Bill Jamison világéletében jóban volt Jerry Robertsszel. Mindketten a déli fertályon cseperedtek föl, a régi vásártér közelében, együtt jártak az alsó és a felső tagozatra is, később együtt iratkoztak be az Eisenhowerre, ahol annyi közös órát vettek fel, és annyi közös tanárhoz jártak, amennyi csak lehetséges, egymás ingeit, pulóverét, felhajtott szárú farmerját hordták, ugyanannak a lánynak csapták a szelet és ugyanazzal jártak – s mindezt a lehető legnagyobb természetességgel.

Nyaranta együtt mentek el dolgozni – nehéz őszibarackos ládák rakodása, cseresznyeszüret, komlókötözés, bármi, ami hozott annyit a konyhára, hogy kibírják őszig, csak ne kelljen elviselni egy főnököt, aki ötpercenként ott liheg a nyakukban. Jerry rosszul tűrte, ha előírták neki, mit csináljon. Billt ez nem izgatta, jól elvolt úgy is, hogy kettejük közül Jerryé az irányító szerep. A végzős évük előtti nyáron összedobták a pénzüket egy 1954-es piros Plymouthra, és 325 dollárért meg is vették. Egy hétig Jerryé lesz, egy hétig Billé. Hozzászoktak a közös holmihoz, és egy darabig hibátlanul működött a megállapodás.

Jerry azonban már az első szemeszter vége előtt megnősült, megtartotta magának az autót, és kimaradt a főiskoláról, hogy teljes állásba mehessen a Robby áruházban. Ez volt az egyetlen feszültséggel terhes időszak a kapcsolatukban. Bill is kedvelte Carol Hendersont – pár éve ismerte már, jóformán ugyanannyi ideje, mint Jerry –, de miután Jerry és Carol összeházasodott, semmi sem maradt ugyanolyan a két barát között. Bill sokat járt át hozzájuk, főleg eleinte – ettől felnőttebbnek érezte magát, hiszen házaspár barátai vannak –, átjárt ebédre, vacsorára, vagy késő este, Elvis Presley-t hallgatni, meg Bill Haley-t a Comets együttessel, és volt a háznál egy pár Fats Domino- lemez is, amit Bill szeretett, de az mindig feszélyezte, mikor Carol és Jerry az orra előtt smárolni kezdett, vagy fogdosta egymást. Néha arra kényszerült, hogy elnézést kérjen, és átsétáljon a Dezorn autószervizbe kóláért, a lakásban ugyanis csak egyetlen ágy volt, méghozzá lehajtható, és pont a nappali közepén lehetett lehajtani a falról. Előfordult, hogy Jerry és Carol fogták magukat, és dülöngélő tengerészlépésben vonultak be a fürdőszobába, ilyenkor Bill a konyhába húzódott vissza, és úgy tett, mint akinek halaszthatatlan tennivalói vannak a kredencben meg a hűtőszekrényben, csak hogy ne hallja őket.

Emiatt aztán ritkábban ment át hozzájuk; júniusban végzett, állást vállalt a Darigold tejipari cégnél, és beállt a Nemzeti Gárdába. Egy éven belül meglett a saját tejszállító járata, és állandó barátnőre is szert tett egy Linda Wilson nevű rendes, jól ápolt lány személyében. Nagyjából hetente ugrottak át együtt Robertsékhez: söröztek és lemezeket hallgattak. Carol és Linda jól kijött egymással. Billnek legyezgette a hiúságát, mikor Carol négyszemközt azt mondta neki, hogy Linda „egy igazi személyiség”. Lindát Jerry is kedvelte. „Nagyon klassz kis csaj” – mondta Billnek.

Bill és Linda esküvőjén természetesen Jerry volt a férj tanúja; és az ünnepi vacsorán a Donnelly Hotelban egy kicsit úgy érezték magukat, mint régen, Jerry és Bill együtt szeletelte fel a tortát, egymásba karoltak, és sok pohár puncsot gurítottak le. De az egyik pillanatban, a nagy boldogság kellős közepén Bill rápillantott Jerryre, és az jutott eszébe, mennyivel idősebbnek látszik, sokkal többnek, mint huszonkettő. A haja elöl már ritkulni kezdett, pont úgy, mint az apjáé, és úszógumi nőtt a derekára. Már két gyereke volt, és Carol megint terhes. Jerry továbbra is a Robby áruházban dolgozott, igaz, most már részlegvezető-helyettesként. Jerry jól berúgott az esküvői vacsorán, és kikezdett mindkét koszorúslánnyal, később össze akart verekedni az egyik rendezővel. Carol kénytelen volt hazafuvarozni, mielőtt tényleg botrányt csinál.

