fiatal és ellenállhatatlanul vonzó, kisfiús arcú (és viselkedésű!), az egyetemről éppencsak napvilágrapörgött, göndör(kés) hajú fizikatanár, Vadász Márton, aki a hallottak hatására, önkontrollját egy pillanatra elveszítve, földbegyökerezett lábbal, tátott szájjal bámulta a majdnem harmincasnak tűnő negyvenesnek kinéző rajztanárnőt, mint aki először látott dinoszauruszt evés közben, esetleg magát a sátánt, vagy valami ehhez hasonlót. És túl azon, hogy mindezek hatására a ma már zsinórban negyedik óráját tartó, amúgy is épp iszonyatos migrénnel küszködő, erőtartalékai legvégéből teljesítő Krigliné kamaszkora óta először nem szándékosan pirult el, a gyerekek, ezek a drága gyermekek, a jövő kis zálogai, látván és villámgyorsan felismervén a pillanat adta lehetőséget, egy emberként hallgattak el. Így múlt el fél perc síri csendben, míg a két tanár (szaktanár!) valahogy nagy nehezen magára eszmélt, rendezte sorait (ki mennyire tudta), Vadász Márton zavarában krákogott egyet (bár elegáns köhintésnek szánta), majd végül tovább ment.

„Most aztán, ha nem lesz síri, de mondom, SÍRI csend, engem nem érdekel senki és semmi, mindenki megbukik és MEHET AZ OSZTÁLYFŐNÖKÉHEZ OSZTÁLYFŐNÖKI INTŐÉRT, ÉRTVE VAGYUNK?!” A vége megint túl hangos lett, Kriglinének csak némi fáziskéséssel jutott eszébe, hogy Vadász Márton még nem járhat olyan messze, hogy ezt ne hallja meg, ahogy – az immár beállt halálos csendben – tisztán és kivehetően hallani lehetett a távolodó léptekben egy tíz-tizenöt másodpercnyi szünetet, mielőtt felgyorsult ritmusban folytatódtak volna.

Kriglinének szabályosan vérben forogtak a szemei, és bár annyi önfegyelme még ekkor is maradt, hogy az (amúgy Sziránó osztályának aznap utolsó, hetedik) óra hátralevő tíz percében már ne rikácsoljon (bár minden hiába, az amúgy épp azon az emeleten ügyelő Vadász Márton a maradék időben már gyanúsan nem tűnt fel többet), azt már végképp nem bírta megállni, hogy ne járkáljon fel s alá a padsorok közt és kössön bele fojtott, sziszegő haragtól sercegő suttogással minden egyes diákjába, bármilyen indokkal. „Hol van a félfamentes papír?”, kérdezte Sziránótól, aki, tekintve, hogy a négy évvel ezelőtti eset ilyen apró részleteit már elfeledte, nem igazán tudta, min vigyorodik el olyan kajánul magában – azaz, úgy tűnik, nem is annyira csak magában. „Te meg mit vigyorogsz? Kérdeztem valamit! Szaktanári!…”, itt Krigliné már megint rikácsolásközeli tartományban volt, de mivel harci hörgésének görbülete csak a szállóige második felénél, a perspektívánál szokott végérvényesen felérni a baljós tartományba, annak viszont már nem lett volna értelme, itt meg is állt. Rángó arccal várta a választ. „Nem vettem még”, mondta Sziránó, valami általa is ismeretlen, idegen magabiztosság által megszállva, majd még nyugodt, tárgyilagos stílusban hozzátette: „Arra most amúgy sincs szükség.”. És, láss csodát, Krigliné, a biológia, sőt, e ponton már a matematika összes törvényét is meghazudtolva, egyszerre körülbelül öt evolúciós lépcsőfokot átugorva, egy röpke pillanatra valóban szaktanárrá változott, és halk, kimért, Sziránóénál is kimértebb, hűvös hangon, mégis tisztán érthetően azt mondta: „Azt majd én mondom meg, hogy mikor mire van szükség. A legközelebbi órán jelentkezel az osztályfőnöködnél intőért. Megtudom, ha nem.” És Krigliné érezte a mesés történelmi képzavart, nevezetesen, hogy a hidegháború kellős közepén épp most nyomta meg az atombomba indítógombját a Napóleon (sőt, talán még egy nála is nagyobb erő, a Vivien) vezette csapatok felé. Márpedig az ő számára ez a pillanat lehetett a világtörténelem vége.

Azt, felteszem, már csak epilógus gyanánt szükséges elzengeni, hogy Sziránó, miután kedden nem volt órájuk a Viviennel, szerdán, a harmadik óra (történelem) után odament rettegett osztályfőnökéhez és – évek óta először ismét sziránózva – szárnyas szavakat szólt: „Vivien néni. Kérem, tessék beírni egy intőt.” A Vivien fején a Sziránó által már jól ismert csalódott türelmetlenség jelent meg, kábé úgy értelmezhetően, hogy na elmész te a francba, édes fiam. Amúgy is rossz napja lehetett, dühös volt és ideges, és összesen ez a tíz perce lett volna megenni a szendvicsét a következő óra előtt. „Hányszor mondtam már, hogy hagyjuk már ezt az alakoskodást”, csattant fel, mire Sziránó, ezúttal még a hétfőinél is nagyobb nyugalommal, már-már átszellemülten ízlelgetve mondatának minden egyes fonémáját, így felelt: „Félre tetszik érteni. Nem én kérem. A Juci néni.”

A teremből a folyosóig kifelé megtett, pár méteres, cca száz napos út, mintha csak Cannes-tól Párizsig vezetett volna. Tán tovább is. Sziránó mindenesetre érezte: több lett, mint holmi reneszánsz gazember. Történelmet írt. Méghozzá át.