…Ha március, akkor Petõfi – ha Petõfi, akkor március. Tudjuk, százötven év történelme alatt megtanultuk: egyrészt azt, amit mindenki mindig is hirdetett elvileg, azaz hogy Petõfi és március 15 mindenkié, azaz az egész nemzeté; másrészt pedig azt, hogy mindez gyakorlatilag csupán annyit jelentett és jelent, a történelem groteszkül gyakori tanúbizonysága szerint, hogy Petõfit és március 15-ét minden mozgalom, minden irányzat és minden szónok mindig is oly színben tüntette fel, mintha csak azoké lenne kizárólagosan, akik az adott alkalommal éppen kinyitották a szájukat… Szinte beláthatatlan, mi mindennek volt már százötven év alatt képviselõje és szimbóluma Petõfi, s hányféle árnyalattal próbálták különbözõ mozgalmak és irányzatok ugyanazt a szerepet és verstermést a maguk képére formálni! – s rezignáltan mondhatjuk: e folyamatnak a magyar történelemben aligha is lesz valaha vége. Hisz Petõfi oly sajátos pozíciót foglal el a magyar irodalmi köztudatban, oly különleges a róla való tudás és vélekedés terjedelme és súlya a magyar nyilvános beszédben, hogy az szinte világrekordszerûen példátlan. Bizonnyal igaza volt vagy lett a hajdani derék poétának (Tóth Kálmán, 1853), aki több mint száz évvel ezelõtt lelkesedésében így kiáltott fel Petõfi ügyében, nyilván avégett, hogy egyszerre hangsúlyozhassa a költõ-elõd egyetemes jelentõségét, valamint saját, természetesen kisajátító interpretációjának aktuális kizárólagosságát:

“…És még holmi piszkos istentelen ajkak
Másokkal mondanak egyformának téged!
Szelíd fiú vagyok, – de hogyha ezt hallom,
Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg.”

Nagyon szegényes jelenlegi válogatásunk hadd szemléltesse néhány kiemelkedõ, kirívó példán át e kisajátítás és kisajátíthatóság szélsõségeit – tanuljunk e megnyilatkozásokból: lám, hányféle módon, s hányféle célra lehet egy közkinccsé és közhellyé változott költõiségét felhasználni, a giccses érzelmesség hamis pátoszától a nyílt politikai manipuláció groteszk gesztusaiig terjedõen…
M. I.

PÓSA LAJOS

Márcziusi szél lengedez…

Márcziusí szél lengedez,
Rengeti az ágat,
Felcsókolja álmukból az
Alvó rózsafákat;
Végig suhan hegyen-völgyön,
Tavasz jár nyomába,
Bokor alól kinevet az
Erdõk ibolyája.

Márcziusi szél lengedez
Enyhe napsugárban,
Homlokomat legyintgeti,
Simogatja lágyan.
Végig suhan a szivemen,
Dal kél a nyomába,
A te dalod, te szabadság
Dalos pacsirtája!

Szállj el, szellõ, napsugárban
Petõfi sírjára!
Vidd el szívünk dobogását,
Hadd borúljon rája!
Csókolgasd meg minden rögét
Rózsanyitó dallal,
Borítsd be a költõ sírját
Virágos tavaszszal!

1899

 * * *

BÉLA DIÁK (=DINGHA BÉLA)

Petőfi hónapja

…Amikor rügyet bont a leveletlen ág s a márciusi napsugár kicsalja a földbõl az illatos, kékszemû ibolyát, az emberek lelkét is valami csodálatos érzés tölti meg. A szabadságnak a szeretete! A szabadság után való vágyakozással telik meg a levegõ; ezerek ajkán zeng a szabadság dala, s kikél jeltelen sirjából a szabadságnak lángszavú dalosa: Petõfi!
A szava cseng, a szíve lángol! Hatvanegy esztendõ óta mindig. Ez az õ hónapja! A virágot hozó, a sugarat ontó, a lenyûgözött természetet felszabadító, szép Március!

Hogy miért éppen Március? Mert akkor teremtette a magyar föld legszebbik virágát: a szabadság rózsáját! Hatvanegy esztendeje éppen. És ez a gyönyörûséges virág Petõfi keze nyomán fakadt. Hallottátok-e, kik voltak a márciusi ifjak? Hogyne hallottátok volna, hiszen nevöket tündökletes betûkkel írták bele a magyar nemzet történetébe. 1848 március tizenötödikén az õ szívök dobbanásától lett szabaddá a nemzet. És tudjátok-e, ki volt a vezérök? Petõfi.

Zengett, zúgott a Talpra, magyar! és zúgásától felébredt a magyar nép. Petõfi fönséges lelke felcsókolta mélységes álmából a magyart!…

Március tizenötödikén vette kezdetét az a mesébe való korszak, amelyet a történelem szabadságharc néven ismer, s amelynek forgatagában világra szóló hírt, babért aratott a magyar honvéd!

Ezért Petõfi hónapja a sugaras Március. Ilyenkor újra meg újra megelevenedik elõttünk a legnagyobb magyar költõ. Az õ nemzeti dalával tele van a szívünk, álmodunk a szabadságharc daliáiról, borostyános hõseirõl, s ha néha-néha talán a csüggedés erõt vesz is rajtunk, a márciusi napsugár eloszlatja a borús fellegeket hazánk egérõl.

Ilyenkor érezzük Petõfi hatalmas lelkének suhanását, s ez megerõsít bennünket a szabadság szeretetében, acélos szárnyat ad lankadó reménységünknek is!

Az Én Újságom, 1909. 11. 171–172. l.

***

KOZMA ANDOR

Petõfi szobránál

Az égen szürke, télies ború –
Petõfi szobrán mennyi koszorú:
Ünnep van. Ím, ez oltáron mutatja
Hívõk babér- és virág-áldozatja.

Szemembe tûnik a legjobb helyen
E koszorú, szalagja vér-selyem.
Petõfinek ezt a munkások adják,
Kik érted küzdnek, szent Világszabadság!
Meghatva nézem épp e koszorút.
Kicsinyes gáncs itt eszembe se jut.
Fehér és zöld szín hol van? – ezt se kérdem.
Fájó hiány, hanem a munka – érdem.

“Munkás” – mindenki az, ha dolgozik.
És méltóul csak munkás áldoz itt.
Hazafiság! Szabadság! – Mind hazugság,
Ha nem a munkánk vívja ki a jussát.
Akármi sorsban jó munkás ha vagy:
Hazádért küzdesz. Csak a munka nagy!
S ki e hazában dolgát jól csinálja:
Mind a világszabadság katonája.

Hazánk szabadságharca egyre foly.
Honvédeink: a munkás hangyaboly,
Mely vér helyett ma ontván verejtékit,
Dicsõbb jövõt sürögve alkot, épít.
El az oltártól, henye szavalók!
Ide valódi munkások valók.
Põröly vagy ész a szerszám – nem különbség.
A dolgozók e szobrot mind köszöntsék!

Ünnepre, munkás!… E szobor alatt
Ragadjon égig egy szent gondolat:
A Munka minden!… Az nemzeti nagyság,
Magyar dicsõség és – világszabadság.

1909

 * * *

BENJÁMIN LÁSZLÓ

Halhatatlan szabadság

A szász polgárok kimentek temetni
és fosztogatni a halottakat.
– Dögölj meg! – mondták s élve eltemették,
Petõfi Sándort Segesvár alatt.
Két héttel késõbb a császári kormány
épígy rabolt és épígy temetett:
A birodalom sírgödrébe dobta
a szabadságot és a nemzetet.

A költõt és a népet eltemették?
Szörnyû kísérlet és reménytelen,
bár fosztogatás volt és temetés volt
száz évig a magyar történelem.
De él Petõfi, nem halt meg a nemzet!
Él a szabadság! A cár s Görgey,
Deák és TIsza, Horthy és a császár
hiába ástak mély gödröt neki.

Nem haltak meg, de felnõttek a népek
és meghallották Petõfi hirét;
leomló trónok zajában tanulták
a zsarnokok, hogy mily szörnyû a nép!
Megunta a haszontalan könyörgést,
fegyvert ragadva, úgy szerzett jogot, –
gyõzött a nép! És hol a cár, a császár,
a kelet-európai zsarnokok?

Félmilliárd lerázta már a tõke
uralmát, épített szabad hazát;
terjed a tûz a szivben és a földön,
harci zászlóit bontja a világ.
A végsõ küzdelem kürtjei szólnak
a városokban, a gyarmatokon,
eljött dicsõ korszakod, népszabadság,
gyõzelmes proletárforradalom!

Európában és a tengeren túl
mozdul a nép, a föld alá nyomott.
Megreng a föld a nép nagy erejétõl,
lerázza hátáról a zsarnokot!
Hol ágyú dörög, kürt szól, vörös zászló
lobog s vágtatnak fújó paripák,
ott áll Petõfi s zengi messzehangzón
a halhatatlan szabadság dalát!

1952

 * * *

 

A szovjet íróküldöttség látogatása a Szabad Nép szerkesztõségében

…Ezután a mai magyar irodalom problémáira terelõdik a szó.