Ettől fogva két-három hetente találkoztak, néha gyakrabban is, attól függően, milyen volt az idő. Szép időben, mint most is, vasárnap Jerryéknél jöttek össze, hot dogot vagy hamburgert sütöttek a kertben, és szabadjára engedték a gyerekeket abban a sekély medencében, amit Jerry fillérekért vett az egyik bolti ellenőrtől az áruházban.

Jerry kényelmes házban lakott, a városon kívül, egy dombon, amely a Naches folyóra nézett. Vagy fél tucat ház volt még szétszórva a domboldalon, de Jerryé mégis külön állt a többitől, városi mércével mérve mindenképpen. Szívesen látta vendégül a barátait; túl sok gonddal járt ugyanis az összes gyerek mosdatása, felöltöztetése, autóba pakolása – 1968-as, merevített tetejű, piros Chevyje volt. Már négy gyereket neveltek, és Carol megint teherben volt. Ez után már nem akartak újabbat.

Carol és Linda mosogatott és rendet rakott a konyhában. Délután három óra lehetett. Jerry négy kislánya Bill két kisfiával játszott, túl a házon, a kerítés sarkánál. Nagy, piros gumilabdát dobáltak a kis medencébe, és visítozva vetették magukat utána. Jerry és Bill is nyugágyon hevert a teraszon. Söröztek.

Főleg Bill vitte a szót – mesélt a közös ismerősökről, hogy micsoda kiszorítósdi folyik Portlandben, a Darigold cég központjában, meg egy négyajtós Pontiac Catalináról, amit esetleg megvesznek Lindával.

Jerry néha bólintott, különben a ruhaszárító kötelet vagy a garázsukat bámulta. Biztos rossz a kedve, gondolta Bill, aztán eszébe jutott, hogy hiszen Jerry már legalább egy éve ilyen lehangolt. Közelebb húzta a nyugágyát, rágyújtott, s végül megkérdezte:

– Valami nem stimmel, öreg?

Jerry befejezte a sörét, és összegyűrte a sörös dobozt. Vállat vont:

– Mit szólnál hozzá, ha ellógnánk egy időre? Csak egy kis kocsikázás, aztán megállunk valahol egy sörre. Az ember egészen besavanyodik, ha itthon ül minden vasárnap.

– Benne vagyok. Még szép. Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk.

– De kettesben! El ne felejtsd. Könyörögve kérlek, nehogy családi kirándulás legyen belőle! Mondd, hogy megiszunk egy sört, vagy valami. Megvárlak a kocsiban. Az enyémmel megyünk.

Már hosszú ideje nem maradtak kettesben. A Naches folyó menti úton indultak el Gleed felé, Jerry vezetett. Meleg, napos idő volt, a szél befújt a kocsiba, és kellemesen birizgálta a nyakukat meg a karjukat. Jerry szélesen mosolygott.

– Hová megyünk? – érdeklődött Bill. Már attól sokkal jobban érezte magát, hogy Jerry képe földerült.

– Egy kis biliárd Riley-nál?

– Ott a pont. Apám, marha régen nem csináltuk!

– Muszáj az embernek néha kimozdulnia, különben teljesen besavanyodik. Érted, mi van – és Billre nézett. – Az nem megy, hogy csak dolgozol, móka meg nuku. Érted.

Bill nem volt ebben olyan biztos. Õ is szeretett péntek este tekézni a kollégáival, és hetente egyszer-kétszer, munka után megivott valahol pár sört Jack Broderickkel, de szívesen töltötte az időt otthon is. Nem érezte, hogy be lenne savanyodva. Az órájára nézett.

– Még nem bontották le – mondta Jerry, amikor a kavicsos úton megállt a Gleedi Szabadidőközpont előtt. – Jártam erre párszor, tudod, de belül már legalább egy éve nem voltam. Egyszerűen nem jut rá időm. – Köpött egyet.

Bementek az épületbe, Bill tartotta Jerrynek az ajtót. Jerry gyengéden hasba bokszolta, amikor ellépett mellette.

