“Fogadjuk el, hogy a szégyen olyan jelenlegi vagy múltbeli vagy jövőbeli rossz miatt érzett fájdalom és aggodalom, amely gyalázatot látszik hozni ránk, a szégyentelenség pedig ugyanezen dolgokkal szemben bizonyos megvetés és közömbösség. Ha tehát a szégyen az az érzelem, aminek meghatároztuk, szükségképpen szégyellnünk kell azokat a dolgokat, amelyek gyalázatosnak tűnnek akár ránk, akár hozzátartozóinkra nézve.”

Arisztotelész: Rétorika¹

Szégyenkezni úgyszólván bármiért lehet. Még azért is, hogy élünk. Hiszen mindenki, aki él – túlélő, vagyis a halottakkal szemben “elköveti” azt a szégyentelenséget, hogy él,holott azok nem élnek már: elszenvedték a halál gyalázatát, s mint valami játékszert, örökre elvették tőlük az életet. A túlélő azonban nem átall lélegezni, enni és inni, élvezni az élet ezer örömét. A túlélő – elvileg mindenki, aki életben van – pusztán azzal, hogy él, végtelen és igazságtalan fölénybe kerül a halottal szemben: mintha saját életével a halottnak tartozna a halott elvesztett életéért. Ez persze, merő képzelgés csupán, de ahhoz éppen elég, hogy a túlélőt rossz érzés töltse el, homályos bűntudat és szégyenérzet kerítse hatalmába a halottal szemben, mintha “helyette” halt volna meg és ő “hagyta”, hogy meghaljon. Mintha igazságtalanságot vagy méltatlanságot követett volna el azzal, hogy életben maradt.

Szégyenkultúra

Általánosságban elmondható, hogy azt szégyelljük, amit az adott kultúra – valamilyen közösség írott és íratlan erkölcsi parancsokban és életszabályokban tárgyiasult rendje – gyalázatként (szégyentelenségként) értékel. A kultúrák történetén végigtekintve, kiderül, hogy az ember szégyellnivalója – a szégyellnivalók mértékét, rangsorát és konkrét összetételét tekintve – igencsak változatos, sőt, ellentmondásos képet mutat, bár a szégyenkezésnek azért vannak minden kultúrában visszatérő elemei is. Civilizációk, vallások, korok, társadalmak olykor homlokegyenest ellentétes cselekedeteket, jellemvonásokat, viselkedési és gondolkodásmódokat, helyzeteket és állapotokat tekintenek szégyenletesnek.

Manapság például, legalábbis a sikeresség ethoszára épülő globális piaci kultúrában az öregség, a túlsúlyosság, a betegség, a halál mint a test látnivaló kudarcai, mint lehangoló, kellemetlen, nyugtalanító, rút látványosságok kifejezetten szégyellnivalók, s mint ilyenek, arra vannak ítélve, hogy elkendőzzék, elfüggönyözzék őket a szemek elől, eltüntessék a tömegkultúra látvány- és élményvalóságából (vagy mint nevetséges, riasztó, elborzasztó, groteszk látványosságoknak szorítsanak nekik helyet, mindjárt a rémséges bűnesetek és a véres tébolyok, a természeti katasztrófák és közúti balesetek tőszomszédságában). Ugyanakkor a piaci kultúra szereplői – természetesen legsajátabb üzleti érdeiket is követve – folytonosan szégyenkezésre, restellkedésre, “gyalázatuk” (öregség, kövérség, betegség, szenvedés, halál) eltüntetésére vagy megszüntetésére (megfiatalítás, testszobrászat, arc-csere, fogyókúra, halott-kozmetika stb.) szólítják fel és késztetik áruikkal és szolgáltatásaikkal a fogyasztókat. De mint köztudott, az európai kultúrát megalapozó kereszténységben ez éppen fordítva volt: spirituálisan az életkudarc, a testi gyöngeség, a betegség, a szenvedés, a halál számított sikernek, dicsőségnek, erkölcsi értéknek, hiszen az anyagi-földi kötöttségekből való kioldozódást, a másik világ felé fordulást, az igazi élethez vezető utat jelentették. Ezzel szemben a siker, a jólét, a jóllakottság, a szerencse, a vitális testi és anyagi erő, a gazdagság, a hatalom, a szépség számítottak gyanús portékának, szégyellnivalónak, a lélekre nehezedő tehernek, kísértésnek és csapásnak, amire nem illik büszkének lenni, sőt, amivel szembe kell szállnia az igaz kereszténynek. A késő modern társadalmakban, ahol a piaci sikeresség – a milliókban és milliárdokban, anyagi javakban és élvezetekben mérhető siker – minden siker egyetlen vagy legfőbb mutatója, a szerencsétlenség, a szegénység, az elesettség, a gyöngeség, a pénztelenség, a hatalomnélküliség pedig kudarcnak, bukásnak, a halál előszelének számít, értelemszerűen az anyagi sikertelenség a legkínosabb szégyellnivaló, mint a magatehetetlen, élhetetlen, ostoba egyén saját gyalázata.

De van szégyellnivalója a piaci társadalomban a fogyasztónak is, például azért, hogy öltözködése, hajviselete nem “trendi”, hogy tudatlan a tömegkultúra termékeinek és sztárjainak világában, hogy ilyen-olyan “kötyűi” régimódiak, ódivatúak. A potenciális fogyasztó és vásárló megszégyenítése – mint számtalan mai reklámplakát szlogenje mutatja – bevett marketing-fogássá vált: “Szégyelled a mobilodat? Cseréld le újra! Most fillérekbe kerül!” Az erkölcsi, vallási, politikai, katonai megszégyenítés ceremoniális büntetőrituáléjához képest a piaci megszégyenítés agresszív fogyasztásbővítő reklámstratégiája kevéssé artikulált és viszonylag új keletű (“Hát miféle fogyasztó az ilyen? Miféle özönvíz előtti lény? A fukar mindenit az ilyen fogyasztónak!” stb. stb.). A vásárló piaci megszégyenítése azonban sem konkrét egyénekre, sem a megcélzott vásárlói rétegre nézve nem jár közvetlen és valóságos megszégyenüléssel, bár különféle szubkultúrákban, fogyasztói csoportokban kétségkívül generálhat szégyenreakciót. Persze, nem a láthatatlan piaci szereplők, a különféle cégek, hanem a saját fogyasztói csoport előtt. Az elvont fogyasztót pellengérre állító, a benne lakó “tájékozatlant”, “restet”, “maradit”, “szarrágót” megszégyenítő reklám éppen azzal “zsarolja” a reklám célközönségét, a konkrét fogyasztót, hogy meg fog szégyenülni “övéi” (saját fogyasztói csoportja, vagyis a “világ”) előtt, ha nem fogyaszt, illetve ha nem a legújabb terméket fogyasztja, ha sajnálja a pénzt a legújabb izére, csak azért mert a régi izéje még egész jól működik.

Az erkölcs világában azonban nem pénztelenségük, vásárlói fukarságuk, fogyasztói elmaradottságuk, le nem cserélt kocsijuk, mobiljuk, feleségük miatt szégyenkeznek az emberek, hanem a másik emberrel vagy a közösséggel szemben elkövetett gyalázatos tetteik miatt. Azok a gyalázatos tettek, amelyeket Rétorikájában Arisztotelész² szégyellnivalóként elősorol, vagy szégyenletes karaktervonásokból erednek, olyanokból, mint például a gyávaságból fakadó hitványság (“a pajzs elhagyása vagy megfutamodás”); vagy a közösség erkölcsi rendjének megsértéséből, amilyen például a jogtalanság (“a ránk bízott pénz elsikkasztása”), a féktelenség (“nemi közösülés azokkal, ott és akkor, akikkel, ahol s amikor nem szabad”); valamint a kapzsiság és a fukarság (“hasznot húzni kicsinyes és rút dolgokból, vagy tehetetlen személyekből és halottakból”).

