Az ártatlanság kora¹

Gyorsan, tűnődve

A protéziskomplexusban szenvedõ elõtt két út áll.
Vagy a protézisét tökéletesíti, vagy a komplexusát.
Dreff János

A meggyőzés terméketlen.
Walter Benjamin*

Ne! – hadd mondjam ezt most rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, Ne! – a nyersességében még éppenhogy vállalható felháborodást artikulálni elsõként hívatott hangzásba már-már tébolyodottan megkapaszkodva, Ne! Semmiképpen se gyertek be!, s ha most nem bíznék minden másnál jobban félreérthetetlen kérésem, kétségbeesett felkiáltásom és a kétségtelenül durva, éppen ezért viszont talán annál gondosabb és alaposabb magyarázatot igénylõ riadt követelésem szándékosan egyértelmû egyszerûségében, talán azt is mondhatnám, szelídíteni próbálva a nehezen csillapíthatót, Könyörögve kérlek benneteket, ne gyertek be egyáltalán!, akkor itt már nem pusztán egy, a megtorlásra önmagát már jó elõre felkészítõ akarat szadista ellenszegülésének magányos akciójáról, ha úgy tetszik, attrakciójáról van szó, hanem talán épp ellenkezõleg, a feltétlen együttmûködésen alapuló bajtársiasságba vetett bizalmát immár nemhogy eltitkolni képtelen, de azt készségesen megosztani is szándékozó ösztönös igyekezet számomra egyetlen lehetséges kijelentésérõl, kijelentéstevésérõl, melynél jelenleg jobbat, célratörõbbet és célravezetõbbet sem kifundálni, sem kifundálni akarni nem fogok, és nem vagyok hajlandó. Engedjétek meg, hogy elsõként éppen én láthassam be, miért, hogy a tiltakozás és a felháborodás elemi impulzusának artikulációján túl nyílhat csak meg annak a beszélgetésnek a játéktere, melyben egyáltalán lehetõségét láthatom a felmerült probléma megvitatásának, mégha e probléma jellege egyelõre csak abban látszik is kimerülni, hogy a tényére való utalás számomra minden más probléma megvitatásánál jelentékenyebb elsõbbséget élvez. Nos, a probléma, amely immár feltartóztathatatlanul és fenyegetõen itt van, nem más, mint maga a nyelv, melyre szükségem van, hogy egyáltalán megfogalmazhassam. Fogalmak igénybevételével kell beszélnem arról, ami magukat a fogalmakat is kikezdi, hogy végül délibáb módjára, utolérhetetlenné tegye õket. A szavak grammatikájához, mondatok hangzásához fordulok segítségért, ám ezek azt próbálják tematikussá, áttekinthetõvé és bekeríthetõvé tenni, ami magukat a szavakat és a mondatokat is megelõzi. A beszéd hangzatos, de elõbb vagy utóbb elnémul: a csend szülötte õ is. A szavak kevesebbet mondanak, mint amennyit velük közölni szeretnénk – félrevezetnek, gondolatainkat eltérítik eredeti céljuktól, olyannyira, hogy beszéd közben esetleg mi magunk is elcsodálkozunk: mást szerettünk volna mondani, nem azt, amit a szavak, a hangsúlyok, a nyelvi szerkezetek sugallnak. A szó kevesebbet mond, mint amit közölni akarunk – de az, hogy a félreértések életünkben soha meg nem szüntethetõk, arra utal, hogy nem csupán technikai tökéletlenségrõl van szó, hanem a beszédnek, a közlésnek legsajátabb paradoxonáról. A szavak keveset árulnak el, mert túl sok mindent tartalmaznak. Bármit mondjunk is, bármirõl beszéljünk is, szavaink nem csupán arról szólnak, amit közölni kívánunk. Mélyükön ott lappang egy másik, kimondatlan világ, ami e szavakat is élteti, és noha e másik világról természetesen szintén ejthetünk szót – ám ezzel nem felszámoljuk, csupán határait toljuk kijjebb, tágítva a soha utol nem érhetõ horizontot. A szavak, a fogalmak, a beszéd fontosságából mindez mit sem von le; de a szónak, hogy valóban jelentõségre és jelentésre tegyen szert, számot kell vetnie önnön kiszolgáltatottságával, tudatosítania kell saját törékenységét, hovatovább nem másként akár, mint Cervantes novellájának hõse, az üvegdiák, aki bevett egy csodaszert, és úgy érezte, hogy teste-lelke átlátszó üvegbõl van – ám minél inkább elhatalmasodott rajta a félelem és az õrület, ítélõképessége, tisztánlátása annál erõsebb lett. És mi másképp lenne ez az üvegtanárokkal, akik, mint jómagam is, talán újabb megbotránkozást okozva hosszadalmas és körülményes mondókájukkal, éppen e hosszadalmas és körülményes megfogalmazásban látják egyetlen lehetõségét a szót értésnek a fentiek értelmében definiált nehézségébe kódolt esélyét illetõen. Hiszen hiába is törekednék problémám precíz és alapos, ha nem is minden, de azért sok szempontból kimerítõ megfogalmazására, ha egyszer éppen a megfogalmazása a probléma, jóllehet az én egyedüli problémám, hisz számotokra már a napnál is világosabb, mi ellen tiltakozom, mi ellen emelem fel a szavam – mi ellen is, ha egyszer az ellen, hogy be akartok jönni hozzám órát látogatni, “Persze, csak ha nincs ellenedre”, hisz ez szakmailag definiálható reális szándék, intézményes keretek között legitim civilizált mûködés, mi más egyéb, ezen túl lévõ, vagy ez ügyben nem egyezményesen meghatározható, csak általam tulajdonított jelentés tárgyát képezhetné; ám ahogy ti csupán a megfigyelõk szemszögébõl szükséges információk szûkszavú megfogalmazásában vagytok érdekeltek, úgy én, engedtessék meg nekem, de a megfigyelt személy szemszögébõl mérem fel a szándék tartalmi összetevõit, amire is azt az elemi válaszreakciómat adom most rögtön, habozás nélkül, úgyszólván ösztönösen, és még egyszer, remélem utoljára: Ne! Semmiképpen se gyertek be hozzám órát látogatni!

Természetesen én magam is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nincs idõ az effajta önhergelõ ellenállás hátterében nagyon is, nemhogy meghúzódni szándékozó, de abból egyenesen kitörni készülõ magyarázatok tételes taglalására, akárcsak érintõleges megvitatására is, hisz – ha jól értettem – akkor már ma, a mai nap folyamán megvalósulni szándékozó történésrõl folyik közöttünk a szó, ám éppen ez a tisztában levés, az idõ nemhogy szûkös rendelkezésre állásának, nemhogy vészes fogyásának, de a teljes, mondhatni maradéktalan hiányának gyötrõ felismerése késztet arra, hogy akkor elsõként magának az idõnek a természetérõl töprengjek el ehelyütt, a töprengés idejét a kifejezés idejében tetten érve az idõrõl magáról, mint olyanról, amely nem másnak, mint éppen a kifejezésének, a megfogalmazásának köszönheti a jelentését, azaz az értelmét, és amely mégis az õt világra szülõ tett, a kimondás legnagyobb, legkomolyabb, kizárólagossága miatt pedig egyedüli és most már végzetes ellensége. Arról az idõrõl kell beszélnünk tehát, amelyrõl nincs idõ beszélni, s nem mintha valaminõ ontológiai szemérembõl, hanem a legpraktikusabb evilágiság tapasztalatából kifolyólag, hogy ugyanis tényleg nincs, s nemcsak magának az idõnek a természetérõl, idõ és kifejezés viszonyának ellentmondásos jelenségérõl, de már arról a konkrét problémáról sem, ami a létezés nyelvi aspektusát az idõbe vetettség felõl magán a szóhasználaton, az idõ szó használatán kezdené el, s lám csak, fejezi is be most rögtön, szinte viharos gyorsasággal, mintha a mondandóra szabott idõ megszûnésével magáról az idõrõl való további mondanivaló is végérvényesen megszûnt volna, noha nem szûnt meg. Nem szûnt meg, mint ahogy nem is szûnhetett volna meg még akkor sem, ha revolverrel kényszerítenének is a beismerésére, azon egyszerû okból kifolyólag ugyanis, hogy még csak bele sem kezdtem, mivel bele sem kezdhettem, ahogy magatok sem gondolhatjátok komolyan, hogy az idõre való bármilyen hivatkozásotok kellõ érvénnyel bírna azzal a felismeréssel szemben, mely éppen az idõrõl való hallgatásban látja csupán egyedüli esélyét annak, amit az idõrõl való érdemi kijelentéstevés hiábavalóságára való eszmélésnek nevezhetnénk, nem másban tehát, mint kétségbeesett kizárólagossággal csakis a csöndben maradásban már egyedül megnyugtatóan tisztázhatónak azt, amit még a rászegezõdõ revolver hiányában is a lüktetõ halánték lehetõ legnagyobb megkönnyebbülésére most magam is elnapolok, hogy frappáns legyek: örökre. De, mert immár nem az a kérdés, mire van és mire nincs idõ, hanem hogy mire akarunk vagy nem akarunk idõt fordítani, mire mondjuk azt, hogy nincs rá idõ és mire azt, hogy van, és egyáltalán: vajon milyen idõrõl is teszünk mi ilyen könnyelmû avagy nagyon is felelõs kijelentéseket, ha nem arról az egyetlen idõrõl, ami minden ember számára csakis a sajátja tud lenni, a saját életidejérõl tehát, arról az idõrõl, ami egyáltalán nem közös, soha nem is volt és nem is lesz az, amivel mindenki maga rendelkezik, a saját életidejével, méghozzá kizárólagosan, és amirõl beszélni viszont nemhogy nem ildomos, nemhogy nem szükséges, de nagyon is idõszerû, türelmetlenségetek mi más egyebet is vitatna?, ezért aztán nem tudok elvonatkoztatni, vagy úgy tenni, minta elvonatkoztatnék attól a kérdésbe gyömöszölt páni rémülettõl, hogy ugyan mi okból kifolyólag is szándékozunk mi a kivételes egyéni sorsunkkal megpecsételt drága életidõnket egy tanóra keretében közösen egymás társaságában eltölteni?