– Hahóóóó! Szevasztok, fiúk! Nem is tudom, mikor jártatok itt utoljára. Merre bujdokoltatok?
– kurjantott a pult mögül mosolyogva Riley. Elhízott, kopasz férfi volt, rövid ujjú, mintás ingét nem tűrte be a farmerjába.

– Ne károgjál, vén varjú, hanem lökj nekünk gyorsan két koktélt! Hogy vagy?

– Én aztán jól. Hát ti? Tényleg, hová tűntetek? Már kizárólag csak a munka? Jerrykém, amikor utoljára találkoztunk, az asszonypajtás hathónapos terhes volt.

Jerry egy darabig csak pislogott.

– Mikor is volt az, Riley-kám? Annyira régen?

– Mi lesz már a koktéllal? Riley, egyet neked is meg kell innod velünk.

Az ablak mellé ültek.

– Miféle kóceráj ez, Riley – kérdezte Jerry –, hogy vasárnap délután egy árva csajt se látni errefelé?

Riley nevetett.

– Ide valahogy már nem jut belőlük, srácok.

Fejenként öt doboz sörrel végeztek, és két óra alatt lejátszottak három tologatós türelemjátékot és két sznúkerpartit. Riley-nak nem akadt más dolga, úgyhogy előbújt a pult mögül, felült egy bárszékre, beszélgetett velük, és kibicelt.

Bill gyakran pislogott az órájára, aztán Jerryre nézett. Végül ezt mondta:

– Nem kellene indulnunk, Jerry? Nem kellene?

– Oké, igazad van. Ezt a sört még megisszuk, aztán indulás. – Kis idő múlva Jerry kiitta a sörét, összegyűrte a dobozát, egy percig forgatta a kezében, úgy üldögélt a székén. – Viszlát, Riley.

– Gyertek vissza hamarosan, halljátok, srácok? Szevasztok!

Visszafelé Jerry beletaposott a gázba – néha százharminccal, száznegyvennel mentek –, de persze forgalom is volt az úton, sokan igyekeztek haza a parkokból, hegyekből, úgyhogy általában be kellett érniük egy-egy lendületes előzéssel, utána pedig cammoghattak hosszan nyolcvannal.

Éppen egy bútorral megrakott ócska kisteherautó mellett mentek el, amikor észrevettek két bicikliző lányt.

– Ezt kapd ki! – szólalt meg Jerry. – Hű, de meghúznám.

Megelőzte őket, de mind a ketten visszafordultak a lányok irányába. Azok is észrevették őket,
és összenevettek. Tekertek tovább az útpadkán.

Jerry vagy másfél kilométerrel később, egy bozótosnál lehúzódott az útról.

– Gyerünk vissza. Próbáljuk meg.

– Jaj, istenem. Nézd, én nem bánnám, apafej, de szerintem haza kéne mennünk. Ezek úgyis túl fiatalok még. Nem?

– Arra már éppen jók. Anyányiak. Tudod, mi van.

– Igen, de akkor se biztos, hogy…

– Az istenit neki, csak egy kicsit elszórakozunk velük, jól befűtünk nekik.

– Hát, tőlem… miért is ne. – Az órájára nézett, utána az égre. – De te dumálsz velük.

– Még hogy én?! Én vezetek, te nyomod a rizsát. Egyébként is a te ablakod mellett lesznek.

– Hát én igazán nem is tudom, öregem. Be vagyok már rozsdásodva.

Jerry dudált, miközben gyorsan megfordult a kocsival, és elindult visszafelé. Amikor majdnem elérte szemből a lányokat, lelassított, és lehúzódott az útpadkára.

– Sziasztok, hová lesz a menés? Ne vigyünk el egy darabon?

A lányok összenéztek és nevettek, de csak tekertek tovább. Amelyik az út belsejéhez közelebb biciklizett, tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, magas, sötétbarna hajú, és kecses ívben hajolt a kormányra. A másik egyidős volt vele, de alacsonyabb és világosabb hajú. Sort és nyakba akasztós felsőrész volt rajtuk.

– A kis kurvák! – mondta Jerry. – De azért megcsípjük őket. – Elengedte a többi autót, hogy vissza tudjon fordulni a lányok mögé. – Enyém a barna, tiéd a kicsi. Rendicsek?