Megint más a szégyellnivalója a hívőnek Isten előtt. A Bibliában a szégyen (az Újszövetség görögjén: aiszkhüné = hitványság, szégyen; aiszkhünomai = hitványnak lenni, szégyenletes dolgokat művelni; kataiszkhünó = megszégyeníteni, vagyis másokról megalázó dolgokat mondani, hogy ezzel emeljük ki saját kiválóságunkat, nagyságunkat) olyan fogalmakkal társul, mint “földreesés”, “mezítelenné válás”, “meghátrálás”, “hasztalanná levés”, “meddőség”, “bálvány”, átvitt értelemben pedig “félrevezetés”, “csalódás” és általában minden rossz, a szenvedést is beleértve. De megszégyenülni csak Isten (az Igazság) előtt lehet, minden más megszégyenítő hatalom érvénytelen. Jézus köztudomásúlag az első, aki semmibe vette a világi szégyent, és ebben az értelemben az ő megszégyenítése és megszégyenülése – szenvedése és halála a kereszten – e világ hatalmának végső megszégyenülésével és az isteni igazság végső megdicsőülésével azonos a hit szerint. A hívő épp ezért nem szégyenül meg. Csak az szégyenül meg, aki nem hisz Istenben, hamis úton jár, a hazugságot követi, hamis isteneket imád, bálványokat választ támaszul. Amikor a hamis támasz – fáraó vagy a bálványok – semmisülnek meg, akik hittek bennük, az esztelenek elvörösödnek, csalatkoznak és megszégyenülnek, “nagy zavarba jutnak”. “Megaláztatásuk gyakran az lesz, hogy győzni látják azt, akinek megaláztatása napját már előre látni vélték.”³ Hasonlóképpen van ez – legalábbis a szégyenkezés pszichológiája szintjén – a világi hatalmak esetében, egyének és közösségek életében egyaránt. Elég talán itt a hamis tekintélyek összeomlására, a zsarnoki hatalom vereségére és megsemmisülésére utalni, ami mindig a szégyen napja mindazok számára, akik ilyen tekintélyekre és ilyen hatalomra támaszkodtak.

Tehát egyik oldalon áll a tisztelet, az elismerés, a dicsőség, a méltóság; a másikon pedig a tisztelet és becsület megvonása, a dicstelenné válás, a szégyenbe kerülés. A megszégyenülésben “elvész az ember minden tekintélye. Ezt a tekintélyrombolást részben helyre lehet hozni, de helyrehozhatatlanná is válhat, s akkor a halált jelenti, sőt, a halálnál is többet, mert a halálon túl is tönkreteszi valakinek az emlékét, elpusztítja mindazt, amire úgy gondolta, hogy életét alapozhatja. A próféták polémiájában ez jellemzi a bálványisteneket, mivel végül általuk megszégyenülnek azok, akik azt hitték, hogy bízhatnak bennük.”⁴ A “tisztelet” szó eredetileg valaminek a súlyára utalt: tiszteletreméltó az, aminek súlya van. Mármost tisztelni, magasztalni, dicsőíteni annyi, mint: súlyt adni valaminek vagy valaminek, súlyossá tenni valamit vagy valakit. A tisztelet megadja valaminek vagy valakinek az őt megillető súlyt, és hozzájárul e súly fenntartásához és gyarapításához. Ezért aki a másikat megszégyeníti, épp “ettől a súlytól akarja megfosztani s ezzel tönkretenni élete alapját is a közösségben. Ezt egészen drasztikusan egy másik igével lehet leírni, amely a héberben a tisztelet ellentétét jelenti, nevezetesen a “kal” szógyökkel, amelynek jelentése: “könnyű”, okozatilag pedig: “könnyűvé tenni”, “megátkozni”. Az átok szava súlyától fosztja meg a megátkozottat. A beszéd által való ilyen rombolást mi is ismerjük, csak ma már nem az “átok” szóval, hanem a rágalmazással vagy diszkriminálással jelöljük. Régebben az ilyen romboló hatásban ismerték fel az átok szörnyű erejét.”⁵

Szégyen és nyilvánosság

Mindenesetre, mint az az eddigi példákból is kitűnt, mindig valakivel/valamivel szemben, valaki/valami színe előtt szégyenülünk meg, veszítjük el arcunkat, maradunk szégyenben és szégyenkezünk. Hogy éppen ki ez a valaki/valami – élő vagy halott, empirikus vagy jogi személy, intézmény vagy absztrakt erkölcsi instancia – Isten, a Történelem, a Jövő Nemzedék, a Nemzet, az Egyház, a Párt, a Bíróság, saját csapatunk, családunk, mesterünk, tanítónk, gyermekünk, barátunk, szomszédunk, főnökünk, a fogyasztói törzs, amelyhez tartozunk –, attól függ, mit tettünk vagy nem tettünk meg egy helyzetben, mivel vádoljuk magunkat vagy vádolnak minket, miféle gyalázatot derítettek ki rólunk vagy kentek ránk: “tiszta és becsületes nevünkre”, “ősz fejünkre”, “csodálatos csapatunkra”, “makulátlan családunkra”, “talpig becsületes nemzetünkre” stb. Persze, ha a gyalázatot valóban “ránk kenték” csupán, tehát csak rágalom és gyalázkodás, akkor nem szégyent fogunk érezni a megszégyenülés helyzetében, hanem felháborodást, s azon leszünk, hogy elégtételt szerezzünk magunknak, ami csak a rágalom gyalázatát elkövető megszégyenítésével teljesülhet.

Szégyenkezni és megszégyenülni tehát korántsem azonos szituációk. Olyannyira nem, hogy esetenként a megszégyenítés mint jogtalan büntetés, mint az egész személyen, azegész közösségen elkövetett szimbolikus erőszak aktusa maga is gyalázatnak minősíthető (különösképp persze, ha a megszégyenítés nélkülöz minden tárgyi alapját, vagyis valakinek a megrágalmazása). Megszégyenülni csak mások előtt lehet. Még magunk előtt is csak, mint a másik előtt. Megvethetjük magunkat – mondja Kant – ha a játékban csalunk, de szégyent csak akkor érzünk, ha rajtakapnak.

A megszégyenülés eseménye és a megszégyenítés rituáléja nyilvánosságot követel. A szégyenkezés az egyén érzelmileg és erkölcsileg motivált belső szembesülése valamilyen maga által szégyenletesnek ítélt cselekedetével vagy tulajdonságával, ami feszengéssel, rosszérzéssel, megbánással tölti el, valamivel, amit megvet magában. Épp azért nem ölthet az önmagunk előtti szégyenkezés önálló, belső életünktől elszakadó és szenvedőleges jelleget, mert képes lehetek ugyan erkölcsi instanciaként – a Felettes Énben interiorizálódott erkölcsi normák, parancsok, elvárások nevében – fellépni magammal szemben, szembesíteni mintegy magamat a bennem lakó törvénynyel, de ennek rajtam kívül nem lesznek sem együttérző, sem kárörvendő, sem felháborodott, sem közönyös tanúi. Ez a szembesülés kizárólag rám tartozik, tőlem függ, meddig megy el, ahogyan az is, milyen erkölcsi konklúziókat vonok le belőle, hányszor kérek bocsánatot attól, akivel szemben vétkesnek érzem vagy ítélem magamat valamiért. Lehetek bírója magamnak (végső esetben még e bíró által meghozott ítélet végrehajtója is), de nem lehetek nyilvánosság a magam számára: a magunk előtti megszégyenülésben és szégyenkezésben – és ez az, ami alapvetően megkülönbözteti a megszégyenülés egzisztenciális botrányától – nincsen hely a harmadiknak: a nézőknek, mint egy külső esemény – egy lelepleződés, egy feltárulás – eleven tanúinak, akik előtt és akiknek részvételével valamilyen látszat (mondjuk, a “tisztes polgár”, a “derék családapa”, a “megvesztegethetetlen politikus” látszata) az igazság drámai feltárulása közepette megsemmisül.

A megszégyenítés nyilvános procedúra, amelyet a megszégyenített elszenved vagy kiáll, mint akiről erőnek erejével rángatják le ruháját vagy jelmezét és azonmód, pőrén a reflektorfénybe lökik: “Tessék, nézzétek! Nézzétek, ki is ez valójában!” Mivel erőszakosan felfedett és nyilvánosság elé tárt gyalázatával mint igazi valójávalmegsemmisítőlegesen azonosítják őt – jóllehet egyetlen személy sem azonosítható semmivel, legégbekiáltóbb bűnével sem – ezzel szükségképp ellenállást váltanak ki belőle, hisz nem engedheti meg, nem tűrheti el, hogy megsemmisítsék. Ebben a helyzetben nem szánhatja el magát a szégyenkezéshez és bocsánatkéréshez szükséges erkölcsi erőfeszítésre. Védekezésre és ellentámadásra kényszerül, ami általában azt jelenti, hogy megmakacsolja magát bűnében, megpróbálja mentegetni vagy hőstetté átmagyarázni. De hát a megszégyenítésnek általában nem is erkölcsi, hanem politikai, didaktikai és esztétikai célja van. Olyanok, mint a közösség megfegyelmezése, összetartása, átnevelése, az ellenfél leterítése, a közönség szórakoztatása. Ebben rejlik mélységes erkölcsi problematikussága is, esetenként pedig kifejezetten erkölcsi gyalázata.

