Március

Már megint betont kevernek.
A rozsdás vasalásról a leolvadt végső gátlás
csöpög. Előregyártott elemek
találnak helyükre s állnak vigyázzban:
Gyere. Hasonulj. Gyere. Hasonulj.
Amikor dühöm elgörbítette a horizontot,
mikor nem akartam lenyelni a szemetet,
amikor autógumikat lyuggattam ki
hegyes kis igékkel – Ön miért parkol? –,
amikor a pudingot áthajszoltam egy finomszitán
és bebizonyítottam neki saját rózsaszín ellentétét,
amikor árnyakat fogtam magamnak, árnyékfogóként
fizettek és adóztattak,
amikor hegyükkel az ég felé vertem
be a szögeket a frissen festett padokba
amikor gyűlölettel telefirkált papírlapokból
kis hajókat hajtogattam és úsztattam őket,
amikor egy csontot vetett oda a szerelem
s a nyelvem ízt talált ki magának,
mikor elhatároztam, hogy megbeszélem az övsömört,
csak mert még három gramm élvezet a hervadásban
amikor, szemerkélt, nyaldostam a bronzot
s küszöbfélénken szentté avattam bárki kurvát,
amikor beindultak az ujjaim
és a bódék hosszában megdugtak minden áglyukat,
amikor az automatákat, egészen a game over-ig,
csilingelni tanítottam a kis löketeknél,
amikor a vonal alatt minden számítás
mínusz hatvankilencre jött ki,
amikor a galamboknál fekve esküdnöm kellett:
Soha többé nem leszek a sirályokkal! –
amikor meghágtam egy fület és feloldozást kértem:
Túl szárazak az angyalok s túl szűkek! –
amikor már egyedül a fejenállás sugallt szavakat:
Szeretlek. Szeretlek. –
Amikor kigombolták a kabátokból
és lekezelték molyok ellen a téli bélést,
amikor tarkát hányt a melegház –
hangszórókat állítottak a márciusba –,
amikor viszketés, rühesség, hagyma és hal
torzsalkodtak, kitört a tavasz:
Elegem van. Gyere. Vetkőzz le.
Nárcisz

Hova vihetni még
póráz nélkül
az ölebet?

Kaparja az ajtót,
a padlóra pisil,
amíg csak nem tükröződöm.

Szép vagyok.
Ezt a kutyám mondja, aki hűséges hozzám.
Mindketten butuskák vagyunk – de halhatatlanok.
Himnusz

Oly bonyolult, akár egy csalogány,
oly bádogból való, mint
jóságos, mint
oly gyűrhetetlen, régimódi
oly zöld komoly savanyú, olyan átnőtt
olyan arányos,
olyan szőrös,
olyan közel a vízhez, szélbarát,
olyan tűzálló, gyakran körülárkolt,
oly pofonegyszerű, ronggyáolvasott, mint
olyan új és nyikorgó, drága, mint
olyan alápincézett, házias, mint
oly könnyen elvesző, tapogatástól-kifényesedett,
olyan vékonyra fújt, oly hóhűtötte,
olyan sajátkezűleg, nagykorún, mint
oly szívtelen’, mint,
oly halandó, mint
oly egyszerű, akár a lelkem.
Szaturnusz

Ebben a nagy házban
– a patkányoktól kezdve,
akik sokat tudnak a lefolyóról,
a galambokig,
akik semmiről nem tudnak semmit –
lakom, és sok mindent sejtek.

Későn értem haza,
kinyitottam a kulccsal
a lakást, és
kulcskeresés közben rádöbbentem,
hogy kulcsra van szükségem,
ha meg akarom látogatni magamat.

Éhes lehettem, megettem még
egy zsenge csirkét
kézzel,
és a csirke eszegetése közben rádöbbentem,
hogy egy dermedt és halott
csirkét eszem.

Majd előrehajoltam,
s levetettem mindkét cipőmet,
és cipőlehúzás közben rádöbbentem,
hogy előre kell hajolnunk,
ha le akarjuk
húzni a cipőnket.
Vízszintesen feküdtem,
cigarettáztam,
és a sötétben is biztos voltam benne,
hogy valaki föltartja a tenyerét,
amikor lepöccintem
a cigarettámról a hamut.

Éjjelente jön Szaturnusz,
és feltartja a tenyerét.
Hamummal
tisztítja a fogát Szaturnusz.
Torkában
fogunk eltűnni valamennyien.
FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

A szövegek forrása: Günter Grass: Gedichte und Kurzprosa. Steidl Verlag, Göttingen 1993. A Szaturnusz eredetileg a szerző Gleisdreieck (Vágányháromszög [1960]), a Himnusz és a Március az Ausgefragt (Kifaggatva [1967]), a két Nárcisz c. vers közül az itt fordításban közölt pedig a Vier Jahrzehnte. Ein Werkstattbericht (Négy évtized. Jelentés a műhelyből [1991]) kötetében jelent meg.