Bill nekifeszítette a hátát az ülésnek, és megigazította a napszemüveget az orrnyergén.

– A rohadt életbe, csak vesztegetjük itt a drága időt. Ezek úgyse fognak leállni velünk.

– Az isteni tegyen téged akárhová, nehogy már vert seregként fogjál hozzá!

Bill rágyújtott.

Jerry visszafordult a lányok mögé, és pár másodperc múlva utolérte őket.

– Na, jól van, akkor kezdheted – szólt oda Billnek. – Vess be mindent, csábítsd el a két csajt.

– Helósztok – köszönt nekik Bill, miközben lassan haladtak a biciklik mellett. – Én vagyok a Bill.

– No, ez derék – mondta a barna. A másik nevetgélt, aztán a barna is elnevette magát.

– Hová mentek? – A lányok nem válaszoltak. A kisebbik kuncogott. Kitartóan tekerték a pedált, Jerry mellettük gurult a kocsival. – Na, ne izéljetek már. Hová mentek?

– Sehová – felelte a kicsi.

– És az hol van?

– Hát, sehol.

– Én már bemutatkoztam. És titeket hogy hívnak? Ez itt Jerry.

A lányok összenéztek, és megint kibukott belőlük a nevetés. Tekertek tovább.

Másik autó érkezett hátulról, a vezetője rátenyerelt a dudára.

– Anyádat! – mondta Jerry, de azért lassan lehúzódott a padkára. Kisvártatva a másik vezető is észrevette a felkínált lehetőséget, és kilőtt mögülük.

Ekkor visszahúzódtak a lányok mellé.

– Hadd vigyünk már el valahová – mondta Bill. – Mindegy, merre, ahová csak akarjátok. Ezt vehetitek felajánlásnak is. Biztos kifújtatok már ebben a nagy biciklizésben. Tényleg fáradtnak látszotok. Tudjátok: a sok sport megárt! – A lányok elnevették magukat. – Na, ne kéressétek magatokat. Hogy hívnak?

– Engem Barbarának, ő meg a Sharon – felelte a kicsi, és megint kitört belőle a nevetés.

– Na, ezzel legalább megvolnánk – szólt Billnek Jerry. – Kérdezd meg tőlük még egyszer, hová mennek.

– Tulajdonképpen hová is mentek, Barbara?… Szóval merre is, Barbi?

Barbara kuncogott.

– Sehová. Csak itt, az úton.

– Jó, jó, de hová ezen az úton?

– Megmondjam nekik? – tudakolta a másik lánytól.

– Tőlem! Tök mindegy, én úgyse nem megyek velük sehová.

– Hát azt azért én se – mondta a kicsi. – Nem úgy értettem.

– A kurva istenit – mondta Jerry.

– Mégis, komolyan! Hová mentek? – érdeklődött újból Bill. – Painted Rocksba?

A lányok elnevették magukat.

– Szóval oda – mondta Jerry. – Painted Rocksba. – Kissé felgyorsított, és lehúzódott a padkára, hogy a lányoknak az ő oldalán kelljen kikerülniük a kocsit. – Ne izéljetek már – szólt ki nekik.
– Gyerünk, szálljatok be. Már úgyis bemutatkoztunk egymásnak. Most mi a bánat van veletek?
– A lányok csak nevetgéltek, ahogy elbicikliztek a kocsi mellett, mire Jerry hozzátette: – Szálljatok már be, nem eszünk meg titeket.

– Azt nem lehet tudni – szólt vissza a kisebbik.

– Szavamat adom rá, kishúgom – dünnyögte Jerry a bajsza alatt.

A barna hátrapillantott, összenézett Jerryvel, aztán elkapta róla a tekintetét, és a homlokát ráncolta.

Jerry visszatért az útra, a hátsó kerekei fölverték a port, és kődarabokat lőttek ki.

– Még találkozunk – szólt nekik Bill, ahogy elhúztak mellettük.

– Ezeket befűztük – jelentette ki Jerry. – Láttad, hogy nézett rám az a kis kurva? Miénk a zsákmány, nekem elhiheted.

– Nem vagyok benne olyan biztos – mondta Bill. – Nem kellene inkább gyorsan hazamennünk?

– Dehogyis! Mondom, hogy meghúzzuk őket! Becsületszavamra.