Milyen kizárólagos, de ha nem is kizárólagos, akkor viszont milyen speciális, alkalmi horderejû tevõlegesség nyomán felfejthetõ indíték húzódik meg valójában az imént bejelentett elgondolásotok mögött, kérdezem, már csak azért is, mert számotokra az indoklással egyenértékû utalás saját, pár nappal ezelõtti kétségbeesett és éppen ezért, bár teljes felelõsséggel vállalható, de mégiscsak egy válságszituáció kikényszerítette, és ezért aztán talán bocsánatos elszólásomra: Hogy a kurva úristen tegye a zsíros faszát ezekbe a barmokba!, talán mégsem annyira egyértelmû, mint ahogy azt gondoljátok, kedves kollégáim. Kivel ne történt volna már meg közülünk törékeny hivatásunk gyakorlása során, hogy egy tökéletesen elhibázott, minden pillanatában gyötrelmes és kibírhatatlan óra után a végsõkig elcsigázva, pedagógusi, de többet mondok, emberi méltóságában a tûrhetõnél, az elviselhetõnél is tovább alázva, és már-már önmaga védtelenségének is kiszolgáltatottan ne menekült volna a felháborodását valaminõ módon, a gyötrelmes helyzete súlyosságával még csak köszönõviszonyban sem álló, de a pillanatnyi verbális elégtétellel kárpótolni képes kifakadások mezejére; ki ne élte volna át közülünk, hogy az ösztönszerkezet tartópillérei milyen tehertételtõl is szabadulnak meg egy ilyen önkéntelen pillanatban, mely jóllehet kellemetlen a stiláris érzékenység számára, de amely a kényszerûen vállalt sorsközösség élményébe diffundálva ugyanakkor a kollektivitás tapasztalatának egy nyersen érzéki megragadására is lehetõséget ad. Remélem, nem kergetek délibábokat, amikor egy olyan – elnézést a szóhasználatért – “lehetõséghorizontra” teszek itt utalást, amely a mindennapi tanári létezés praktikusan mérlegelhetõ szempontjain túl tájolja be a pszichés strapabírás szakmailag egyezményesnek tekinthetõ eredõit, de ha a most elõállt helyzetben
a válaszreakció mikéntjét kívánom meg kellõ indoklás hiányában értelmezni, nem tudok nem feltételezni egy olyan megítélésirányt, ahonnét kiindulva végül ne lehetne összeegyeztetni egymással, még ha idõrabló módon is, és elismerem, korántsem higgadtan, a kifakadás antropológiáját szankcionálása metafizikájával. Mert igen, mi mást is láthatnék, mondjátok meg, visszavonhatatlannak és megmásíthatatlannak tûnõ döntésetekben, hogy még ma bejöttök hozzám órát látogatni, mint egyfajta büntetést, mint egyfajta azonnali elégtételt, jóllehet szándékaitok szerint csupán az osztály viselkedésének, nem pedig az én tevékenységem színvonalának ellenõrzése a célotok. Nos, ha ez valóban így volna, ha valóban a kötelezõ segítségnyújtás lendületében fogant kezdeményezésetekrõl volna szó, akkor, kérdem én magamtól, hol az efelett érzett felszabadult öröm, hol a megoldás ígéretével terhes elégedettség tudata, hol a készséges együttmûködés szándékának igénye, és nem utolsósorban!, hol az ésszerû mûködés látszatába csimpaszkodó bizalom önélvezete. Sehol, kollégáim a létezésben, sehol. Mert ha egyszer már kénytelen vagyok elviselni napra nap a butaság õrlõ rohamait és a tekintetek irdatlan ürességét, a nyíló értelem teljes hiányát az ifjúságban és a szellemi tompaság trágyaszagát a levegõben, a kicsinyességnek, az önelégültségnek, az alacsony számításnak azt a nyomasztó erejét, amelynek súlya alatt kis híján magam is összeroppanok, “a sötét stupiditásnak ezt az egész hínárját”, amely végül a legközönségesebb kifakadásokra csábít, akkor már az a legalább önmagamnak tett apró szívesség sem tántoríthat el helyzetem illúziótlan számbavételének tervétõl, hogy kendõzetlenül bevalljam, nem látom sehol, nem is láttam soha, és azt hiszem, hogy nemcsak valaha is meglátni, de most már meglátni óhajtani sem akarom soha többé se az egyiket, se a másikát. Mert nem hiszem ugyanis, hogy valaha is szándékomban állna ezek után az ésszerûség látszatával felruházni azt, amit semmi más, csakis a nyers esztelenség szül, hogy valaha is látnám esélyét a készséges együttmûködésnek ott, ahol ennek a szándéknak a mozgástere csupán önmaga bemocskolására korlátozható, sajnos, teszem gyorsan hozzá, hiszen nem másról van itt szó tulajdonképpen, mint a bajtársiasság és a segítségnyújtás teljes, úgyszólván totális félreértésérõl, a kényszerûen vállalt sorsközösség teljes, úgyszólván totális meghazudtolásáról, nem utolsósorban pedig a törékeny pedagógusi hivatás gyakorlásának teljes, úgyszólván totális ellehetetlenítésérõl. Ha ti nem is, engedtessék meg a bejelentés, én azonban elérkeztem arra a pontra, és nem is most elõször, de most aztán kétségtelenül és a legegyértelmûbben, amikor ha nem is tõletek, de annál inkább önmagamtól igenis megkövetelem a pillanatban rejlõ értelemtartalékok maradéktalan felszínre hozását, mert nem lehet, és mindaddig nem is lesz módomban tovább folytatnom az életem gyakorlását, ameddig számot nem vetek azzal, hogy vajon milyen esztelenség, milyen kényszerítõ hatalom, milyen ellentmondást nem tûrõ akarat érvényesülhet ebben a semlegességével tüntetõ, egyébként viszont abszolút pofátlan és hajmeresztõ ötletben, hogy bejöttök hozzám órát látogatni.

A tisztázható félreértések elkerülése végett elöljáróban azt azért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a kétségtelenül rossz helyen és a kétségtelenül rossz idõben elhangzó káromkodásom, káromkodásátkom ténye és az azon igényetek közötti szerves összefüggés, mely számotokra egy passzív ingerfelvételre redukált óralátogatást, számomra pedig az ehhez a primitív igényhez rendelt egyfajta készséges asszisztálást elõirányzó ostoba szereplést írna elõ, a magam részérõl nem egészen világosan körvonalazható, már csak azért sem, mert amennyiben lett volna némi kortárs recepcióra igényt tartó felhangja az elhangzott kívánságomnak, úgy az nem lett volna más, mint annak kinyilvánítása, hogy ebbõl elég! Ebbõl egyszer és mindenkorra elég volt! Hogy elegem van. Meglehet, a legszerencsésebb az lett volna, ha erre a primitív kifakadásra nem kerül sor, de ha már egyszer sor került rá, ráadásul nem egy magánzárka hangszigetelt magányában, hanem a rablét egy kevésbé impozáns helyszínén, történetesen az iskola éppen tanároktól hemzsegõ tanári folyosóján, akkor az általános megütközés tehetetlen élményközösségébe való mihamarabbi asszimiláció inkább tûnik ésszerûbb kalandnak, mintsem a további kisstílû baszogatásban manifesztálódó szegregációs törekvésetek kombattáns személyiségemmel szembeni reflektálatlan érvényre juttatása. Amennyiben viszont arról lenne szó, hogy kifakadásom tökéletesen belesimulni látszik abba a kronológiába, amit az elsõ magyar Nobel-díjas regény tanításának botor szándékával nyitottam meg nem is olyan régen, a múlt hónapban, a tanév elején tehát, és aztán majd a naiv és felháborodott prominens hungarista ifjak szemébõl krokodilkönnyeket fakasztó október 6-i megemlékezõ mûsorommal folytattam néhány nappal ezelõtt, akkor felhívnám rá a szíves figyelmeteket, hogy ennek a megkezdett, és egyértelmû tematikus egységekre szabdalható szüzsének a gyalázatosan primitív kifakadásom nemhogy egyszerûen csak a logikus folytatása, de azt kell mondjam, egyenesen a szó arisztotelészi értelmében vett sorsfordulata szándékozna lenni. Megtorlására már ezért csakis és kizárólag ebben a minõségében vagyok hajlandó igényt tartani. Slussz-passz. Akkor ennél már nem adnám alább,
ha egy mód van rá. És akkor, már ne is haragudjatok, de nem fogom beérni “az idõközben felmerült tanügyi nehézségek”-re éppúgy, mint a “már különben is rájuk fér egy kis megrendszabályozás”-ra, nemkülönben a “botrányos viselkedésük elfogadhatatlanságá”-ra és a “szégyellni való magatartásuk tûrhetetlenségé”-re való további kényszeredett célzásaitokkal sem, mert még ezek sem elégítik ki azon kíváncsiságomat, amellyel legalábbis körbe szeretném keríteni, ha végérvényesen megragadni már nem is áll módomban azt a tényleges motívációegyüttest, amely egy kétségtelenül létezõ, ám további elmélyítést viszont már egyáltalán és semmilyen módon sem igénylõ haragos, feszült tanár–diák viszonyba, ha passzívan is, de úgy viszont annál inkább beavatkozni szándékozó tett megvalósítását hívta életre belõletek, mint egyfajta szükséges rosszat, melyre így vagy úgy, de az intézményes mûködés hatékonyságát biztosító ésszerûség nevében azért végképp szükség van. Nincs szükség.