– Érezni lehet – mondotta Scsipacsov elvtárs, – hogy vannak magyar írók, akik – a formalista irányzatok rájuk nehezedõ terhe ellenére – öntudatosan igyekeznek eljutni a szocialista realizmushoz; a népi témákhoz, a munka témáihoz. Az elkövetkezõ évek bizonyára fordulatot hoznak ezen a téren. Fokozott mértékben jelentkeznek majd az új írókáderek, akikre különösen sok figyelmet kell majd szentelni. Ezek a fiatal írók és költõk most új körülmények, megváltozott társadalmi és politikai viszonyok között kezdenek munkához, ezért gyorsabban fognak haladni, és nem kétséges, hogy számos régi költõt és írót megelõznek. Segíteni, támogatni kell ezeket a fiatalokat, de természetesen nem volna helyes elfeledkezni a régi írókról. Úgy érezzük, hogy az a nép, amely Petõfit adta a világnak, meg fogja teremteni a maga új, forradalmi és demokratikus, szocialista irodalmát. Azt hiszem, hogy sok író rövidesen maga mögött hagyja a formalisták egész hatását és befolyását. Olyan irodalom lesz Magyarországon, amely a nép érdekeit szolgálja. Egynéhány író természetesen majd lemarad az útszélen. Ez a fejlõdés dialektikája. Így van ez az életben és a mûvészetben egyaránt.

/…/

Malisko elvtárs õszinte elismeréssel beszélt a magyar klasszikus irodalom demokratikus hagyományairól, amelyek mélyen gyökereznek a népben. Petõfi példája azt mutatja, hogy a magyar nép még sok nagy értéket fog alkotni. De Petõfi példája még valamit megmutat: annak a nézetnek a hamis voltát, amely szerint “hosszú távlat” kell az irodalmi és mûvészi alkotáshoz.

– A magyar írók egy része – folytatta Malisko elvtárs – arra hivatkozik most, hogy kevés idõ telt el a felszabadulás óta, hogy négy év alatt nem tudtak eleget tenni a nép számára. Nos, Petõfi Sándor négy év alatt világjelentõségû mûveket alkotott! Az idõ hiányával tehát nem lehet a mûvek hiányát magyarázni.

Szabad Nép 1949. aug.7.

* * *

 

“Amit Petõfi elkezdett – ma a sztahanovisták folytatják!”

Tyihonov elvtárs búcsúnyilatkozata
a magyar irodalomról

– Ittlétem alatt – folytatja – hol esett az esõ, hol sütött a nap, néha havazott is. Én azonban úgy érzem, a mai Magyarországon igazi tavasz van. Úgy ahogy tavasszal zöldül a fû, élednek a zsenge hajtások, pattannak a rügyek, úgy jelentkezik az új élet országukban, mindenütt. Akármilyen ré<->tegéveI beszéltem a dolgozóknak, ezt láttam: a zsen<->dülõ új életet, az építõ munka nagy lendületét.

Elmondotta Tyihonov elvtárs, hogy a Petõfi Múzeumban járva meghatottan forgatta Petõfi kis jegyzõkönyvecskéjét, melybe jártában-keltében költeményeit följegyezte. De ugyanilyen meghatottsággal vette kézbe a csepeli gyárban a sztahanovisták tervkönyvecskéit is. Arra gondolt, Petõfi harc közben írta kis füzetbe verseit. A sztahanovisták is harcuk adatait, teljesítményüket róják a tervkönyvecskébe. Amit Petõfi kezdett, akart, az új haza építését, a sztahanovisták folytatják ma.

Tyihonov elvtárs ezután arról beszélt, hogy nemcsak az ország külseje alakul, hanem belsõ világa is. A magyar dolgozók öntudatosak, ragaszkodó szeretettel viseltetnek a Szovjetunió iránt.

A lelkesedésbõl, amellyel õt fogadták, a Szovjetunió iránti odaadó szeretetet és hálát érezte ki.

Szabad Nép, 1950. márc. 1.

* * *

KUCZKA PÉTER

Petõfi

Nem messze onnan, ahol a kis Túr
a Tiszába siet,
a parasztokat egy csoportba gyûjti
a termelõszövetkezet.
Vonattal el nem érhetõ falu
terûl el a síkon,
oda küldött el könyvekrõl beszélni
az olvasómozgalom.
Csatakos és szürke volt a vidék,
a szemem körbejárt,
csontos karjukat nyújtogatták
az ég felé a fák.
Rád gondoltam akkor, Költõ, Barátom,
ki meghaltál száz évvel ezelõtt,
erre jártál széllelbélelt kabátban
a felhõk és szegény földek között.
Lelkedben forradalom s szerelem
s egy láng: a szeretet és gyûlölet,
hogy pusztuljanak már a zsarnokok
s legyen szabadság a világ felett.
A szívem akkor iszonyú nehéz lett,
mellemen ragadott az indulat,
hogy nem élsz már, bár élnél én helyettem,
járnád a városokat, falvakat.
Aztán egy teremben asztalhoz álltam,
Körülnéztem s kezdtem beszédemet.
Nem élsz? Dehogynem! Ötszáz okos arcból
Csillogott felém a tekinteted.

1950