Amikor elérték Painted Rocksot, Jerry egy facsoport alá állt a kocsival. Az országút itt kétfelé ágazott el, Yakimának, illetve Naches, Enumclaw, a Chinook-hágó és Seattle irányba – utóbbi volt
a főút. Az úttól száz méterre lejtős, fekete sziklatömb látszott, belesimulva a nem túl magas domb- vidékbe. A dombokat ösvények és kis barlangok szeldelték, a barlangok falára itt-ott indián jelek voltak fölfestve. A sziklatömb országút felőli részén hirdetmények és figyelmeztető felhívások látszottak: NACHES 67 – GLEEDI VADMACSKÁK – JÉZUS SZERET TÉGED – LEGYÕZZÜK YAKIMÁT!; legtöbbször szabálytalan rajzú betűkkel, piros vagy fehér festékkel.

Bent maradtak az autóban, és cigarettáztak, közben figyelték az országutat, és hallgatták, hogy egy- egy harkály néha kopácsol a fákon. Szúnyogok repültek be a kocsiba, és a kezük-karjuk fölött köröztek.

Jerry megpróbált fogni valamit a rádión, közben hangosan dobolt a műszerfalon.

– Jól jönne most még egy sör! A rosseb egye meg, nagyon meg bírnék inni egyet.

– Ja – helyeselt Bill. Megnézte az óráját. – Mindjárt hat, Jerry, meddig kell még várnunk?

– Bármelyik percben itt lehetnek, a kurva életbe. Az úti céljuknál mindenképp meg kell állniuk, nem igaz? Fogadok három dollárba – annyi van most nálam –, hogy két-három percen belül itt vannak – azzal rávigyorgott Billre, és a térdére csapott. Majd a sebességváltó kar végét markolászta.

Mikor feltűntek a lányok, az országút másik oldalán jöttek, szemben a forgalommal.

Jerry és Bill kiszállt a kocsiból, és a lökhárítónak támaszkodva várakozott.

Amikor a lányok letértek a padkáról, és bekanyarodtak a fák közé, észrevették a két férfit, és erőteljesebben kezdték el taposni a pedált. A kicsi nevetgélt, és felállt a nyeregből, hogy gyorsabban haladjon.

– Tisztázzuk – mondta Jerry, ahogy elindult az autótól –, enyém a barna, tiéd a kicsi.

Bill megtorpant.

– De mit fogunk csinálni velük, apafej? Jó lesz vigyázni.

– Ne hülyéskedj már, csak szórakozunk egy kicsit. Megállítjuk őket, egy kis duma, és ennyi. Kit izgat? Nem fognak szólni egy nyikkot se, ők is élvezik. Örülnek, hogy törődünk velük.

Lassan battyogtak föl a sziklára. A két lány leugrott a biciklijéről, és futásnak eredt az egyik ösvényen. Egy ponton eltűntek szem elől, aztán újból kibukkantak, már valamivel magasabban. Megálltak és körülnéztek.

– Miért követtek bennünket? – kiabált le a barna hajú. – He? Mit akartok?

Jerry nem válaszolt, csak elindult utánuk.

– Fussunk – mondta Barbara, aki még mindig nevetgélt, és kapkodva szedte a levegőt. – Gyere.

Megfordultak, és már szaladtak is fel az ösvényen.

Jerry és Bill sétatempóban mászott utánuk. Bill cigarettázott, és háromméterenként megállt slukkolni. Egyre erősebben kívánkozott haza. Továbbra is meleg és tiszta volt az idő, de a fenti sziklák és fák árnyéka már megnyúlt, és betakarta az előttük kanyargó ösvényt. Ahogy fordult az út, Bill hátranézett, és még egy utolsó pillantást vethetett az autóra. Akkor tűnt csak föl neki, milyen magasra jutottak.

– Mozogj már – csattant fel Jerry. – Mi az, nem bírod?

– Jövök! – mondta Bill.

– Te jobbra mész, én egyenesen. Elszakítjuk őket egymástól.

Bill jobbra vette az irányt; mászott tovább. Egyszer meg kellett állnia, hogy leüljön, és levegőhöz jusson. Onnan már nem látszott sem a kocsi, sem az országút. Balra folyt a Naches – csillogó szalag aprócska cukorsüvegfenyők csoportja mellett. Jobbra Bill lelátott a völgybe, a domb gerincén és a völgy oldalain takaros rendben sorakozó alma- és körteligetekre. Itt-ott egy ház is tarkította a képet, vagy egy autóról visszaverődő fénycsóva kúszott a keskeny úton. Teljes csönd és nyugalom mindenütt. Rövid szünet után fölkelt, kezét a nadrágjába törölte, és tovább ballagott az ösvényen.