Nincs – hadd mondjam ezt most rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, nincs, mert ama kitüntetett pillantás, mely felmérni hivatott a már létezõ, de talán még megállítható, az együttélést beszennyezõ, de talán még mérsékelhetõ, a szüntelen gondolkodással és a tevékeny részvéttel még valamennyire elviselhetõvé tehetõ, de a kínos reflektálatlansággal és a lespórolt absztrakciókkal csak tovább szított bajt, nos hát, kedves kollégáim, ez a kivételes, egyszeri pillantás maga is bajban van, nem nagyobban, mint azt az okaiból precízen levezethetjük. Ama kivételes, egyszeri és heroikus pillantás, mellyel végleg búcsút vehettünk a huszadik századtól, és amely már e kivételes, egyszeri és heroikus búcsú pillanatában is végérvényesen értésünkre kellett, hogy adja, átléptünk egy újabb világkorszakba, nos, ez a pillantás és ez a búcsú azt jelzi a számunkra, mindannyiunk számára, hogy a réginek vége, s elkezdõdött egy új, egyszeriben csak egy új világban élünk, egy gyökeresen új korszakba kerültünk át, és nem értünk belõle semmit, mert mindenünk a régi, régi a beidegzettségünk, amivel egy folyamat lényegét igyekszünk felfedezni, hogy tapasztalatainkra hivatkozunk, a józan észre, hogy azokra nehezedve kereshessük meg az okokat és a bizonyítékokat, hogy tényleg megesett velünk, nem létezõ, vagy számunkra meg nem közelíthetõ okokat és bizonyítékokat, hogy átkerültünk egy vadonatúj korszakba, egyszóval itt állunk most, csupa régi ember egytõl-egyig, aki mind olyan régi módon pislog most körbe, harciasságával árulván el régi bizonytalanságát, egy ostoba harciassággal, mikor még félni sem kezdett el igazán, még hazudik, hogy nem, szó sincs gyökeres fordulatról a világban, szó sincs arról, hogy a világ egy korszaka véget ért, és ez itt most már egy másik, csupa-csupa régi ember, és közöttük persze én is a lehetõ legrégibb vagyok, régóta nem érzett közösségben a többivel, régi tehát, és tulajdonképpen a lehetõ legmélyebb értelemben szótlan is, mert éppen a káromkodásom pillanatában villant belém, mint egy fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fûzöm, ahogy csûröm-csavarom, ahogy húzom-vonom elõre, ahogy nyaggatom és haladok egyik régibbnél régibb szóból fûzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörû is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítõ, ami mostanra az erejét, az értelmét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette. A kimondás pillanatában ugyanis rájöttem, hogy már nem esik jól a megfogalmazás, hogy az önkéntelen verbalizmusom sem kárpótol már pillanatnyi elégtétellel semmiért, és így a fenségesnek az alantassal való kopulálását szorgalmazó kínom sem lehet annyira valódi, mint hittem, nemhogy “a gyötrelmes helyzete súlyosságával még csak köszönõviszonyba sem álló”, de a kifejezéssel már egyenesen a gyötrelmes helyzete súlyosságát is kétsége vonó, hamis és üres ömlengés csupán. Hiszen amikor a szakmai és az emberi méltóságomból való együttes kiebrudalás – ha ugyan különválasztható e kettõ, a szakmai és az emberi, mintha csak a földet az égtõl választanám szét, irgalmatlanul és helyrehozhatatlanul, egyszóval tehát hibátlanul, hagyjuk –, nemcsak a negyvenöt perces óra alatt elviselni kénytelen, de az utána következõ tízperces szünetben aztán még inkább sajgó tudatát valahogyan csillapítani próbálva a folyosóra a tanáriból kisüvítõ irgalmatlan hangzavarban fájdalmam végre magán könnyítve felbõdülve kifakadt, az immár nemhogy a mélypontokat egykor még megilletõ ünnepély mára kétes, de az adott pillanatban számomra elégséges látszatával sem szolgált, de még attól a kényelmes beidegzõdésemtõl is azonnal megfosztott, hogy káromkodnom érdemes. Akkor és ott, azaz néhány nappal ezelõtt itt, a tanári folyosón, ahol most állunk, és ahogy látom, nem édes hármasban, mert idõközben csatlakoztak hozzátok kollégák, akikrõl ugyan nem volt szó, hogy szintén jönnének, de akkor már hozzájuk is intézve a mondandóm, lesz ami lesz, köszöntve is õket, ha már megtisztelnek a jelenlétükkel, egyúttal felhívva szíves figyelmüket arra az átkozott kötélre, el ne akadjatok benne, szóval abban a pillanatban, ahogy ez a tõlem teljességgel szokatlan, bár jólfésült züllöttségemtõl nem idegen, és így általatok is feltételezhetõ, és feltételezéseteket visszamenõleg is igazoló barbár kifakadásom elhagyta a számat, azon kaptam magam hirtelenjében, hogy nemcsak a méltóságomból vagyok kiebrudalva, mely eufemizmussal csupán halálos megsebzettségemet próbálom, lám mindhiába, takargatni elõletek, mert magam elõl ugyan mi a fenének takargatnám?, hanem magából a nyelvbõl is, és itt most nem egyszerûen a nyelvi univerzum teljességére gondolok, hanem a szókészletnek egy speciális területére, ahova, úgy hittem, még akkor is módomban állhat elmenekülnöm, ha minden más szó már cserbenhagyott. E felismerés olyan nagyszabású volt, olyan megrendítõ, hogy közvetlen a káromkodás kimondását megelõzõ pillanatban már éreztette is a hatását, így aztán teljesen fölösleges lett volna mérlegelni, hogy vajon akkor most a “tele van a faszom az egésszel”-e, avagy pedig inkább “a jó kurva életbe ezzel a büdös bandával” kifakadásokkal adjak nyelvi formát az alaktalan kínnak, annyira mindegy volt ugyanis, hiszen a cserbenhagyás ténye immár nem a különféle alakváltozatok közötti kényszerû választást, sokkal inkább a lenni vagy nem lenni örökbecsû kérdésbe foglalt klasszikus dilemma végleges és halaszthatatlan eldöntését szorgalmazta. Igen, nem viccelek, nem kell rögtön elszaladni, mondván, milyen sületlenségeket is hablatyolsz itt összevissza, édes öregem, még hogy lenni vagy nem lenni, meg hogy ennyire azért mégsem kéne talán ráérni, nem gondolja, kolléga úr?, mert ugyan honnan is tudhatnátok, mirõl “hablatyoltam” eddig, hisz csak most kapcsolódtatok be a “szövegelésembe”, már aki, és ennek eldöntéséhez jobb lenne, ha akkor végre nem elõttem tolongva, hanem félkörben állva tisztelnétek meg valamilyen ismeretlen okból úgy látszik leküzdhetetlen figyelmetekkel, ha egyszer tényleg ez volt a kérdés, lenni vagy nem lenni, ami akkor és ott, de akár azt is mondhatnám, itt és most, semmi egyebet nem jelentett, mint annak eldöntését, hogy lenni vagy nem lenni magában a nyelvben, abban a nyelvben méghozzá, amely a gyötrelmes tanári tapasztalataim szerint már a verbális agresszió szintjén sem funkcióképes. Hiába minden. Hisz az órai susmusból azért elég jól kivehetõ, egyébként pedig a felmenõimhez címzett “kurva anyád picsája” és “kapd már be az apád faszát” megjegyzésekre hiába is mondanék, és az ettõl egy fokkal még enyhébbekre is bármit (kezdve a zsigeri klasszikustól, hogy: “ha jól tudom, nem õriztünk együtt libát”-tól a “jobban tennéd, ha az úszógumid felfújására spórolnál a levegõddel, édes fiacskám”-on át a már kétségtelenül a helyzet uralása feletti képesség elvesztését végképp beismerõ “fogjátok már be végre a lepcses pofátokat”-ig bezárólag bármit, de akár más egyebet is), ha egyszer nem találok szavakat. Na persze, látom én, hogy nem értitek, hogyaszongya, nyomod itt a rizsát eszeveszettül, aztán éppen te nem találod a szavakat, hogy van ez, hm, kamu Hamlet?, meséld már el nekünk, vagy valami ilyesmit olvasok ki a – mintha egyre ködösebbé váló? – tekintetetekbõl, de hát, kérlek benneteket, éppen ez, és nem más, csakis ez a szituáció, hogy most itt állunk és hallgattok engem, a megmondhatója annak, hogy ha már egyetlen önkéntelen elszólásommal is a teljes félreértést, a totálisan hibás következtetést, egyáltalán, a logikus gondolkodás teljes megcsúfolását reprezentáló döntéseteket vagyok kénytelen kommentálni, hisz nemhogy félreértettétek, amit magamból kikelve üvöltöttem, de olybá tûnik, mintha csak én tehetnék róla, e néhány keresetlen szavam tehetne arról, hogy magára fogja zúdítani irreleváns következményeit, nos, hogy akkor a legjobb lenne talán a meddõ nyelvfilozófiai szószátyárság helyett a nagyon is valóságos múltfóbiám nagyon is megszívlelendõ tanulságaival elõállnom végre, ahogy illik, ilyen hosszas bevezetõ után.