A megszégyenítés rituáléi

A megszégyenítés – akár mint szimbolikus fenyítési mód vagy eszköz, akár mint szégyenletes halálmód – olyan nyilvános tortúra, amelynek során a személy erkölcsi leértékelését (“súlytalanítását”) vagy megsemmisítését látható módon – a személy valóságos és szimbolikus testén – viszik színre: a megszégyenítés aktusát – procedúráját – testileg hajtják végre, azokkal a ritualizált mozdulatokkal és cselekvésekkel, azoknak az átokformuláknak a kíséretében, amelyek vizualizálják és dramatizálják a lefokozást, a rangvesztést, a becsületvesztést – az erkölcsi halált, vagyis az illető halálát ama világ számára, amely odáig megbecsült tagjának tekintette, saját tekintélyével ruházta fel és oltalmazta őt. Legismertebb példája ennek a katonai megszégyenítés rituáléja: a katonai becsület elvesztésének – a rang- és címfosztásnak, esetleg lefokozásnak – a színrevitele (a váll-lapok, kitüntetések leszaggatása, a kard kettétörése stb.), ami egyfajta szimbolikus “lemeztelenítési” ceremónia is (a megszégyenítettet kivetkőztetik mintegy rangjából, becsületéből, katona-mivoltából, kiűzik a testületből vagy “lemetszik” a testület testéről). Minden kiközösítés, kiátkozás – megszégyenítés; és megfordítva: minden megszégyenítés – a legkisebb is – kiközösítés. Minden megszégyenítés egy-egy kis halál: a megszégyenített az adott közösség számára egy pillanatra (vagy akár örökre) meghal, nem létezik többé, törlik emlékét, jó hírét, becsületes nevét. A “halálos szégyen” és a “megöli a szégyen” metaforája ebben az értelemben minden szégyenre kiterjeszthető: a megszégyenülés erkölcsi halál, és a megszégyenítés erkölcsileg megöli az embert. Természetesen csak kellő mértékű gyalázat esetén és csak a nyilvános embert, akinek elismertsége, presztízse, tekintélye a nyilvánosságban jön létre, s aki bizonyos mértékig reprezentálja azt a közösséget, amelynek színe előtt a megszégyenülés, a vereség, a bukás pillanatában épp mint reprezentatív személyiség semmisül meg.

A megszégyenítési ceremóniák kultúrtörténete végtelenül változatos képet mutat, de vannak közös vagy visszatérő elemek mindegyikben: az egyik ilyen a már említett – tényleges és szimbolikus – lemeztelenítés, vagyis a kivetkőztetés az adott közösségből; a másik a szégyenbélyeg, vagyis a gyalázat – tényleges vagy szimbolikus – rásütése valakire, pontosabban: gyalázatának felfedése és szemlélhetővé tétele a testén. Ehhez természetesen létre kell hozni a megszégyenítés színterét, ahol az ítéletet végrehajtják és meg kell alkotni a megszégyenítés rituáléját és eszköztárát. Az ókorban és a középkorban például a házasságtörés vétkében elítélt nőket lemeztelenítették és szégyenfához kötözték. A szökött rabszolgákra, olykor a bűnözőkre is szégyenbélyeget sütöttek. A megszégyenítés külső jelei és egész nyilvános procedúrája arra irányul, hogy az egyént (olykor egy egész közösséget, mint a zsidóságot a középkori Európa sok városában) megfosszák közösségben elfoglalt helyétől, társadalmi presztízsétől, emberi méltóságától, személyi értékétől.

Az egyén vagy csoport megszégyenítésével a társadalmat úgy szigetelték el a gyalázattól (a bűnös rossztól, az ocsmánytól, az ördögitől), mint valami fertőző góctól. A vallásilag, erkölcsileg, politikailag, olykor kulturálisan vagy származásilag megbélyegzettet éppen ez a szégyenbélyeg tette társadalmilag érinthetetlenné, határolta el a “normális”, “rendes”, “egészséges” társadalomtól. A megszégyenítéssel izolált és kirekesztett ember vagy csoport “fertőzővé”, s ezért kerülendővé és félelmetessé vált. A létezés túlsó partjára kerültek át, ahol a démonok, élőhalottak, nem-embernek, a halál és az ördög cimborái tanyáztak. Semminek tekintették őket, átnéztek rajtuk, és a megszégyenítő-kiátkozó rítus folytonos ismételgetésével biztosították távoltartásukat az “emberi” társadalomtól: a valamilyen okból kitaszítottakat a közösség tagjai szóval és tettel gyalázták, köpdösték, rugdosták, trágyával dobálták, ürülékkel kenték be házuk falát.

A megszégyenítés drámája mindig a “mi” és a “ti”, az “én” és a “te” határán játszódik: “ti/te nem tartoztok/tartozol többé hozzánk”, idegen lettél számunkra (a “közösség” számára). Te vagy a testület szégyene. A hadsereg szégyene. A nemzet szégyene. A család szégyene. Az ország szégyene. A párt szégyene. Az iskola szégyene. Az emberi faj szégyene és így tovább. A megszégyenítés rítusa gyakran éppen azt célozza, hogy a közösség – “mi” – megszabadulhasson saját bűnétől, rákenhesse a gyalázatot a bűnbakként kijelölt egyénre (vagy csoportra), és elűzésével vagy legyilkolásával bűne adósságát törölhesse.

A modern politikai történelemben az állampolgári közösség bizonyos származásilag azonosított csoportjainak “osztályellenségként” és “faji ellenségként” való megbélyegzésével és a “származás-bűn” gyalázatában vétkesnek talált egyének megszégyenítésével együtt szükségképpen megjelent – a nemzetárulás analógiájára – az “osztályárulás” és “fajárulás” gyalázata (gondoljunk csak a “fajgyalázásként” szankcionált nemi érintkezés bűnére a fajüldöző, pontosabban fogalmazva talán: emberüldöző államok büntetőjogában, vagy az “osztályellenséggel” való bárminémű érintkezés szociális és egyben politikai bűnére, amelyet a sztálinista államok büntetőjoga szankcionált). Mindez újabb kiközösítő megszégyenítések, megszégyenítő procedúrák lehetőségét teremtette meg a szóban forgó politikai gyalázatközösségek számára.

De vajon normális esetben mi számít a modern, demokratikus politikai közösség szemében gyalázatnak? Milyen gyalázatot követhet el az egyén a politikai közösség ellen? Mindenesetre nem vallási (vagy ideológiai) bűnöket (a valláserkölcsi törvények és előírások megsértését, mondjuk “istengyalázást” vagy ideológiai eretnekséget), és még kevésbé követhet el bűnt “származásával”. A politikai közösség és e közösség írott és íratlan parancsolatai ellen alapvetően háromféleképp lehet véteni. A három politikai főbűn a következő: 1. az árulás: ezen belül a szabadság ügyének az elárulása (a demokrácia ellen szőtt összeesküvés, választási csalás vagy államcsíny, puccs) és a haza ügyének elárulása (a jogi értelemben is szankcionálható és politikai értelemben vett hazaárulás, az ellenséggel való kollaboráció, a kémkedés, a besúgás, ami persze csak az emberárulás minősített esete); 2. az emberellenes erőszak: ezen belül a fegyveres erőszak (terror, népirtás, a politikai közösség tagjainak önkényes bebörtönzése, legyilkolása, jogaiktól, anyagi javaiktól, életüktől való megfosztása) és lélektani, valamint szimbolikus erőszak (szavakkal és tettekkel történő félelemkeltés, a politikai közösség tagjainak és csoportjainak fenyegetése bebörtönzésük, kiűzésük, legyilkolásuk, jogaiktól, anyagi javaiktól, életüktől való megfosztásuk kilátásba helyezésével); végül 3. a korrupció: vagyis a közvagyon megkárosítása, ezen belül a jogilag szankcionálható, tehát peres útra terelhető vesztegetés, hűtlen kezelés, hivatali hatalommal való visszaélés és a korrupció irdatlan, sötét, ámde láthatatlan, csak sejthető, gyanítható, vélelmezett birodalma a politikai, a gazdasági és a médiahatalom összefonódásaival, a pályázati pénzek lenyúlásával, a közbeszerzések manipulálásával stb. stb.