Magasabbra kapaszkodott, azután az ösvény ereszkedni kezdett, és elfordult balra, a völgy irányába. Az egyik kanyarból észrevette a két lányt: egy kiugró szikla mögött kuporogtak, és egy másik ösvényt figyeltek a mélyben. Bill megállt, megpróbált lazán rágyújtani, de riadtan vette észre, hogy reszketnek az ujjai. Igyekezett könnyedén odasétálni a lányokhoz – már amennyire tellett tőle.

Amikor azok meghallották, hogy egy kődarab kifordul a talpa alól, riadtan körülnéztek. Észrevették Billt, és fölugrottak; a kicsi még sikított is.

– Hé, ne csináljátok már! Várjatok meg! Üljünk le, és tisztázzuk a helyzetet. Elegem van a caplatásból. Hahó!

Jerry is hallotta a hangokat, és kocogva érkezett az ösvényen.

– Várjatok már, a kurva istenit! – Megpróbált elébük kerülni, de a lányok a másik irányban indultak el; a kicsi továbbra is vihorászott és sikítozott. Mind a ketten mezítláb szaladtak keresztül Bill előtt a köveken, a porban.

Bill nem értette, hová tűnt a lányok cipője. Jobbra indult.

A kicsi éles kanyarral dombnak fölfelé futott; a barna megpördült, várt, aztán az egyik lefelé haladó ösvényen indult el a völgy oldalában. Jerry utána.

Bill az órájára nézett, aztán leült egy kőre, levette a napszemüvegét, és megint az égre pillantott.

A barna szökdécselve futott tovább, míg egy barlang szájához nem ért. A nagy, kinyúló szikladarab mögött árnyékba burkolózott a barlang belseje. A lány, amilyen gyorsan csak tudott, bemászott, leült, és csak lógatta a fejét. Erősen lihegett.

Egy-két percen belül Jerry léptei hallatszottak az ösvényen. A barlang szájánál megállt. A lány visszafojtotta a lélegzetét. Jerry fölszedett egy kődarabot, és behajította a sötétbe. Pont a lány feje fölött koppant a falnak.

– Mit csinálsz? Ki akarod verni a szemem? Hagyd abba a dobálózást, barom.

– Sejtettem, hogy itt dekkolsz. Fel a kezekkel, és gyere elő, különben én megyek be érted.

– Egy perc! – mondta a lány.

Jerry egy kőpárkányra szökkent a szikla alatt, és onnan kémlelt be a sötétbe.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány. – Miért nem lehet minket békén hagyni?

– Ide hallgass – Jerry lassan végigjáratta a tekintetét a lány testén –, fejezzétek be a futkosást,
és akkor mi is abbahagyjuk.

A lány közel ment Jerryhez, aztán hirtelen mozdulattal megpróbált kiszökni, de Jerry a barlang falának támasztotta a karját, és nem hagyta. Elvigyorodott.

A lány is elmosolyodott, aztán az ajkába harapott, és a másik oldalon próbált meg kisurranni.

– Tudod, milyen jól áll neked a mosoly? – Jerry át akarta karolni a lányt a derekánál, de az megfordult, és kicsúszott az öleléséből.

– Leszel szíves! Hagyd ezt abba, és engedj ki.

Jerry odaállt elé, és az ujjait végighúzta a lány mellén. A lány rácsapott a kezére, mire Jerry keményen belemarkolt a mellébe.

– Na! Ez fáj! Légy szíves engedd el, mert fáj.

Erre Jerry kevésbé erősen markolta, de azért nem eresztette el.

– Rendben van – mondta –, nem bántalak. – Azzal elengedte.

A lány úgy félretaszította, hogy kibillent az egyensúlyából, ekkor a lány kiugrott az ösvényre,
és lefelé futott, a völgybe.

– A kurva anyádat, jössz vissza rögtön?! – üvöltött rá Jerry.