Nézzétek! Több éves szakmai rutinnal felfegyverkezve a jövõ kérlelhetetlen kihívásaira – a még diagnosztizálatlan paranoián innen, de azért az ösztönös tanári intuíción jócskán túl – akkor is volt már némi halvány fogalmam arról, hogy az óralátogatás talán mégsem a harcos szolidaritás kinyilvánításának legegyértelmûbb mûfajai közé tartozik a közoktatás világában, amikor ide kerültem, ebbe a becses intézménybe, hogy, mint gyakorló középiskolai tanár, ezen idõszakban éppúgy, ahogy tanári praxisom korábbi korszakában is, hétrõl hétre, napra nap és óráról órára a munkavégzés természetes következményeként legyek kénytelen szembesülni – ahogy minden más tanár is a világ bármely pontján akarva vagy akaratlan, ösztönösen avagy tudatosan, függetlenül attól, hogy ez a világ aztán sikerrel koronázza-e próbálkozásaikat vagy csúfos kudarcokra ítéli-e az erõfeszítéseikért – embertársaim fontosabbnál is fontosabb és halaszthatatlanabbnál is halaszthatatlanabb, és ebbõl kifolyólag aztán természetesen azonnali megoldásra is váró addiktológiai, akusztikai, genealogikus, idioszinkratikus, imponderábilis, logisztikai, logopédiai, mentális, mentálhigiénés, meteorológiai, mnemonikai, pa-pa pa-pa patológiai, pszichés, pszichoszomatikus, szomatikus, reumatikus, kognitív, szegregációs, szexuálpszichológiai, szociális, szociálpedagógiai, transz-, meta-, para-, pszeudo- és szociolingvisztikai, vagy más sorrendben para-, meta-, transz-, szocio- és pszeudolingvisztikai, röviden tehát lingvisztikai, urbanisztikai, urológiai (elsõsorban is természetesen inkontinenciális) problémájával saját gyötrelmes didaktikai, fenomenológiai, hermeneutikai, humánetológiai, metakommunikációs és stilisztikai gondjaimon túlmenõen, nem is beszélve a saját addiktológiai, akusztikai, genealogikus, idioszinkratikus, imponderábilis, logisztikai, logopédiai, mentális, mentálhigiénés, meteorológiai, mnemonikai, patológiai, pszichés, pszichoszomatikus, szomatikus, reumatikus, kognitív, szegregációs, szexuál-pszichológiai, szociális, szociálpedagógiai, transz-, meta-, para-, pszeudo- és szociolingvisztikai, vagy megint csak más sorrendben pszeudo-, transz-, para-, szocio- és metalingvisztikai, röviden tehát lingvisztikai, urbanisztikai, urológiai (elsõsorban is természetesen fõként inkontinenciális) problémáimról, úgyhogy akárhogy unjátok is, de most elmesélek nektek egy már-már a mágikus realizmust is megszégyenítõ és a józan ésszel akkor még, azóta meg még inkább összeegyeztethetetlen történetet, és aztán magyarázzátok meg nekem, ha tudjátok.

Rövid leszek, mert csupa vén rókával állok szemben, ezért ha csak annyit mondok most, hogy ketten jöttek, egy csúcsrajáratott fiatal és egy harcedzett rangidõs, akkor bizonyára már kitaláltátok, kikre is célzok – azért nem olyan nagy a választék –, hogy vajon tényleg kik is jöhettek be hozzám órát látogatni az elsõ hetek valamelyikén, hogy az újdonsült kolléga megelõlegezett interpretációs teljesítményének, intézményesületlen absztrakciós adottságainak és önkéntelen reflektív képességeinek számbavételén túl jelleme alaprajzát kontúrosra megrajzolják, személyiségének felszíni és mélyszerkezetét strukturálisan modellezzék, de ha azt nem is, legalább szõr mentén letapogassák, nem utolsósorban pedig, hogy a maradék tanári ambíciójának vadhajtásait egy ültõ helyükben azért mindörökre és lehetõleg véglegesen tövestül kiirtsák. Pontosan emlékszem, hogy az óra elsõ perceiben saját érzékszervi észlelésemnek valóságos paródiáját játszottam el, mint aki nem hisz a fülének, holott hallja, mint aki nem lát a szemétõl, holott máshova sem tud nézni, mint akinek elmehetett a józan esze, holott éppen a realitásérzéke ûz most vele gonosz tréfát, mert igen, amit láttam és amit hallottam, amit észleltem és amirõl a realitásérzékem egyre inkább meggyõzött, az, sajnos, vagy szerencsére, fene tudja, a valóság volt, hogy azok ketten, ott hátul, velem szemben, amíg én éppen órát próbáltam tartani a hajdani legendás 12. d-nek, bizony-bizony, mit ad isten: beszélgettek. Elámultam. Hogy akkor ilyen van. Hogy amíg én a manézs fölött, védõháló nélkül, ráadásul teltház elõtt, egyetlen kötélen – az idegeimen – egyensúlyozva bohóckodom a szavakkal, addig társaim a létezésben, a lovardabeliek, a közönség soraiból méghozzá, belepofáznak az elõadásba. Hogy, mint arra Pencroft és Cödlinger legújabb kutatásai nyomán fény derült, a Titanic nem egyszerûen csak kettétört ám, mint az én szépreményû pályafutásom legendás metaforája, ketté bizony, ha akkor sec-perc kizavartam volna õket a picsába, hanem három darabra szakadva adta meg magát a hullámsírnak, és akkor is mi van? A zenekar akkor is az utolsó pillanatig játszott, tették a dolgukat, tettem én is. Magyarázzam el? Kérjem ki? Tegyem szóvá? Álljak le velük? Folytassam? Némuljak el? De hiszen hiába is ábrándoztam magamban a cselekvõképesség édenérõl, ahol a szilárd erkölcsi jellemhez nemcsak a tettrekészség férfias igyekezete társul szinte azonnal, úgyszólván ösztönösen, hanem egy, azt hitelesen demonstráló és kellõképpen tiszteletet parancsoló retorika is (“…basszátok meg, kollégáim a létezésben, fogjátok már be a csõrötöket, a kurva úristenit a beszédes fajtátoknak…”), ha egyszer drága kollégáim éppen ezt az értelmiségi töketlenkedést élvezték, a maradék méltóság megóvásért harcba induló elszánás pátoszának látszata helyett a saját törékenységére és esendõségére voksoló mártírromantika stilizálhatatlan kínját; ha csak így nem. Na szóval, megmondom õszintén, arra számítottam, hogy majd hatszemközt valahogy letárgyalom velük, hogy valahogy majd meghányjuk-vetjük egymás között óra után, minek nem kellett volna úgy történnie, ahogy végül is történt, de nem így történt. Az óralátogatás dramaturgiájának kötelezõ fináléja ugyanis, ami ugyebár az óralátogatás tulajdonképpeni lényegét adja, elmaradt. Hiába memorizáltam hát magamban egész óra alatt azokat a mondatkezdõ paneleket, amiket majd aztán a valóságos szituációban akartam a felháborodásommal egyébként még mindig nem egyenes arányban álló lelkületemmel artikulálni, ha erre nem kaptam lehetõséget. Legfeljebb álmodozhattam csak az édes bosszúról. Az elégtételvevés szcenikai feltételeinek hiányában elmaradt. Pontosabban szólva nem is elmaradt, mint ahogy mondjuk egy utolsó ölelés a pályaudvaron, mint egy könnyes csók a traumatológián, vagy mint egy mindent eldöntõ végsõ vallomás a sarki presszóban sem tud csak úgy egyszerûen elmaradni, hogy aztán majd utólag adjunk esélyt a lelki megrázkódtatás rehabilitációjának, utólag ugyanis itt már nem szokás esélyeket osztogatni semminek, a lelki megrázkódtatás rehabilitációjának a legkevésbé, nem elmaradt tehát, hanem egész egyszerûen nem történt meg, nem volt mód megtörténni, mert nem volt rá intézményes játékszabályok szervezte civilizált lehetõség sem, ami így azért túlzás, elismerem, mert lenni talán még lett volna, csakhogy se szándék, se igény nem mutatkozott élni a ki nem mondott játékszabályok betartására, ami már csak azért is furcsa, mert akkor viszont mi a fenének jöttek be egyáltalán, nem igaz?, minek tették tönkre az órámat, miért nem figyeltek oda, és még sorolhatnám napestig a szentimentális kérdéseket, mert azok, ne tévedjünk el a tárgytól, merõ líra és moralizálás az egész kérdésfeltevés, amennyiben helyre akarja pofozni a racionális, vagyis élhetõ világrendet – holott a világrend csupán annyi, hogy a szeretett kedvestõl, az imádott nagyszülõtõl és az életre szóló baráttól búcsúzkodónál már csak a bosszúszomjas tanár szentimentalizmusa a nagyobb –, hiszen a kérdés alapjában véve sem az, hogy például miért nem kaptam még egy kis haladékot, hogy legalább az elsõ nyavalyás héten lehessen tisztességgel megélni ezt a nyomorult szakmát, a francba is!, mert hát a valódi kérdés sokkal inkább afféle volna, hogy vajon miért nem hallottam valaha is arról, hogy tanár vert volna tanárt, mert mintha sohasem hallottam volna még róla, valamilyen rejtélyes cenzúra, talán éppen a sajátos tanári ösztönszerkezet ösztönös kontrolljának tudatos kifinomultsága következményeként. Mert jó, én ugyan készséggel elismerem, hogy a méltóság tartalékai kiapadhatnak egy nap alatt is, és ki is apadnak, na de a gyûlölet tartalékai?, az absztrahálás tartós tudati tanulságának tartalékai?, kérdem én, de akár csak az elfojtott baszdüh edzette megtorlásvíziók tartalékai hol vannak olyankor, ha a kéz hirtelen ökölbe szorul egy nagyon is jelentéktelen inger nagyon is logikus következményeként? Na de mindegy, azt ígértem, rövid leszek, úgyhogy ezt most abbahagyom, mert lehet, hogy ezekkel a kérdésekkel még mindig csak a szentimentális nyavalygások terepén szöszmötölök, úgyhogy – mint foggyökérbe a nyilallás – visszatérnék inkább a sajgó fenomenológiai szenzációmhoz, mert még mindig nem hiszem ugyanis, hogy valaha is szándékomban állna ezek után az ésszerûség látszatával felruházni azt, amit semmi más, csakis a nyers esztelenség szül, hogy valaha is látnám esélyét a készséges együttmûködésnek ott, ahol ennek a szándéknak a mozgástere csupán önmaga bemocskolására korlátozható, sajnos, teszem gyorsan hozzá, hiszen nem másról van itt szó tulajdonképpen, mint a bajtársiasság és a segítségnyújtás teljes, úgyszólván totális félreértésérõl, a kényszerûen vállalt sorsközösség teljes, úgyszólván totális meghazudtolásáról, nem utolsósorban pedig a törékeny pedagógusi hivatás gyakorlásának teljes, úgyszólván totális ellehetetlenítésérõl. Ezért hát arra kérlek most benneteket – no még egyszer: tehát egyszerûen csak annyit kérnék, s tényleg nem többet, csak annyit, hogy ne gyertek be, s ha most nem bíznék minden másnál jobban félreérthetetlen kérésem, kétségbeesett felkiáltásom és a kétségtelenül durva, éppen ezért viszont talán annál gondosabb és alaposabb magyarázatot igénylõ riadt követelésem szándékosan egyértelmû egyszerûségében, talán azt is mondhatnám, szelídíteni próbálva a nehezen csillapíthatót, Könyörögve kérlek benneteket, ne gyertek be egyáltalán!
Maradjatok veszteg!
Fejezzétek be ezt a Robert Walser-i léptékben is szignifikáns, ám szerencsére meglehetõsen allúzióromboló indokolatlan kilométerfosásotokat, elég volt, vége! Minek jönnétek, mondjátok meg! Nem többet, mint egyetlen, ha nyeszlett is, de legalább elfogadható indokot adjatok végre, ha tetszik, cserébe a sorozatos zaklatásokért, ha nem tetszik, akkor meg azért, mert követelem, de izzadjátok már végre ki magatokból, mert roppant kíváncsi lennék rá. Dologtalan hölgyeim! Egy kombinatorikai algoritmusnak is igen komoly becsületére válna az a teljesítmény, amellyel éveken keresztül képesek voltatok a legkülönbözõbb kollegiális felállások koreográfiáival zaklatni, ’az egyetlen férfi – több különbözõ bestia’-szisztéma legelképesztõbb variációival külön is tönkre tenni, mit tönkre tenni, tönkre zúzni, porrá tiporni, alapjaiban lehetetlenné, azaz mûködésképtelenné tenni azt, aminek tönkretételérõl, tönkrezúzásáról, porrátiprásáról és lehetetlenné, azaz mûködésképtelenné tevésérõl becses személyetek hathatós asszisztenciája nélkül is gondoskodhatik a barbárok vasakarata, higgyétek el. Azzal a képtelen követelésemmel szembesítelek benneteket, hogy igenis adjatok nekem magyarázatot arra, hogy miért tartjátok elengedhetetlenül szükségesnek az óralátogatást, ezt a lehetetlen mûfajt, mely az általam biztonsággal megfejthetõ kauzális, térbeli, temporális, logikai vagy egyéb más tapasztalati viszonyok összefüggései mentén szervezõdõ mindahány struktúrába begyömöszölhetetlen, igenis indokoljátok meg, mert amennyiben én hajlandó vagyok elismerni, hogy nagy hiba volt már eddig is feltartani benneteket – persze ha ez a retorikai fekvõrendõrök alfanumerikus kódjaiból összetákolt ideiglenes akadálypálya erre egyáltalán alkalmasnak bizonyulhatott –, annyiban talán elvárhatom tõletek is, hogy vagy ne kövessétek el újra, vagy legalábbis vegyetek tudomást arról, hogy így viszont ti is legalább ugyanilyen nagy hibát követtek el akkor, amikor a tanításhoz szükséges magabiztosság eleganciáját szakadatlanul és folyton-folyvást számon kéritek a hiánya feletti melankólia magába süppedt ünnepélyességén – hogy esszencializáljam végre az asszisztenciátoknak köszönhetõen leszûrhetõ tanulságot –, ráadásul úgy, hogy nemcsak hogy nem indokoljátok meg a saját lépésetek ésszerûségének látszatát, de még az okkal konkuráló apropóját is elhallgatjátok elõlem, jóllehet tudván tudom, hogy abban a világban, amely a számomra adatott, a következmények nem mindig az okokból származnak, s az okok sem mindig bizonyulnak a kellõen megalapozott kiindulópontoknak: így tehát az olyan logika, amely a következmények felfejtése útján vél az okokhoz elérni, ebben a világban téves logika.