A megszégyenítés mint a mediatizált látvány- és élménypolitika rítusa

A mediatizált látvány- és élménypolitika egyik állandó műsorszáma a megszégyenítő büntetőrítus (döntően a vád, a gyanúpör, a leleplezés, a pellengérre állítás médiaműfajaiban), és mint a fentiekből talán kitűnt, e rítus gyakorlására kiváltképp a nyilvánosságukra büszke demokráciákban nyílik bőségesen alkalom. Más kérdés, hogy a politikai közösség e rítusnak jobbára nézője csupán, beavatópapjai, celebrálói maguk a politikusok, kivitelezői pedig a médiaszakemberek.

A politikai ellenfél megszégyenítése legtöbbször olyan erkölcsileg gyalázatos tartalmú “talált tárgyak” kompromittáló célzatú⁶ nyilvánosságra hozatalával valósul meg, melyek “pőre valójában” mutatják meg az illető politikus (a mögötte álló pártvezetés, párt, kormányzati apparátus stb.) igazi erkölcsi arculatát: teljes korruptságát, bűnös elvetemültségét, országrontó szélhámoskodását, szakmai dilettantizmusát, emberi alávalóságát. Elég bemutatni egy “titokban rögzített” video- vagy magnófelvételt, közzétenni valamilyen “titkos”, “bizalmas”, “belső használatra” készült munkaanyagot, hivatalos iratot, magánlevelet, vagy fényképet, amelyen a célba vett politikus (vagy közeli hozztartozója) kétes (vagy utóbb kétesnek bizonyult) személyek (alvilági alakok, maffiózó vállalkozók, szélhámosok stb.) társaságában látható, és azzal már meg is szégyenítették. A gyalázat rávetülő árnyéka is elég, s minél inkább és tovább védekezik a gyanúsítás, vád, rágalom ellen, védekezése annál inkább magyarázkodásnak, mosakodásnak, mentegetőzésnek hat, ő pedig annál mélyebbre süllyed a szégyen mocsarában.

Azt ugyanis, hogy csakugyan törvénysértés, erkölcstelenség, bűncselekmény történt-e, ez esetben nem jogi vagy erkölcsi instancia dönti el, hanem a kép és a kép nézői, vagyis a rögtönítélő média és nézőközönsége a szemmel látható (olykor füllel hallható) tehát (!) vitathatatlan bizonyítékok vagy ilyen-olyan titkos, tehát (!) megdönthetetlenül igaz dokumentumok alapján. Ebből következőleg a büntetőítéletet is a média hozza meg és hajtja is végre azonnal a megszégyenítő közzététellel, vagyis a leleplezéssel. Az ítélet kihirdetése és végrehajtása egyetlen aktus. Mit érdemel az bűnös, akinek a “titkos beszéde”, rejtett kamerával készült “beismerő vallomása” a kezemben van? Ez a kérdés és a megérdemelt büntetés politikai (és persze nem jogi) kiszabása és végrehajtása a néven nevezett “nagy bűnösre” (a megszégyenítés és az ebből következő politikai tekintély- és súlyvesztés) a műsoridőben és a virtuális térben egyáltalán nem különülnek el egymástól.

Persze, különféle titkos iratok, beszédek, beszélgetések nyilvánosságra hozatala, korrupt üzelmek titkos kamerával történő leleplezése korántsem erkölcsi, sőt, még csak nem is politikai, hanem merőben üzleti okokból váltak a tömegmédiumok kedvelt műsorszámaivá. Hiszen a műsorok nézettségi és tetszési mutatóit nem közérdekű ügyekkel, nem az igazság előzetes ismereteket és intellektuális erőfeszítést kívánó, tehát unalmas feltárásával, nem megrendítő erkölcsi feltárulkozásokkal lehet fokozni, hanem skandalumok ésspektákulumok folytonos tálalásával, amelyben a politikai botrány egyike csak a fogásoknak. Olyannyira így van ez, hogy nincs az a kereskedelmi médium, amely képes lenne ellenállni a csábításnak, hogy valamilyen – állítólagos vagy tényleges – politikai kompromittáló anyagot elsőként hozzon nyilvánosságra, ha e lehetőséggel – valakik valahonnan – megkínálják, vagy ha az anyagot megvásárlásra felajánlják neki. (Külön kérdés a párt vagy a párthoz “közel álló” nagytőkések által fenntartott politikai hírcsatorna, amely pontosan követi a párt vezérkarának és PR-csapatának intencióit, s amelyen a leleplező anyag első közlése és e közlés időzítése mögött elsődlegesen nem üzleti, hanem politikai megfontolások rejlenek. Persze, még ebben az esetben sem elhanyagolható az üzleti szempont, hiszen a részben “pártkasszából”, részben a pártot – elvi okokból vagy üzleti haszon reményében – támogató gazdasági szereplők kasszájából finanszírozott médiától elvárják, hogy inkább hozza, mint vigye a pénzt.)

A tömegmédia mint rögtönítélő bíróság, mint ítélet-végrehajtó és egyszersmind mint az ítélet-végrehajtás (megszégyenítés) módja és eszköze nemcsak népszerűségre (nézettségre és tetszésre) számíthat (különösen ott, ahol az igazságszolgáltatás hosszadalmas jogi procedúrája következtében a botrányos ügyek “elalszanak”, a jogszerű ítéletek vélt enyhesége a jogot eleve gyanússá teszi az azonnali ítéleteket és persze fejeket követelő felháborodott közvélemény szemében), de jól jön a harcban álló politikai felek számára is, különösen, ha szintén azonnali vagy legalábbis gyors változást akarnak kicsikarni a hatalmi erőviszonyokban a maguk javára.

Persze, a média mint igazságosztó fórum és ítéletvégrehajtó hely sehol a világon – jogállamban különösképpen – nem válthatja fel a joggyakorlás intézményes fórumait, nem léphet az igazságszolgáltatás helyére. Csakhogy éppen az elektronikus médiumok rendkívül intenzív, közvetlen, tömeges és elsődlegesen nem értelmi, nem morális, hanem érzéki – esztétikai – hatása következtében nagyon is könnyen válhat politikai eszközzé, és a “leleplezett bűn”, a “nyilvánvaló” igazság népszerű – mert közvetlen és azonnali – kimondásával és láthatóvá válásával, az azonnali erkölcsi “ítélethozatallal” nagyon is befolyásolhatja a jogszolgáltatást, a politikai küzdelem kimenetelére pedig esetenként sorsdöntő hatással lehet, függetlenül attól, hogy a leleplezés tárgyát képező törvényszegés, gyalázat puszta rágalom-e, megrendezett vagy beállított jelenetek peregnek a képernyőn, megvásárolt tanúságtevőkkel, hamisított bűnjelekkel, netán tendenciózusan tálalt féligazságokkal vagy hazugsággal leöntött igazságmorzsákat látunk, vagy pedig valódi tárgyi bizonyítékokat, hiteles felvételeket és dokumentumokat, ami persze közzétételük egyszerre politikai és üzleti célján mit sem változtat.

A médiában nem jogi és nem erkölcsi, hanem merőben esztétikai értelemben nyújtanak be vádat, és hirdetnek azonnali ítéletet bűnvádak alapján politikusok és olykor egész politikai közösségek felett, anélkül, hogy ez a – hol legfelső bíróságként, hol esküdtszékként – fellépő nézőközönség előtt világos lenne. Az érzékileg és az érzékeknek feltárult, és nem az érvek és bizonyítékok, hanem az esztétikai hatás erejénél fogva meggyőző igazságnak azonban – ellentétben egy műalkotás esztétikai igazságával – nagyon is komoly következményei lehetnek a gyanúperbe fogott, bevádolt, megszégyenített személyre nézve, méghozzá nemcsak politikai sorsát (menesztés, leváltás, áthelyezés stb.), hanem olykor jogi értelemben vett sorsát illetően is. A professzionális hozzáértéssel és gondossággal, mintegy műalkotásként megcsinált médiaesemény esztétikai hatásában evidenciaként feltáruló igazság azonnali (minden mérlegelést, reflexiót, megszorítást feleslegessé tevő) és egyszersmind tömeges elfogadása éppen az értelem, az erkölcsi érzék, a jogi ésszerűség és kultúra politikai kikapcsolásának, a politikai folyamatok (és/vagy az igazságszolgáltatás) kívánatos irányba terelésének és felgyorsításának felel meg.