A lány egy jobb oldali nyomra tért, amely újból emelkedni kezdett. Jerry megcsúszott egy fűcsomón, elesett, föltápászkodott, és a lány után vetette magát. Aztán a lány egy még keskenyebb, jó harminc méteres, napsütötte csapásra fordult be, aminek a túlsó végéről az egész völgyet be lehetett látni. Futott, meztelen talpa csattogott a köveken, és egészen Jerryig visszhangzott, aki még a saját zihálása ellenére is hallotta. Végül a lány szembe fordult Jerryvel, és rekedt hangon oda- kiabálta neki: „Hagyj békén!”

Jerry levegő után kapkodott. A lány újból megfordult, lehajolt, és eltűnt a szeme elől. A völgy oldalában jártak, a lány megpróbált fölkapaszkodni egy kisebb tetőre. Jerry tudta, hogy ha ez sikerül neki, akkor lemondhat róla, sokkal tovább ugyanis már nem bírta volna követni. Beleadott apait-anyait, négykézláb is mászott, sziklákba, bokrokba kapaszkodott, a szíve pedig dörömbölt,
és már minden egyes ziháló levegővételtől szúrást érzett.

Abban a pillanatban, hogy a lány elérte a dombtetőt, Jerry elkapta a bokáját, és egyszerre értek föl, kúszva.

– Rohadjál meg – lihegte Jerry. Még mindig a kezében tartotta a lány bokáját, aki teljes erejéből belerúgott a másik lábával, és úgy eltalálta, hogy csengett tőle a füle, és szikrák ugráltak a szeme előtt. – Kurva anyádat! – Jerrynek könnybe lábadt a szeme. Rávetette magát a lány lábára, és két karral szorította.

A lány megpróbálta kiszabadítani a térdét, de Jerry egy kicsit oldalt fordult, és a földnek szögezte.

Így feküdtek zihálva egy ideig. A lánynak tágra nyílt a szeme a rémülttől. Jobbra-balra forgatta
a fejét, és az ajkát harapdálta.

– Ide figyelj, én elengedlek. Akarod, hogy elengedjelek?

A lány azonnal bólintott.

– Jó, akkor el foglak engedni. De előbb én is kapni akarok valamit. Értem? És hiszti nélkül. Világos? – A lány csak feküdt és hallgatott. – Rendben van? Azt kérdeztem: rendben van? – és megrázta.

A lány egy pillanat múlva rábólintott.

– Igen. Igen.

Jerry elengedte a karját, kicsit fölemelkedett, és a lány sortjával kezdett el babrálni, megpróbálta szétnyitni a cipzárat, és lecibálni a sortot a lány csípőjén.

A lány ökölbe szorított kezével gyorsan megragadta Jerry fülét, és ugyanezzel a mozdulattal az oldalára fordult. Jerry utána vetette magát. A lány most már teli torokból üvöltött. Jerry ráugrott a hátára, és beleverte a lány arcát a földbe. A tarkójánál fogta. Az ellenállás hamar abbamaradt, Jerry ekkor elkezdte lecibálni a lány sortját.

Jerry felállt, hátat fordított a lánynak, és leporolta a ruháját. Amikor megint ránézett,
az éppen felült, a csatatérre meresztette a szemét, és néhány előre lógó hajszálat dörzsölgetett a homlokán.

– El fogod mondani valakinek?

A lány nem szólalt meg.

Jerry megnyalta a szája szélét.

– Mert nem ajánlom.

A lány előregörnyedt, és csöndben sírni kezdett. A kézfejére támasztotta az arcát.

Jerry rá akart gyújtani, de elejtette a gyufát. Elindult, anélkül, hogy fölvette volna. Aztán megállt és visszafordult. Egy pillanatig nem értette, mit is keres ott, vagy hogy kicsoda is ez a lány. Nyugtalanul nézett végig a völgyön; a nap most kezdett leereszkedni a dombok mögé. Enyhe szellőt érzett az arcán. A völgyet csaknem sötétbe borította a dombtetők, sziklák, fák árnyéka. Jerry megint a lányt nézte.

– Megmondtam: nem ajánlom, hogy beszélj róla. Mert… Te jó ég. Sajnálom. Tényleg sajnálom.

– Menj már innen.