Ha és amennyiben biztos lennék, vagy csak egy kicsikét is tennétek róla, hogy biztos lehessek abban, hogy nem más, mint ez a közelmúltbeli káromkodásom volt az az ok, amely a rögeszmés óralátogatás kényszerképzetét reaktiválta bennetek, úgy még azt is képes lennék beismerni, hogy mindeddig csak magyarázkodtam, igen, úgy még azt is képes lennék meggyónni, méghozzá minden további nélkül, hogy nem csupán így próbálom kitisztítani a szennyest, így, hogy most mindenki elõtt kiteregetem, de hogy még arra is hajlandó lennék, hogy egyenesen visszavonjam ezt az én egyetlen édes kívánságomat, bár, megjegyzem, mégsem hinném, hogy ez a káromkodás vitt volna végzetes pályámra. Kiokádtam, majd további okádékaim alatt lassan elaludt bennem, akárcsak a többi. Rengetek káromkodás alszik bennem, jobbak és rosszabbak, mindenféle mûfajban; mondatok, szavak, bekezdések és verssorok, amelyek, akár nyugtalan albérlõk, váratlanul életre kelnek, magányosan bolyonganak, máskor pedig hangos fecsegésbe kezdenek a fejemben, amit képtelen vagyok elhallgattatni. Szakmai ártalom. De hát kivel ne történt volna már meg közölünk törékeny hivatásunk gyakorlása során, hogy egy tökéletesen elhibázott, minden pillanatában gyötrelmes és kibírhatatlan óra után a végsõkig elcsigázva, pedagógusi, de többet mondok, emberi méltóságában a tûrhetõnél, az elviselhetõnél is tovább alázva, és már-már önmaga védtelenségének is kiszolgáltatottan ne menekült volna a felháborodását valaminõ módon, a gyötrelmes helyzete súlyosságával még csak köszönõviszonyban sem álló, de a pillanatnyi verbális elégtétellel kárpótolni képes kifakadások mezejére; ki ne élte volna át közölünk, hogy az ösztönszerkezet tartópillérei milyen tehertételtõl is szabadulnak meg egy ilyen önkéntelen pillanatban, mely jóllehet kellemetlen a stiláris érzékenység számára, elismerem, de amely a kényszerûen vállalt sorsközösség élményébe diffundálva ugyanakkor a kollektivitás tapasztalatának egy nyersen érzéki megragadására is lehetõséget ad.

Kollektivitást említettem, igen, jól hallottátok, kollektivitásról beszélek, mert nem beszélhetek másról, innen veszem ugyanis a tapasztalataimat, az önismeretit meg a társast, ez az a közeg, amelyben e két tapasztalati összefüggés révén az életemrõl megszerezhetõ tudást és aztán az ebbõl a tudásból kisilabizálható szándékok, vágyak, igények, akaratok, remények, kétségek, követelések és bizakodások egyvelegét megpróbálom úgy és olyan mértékben összeegyeztetni a csupa-csupa más emberekkel tarkított létezõ világ valóságával, hogy aztán ennek az összeegyeztetésnek olykor cseppet sem, olykor meg nagyon is szórakoztató procedúrája ellenére az öntudat esélylatolgatásának kétségbevonhatatlan fiziológiai és szellemi következményeit inkább az élet megélésének, semmint a halál begyakorlásának tartsam, illetve tarthassam. Namármost. Mivel nemcsak ezt a folyamatot, az összeegyeztetés folyamatát tehát, hanem az errõl a folyamatról való tudást sem csak úgy a kisujjamból szoptam, hanem bizonyos absztrakciós készségek elsajátításával szert tettem rá, azaz addig gondolkodtam, amíg nem pusztán a felismerésére, majd az analizálására, hanem még e folyamat tényének az artikulálására is képessé tettem magamat, ezért aztán úgy gondolom, hogy ha most végre a lényegre visszatérve megismétlem abbéli kérésemet, hogy ne gyertek be hozzám órát látogatni, akkor itt már nem pusztán egy, a megtorlásra önmagát már jó elõre felkészítõ akarat szadista, vagy ha úgy tetszik mazochista, szadomazochista ellenszegülésének magányos akciójáról, attrakciójáról van szó, hanem talán épp ellenkezõleg: a feltétlen együttmûködésen alapuló bajtársiasságba vetett bizalmát immár nemhogy eltitkolni képtelen, de azt készségesen megosztani is szándékozó ösztönös igyekezet számomra egyetlen lehetséges kijelentésérõl, kijelentéstevésérõl, melynél jelenleg jobbat, célratörõbbet és célravezetõbbet sem kifundálni, sem kifundálni akarni nem fogok, és vegyétek tudomásul, hogy nem is leszek hajlandó legalábbis mindaddig, ameddig az iskolát a gondolkodásra kötelezett, valamint a gondolkodásnak elkötelezett állampolgárok közösségi színhelyének, a diákokat a tanárok segítségére rászoruló fiatalembereknek, a tanárokat pedig e felelõsség felvállalására hivatott szakemberek csoportjának definiálom minden tapasztalati ellentmondás ellenére, hovatovább egyenesen miatt.

Ennek következtében a puszta szándékbejelentésre redukált közlésetek kulturális színvonalából vagy arra kell következtetnem, hogy elemi szinten sem vagytok képesek az önreflexióra, vagy arra, és én inkább efelé hajlok, hogy egy hibás ökonómiai számítás miatt nem akarjátok gyakorolni ezt a képességeteket.
És nem értem, miért nem.
Ha beledöglök sem fogom megérteni, holott pontosan tudom.
Azért nem, mert nem akarjátok. És azért nem akarjátok, mert el vagytok lustulva, és ezért azt hiszitek, hogy nektek már mindent lehet, mert senki se lesz, aki rákényszerít majd benneteket, hogy végre egy kicsit is gondolkodjatok, mielõtt elragadna benneteket a tetterõ. Az absztrakció hiánya pusztító. Aki pedig nem tud, vagy nem akar, képes lenne rá, de tudomást sem vesz errõl a képességérõl, az bûnözõ. A szónak akár keresztényi értelmében is. Aki katolikus, annak bizony templomba kéne mennie és meg kéne gyónnia, hogy a héten már megint nem tudott, vagy nem akart absztrahálni. Ehhez az elemi mulasztáshoz képest viszont az én káromkodásom kismiska, lópikula, baszomfütty: végeredmény, ítélethirdetés, cifra ámen, de
Ámen.