A politikai ellenfél imázsának kikezdésére vagy lerombolására, (magyarán: a kemény és gondos PR-munkával felépített politikai arc rongálására) irányuló megszégyenítési rítus természetesen nem jogi aktus. Nem valóságos bizonyítékokra, csak azok képére (vagy lenyomatára), nem valóságos bűnösökre, hanem a mitologikus “politikai rossz” tüposzára van csupán szükség ahhoz, hogy a bűn, a gyalázat, az erkölcsi fertő bizonyítást nyerjen. Mihelyt a falra – a képfalra – felrajzolják az ördögöt, a nézői tudatban azonnal megelevenedik és állásfoglalásra, tettekre vagy tettek követelésére ösztönzi a nézői tömegeket. Az igazság feltárulásának esztétikai módja feleslegessé teszi mind a morális, mind a jogi értelemben vett érvelést és bizonyítását, a bűntény megállapítását és a bűn jogi szankcionálását: a bűnt a bűnös – az eredendő politikai bűnös – fejére olvassák, büntetése pedig e bűn merőben esztétikai célzatú leleplezésével teljesül.

A bűn ott áll tisztán és fedetlenül: mindenki saját szemével láthatja és saját fülével hallhatja. A nem-látható és nem-hallható bűn esztétikai szempontból, tehát média-szempontból is érdektelen. A nézettségi és tetszési mutatók maximalizálásában érdekelt kereskedelmi médiumok ilyesmivel eleve nem is foglalkoznak, következésképpen a tömegmédiumok hatáseszközeit és céljait magáévá tevő politika sem foglalkozhat. A mediatizált megszégyenítési rítusban különösen hatásosan kapcsolódik össze az erkölcsi és politikai sztriptíz, a kukkoló-show-val, amelyben a közönség egyszerre gyönyörködik a szégyenpadra ültetett politikus vetkőzésében és kínos vergődésében (mert eleinte általában vergődve, irulva- pirulva vetkőzik a politikus, ám ha belejön, nem tudja megtagadni nárcisztikus természetét: úgy dobálja le magáról politikai és erkölcsi ruházatának minden darabját, mintha ez neki magának is külön örömöt okozna). A kölcsönös megszégyenítések láncreakciója persze gyakran szappanopera vagy televíziós vetélkedés és párbaj jellegét ölti, amelyben a nézői figyelem már főképp arra irányul, ki marad életben, kinek milyen kompromittáló kártya van még a kezében, ki osztogat/tüzel gyorsabban, kit visznek le hamarosan lepedőbe takarva a színről, ki állja jobban a sarat, ki ügyesebb, leleményesebb, avagy fondorlatosabb, galádabb, erőszakosabb a másiknál.

Így lesz a politikai ellenfél folytonos megszégyenítése a mediatizált politika (vagy posztpolitika) legjellemzőbb rítusa, amelyben válogatott gyalázatok leleplezésével és/vagy a politikai ellenfélre kenésével feledtetheti ki-ki saját bűneit és szabadulhat meg egyszersmind riválisától, hiszen a rítus nem érhet mással véget, mint a bűnbaknak bizonyult politikus (vezető garnitúra, esetleg párt) politikai pusztába való kikergetésével. A megszégyenítés politikai rítusa az ellenfél szimbolikus erkölcsi és politikai megsemmisítésére irányul. A néven nevezett, nyilvánosságra hozott, leleplezett, közszemlére tett szégyellnivaló pedig – aktuális tartalmától függően: mik maguk a feltárt konkrét gyalázatos tények és ügyek és kik a pellengérre állított gyalázatos személyek? – alapvetően két nagy csoportra osztható.

1. Leggyakrabban féltve őrzött magántitkokat, a jó erkölcsbe vagy egyszerűen társadalmi előítéletekbe ütköző cselekedeteket (olykor vélt vagy valós jellembeli vagy képességbeli fogyatékosságokat) játszanak ki erkölcsi bűnként, gyalázatként, kínos ügyként a rivális politikus ellen; máskor olyan magántermészetű adatokat, történeteket szellőztetnek meg, amelyek az illetőt – szenvedélyei, szokásai, kapcsolatai, idegállapota, netán nemi beállítottsága okán – gyanús vagy ellenszenves színben tüntethetik fel az előítéletes közvélemény szemében, de legalábbis saját politikai táboruk előtt. A politikus megszégyenítése magánélete viselt dolgaival alapvetően a következő nagy területeket foglalja magában:

1.1. Szexuális “bűnök”: szeretőt tart, többgyerekes családapa létére teherbe ejtette titkárnőjét, bigámiában él, megcsalta/veri a feleségét, nőfaló, férfifaló, homoszexuális, legújabban: pedofil (mindez persze különösképpen akkor hatásos, ha az illető politikus erkölcscsőszként jelenik meg a nyilvánosság előtt, folyton a család szentségéről papol, netán cölibátusban élő pap).

1.2. “Származásbűnök”: ezen belül a politikai “származásbűn”, miszerint ez vagy az a politikus “kommunista” vagy “nyilas” apa (ritkábban: szülők) gyermeke vagy ilyen-olyan főbenjáró bűnöket elkövető politikus rokona, leszármazottja. A magyar politikai életben ez konkrétan ilyesmit jelent: ávéhás verőlegény “fia”, pufajkás karhatalmista “gyermeke”, “unokája”, háromperhármas apától-anyától “származik” stb. De a politikai (és politikán túli) szélsőjobboldalon immár nyilvánosan is megfogalmazódik a genetikai (pontosabban: kvázi-genetikai) “származásbűn”, ami – Kelet- és Kelet-Közép-Európában, így nagyrészt Magyarországon is – változatlanul és minden esetben a leszármazása alapján “zsidóként” azonosított közszereplőnek “gyalázatos származásával” való megszégyenítését jelenti (“Mit keres a származás-bűn elkövetője a magyar politikában? Egyáltalán mit keres az országban? Továbbmegyünk: mit keres ezen a világon? Még tovább megyünk: mit keres ezen a bolygón? Mit keres az élők sorában?”).

1.3. A politikust azonban nemcsak “gyalázatosnak tekintett” politikai és genetikai leszármazásával, netán “gyalázatosnak” minősített kulturális vagy nemi identitásával lehet szégyenbe hozni. Van a “származásbűnnek” egy szubtilisebb és kevésbé egyértelmű, de azért nem kevésbé szégyenletes elitárius – döntően városi, nagypolgári és úri, ritkábban értelmiségi – változata is, amikor a politikai ellenfelet “mucsaiként”, “tahóként”, “bugrisként” szégyenítik meg, és próbálják diszkvalifikálni, lefokozni, a “jó társaságból” kinézni, azon az alapon, hogy “nem tud viselkedni”, hogy butaságokat mond, hogy műveletlen, nem tud nyelveket, rosszul használ szavakat, bunkó a stílusa, provinciális a gondolkodásmódja. (Valamiképp a két világháború közötti, leszármazásra épülő úri kasztrendszer, a megszégyenítő “parasztozás” és “prolizás” kulturális rossz emléke cseng vissza ebben a szerencsétlen “mucsaizásban”.) Megjegyezem, az elitárius megszégyenítés politikai jelentősége úgyszólván a nullával egyenlő, hiszen inkább azt közösíti ki, azt járatja le, teszi népszerűtlenné, aki él vele. Amennyire népszerű lehet mindenféle “plebejus” fogadkozás, mindenféle “elit- és értelmiség-ellenesség” és “antiintellektualizmus”, olyan népszerűtlen és ellenszenves a politikai ellenfél arisztokratikus “lenézése”, értelmiségi “lekezelése”, a szocio-kulturális szempontból “lentről” vagy a “perifériáról” jöttek relatív kulturális tőkehiányának szégyellnivaló fogyatékosságként való beállítása.

2. A másik nagy csoportot a tulajdonképpeni közbűnök alkotják. A megszégyenítési rítusban újra meg újra közbűneik rőt lánggal lobogó gyehennatüzére vetik a politikusokat, ahol – rituálisan – szüntelenül elhamvadnak és új életre kelnek. Ez esetben a közjó, a közérdek, a köztulajdon, a közerkölcs – egyszóval a politikai közösség – ellen elkövetett bűnös cselekedetek gyalázatának nyilvánosságra hozatalával igyekeznek megszégyeníteni a politikai ellenfelet, aki persze a megszégyenítésre legtöbbször viszont-megszégyenítéssel válaszol és hasonló gyalázatok nyilvánosság elé tárásával felel meg megszégyenítőjének. Ez a reflex – az arcépítésre és arcrongálásra épülő – mediatizált politikában szinte elkerülhetetlen: folytonos harc folyik a képbe kerülésért, és az ellenfélnek a képből való kiszorításáért, így hát a képernyőéért mint a megszégyenítés helyéért is: a “ki kit győz le?” szokványos politikai kérdését kezdi felváltani a “ki kit szégyenít meg jobban?” kérdése. A megszégyenítést megszégyenítéssel tromfolni, érthető politikai reflex, de korántsem mindig célravezető. A nagyobb gyalázat nem feltétlenül törli a kisebbet, hanem rárétegeződik. Az így egymásra halmozódó gyalázatok végül elsötétítik a politikai napot, és az egész politikai osztályra vetne árnyékot.

A közbűnök közül kétségkívül kiemelkedik a korrupció gyalázata, amely azonban tényszerűen a legritkább esetben bizonyítható, jogilag pedig nem létezik (a jog csak a vesztegetés bűntettét ismeri⁷). Annál szívesebben él vele a megszégyenítési rítus celebrálója, a pártérdekek szolgálatában álló vagy közvetve-közvetlenül pártellenőrzés alatt álló média, amely nem arra vállalkozik, hogy bizonyítsa a politikai ellenfél által elkövetett bűnt, hanem arra, hogy súlykolja a vádat, elhintse a gyanút, lehetőleg egy percre se engedje ki a szégyenpadból az inkriminált politikust, és kiterjessze, generalizálja a feltételezett bűnt az egész politikai vezetésre, az egész szembenálló politikai pártra (bűnszövetkezetről, bűnhálózatról, maffiaszervezetről beszélve). Természetesen – a dolog természeténél fogva – esetenként nem könnyű, vagy éppenséggel lehetetlen megmondani, meddig tart a korrupciós vád vagy gyanú, és hol kezdődik a rágalom, hol kezdődik a jogi értelemben vett bűntény, és hol az erkölcsileg elfogadhatatlan korrupt politikai összefonódás.

Az önmegszégyenítés mint politikai előremenekülés

A hatalom diabolikus eszközével dolgozó politika világában – mint Max Weber írja⁸ – a felelősség- etika érvényes, és a politikus tettei (tétlenségének hol elismerésre méltóan nagy, hol vétkesen bűnös tettét is beleértve) ebből a sajátos etikai nézőpontból (nem pedig az érték- vagy érzületetika abszolút értékei felől) ítélhetők meg racionálisan. (Nem-racionálisan persze bárhogy megítélhetőek, ezek az ítélkezések azonban – legalábbis – a modern, tehát racionális legitimációra épülő politika esetében a szokásos politikai vagdalkozás részét képezik.)

Csakhogy a kiéleződő politikai-hatalmi harcban még a felelősség-etika alapján álló politikus is könnyen elveszti a fejét, hát még az, aki eszmék hóbortos lovagjaként, vallási fanatikusként vagy – mint leggyakrabban – hivatásos álszentként, politikai Tartuffe-ként eleve az érték-etika, az abszolút etika bajnokaként és védelmezőjeként lép fel. Az érték-etika ez utóbbi esetben nem a politika – politikai szempontból nem-adekvát, mindazonáltal lehetséges és olykor szükséges – mércéjévé, etikai zsinórmértékévé, hanem harci eszközzé, maga az erkölcs politikai bunkóvá válik, amellyel a fanatikusok és képmutatók legtöbbször épp azokra sújtanak le, akik a politikában a felelősség-etika talaján állnak. Az abszolút erkölcsi értékeket ilyenkor természetesen olyan politikusok kérik számon ellenfeleiken, akik saját magukat tekintik vagy nevezik ki Abszolút Jónak, akik tehát már nem is egészen politikusok, fölülről – az Abszolút Jó egéből – tekintenek alá a politikai nyüzsgés szánalmas és tisztátalan világára, amelyben ellenfeleik elmerültek, s amelyet az ő hivatásuk-küldetésük most felszámolni, az ő szent feladatuk felemelni a politikát az égbe, az örök erkölcsi értékek világába, ahol a karizmatikus politikus, ez az új Felkent maga is lakozik. Természetesen ennek éppen az ellenkezője következik be ilyenkor. Erkölcsi alávalóságban mélyebbre soha nem süllyedhet a polgári korszakban politika és politikus, mint amikor – habzó szájú angyalként, fogcsattogtató szentként vagy szemforgató álszentként – az Abszolút Jó képviseletében, az abszolút érték-etika zászlaját lobogtatva lép fel kiszemelt politikai ellenfelével szemben. Ezzel ugyanis önmagát teljes mértékben kivonja mind a demokratikus megítélhetőség, mind a felelősség-etika hatálya alól; ugyanakkor pedig feljogosítja magát mindenféle vele ellentétes, tehát (!) etikailag rossz politikai erő, sőt, maga a politika (!) – mint az etikailag relatív jó hona – felszámolására, ami persze ténylegesen a demokrácia felszámolását és a politikai ellenfelek (a “rossz”) üldözését jelenti. Ha tehát az abszolút érték-etika magában a politikában jelenik meg, vagyis abszolút etikai mércéből politikai harci eszközzé válik, akkor arra szolgál, hogy a nevében fellépő, magát a Jóval azonosító politikai oldal abszolút hatalmat szerezzen az államban, és az erkölcsi relativizmus, vagyis az erkölcsi rossz képviseletének pozíciójába szorított politikai ellenfelet – immár mint “ősellenséget” – szent háborúban semmisítse meg. Ennél rosszabb azonban a modern politikában aligha történhet, mint azt a Huszadik Század történelmi katasztrófáinak, nagy erkölcsi botrányainak és politikai megszégyenüléseinek egybefüggő története világosan mutatja.

Általánosságban leszögezhető, hogy amikor politikus szótárában jelennek meg az abszolút etikai értékek, amikor politikus hivatkozik rájuk és mozgósítja őket harci eszközeként, akkor sohasem a politika erkölcsi megújulása veszi kezdetét, hanem a politikai szférára sajátlagosan érvényes felelősség-etika ér véget. Az erkölcsileg tisztátalannal és rosszal való erkölcsi leszámolás a politikában így vagy úgy mindig maga a politika vagy a “politikai” ellen irányul, mintha maga a politika lenne tisztátalan, erkölcstelen, megszüntetendő. Természetesen a politika tele van tisztátalansággal, erkölcstelenséggel, miként az emberi élet összes szférája, de az erkölcsi rossz – akárcsak az élet többi területén – itt sem magából a politikából ered, hanem abból, hogy emberek csinálják, akik jóra és rosszra egyaránt képesek. Egy következetes erkölcsi fundamentalizmusnak tehát az embernek mint az erkölcsi rossz egyetlen forrásának a felszámolásánál kellene kilyukadnia, ami azonban maga lenne a legnagyobb erkölcsi rossz: egyfelől mert csakis emberek – a “rosszak” közül magukat nem-emberekként, felsőbbrendű emberekként kivonó “jók” – hajthatnák végre, másfelől pedig nem a rossz, hanem az ember – a jó és rossz között mérlegelni képes egyetlen erkölcsi szubjektum – megsemmisítését, egyszóval a Jó rémuralmát eredményezné.

Az abszolút érték-etika megjelenése a politikában mindig a politikai tisztaság erkölcsileg különösen aggályos és veszedelmes célkitűzéséhez kapcsolódik, mivel ez a tisztaság a politikai ellenfél (a politikai fundamentalizmus esetében maga a parlamentáris demokrácia) politikai, szimbolikus vagy egyenesen egzisztenciális megsemmisítésére fut ki. Így kell tekintenünk természetesen a korrupt, vagyis mocskos politika, az erkölcsileg rothadt parlamentáris rendszer, a rothadt politikai pártvezetés, a rothadt politikai párt ellen indított mindenféle megtisztítási és tisztogatási rohamokra és programokra, akár a klasszikus “csisztki” (a “tisztátalannak” bizonyult elemeknek a pártból való kizárása) jellegét öltik (ami aztán a totalitárius pártokban az életből való kizárásban kulminál), akár a “tiszta kezek” jelszavával a “mocskos politika” ellen fellépő populista mozgalmakban valósul meg, akár pedig “a közélet megtisztítására” vagy “önmegtisztulásra” irányuló kormányzati vagy pártpolitikai kampányokban, ilyen-olyan pontokba szedett “tisztasági csomagokban”. Ezek mögött az erkölcsi értékek (vagy egyszerűen a közjó) nevében elindított – retorikailag mindig nagyszabású és radikális – tisztogatási és önmegtisztulási politikai rohamok és fogadkozások mögött sohasem valóságos erkölcsi késztetések, hanem rendszerint az ellenfél (a politikai ellenzék vagy a belső pártellenzék) által kirobbantott politikai botrányok állnak. Az erkölcsileg szégyenbe hozott, politikailag súlyosan megtámadott ellenfél védekezésül gyakran nem az ellentámadást, hanem az előremenekülést választja, vagyis átveszi a támadás vezetését támadójától, megragadja a belédöfött erkölcsi tőr markolatát és – legalábbis retorikailag – még mélyebbre döfi enmagába. Magyarán: úgy próbálja leszerelni a támadást, hogy elveszi ellenfelétől az “erkölcsi bíró” szerepét és most már a politika összes szereplőjével (köztük önmagával is) szembefordulva, ő maga jelenik meg ekként.

Előfordul, hogy a politikus nyilvánosan – saját pártja belső nyilvánossága vagy az egész politikai közösség előtt –, inkább indulatoktól vezettetve, botlásként, kényszerű politikai lépésként, semmint a gyalázat erkölcsi értelmet adva neki, elismeri, bevallja valamilyen hibáját, vétkét, mondjuk azt, hogy hazudott (vagy inkább inkluzív formában: “hazudtunk”). Ámde minden ilyen beismerés, vallomás, szégyenkezés maga is politikai cselekedet, s ha nem a politikus formális megőrülésének kifejeződése, ami előfordulhat persze, de a gyalázatos tévedések, hazugságok, bűnök teátrális politikai beismeréseinek gyakoriságához képest szembeszökően ritkán, ha tehát nem azt jelenti, hogy a politikusnak elment apolitikai esze, hanem – épp megfordítva – azt jelenti, hogy megjött, akkor a meaculpának, irulásnak-pirulásnak, szégyenkezésnek, megbánásnak, bocsánatkérésnek is csak merőben politikai oka, értelme és célja lehet, különben politikai hibává válik, amely – a tárgyát képező erkölcstelenség valóságtartalmától és mértékétől függetlenül – az egész politikai közösséget (tehát korántsem csak a képviseletét ellátó politikust és pártját) megrendítheti, válságát, vesztét, hanyatlását idézheti elő.

A beismerésre, vagyis az elkövetett – egyszeri vagy folytonos – hiba, ostobaság, ritkábban gyalázat, vétek, bűn töredelmes nyilvános beismerésére a politikai hatalmi harcban kerül tehát sor, mégpedig éppenséggel nem e harc megadással történő lezárásaként, hanem ellentámadásként, harci cselekményként:

1. A politikus (a politikai párt) “előremenekül”: éppen a bemocskolódás, a megszégyenülés elkerülése céljából vallja meg részlegesen vagy teljesen valamilyen vétkét, hogy a megszégyenítő végítélet kihirdetésére készülő ellenfél helyett ő maga hirdethessen ítéletet önmaga fölött, méghozzá olyat, amelyhez képest – retorikailag legalábbis – még ádáz ellenfele ítélkező szigora is enyhének tűnik. Szándéka szerint azzal szégyeníti meg megszégyenítőit, hogy morálisan kíméletlenebbnek mutatja magát: nem fél a szégyentől, ő maga vallja meg a gyalázatot, mely persze abban a pillanatban már nem személy szerint az övé, de mindenkié, az egész politikai osztályé, minden párté, mert csak így lehet “tiszta vizet” önteni a politikai pohárba, és ő “tiszta vizet” akar önteni belé, mert csak így lehet kiirtani az írmagját is a rossznak, és ő kérlelhetetlen szigorral ki akarja és ki is fogja irtani, bárhol üti is fel a fejét ez a rossz, bármely politikai oldalon, bármely pártban vagy államhivatalban, még akár abban a pártban is, amely most nem átallja az ő (és az ő politikai oldala) rossz hírét költeni. Egyszeriben ő látszik legádázabbnak a hibák, bűnök leleplezésében, ő helyezi kilátásba a legszigorúbb büntetéseket, és ő áll élére azoknak a változtatásoknak, amelyek efféle bűnök, hibák, vétkek megismétlődését immár “örökre” lehetetlenné teszik. A rátermett politikus az ellene indított általános politikai támadásból maga húzza a legnagyobb politikai hasznot: az erkölcsi támadás élére állva minden nehézség nélkül magáévá teheti annak erkölcsi irányát, miközben teljesen megváltoztatja politikai irányultságát, és arra használja föl, hogy leszámoljon saját külső és belső politikai ellenfeleivel, vagy legalábbis visszeverje támadásukat.

A megszégyenítő retorikára válaszoló önmegszégyenítő retorika logikája nagyjából így foglalható össze: “Te akarsz megszégyeníteni engem? Te, aki először is a szégyentelenek legszégyentelenebbje vagy! Hát honnan veszed ehhez az erkölcsi alapot éppen te, gyalázatos kártevője e honnak! Mivel az erkölcsi alap eleve nálam van, és senkinek oda nem adom, csakis én szégyeníthetem meg önmagamat! Igen, még a leleplezőt, a megszégyenítőt, az ítélethirdetőt megillető erkölcsi piedesztálra is egyedül én vagyok jogosult, mert még saját megszégyenítésemben is jobb, könyörtelenebb vagyok nálad, én vagyok és csakis én lehetek megtisztulásom egyetlen záloga! Mondd meg, mikor és hányszor tisztultál te meg valaha is? És hányszor tisztultál meg ennyire, ilyen mélyen, ilyen őszintén, ilyen igazán, mint én most, és mint én már annyiszor! Na persze, ha én megtisztulok, akkor tisztulj meg te is, vonatkozzanak a tisztasági szabályok rád is, tisztuljon meg minden és mindenki ebben a szennyes világban, minden párt, minden politikus, minden állampolgár!” A megtámadott fél nyilvánvalóan abban érdekelt, hogy a neki címzett, neki tulajdonított, rajta számon kért konkrét erkölcsi (ritkábban: mentális, szakmai, politikai) vétketgenerálja: általános vétekként, lehetőleg az egész párt, az egész politikai osztály, az egész politikai közösség, az egész társadalom absztrakt vétkében oldhassa fel és ebben a kvázi-személyes, általános formában vallhassa aztán meg a szégyent, amit érez érte (vagyis: háríthassa el magától a konkrét erkölcsi és esetleg jogi felelősséget, miközben politikailag minden ellenfele fölé kerekedhet).

Az “előremenekülés” politikai értelme tehát az, hogy a szégyenbe került politikus (vagy egy egész politikai közösség) számára lehetővé tegye a kilopakodást megszégyenített önmagából. Így öltheti magára a tisztaság új vértezetét és helyezkedhetett szembe a lelepleződött konkrét erkölcsi rosszal mint az egész politikai osztály általános gyalázatával. Éppen a szégyenmunka retorikai vállalásával és a szégyen élményszerű megvallásával határolja el magát – új, “megtisztult” vagy “igazi” önmagát –“szégyenletes”, “múltbeli önmagától”, mintegy szégyenpadra küldve “régi, rossz önmagát”, nem őhozzá tartozó “idegenként” választva le önmagáról bűnbe esett, erkölcsi rothadásnak indult részeit. Végül is így ragadhatja ki az erkölcsi tisztaság lángpallosát politikai ellenfele kezéből, így hátrálhat ki a megszégyenülés helyzetéből, és tűnhet föl hirtelen az erkölcsileg (tehát nem politikailag!) átellenes oldalon egyes- egyedül, mint a politikai közélet tisztaságának legfőbb őre, az abszolút értéketika letéteményese – legalábbis retorikai és imidzsológiai értelemben.