Jerry közelebb jött hozzá. A lány megpróbált föltápászkodni. Jerry gyorsan odalépett, és amikor a lány fél térdre emelkedett, ököllel, oldalról fejbe vágta. A lány felsikított és visszaesett. Mikor újból megpróbált felállni, Jerry kézbe kapott egy kődarabot, és az arcába sújtott vele. Hallotta is, ahogy reccsen a lány foga meg a csontja. Vér csordult ki az ajkai közt. Jerry leejtette a követ. A lány erőtlenül a földre zuhant, Jerry fölé guggolt. Mikor megmoccant, Jerry megint megmarkolta a követ, és ismét ráütött vele, ezúttal nem túl keményen, a tarkóján. Aztán eldobta a követ, és megfogta a lány vállát. Elkezdte rázni, kis idő múlva pedig megfordította.

A lány szeme nyitva volt, a tekintete üveges, a fejét próbálta lassan jobbra-balra billenteni, a nyelve nehezen mozdult a szájában, ahogy megpróbálta kiköpni a vért és a foga szilánkjait. Mikor kissé oldalt fordította a fejét, a tekintete hol Jerryn függött, hol meg lecsúszott róla. Jerry fölállt, tett néhány lépést, aztán visszajött. A lány megpróbált felülni. Jerry letérdelt, a lány vállára tette a kezét, és vissza akarta fektetni a földre. De a keze a lány torkára csúszott, és elkezdte fojtogatni. Ezt azonban nem tudta befejezni, mindössze annyit ért el, hogy amikor elengedte, heves nyekergéssel tört át a légcsövén a levegő. A lány visszahanyatlott, Jerry felállt. Aztán lehajolt, és kikapart a talajból egy nagyobbfajta követ. A kő aljáról földes törmelék potyogott le, amikor szemmagasságba emelte, majd a feje fölé. Onnan ráejtette a lány arcára. Nagyot csattant. Jerry megint fölvette a követ, próbált nem odanézni a lányra, és újból ráejtette. Aztán még egyszer kézbe vette a követ.

Bill átjutott a szoroson. Igazán későre járt már az idő, csaknem beesteledett. Látta a nyomokat, ahol valaki fölment a dombra, de visszafordult, és másik, könnyebb útvonalat keresett magának.

Utolérte a kisebbiket, Barbarát, de csak ennyi volt az egész. Meg se próbált csókolózni vele, nem hogy valami komolyabba kezdett volna. Õszintén szólva nem volt hozzá kedve. Egy szó mint száz, Bill be volt gyulladva. Lehet, hogy a lány hajlandó volna, az is lehet, hogy nem, mindenesetre Bill túl sokat kockáztat, ha megpróbálja kihasználni a helyzetet. Barbara már lent, a biciklik mellett várta a barátnőjét. Nem, Bill csak össze akarta szedni Jerryt, hogy minél előbb hazaérjenek. Tudta, hogy kemény legorombításra számíthat Lindától, aki ráadásul biztosan halálra is aggódja magát. Alaposan elszaladt az idő, órákkal azelőtt haza kellett volna érniük. Nagy idegességében a domb- tetőre vezető utolsó néhány lépést rohanva tette meg.

Egyszerre vette észre őket, Jerryt, ahogy a lány mögött áll, kővel a kezében.

Bill úgy érezte, menten összetöpörödik, apróvá és súlytalanná válik. Ugyanakkor azt érezte, erős szembeszél lapítja a fejéhez a fülét. El akart szabadulni innen, futni, rohanni, de valami közeledett felé. S ahogy közeledett ez az alak, a sziklák árnyéka, úgy tűnt, vele együtt mozdul a lába alatt. A fura szögben érkező fényben úgy érezte, megindul a föld. Minden ésszerű ok nélkül a domb lábánál, a kocsi közelében álló két bicikli jutott az eszébe – mintha akkor, ha csak egy bicikli lenne ott, megváltozna a helyzet, mintha attól nem történt volna meg Jerryvel az a lány abban a pillanatban, mikor Jerry elérte a dombtetőt. De Jerry most már ott állt Bill előtt, és csak lötyögött rajta a ruha, mint akinek semmivé váltak a csontjai. Bill érezte kettejük testének borzalmas közelségét, még karnyújtásnyira sem álltak egymástól. Aztán egy fej hajolt Bill vállára. Bill fölemelte a kezét, s mintha a kettejüket elválasztó távolság miatt legalább ennyi dukált volna, elkezdte lapogatni, simogatni a másikat, s közben eleredtek a könnyei.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS