Apa szombat kora délutánra beszélte meg a fuvart Bieszke úrral. De Bieszke úr lemondta. Váratlanul közbejött egy keresztelõ, valahol Kartuzy környékén, ahova el kellett utaznia családostul. Ezért áttették hétfõre a költözködést, és az emeleti szobában, ahol kezdettõl fogva laktunk, szörnyû dolgok történtek. Anya folyton újracsomagolta a dobozokat meg a bõröndöket, és dühös volt, hogy ez még két napig így megy. Apa dühös volt, hogy anya dühös. Dühösek voltak egymásra, és egyúttal rám is. Igyekeztem kitérni az útjukból, és az idõ nagy részét a kertben töltöttem. Nem emlékszem már, hogy szomorkodtam-e miatta. Azt hiszem, nem. Vacsoráig gyakorlatilag azt csinálhattam, amit akartam. Csak két dolgot nem volt szabad, kimenni a kertkapun a parkba és a teraszon játszani, ahonnan az üvegajtón át be lehetett látni a Nagyszobába. A parkot jól ismertem. A legnagyobb attrakciót az elvadult ágyások, a benõtt tó és a vízesés jelentette, ahonnan már évek óta nem hullott alá egyetlen csepp víz sem, meg a kõoszlop, amelyen valamikor régen egy király vagy herceg mellszobra állhatott. A csalánok sûrûjében mindenféle tárgy hányódott. Egy lyukas, rozsdaette fürdõkád, egy kurbli, egy törött fotel, amelynek rongyos kárpitozása alól kilátszottak a rugók. Más lomok is hevertek ott, amelyeknek eredeti rendeltetése nem volt világos vagy feledésbe merült. Most valahogy nem vonzott a park. Talán, mert már jól ismertem? De más volt a helyzet a terasszal és a Nagyszobával. Ott sokkal megfoghatatlanabb és titokzatosabb dolgok történtek, amelyekrõl apának és Skiski úrnak, az emeleti szomszédunknak sem volt mindig tudomása.

A Nagyszobában a ház egykori tulajdonosa, Greta Hoffmann lakott. Skiski úr szemmel láthatóan nem kedvelte ezt a titulust, mert “háztulajdonos” helyett mindig “õnagyságát” mondott, és rosszmájúan kuncogott közben. Apám egyszerûen Hoffmann-néként emlegette, anyám viszont kitartott a nem túl barátságos “német szipirtyó” mellett. Nagyon ritkán láttam, lehetõleg elkerült minket, és mi is kerültük õt.

– Nem szabad odamenned – figyelmeztetett anyám –, nem ért lengyelül.

– Igen, igen – tette hozzá apám –, nem szabad zavarni.

Ritkán láthattam Greta Hoffmannt, de mindennap hallottam õt. Majdnem minden délután a zongorához ült, és két-három órán át zene töltötte be a házat.

– Õnagysága klimpírozik – legyintett Skiski úr.

– Megint ez a német zene – sóhajtozott anyám.

– Csak zongorázik – mondta apa vállat vonva. – Mi rossz van ebben?

Én szerettem a zenéjét. Szerettem, különösen elalvás elõtt, mikor apám eloltotta a lámpát, és a szoba homályba merült. A zongora hangjai szétáradtak a levegõben, és szinte éreztem bársonyos simogatásukat. Amikor Hoffmann-né abbahagyta a zongorázást, elszomorodtam, mintha valami hiányzott volna.

Nem, egyáltalán nem akartam megismerni Greta Hoffmannt. Ugyan mirõl beszélgettünk volna? Csak szerettem volna megtudni, mi van odabent. Szerettem volna bejutni a Nagyszobába, és nézni, ahogy játszik.

Nagyon lassan kerültem meg a házat. Elõször a fagyönggyel benõtt juharfa mellett osontam el, aztán a bedeszkázott udvari ablakok alatt mentem el, míg végül a teraszra jutottam, a nagy üvegajtó elé. Elõfordult, hogy Greta asszony megállt a nyitott ajtóban, vagy leült egy sámlira, és a kertet nézte. Ahogy a szelíd napsütésben a kõkerítést, a vadszõlõ leveleit vagy a lila akác virágait figyelte, apró õsz feje riadt madáréra emlékeztetett. De ilyesmi csak nyáron fordult elõ. Most csukva volt az ajtó, sárga levelek zörögtek a terasz sakktáblaszerû kõkockáin, a lábam alatt.

Homlokomat az üveghez nyomtam. A Nagyszobában félhomály volt, nem sok mindent láttam. Csak az ajtó közelében álló, különféle tárgyakkal telerakott asztal rajzolódott ki valamennyire. Mikor a szemem hozzászokott a szürkülethez, igyekeztem áttekinteni a holmik sokaságát, és lassan sikerült is kivennem az egyes tárgyak körvonalait. Ezüst és bronz gyertyatartókat fedeztem fel, vastag könyveket és kottahalmokat, szanaszét heverõ cédulákat, díszdobozokat és porcelánfigurákat, üvegedényeket, szövetdarabokat, cérnaspulnikat, fajanszcserepeket, egy pár kesztyût, játék gereblyét, nõi kalapokat, csészéket csészealjjal és anélkül, lakk és bronz papírnehezékeket, egy férfi miniatûr mellszobrát, ezüst cukortartót, néhány bekeretezett fényképet, végül egy vekkerórát, hatalmas csengõvel és letört mutatóval. Minden tárgy elmosódott és szétfolyó volt, mint az életlen fotókon. Mindenesetre könyvbõl és kottából volt a legtöbb: úgy néztek ki az asztalon feltornyozva, mint egy lerombolt város, szûk utcákkal és keskeny átjárókkal.