Tetszik, nem tetszik. És ebben a pillanatban vége a bûvöletnek: hirtelen magamhoz térek.
Nem hozhattok ilyen helyzetbe!
Kezd elönteni az a bizonyos érzés, amit – legalábbis e tekintetben – oly gazdag tanári élettapasztalataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyos értelemben elhagytam a színteret, és ami most zajlik, az már nem velem történik meg. Az ilyen érzésben nyugalom rejlik, és telve van odaadással. Az a fajta készségesség ez, amivel balvégzete felé indul az ember, mindig föltétlen bizalommal az idõ, a soron következõ részlet és az apró lépések iránt, miközben titkon tudja – s tán nem is bánja –, hogy a vég feltartóztathatatlan. Csupán egyvalamitõl nem kímél meg a maradék éleslátás, amely ilyenkor mintegy ottlétünket helyettesíti: teljes világossággal észleljük, hogy egy bizonyos mechanikai ostobaság részévé váltunk, ami – így hisszük – tökéletesen idegen tõlünk, legsajátabb lényünktõl, s ez mindvégig zavar egy kissé: de egész egyszerûen, akár a rekeszizmunk méltatlan rázkódását egy rossz bohózat láttán, ezt az önjáró gépezetet is képtelenek vagyunk megfékezni.

Ezért aztán, tudjátok mit, legszívesebben most azt mondanám: gyertek be! Igen, hogy gyertek csak be, és vessünk véget egyszer és mindenkorra ennek a szófosásnak, ennek a kényszeres hablatyolásnak, ennek a bõvérû retorikai hajcihõnek, hogy azt ne mondjam, ennek a Weltbesserungswahnnak, és ebben ne akadályozzon meg bennünket még az a kényszeres definiálási szándék sem, mely éppen a szimptomatikusból leolvasható ugyancsak szimptomatikus definiálási szándékban kényszerül a valódi szófosás okát diagnosztizálni, hiszen dehogy is errõl van szó, dehogy is errõl a német pszichiáterek által Weltbesserungswahnnak nevezett kényszerképzetrõl, melynek az a lényege, hogy a beteg azt hiszi, hogy szavakkal meg tudja változtatni másoknak az életét, mert hiszen én nem akarok megváltoztatni semmit, ám ugyanakkor semmit sem akarok jóváhagyni – és most ne süssétek rám automatikusan a cinikus tanár bélyegét, mert akkor én erre csípõbõl tüzelek vissza azzal, hogy tõlem nemhogy a cinikus tanár elfojtott hivatástudata, de még a hivatástudat prófétájának cinizmusa is távol áll –, ne gyerekeskedjetek, csak nem gondoljátok, hogy ezért pofázok, nem!, szó sincs róla, én már nem akarok megváltoztatni itt az égegyadta világon semmit, és ha úgy tûnt volna, hogy igen, hogy akarok, akkor is már csak egyet: az effajta önhergelõ ellenállás hátterében nagyon is, nem hogy meghúzódni szándékozó, de abból egyenesen kitörni készülõ magyarázatok tételes taglalását, akárcsak érintõleges megvitatását szorgalmazó igyekezetem azonnali meghazudtolását, tönkretételét, mit tönkretételét, tönkrezúzását, porrátiprását, alapjaiban lehetetlenné, azaz mûködésképtelenné tevését, semmi mást, csak is ezt az egyet, hogy aztán a szorongáskultúra lespórolhatatlan logikájának prognosztizálható játékszabálya és a vérmérsékletem mazochista illemtana szerint beteljesedhessék végre a törvény, A PILLANAT TÖRÉKENY TÖRVÉNYÉNEK AKARATA!, igen, legszívesebben most tényleg ezt mondanám, gyertek csak be, és szívesen hízelegnék magamnak azzal, hogy nem más törvénynek kiszolgáltatottan kérem én magam is számon rajtatok A PILLANAT TÖRVÉNYÉNEK kiszolgáltatott számonkérést magát, mintsem A PILLANAT TÖRVÉNYÉNEK hasonlóképpen kiszolgáltatottan, a pillanat vak önkényének, a pillanat vak szeszélyének akár, de mert már ez a pillanat is elmúlt, és nem hagyott rám más örökséget, mint a kiszolgáltatottságom tényére való ráébredés eleven tudatát, kihullva hát mintegy az idõbõl, kizuhanva a kérés idõtlen érvényességébe, bajosan is kérhetnék más egyebet, mint amit kalandvágyból megtagadni oly mohón szerettem volna még pár pillanattal elõbb is: hogy tehát ne gyertek be egyáltalán, maradjatok veszteg, fejezzétek be ezt az indokolatlan kilométerfosást, de ha mégsem, hát legalábbis adjatok egyetlen elfogadható indokot, legalább egyetlen vacak-nyomorult indokot, a fenébe is!

Annyira nyilvánvaló ugyanis, mire játszotok, annyira bestiálisan ostoba a pótcselekvésetek elõfeltételezése, hogy még kimondani is irtózom tõle: hogy ugyanis ti a hatalomérvényesítés primitív komédiájába belefeledkezve nem akartok tulajdonképpen mást, mint csupáncsak részt venni a maga laboratóriumi sterilitásában csírátlanított, az interaktivitás bohózatának még a látszatától is megfosztott, a tanári szereplehetõséget a pusztán látványosság hatáselemére redukáló ártatlan egy szem tanórán, a jelenlétetek pecsétjével agyonütött tanórán, méghozzá úgy téve, mintha ottlétetek a megfigyelés tényétõl függetlenül nem is lenne hatással magára a megfigyelt folyamatra, mintha ott sem lennétek ugyebár, mert mást sem szajkóztok évek óta, mint hogy csak nyugodtan tanítsak, “mintha ott sem lennénk”, hogy “csak ne zavartasd magad”, meg hogy “csak ne csinálj ebbõl olyan nagy ügyet”, merthogy ti meg sem fogtok “pisszenni”, és hogy ti különben is majd jól ellesztek a leghátsó padban, “persze, csak ha nincs ellenedre”, én csak “addig is” tanítsak nyugodtan, “különben sem rád vagyunk kíváncsiak” és így tovább, és így tovább, a soron következõ ostoba, tehát alapvetõen aljas hazugságotokról már nem is beszélve, amelyektõl elsõsorban nem is a belem fordul ki igazán, mint valamiféle megemészthetetlen szartól, amit le akartok nyomni a torkomon, hanem amitõl az eszméletem dobja le magáról az ékszíjat, mert itt egy olyan akadályba ütközik, ami szétroncsol mindent. És nehogy most nekem kijátsszátok reflexiótok gyér paklijából azt a szaros kártyalapot, hogy ugyanis már megint túlbeszélem, már megint túlinterpretálom a rettenetes sérelmem, bolhából elefántot csinálok stb., mert a végén még kénytelen leszek leszögezni, hogy ad egy: minden valamirevaló magyartanárban gyárilag ott kell hogy szunnyadjon a potenciális Don Quijote, szikkadt segge alatt Rocinantéjával a menetirányra dõlve, ad kettõ: ráadásul ti tényleg be akartok jönni hozzám órát látogatni, az elõbb mondtátok, ez nem “gonosz varázslat”, de még csak nem is szélmalom: én magán a közlésen akadtam fenn. Úgyhogy, lássátok már be, lehetetlent kértek akkor, amikor azzal bíztattok, hogy csak tanítsak úgy, mintha ott sem lennétek, mert igenis ott fogtok lenni, hol a picsába lennétek máshol, ha egyszer ott vagytok, és akkor én meg hogy a fenébe, de legfõképpen persze miért is akarjam magamat meggyõzni az ellenkezõjérõl, áruljátok már el nekem, hátha van olyan indok, mely érdekeltté tehetne abban, hogy a realitásérzékem meghazudtolásának részvényese legyek, hátha van abban valami általam még csak nem is sejtett pofátlanul nyilvánvaló haszonelv, ha magamat legalább annyira hülyének nézem, mint ti engem. De hát, mivel, sajnos, ki kell benneteket ábrándítanom, ilyen indok nincs, nem létezik, nem is létezett, és ha eddigi gyermeteg türelmemmel abba a hitbe is ringattalak bennetek, hogy volna, akkor most utólag is férfiasan le kell szögeznem: ilyen indok nem lesz soha már, ezért hát most arra kérlek benneteket szépen, hogy vagy válogassátok meg a szavaitokat, mielõtt megfogalmazzátok a követeléseiteket, és ennek az üdvös szelekciónak a demonstrálását illetõen hadd bátorkodjam a saját példámmal elõrukkolni, persze, csak ha nincs ellenetekre, vagy pedig egy olyan kevésbé képtelen követeléssel elõállni, amely a maradék összekuporgatott, féltve õrzött, kincstári tanári méltóság feladása nélkül is valamennyire még méltányolható, azaz szellemileg elviselhetõ következményekkel jár.²