Az ebben a helyzetben támadóként fellépő politikus ezzel szemben mindig épp arra törekszik a leleplezéssel, hogy a gyalázatos ügyet (egyébként bármit, amit hibaként, bűnként, gyalázatként értelmez) generálja, vagyis bárhol is történt és bárki is a felelős érte, kiterjessze ellenfelére, a vele antagonisztikusan szembenálló politikai közösség (kormány, ellenzék, párt, választói tábor) egészére, olykor már-már ontologizálva, vagyis ellenfele puszta létezéséből vezetve le az erkölcsi rosszat.

2. Az “önmegszégyenítés” másik tipikus esete, amikor a politikus valamilyen külső (helyi vagy nemzetközi) gazdasági (vagy gazdaságpolitikai) nyomásra, ritkábban a saját felismerése és végiggondolt hosszú távú célkitűzései nyomán fordulatra, radikális irányváltásra, nagyszabású reformra, egyszóval az addig követett politikával való szakításra szánja el magát és saját politikai közössége inkluzív (őt magát is magában foglaló) megszégyenítésével próbálja e politikai közösség ellenállását megtörni, a fordulat jóváhagyását nála elérni. (Éppen ez volt a politikai értelme a párt belső nyilvánossága előtt elmondott “őszödi beszéd” önmegszégyenítő retorikájának “Hazudtunk… hazudtunk…”, amit aztán – e belső nyilvánosságnak szánt beszéd nyilvánosságra kerülése után – a politikai ellenzék az “abszolút erkölcs”, az “értéketika” alapjára helyezkedve ítélt el – ami természetesen szintén politikai és nem erkölcsi ítélet volt, hiszen ha bármely politikai párt valóban az abszolút értéketika alapjára helyezkedne, az vagy felérne a politikai öngyilkossággal, vagy olyan erkölcsi fordulattal lenne egyenértékű, aminek a politikai párt azonnali önfeloszlatása felelhetne csak meg.)

Epilógus

Minden olyan retorika – kiváltképp a leleplezés politikai retorikája –, amely nem megnyitja, hanem lezárja a személy életét, nem hagy semmiféle kiutat a menekvés számára, nem engedi ki saját élethazugsága kelepcéjéből, s ezzel arra készteti, hogy tovább folytassa menekülését önmaga elől, megerősítse önmagát a hazugságban, ahelyett, hogy segítene neki kibontakozni ebből, nos, minden leleplező retorika, amely azért szegezi hozzá a személyt valamilyen gyalázatos tettéhez, hogy megakadályozza újjászületését, visszatérését és véglegessé tegye vele szemben a megszégyenítő saját fölényét és hatalmát, a személyen elkövetett erőszak gyalázatát eredményezi, amely a megszégyenítő fejére száll.

A leleplezési retorikát átható engesztelhetetlenség vagy megsemmisíti, lerombolja a személyt, s ez maga is bűn; vagy megátalkodottá teszi bűnében, holott, ha lehet erkölcsi értelme bármilyen leleplezésnek, az nem más, mint a szabadítás: annak lehetővé tétele, hogy a bűn szituációja a személy előtt megnyíljon, és hogy ő maga választhassa el magát bűnétől. Nem a személy megbuktatása és leléptetése tehát, hanem feladat elé állítása. A feladat akkor is előtte áll, ha ő ezt nem érzékeli. De nem állhat előtte, ha bűnét a hátára kötik és azonosítják vele.

De nemcsak a személy cáfolatának szánt, a személy életét lezáró megszégyenítés retorikája gyalázatos, hanem a leleplezés és a személy nyilvános megszégyenítését követően két táborra szakadt kórus két nagy szólama is: az engesztelhetetlenek szólama, akik a gyanútlan, elárult, tönkretett áldozatok hangját, s egyben a megtorlás és bosszú hangját vélik megszólaltatni, és a megbocsátók, az elnézők, a felmentők szólama, amely érzelmi alapon (“akkor is szeretünk, akkor is a miénk vagy, ha elkövetted azt a gyalázatot!”) vagy moralizálva (“ugyan ki mondhatná el magáról, hogy bűntelen” és: “talán azért intézte úgy a sors, hogy pokolra menjen ő, hogy ebből a pokoljárásból alkossa meg nagyszerű műveit”) próbálja elkenni a bűnt.

Mindkét szólam elzárja a bűn fogságában vergődő személy előtt az erkölcsi szabadulás útját, az újjászületés útját: az egyik úgy, hogy lehetetlennek mutatja (“erkölcsi halott vagy!”), a másik úgy, hogy szükségtelennek mutatja (“megbűnhődött ő már mindezért”). Nincsen könnyű helyzetben az, aki mindkét hamis és – erkölcsileg tekintve: gyalázatos – szólamtól, mindkét kórus indulatoktól elfúló hangjától viszolyog, éppen mert nem a bűnt, hanem a bűn foglyává lett személyt tartja szem előtt és szabadulását szeretné látni és elősegíteni, ha ez egyáltalán lehetséges. De akár van erre mód, akár nincsen; akár képesek vagyunk magunkba is nézni, amikor ítélkezünk, akár nem; akár képesek vagyunk a bűnt megvetve, szeretni a személyt, akár nem; akár lehetséges ítéletet mondani a bűn felett, anélkül, hogy ítélkeznénk a személy felett, akár nem, egyvalami biztos: sem a személyt gyalázatához szegező, leleplezve megsemmisítő megszégyenítés, sem a bűnre legyintő, a bűnt relativizáló vagy erénnyé átköltő felmentés nem segít a személynek abban, hogy bűne fogságából kiszabaduljon, hanem csak megerősíti e bűn poklának kapuit. Márpedig mind a személy felmentése ilyen-olyan magasabb szempontok és igazságok (vagyis hazugságok) nevében (“ilyen volt a kor”, “na de az életmű, az életmű!”, “az ország jóhíre”, miegyéb), mind pedig az igazság felette megült tora csak arra jó, hogy a szégyenbe került személyt a menthetetlen mentegetésébe, dölyfbe, kétségbeesésbe, agresszióba, újabb hazugságokba kergesse, ahelyett, hogy szabad akaratából magára vehetné végre bűnét, elszégyellhetné magát és bocsánatot kérhetne érte, vagyis elengedhetné végre bűnét, amelybe két kézzel kapaszkodik, mert az erkölcsi közösség is elengedi neki.

A két kórussal – az ádáz-diadalmaskodó-kárörvendő és a kegyesen-elnéző-felmentő-önfelmentő kórussal – együtt énekelni nem tudók helyzetét megnehezíti még két körülmény. Az egyik, hogy nem alkotnak e két kórus mellett vagy fölött saját kórust, amely saját hangját tekinti mérvadónak, erkölcsileg egyedül jogosultnak, és igyekszik túlharsogni a rivális szólamokat. Ennek az alapállásnak a különössége éppen hangtalanságában van (noha épp azon igyekszem, hogy most hangot adjak neki), a bűnösnek bizonyult személy felé irányuló néma és türelmes várakozásban, egyfajta várakozásteli csöndben talán, amelyben minden lehetséges, minden megváltoztatható, minden jóvátehető, föltéve, hogy a személy maga akarja ezt. Sajnos azonban, mihelyt hangot adok ennek az alapállásnak, óhatatlanul beléje szüremlik a hitbéli kegyesség és ájtatosság hamis intonációja, úgyhogy leghelyesebb lenne hallgatni róla. Sokféle hallgatás van. Ez éppen nem a cinkos hallgatás, hanem a bűnnel minden formájában szembeszegülő, a személy mellett pártot ütő hallgatás. Hogy aztán a személy, akinek – a magát bűnében megmakacsoló bűnössel szemben, a bűnös engesztelhetetlen elítélőivel szemben és a bűnös önnön nagylelkűségüktől meghatódott felmentőivel szemben – pártját fogja, maga tud-e kezdeni valamit ezzel az aktív erkölcsi hallgatással, egyáltalán kihallja-e a hallgatás erős “hangját” az ellentétes szólamokra szakadt kórus lármájából, az már nem a személye mellett pártot ütő dolga. Nem válthatunk meg senkit. Önmagától a legkevésbé. A mi erkölcsi kötelességünk csak abban állhat, hogy tőlünk telhetően elősegítsük szabadulását, mindenekelőtt elkerüljük az elítélés/elátkozás és a felmentés/megbocsátás/igazolás hamis kórushangjait, amelyek így vagy úgy – a személy cáfolatával vagy az élethazugság igazolásával – az erkölcsi halálállapotot szentesítik.