Mielõtt azonban abba az ócska illúzióba ringatnám magam, hogy kitelne tõletek bármiféle elfogadható magyarázat arra vonatkozólag, hogy mi indokolhatja mégiscsak ezt a személyem ellen elkövetni szándékozó különös kegyetlenséggel kitervelt manifeszt orgyilkosságot, erõnek erejével meg kell magamat gyõznöm arról, hogy mindenféle kronológiai, dramaturgiai és stiláris kényszerképzeteknek kiszolgáltatottan jöjjek már elõ végre azzal, amit folyton az aranymetszésre tartogatni elég szánalmas megfontolás, hogy bizony ti nemhogy elõzetesen megindokolni is képtelenek vagytok egy elhatározást, de még soha nem vitt rá benneteket a szentlélek arra se, hogy akkor legalább utólag, és legfeljebb is akárcsak egyetlen árva szóval, de odagyertek hozzám, és elmondjátok, hogy ezt és ezt gondoljátok az óravezetésemrõl, hogy talán ezen és ezen kellene még egy kicsit vagy nagyon is javítani, vagy éppenhogy csak annyit, hogy ilyen és ilyen didaktikai, retorikai, episztemiológiai meg a görcs tudja még milyen anomáliák miatt egyszerûen élvezhetetlen minõséget produkáltam, ezt azonnal hagyjam abba, vagy éppen ezek miatt nagyon is üdítõ színfoltként hatottam a begyöpösödött módszertani kánon palettáján, remek, csak így tovább, don’t give up, Johnny, nem; ti egyszerûen fogtátok magatokat, és minden egyes alkalommal, ahogy vége volt az órának, úgy pucoltatok kifelé a terembõl, úgy slisszoltatok el, de valami olyan félelmetesen rutinos közönnyel, olyan, már-már Marlene Dietrich-i, vagy hogy esztétikailag ekvivalensebb analógiával dobálózzam, olyan Anna Magnanit, még jobb: olyan Judi Denchet is megszégyenítõ törõdött felsõbbségtudattal, melynek láttán, felkorbácsolt szakmai önérzet ide, övön aluli tûrhetetlen pofátlanság oda, én bizony kénytelen voltam azt minden egyes alkalommal a hülyegyerek megvetésére összespórolt legangyalibb mosolyommal honorálni. (Egyébként, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni azoknak a kínos pillanatoknak az emlékét, amikor a friss megalázottság minden erkölcsi tartalékot felperzselõ eleven tudata a kijátszottság tényére való ráébredésnek egy olyan elementáris élményével gazdagította a helytállásra kötelezett éberségemet, hogy a hozzátok való további önmegalázással kecsegtetõ közeledés lehetõsége nemcsak egyszerre tûnt lehetségesnek és lehetetlennek, üdvösnek és kárhoztatottnak, jó és rossz döntésnek egyaránt, de a komplementer sajátosságok folytán már-már épp annyira elviselhetetlennek is, hogy a végsõ döntés kényszerének kitett szellemi kaland tétje hirtelenjében megegyezni látszott az erkölcsi vereséggel konkuráló önbecsülés sanszaival. Mert ugyebár vagy minden szellemi hányingerem dacára odamegyek hozzátok kikunyerálni az óralátogatással kapcsolatos elmaradt élménybeszámolótokat, és akkor szépen, annak rendje és módja szerint belesétálok abba a csapdába, amit a hezitálás délutánjain a mellõzés logikájának pókja szövögetett megtépázott hiúságom árnyai között, vagy pedig azt mondom, hogy nem megyek oda hozzátok, szarok a szátokba, és különben is, basszátok meg a puccos véleményeteket, de akkor viszont kiteszem magam annak a balesetnek, hogy a felháborodás parazsa esetleg lángra lobbantja az öngyulladásra egyébként is különösen hajlamos önérzetem rõzséjét, melyet az ilyen és ehhez hasonló egymásra halmozott megoldhatatlan dilemmák rügyfakadás utáni kényszerû rezignációja szikkasztott halomba. Na és ha lángra lobbantja, mi történik akkor?, kérdezhetitek, miféle baleset, és ugyan miféle lángra lobbantás, ugyan miféle öngyulladás által, ha egyszer nem jössz oda hozzánk, hogy a jól megérdemelt válaszunk kézhez vedd, akkor ez most mit érdekeljen bennünket?, de ne feledjétek, hogy igen ám!, ugyan minden további nélkül feltehettek ilyesfajta kérdéseket, na ja, hiszen tényleg, mi a búbánat közötök is volna a bennem pusztító késztetések szadizmusához, ha csupán annyi nem, hogy abban a tûzben aztán végleg porig égne annak a feltételezésnek a maradék illúziója, amely legfeljebb is csupán a tûrhetõnél tovább tolerált pofátlanság apropóján volt képes eddig is némi humanoid jelleget kölcsönözni a személyetekben megtestesült lidércnyomás áporodottságának. […]) No tehát. Ha képessé válnátok arra, hogy megválogassátok a szavaitokat, mely üdvös szelekció elõfeltételezné, hogy ilyenek tehát lennének, és így válogatni is lenne mibõl, akkor én azt megköszönném nektek. Ebben az esetben ugyanis számos idegi energiát megspórolnék a magam számára, amelyeket aztán majd nyugodtan vissza- csatolhatnék a hiábavaló közösségformáló erõfeszítéseim során a demokratizálódott közöny és az intézményesült semmitmondás eleven áramkörébe, felemészthetném más módon is, lenne mód elpazarolnom tehát, mert viszont így, a végletekig elcsigázva, a pofázással járó neurológiai következményeket egyelõre inkább csak sejtve, mintsem ténylegesen elszenvedve, nem biztos, hogy a kellõ formámat tudnám elõttetek, na és persze az osztály elõtt felmutatni.

Drága kollégáim! Özvegy Rosencrantzné, özvegy Guildensternné! Kérlek, higgyétek el, hogy a friss, olyannyira, hogy szinte még ropogós gyászotok eleven fájdalmában való görcsös osztozhatnékomban sem jelenthet semmi annál nagyobb megerõltetést számomra az egyre újabb lendületekkel megizmosított, hogy azt ne mondjam: megfickósított dinamikájú eszeveszett szankcionálásotokkal szembeni felháborodásom és tiltakozásom artikulálásánál, mintsem ama másik, valószínûleg szintén nem túlreflektált, ám annál szívélyesebben odavetett minapi közlésetek kényszerû kommentálása, és így kényszerû felhánytorgása, mikor is voltatok oly szívesek megkérdezni tõlem, miért állítom azt, hogy félek tõletek. Nos, ha már az ilyen kényes kérdés feszegetésében való jártasságom meg is bénított az azonnali válaszadás kötelezettségében, ami számotokra, nem vitatom, akár úgy is tûnhetett, hogy, mint rendesen, ezúttal sem tudom, mit feleljek, részint épp tõletek féltemben, részint meg azért, mert e félelmet sokkal több körülmény indokolja, semhogy élõszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám, akkor én most ebben a gyanútokban megerõsítve titeket két javaslattal állnék elõ – annál is inkább, hisz pillanatokon belül kicsengetnek –, mert ugyanis, ha most mégiscsak szóban próbálnék meg válaszolni nektek, még ez is túlontúl hiányos lenne, mivel félelmem s mindaz, ami belõle következik, az élõszóban is gátol, ha rólatok van szó.

Nos, nem elbagatellizálva hát a tapintatlanságotokról és a kíméletlen háttérmunkák iránti sztahanovista elkötelezettségetekrõl való meggyõzõdésemet, megkockáztatnám ama feltételezést, hogy is bizonyára már tudomásotokra jutott, hogy ráérõ idõmben irodalommal foglalkozom. No, természetesen nem akarom idétlenül elviccelni a dolgot, arra gondolok csak, hogy nyilván tudtok róla, hogy magyartanár létemre írok – s mielõtt valamifajta antagonizmus sanda gyanúja árnyékot vethetne õszinte vallomásom ártatlanságára, gyorsan sietve leszögezem, hogy ezen abszolút magántermészetû hobbim magyarázatától tartózkodni fogok, mert ez szerény, mondhatni mellõzhetõ adalék csupán a magyarországi tanári léthez, ehhez a meghurcoló és megcsúfoló, kirekesztéseken, privilégiumokon, elõ- és utószereteteteken, bizalmasan hivatalos és bizalmasan üzleties listarendszereken alapuló, a minõséget mindig gyanúba keverõ, az erõszakos dilettantizmus mint zsenialitás elõtt mindig kenetesen hódoló, és mindenekelõtt szégyenletes és megszégyenítõ tanári léthez, melynek hol rémült, hol meghökkent, hol közömbös, de mindig csak külsõ szemlélõje voltam és vagyok, amennyiben egyáltalán vagyok és lennem kell, ó, de hisz már meg is magyaráztam, óh jaj, az antagonizmus fellegeinek lomha dunnái hogy megsápasztották titkom ragyogást, miért is ne folytathatnám hát tovább; írok, igen, rendszertelenül és folyamatosan, kétségbeesésemben és hedonizmusból, elsõsorban is, na most borul ki a bili: kéjért, félelembõl, szabadságért és szabadságból, írok, mert az írás feltöri a halottak kriptáit, és az egeket, melyek mögött ott rejtõznek a jövendölõ angyalok, ahogy azt a drága Sylvia Plath jegyezte fel a naplójába egy viszonylag még tûrhetõ napján, vagy, ahogy Charles Bukowski mondja egy versében, mert: “Semmi nem / menthet meg / csak az / írás. / Ez tartja helyén / a plafont, / sakkban a hordákat, / hogy be ne kerítsenek” (Gyukics Gábor fordítása, a Plath pedig Lázár Júliáé, köszönet érte), vagy, ha még kértek egy kis ráadást – bár ez a “sakkban a hordákat” metafora szerintem most mindent visz –, akkor mert, ahogy egy általatok bizonyára nem ismert és ettõl a kedves feltételezéstõl, ha lehet, számomra csak még kedvesebb szeretett szerzõm, Tandori Dezsõ oly szépen írja az Akármely évszakban (kedvenc Tandorim): “Mint a gyorsan lefõzhetõ / kávéõrlet, tartalékolható lesz / a mû, jövendõ szomorúság / idején akár idõszerû is / lesz:” például jöttök most ti ezzel a félek-e tõletek dumával, meg ezzel a legújabb óralátogatás-õrülettel, és már nem marad idõm, hogy legalább a magam számára kielégítõ mód válaszra méltassalak benneteket, hogy meggyõzzelek titeket arról, mennyire jó is lenne – basszus, tényleg! –, ha nem jönnétek be hozzám órát látogatni, azon egyszerû okból kifolyólag, és most kapaszkodjatok meg, elõjövõk a farbával, mert – hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhetem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétõl szégyenkezõ s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még tanítani ebben a szép középiskolában.

Be kell látnom: ha nem is tettem meg mindent annak érdekében, hogy erõfeszítéseimet siker koronázza, azt azért legalábbis szeretném magammal elhitetni, hogy viszont igenis elégséges érvvel szolgáltam arra nézvést, hogy beláthassátok végre magatok is: én bizony egy beteg ember vagyok. Hogy én, kérném szépen, egy rosszindulatú ember vagyok. Én nem felejtek ám el semmit. Engem ugyanis más se éltet, mint a kicsinyes bosszú. Hogy én akár hosszú évek múltán is képes vagyok felhánytorgatni nevesincs piszlicsáré semmiségeket, csakhogy kedvem leljem átkaim fúgájában. Mert én egy ilyen szar ember vagyok. Mindig is az voltam egyébként. Nem véletlen, ha magamat nagyon is jól ismerve úgy tippelek, hogy annak valami irtózatos következménye lesz, ha nekem most nem sikerül benneteket feltartóztatnom. Azt, hogy pontosan miféle következménye, hogy most akkor a kortárs magyar szépprózáéra vagy a magyar közoktatásra, esetleg mindkettõre vonatkozóan, vagy egyikre sem, csak az én terméketlen bágyadtságomra-e, ezt természetesen most még nem tudom, és nem is akarom tudni, egyszerûen nem gondolok bele, mert ebbe egyszerûen jobb nem belegondolni. És bárha most felrémlik is elõttem, hogy ugyan kétségtelenül megadatott nekem az életben leírnom néhány sort, metaforice: ha a lelkesedés apályával ugyan kimerészkedhettem is a prózaírás nyílt vizére, azért a megfutamodás dagálya mindig biztonsággal visszasodort a kalibertelen hétköznapok partjára, nyugi, nem vesztettem el a fejemet, éppen ezért, mert tehát belátom az esélyeimet, hogy úgy nagyjából ezen a szûk terepen, ilyesféle csökött ambíciókkal úgy nagyjából miféle lehetõségeim is lennének akár tanárként, akár, nevezzük néven a gyereket: íróként érvényesülnöm, úgy döntöttem, hogy tehát ugyanis én most fogom itt ezt a töredékes prózát, ezeket az úgy-ahogy megírt féltve õrzött feljegyzéseimet, és így ahogy most van, ilyen rendezetlenül és gazdátlanul, ilyen fésületlen és szanaszét, fogom, nesze, átadom nektek, bíbelõdjetek vele mostantól ti! Olvassátok el! Felõlem akár le is posztmodernezhetitek, ha a ti tizenkilencedik századra kalibrált agyatok egy ilyen huszadik század végén is már jócskán lejár(atot)t szavatosságú szitokszavával szeretne valami érdemi megállapítást tenni az én ravaszul elõretekintõ, önmagát a huszonegyedik századi kondíciókra vastagon felvértezõ prózámról, és ezzel nem becsmérelni akarlak benneteket, egyfelõl ugyanis nekem semmi bajom sincs a tizenkilencedik századdal, sõt, sõt, sõt, másfelõl meg hát, lássuk be, tanárok vagytok, mit érdekelne benneteket a kortárs szépirodalom maga, igazatok is van, nem mondom, hogy érdekeljen is, csak azt kérem, és soha józanabbul: hogy olvassátok el. Egyfelõl ugyanis abban reménykedem, hátha kiderül majd belõle, ugyan miért is káromkodtam, és ha, na adj isten, de tényleg kiderülne, akkor beláthatnátok végre azt is, hogy talán tényleg nem olyan lefutott kör ez az én kérésem, hogy talán tényleg okosabb lenne nem bejönni hozzám órát látogatni, másfelõl pedig, ha nem, ha ez az ötletem is ugyanúgy megbukik, mint minden más, valamirevaló, azaz hûvös ésszel kiagyalt ötletem, mely a nyers esztelenséggel konkurálni nem képes, és így nem képes befolyással sem lenni a döntésetekre, nos, akkor ezzel a felajánlásommal én legalábbis még mindig – lehet röhögni – hû maradtam önmagamhoz: “Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan / Tett néha jól segít, midõn derék / Tervünk hanyatlik.” (Na, és ez vajon kinek a fordítása!) Azért.

Másrészt pedig, most, hogy a dicstelen végjátékba értünk, most, hogy érveim habjaiból fanfárok nélkül, megtépázva ugyan, de mégiscsak kikecmeregtem valahogyan, azt javaslom nektek, hogy egyezzünk ki egy kétségtelenül hatékonyabb és kétségkívül célravezetõbb módon is. Egyezzünk ki! Nem tudtam ugyanis nem észrevenni, hogy mialatt én megállás nélkül jártattam a számat, ti most sem ám rám figyeltetek, hanem egyfolytában a kalapomat bámultátok, és ezt annál pofátlanabbul tettétek, minél inkább próbáltam lecsalogatni a tekinteteteket onnét föntrõl a kissé lejjebb levõre, és bár a szám és a kalapom közötti távolság becslésének képességét továbbra sem vitatom el magamtól, azért az jó lett volna, a francot, épp így a jó!, hogy most aztán végre nagyon is elárultátok, mi az, ami annyira irritáló bennem, azaz hogy rajtam, hogy mi is az, ami mint valami mágnes vonzza a figyelmet magához, hogy mi az, ami oly delejezõ, hogy folyton bámulnátok, mert hát akkor hirtelen az egész értelmet nyer, ha tényleg a kalapom az, a kalapmániám, a kalapkomplexusom, nyugodtan egyértelmûsíthetjük, hogy a kalapviselésben manifesztálódó, a permanens kalaphordásban kulminálódó protéziskomplexusom, mert arról van szó csakugyan, protéziskomplexusról, hiszen nem egyszerûen hordom, hanem valósággal hozzám is nõt az, ami nélkül nem tudok, de talán már képtelen is lennék gondolkodni, hisz mióta az eszemet tudom, azaz mióta a kalapomat hordom, nem is próbáltam ki, hogy vajon képes lennék-e gondolkodni nélküle, de tehetünk egy próbát, ha megígéritek, hogy akkor cserébe viszont nem jöttök be hozzám órát látogatni. Ám most rögtön kérlek is benneteket, hogy ugyanakkor ebben az ajánlatban ne lássatok semmiféle megfutamodást a részemrõl, semmifajta könnyítést, még azzal az õszinte vallomással együtt se, hogy bizony nagyon is elegem van már a tökfödõmbõl, mert állandóan zsírosodik, klimatikus viszonyoktól függetlenül hol tágul, hol aszalódik, néha én magam szabadulnék meg tõle a legszívesebben, igen, levetném és eltipornám, elhajítanám és megrugdalnám, búcsú, harag és szánakozás nélkül, Ágyõ! – ilyen hálátlanul szabadulnék hát tõle, de nem teszem, hisz mégiscsak a kalapomnak köszönhetem végsõ soron, hogy valaminõ megoldáshoz jutottam, amelynél jelenleg jobbat, célratörõbbet és célra- vezetõbbet, sem kifundálni, sem kifundálni akarni nem fogok, és igazán ne nehezteljetek rám emiatt, de már nem is vagyok hajlandó. Amondó volnék tehát, hogy kössünk egy ilyen képtelen alkut, mert engem is végig zavart ám valami, amirõl legalább úgy kussoltam, mint ti a kalapomról, és amirõl ugyanúgy képtelen voltam nem tudomást venni, mint ti amarról, szóval, ami mármost ezt a kötelet illeti, itt ni, a nyakamban, annyi gyötrelmes év után végre megnevezve az átkozottat, ezt a rohadt kötelet, melynek viselését?, hahaha, hordását?, bruhaha, melynek, ne részletezzük tovább micsodáját is, ha már úgysem lehet nélkülözni, legalább ne legyek köteles – na tessék, már megint: köteles – mutogatni, és legfõképpen is: ne a tanítványaim elõtt. Ha ugyanis óralátogatás címén befáradni méltóztattok egy tanterembe, akkor a megfigyelõk hivatalos minõségében, teszem azt, gyakran áll módotokban és kötelességetekben pillantásotokat a tanárra emelhetni, és minthogy pillantásotokat mondjuk éppen rám emelitek, na ne mondjátok már, hogy nem látjátok, hogy bizony megfeszül az a kötél, de hisz miért is ne feszülne, ha egyszer a ti kezetekben van az a kurva gyeplõ! Na ne etessetek már ezzel a képtelen dumával! Na nehogy már beszopjam ezt a vaksi naivitást! Na nehogy ám már elhiggyem, hogy ti ezt nem látjátok épp olyan jól, ahogy mindenki más látja! Nem, csókos özvegyek, ezt már nem! Ez a kötél amúgy is állandóan itt fityeg a nyakamban, létkellék, miért ne fityegne, hadd fityegjen csak, ám néha, ha mondjuk bejöttök hozzám órát látogatni, és leültök velem szemben a hátsó padok valamelyikébe, jó messze, akkor meg befeszül. Nem jöttök, nem feszül. Ilyen egyszerû. A frontális osztálymunka szakkifejezés analógiájára, ha gyorsan még megengeditek, hogy megalkossam a frontális óralátogatás terminus technikusát, akkor hozzáteszem, hogy ennek bizony éppen az a legfõbb jellemzõje, hogy megfeszül a rohadék, de úgy ám, hogy nem lehet róla levenni, értitek, egyszerûen nem lehet róla levakarni a tekintetet. Nem bányássza le róla senki. Azt mondom: hadd omoljanak hát hiú homlokomra õszülõ fürtjeim – hölgyeim: én leveszem a rettenetes kalapom, ha megígéritek, hogy nem jöttök be hozzám órát látogatni, ez az utolsó ajánlatom. A feljegyzéseimet meg hagyjátok a fenébe, most már nehogy belekezdjetek egy újabb hermeneutikai körbe, isten õrizz, a végén még léket kapna a csipátok. Ha rábólintotok, akkor leveszem, akkor ez a megoldás, és akkor én amondó is volnék, hogy gyorsan ejtsük is meg, mert mindjárt becsengetnek, elpofáztam a két lyukasórám, de ezen már ne múljon. Akkor én most leveszem, jó?
Akkor biztosra megígéritek?
Akkor leveszem, jól van, ha ez így nektek elfogadható ajánlat, akkor köszönöm, és akkor elnézést, hogy feltartottalak benneteket, de ezt tényleg meg kellett valahogy oldanom, és akkor most így lett vége a drámának.
Akkor keservesen ugyan, de elintézõdött ez is, és akkor én ezt most leveszem.
Brumma, brumma, brummadza.

FÜGGÖNY