Miután kielégítettem elsõ kíváncsiságomat, arra vártam, hogy Hoffmann-né megjelenjen, a zongorához üljön, és játszani kezdjen. Ha nem volt a Nagyszobában, akkor biztosan a konyhában csinált valamit. A konyhaablakok magasan voltak, ráadásul be is ragasztották õket csomagoló- papírral. Igen, a konyhába még a felnõttek közül sem nézhetett be senki. Míg a Nagy- szobában ritkán, csak kivételes esetekben, de mégis megfordultak olykor, a konyhába nem tették be a lábukat soha. A többi helyiség szóba sem jöhetett. Le volt zárva két szoba, a háló és a fürdõszoba, ugyanúgy, mint az emeleten, és rajta volt a hivatal pecsétje. Mióta az eszemet tudom, egyiket sem nyitották ki, és félõ volt, hogy leszakad a födém. Greta Hoffmann minden bizonnyal a konyhában ül. Ha az üvegezett teraszajtó nem belülrõl záródik, benyithatnék, és besurranhatnék a résen át a Nagyszobába. Mindent alaposan végignéznék, majd észrevétlenül távozhatnék. De ha rajtakapna? Biztosan tolvajnak gondolna. Éppen azon törtem a fejem, hogy Hoffmann-né panaszra menne-e az apámhoz, és azon gondolkodtam, hogyan mondják németül, hogy “tolvaj”, mikor felgyulladt a lámpa a Nagyszobában, és kibontakozott a félhomályból a hatalmas ágy, a szekrény és a zongora alakja. Megláttam Greta Hoffmann apró, kissé görnyedt alakját. Nem ült rögtön a zongorához, ahogy vártam. Letett egy pohár teát a kerek asztalra, és egy öblös fotelba ereszkedett. A következõ percben kellemetlen borzongás futott végig rajtam. A Nagyszobában valami különös történt. Valami, amit nem értettem. És nem a német nyelv miatt.

Hoffmann-né nyilvánvalóan beszélgetett valakivel, miközben a teáját kortyolgatta. Hiszen nem monológot mondott. Kérdéseket tett fel, megjegyzéseket fûzött a válaszokhoz, a fejét csóválta, még hadonászott is, talán veszekedett valakivel, mert néhányszor úgy hallottam, mintha felemelné a hangját. De kivel beszélgetett? A Nagyszobában nem volt senki rajta kívül. Normális ember nem beszélget a levegõvel – gondoltam. Bolond lenne? Igen, ez nem volt lehetetlen, de nem is volt teljesen biztos. Találkoztam egyszer egy bolonddal a Vörös Hadsereg útján: az leköpdöste a járó- kelõket, fenyegetõzött, szakadt volt és piszkos, nyál csorgott a szájából. Hoffmann-né viszont világos blúzban volt, amit borostyán melltûvel fogott össze a nyakánál, fekete szoknyában, és félhosszú õsz haján látszott, hogy fodrászkéz rakta rendbe, noha az asszony az oliwai piacon és a ciszterek templomán kívül máshová nem járt a városban. Így hát mikor a fülemet az üvegajtóra tapasztottam, és próbáltam elcsípni az egyes szavakat, újabb kétségeim támadtak: hátha mégis beszélget valakivel, akit lát, de akit én nem láthatok. Annál is inkább, mert egyre élénkebb lett a beszélgetés. Hoffmann-né hevesen gesztikulált, buzgón magyarázott valamit, és úgy tett, mintha a másik ezt nem érthetné meg. Vagy csak tettette? De ki elõtt és miért? Nem tudtam, mit gondoljak errõl. De ennek az idõs asszonynak a látványa, aki hosszú mondatokban beszélt egy számomra ismeretlen nyelven, a fotelben ülve folytatott párbeszédet valakivel, akit csak õ látott, olyan rendkívüli volt, hogy moccanni sem bírtam, nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszerre csend lett. Greta asszony anélkül, hogy eloltotta volna a villanyt, kiment a pohárral a konyhába, aztán gyorsan visszatért, és leült a zongorához. Nem tudom, hogy vehetett észre. Kint alkonyodott, a csillárnak pedig erõs fénye volt. Egyszer csak felpattant a zongoraszékrõl, az üvegajtóhoz sietett, és hirtelen kitárta.

– Hát te mit csinálsz itten? – kérdezte.

– Hogy én? – hebegtem. – Én csak épp erre jártam.

– Éhes vagy?

– Nem.

– Hát théát kérsz-e? Kérsz! – felelt gyorsan helyettem. – Akkor itt várjál, gut? – mondta, és kiment a konyhába.

Visszhangoztak a léptei a hosszú folyosón. Én közben a Nagyszobában álltam, és sok különleges dolgot fedeztem fel. Például a festményeket. Mindegyik nagyon sötét és nagyon régi volt, rajtuk lovak, konflisok és a lóvasút, a Mária-templom, a Neptun-kút és a Börtöntorony környéke. Vagy a zongorát, alig tudtam kisilabizálni diófa elõlapján a díszes betûkbõl álló feliratot: Gerhard Richter und Söhne. Danzig 1922. A könyvszekrényben pedig vaskos kötetek sorjáztak, aranyozott gerincük csillogott a lámpafényben. Engem azonban jobban érdekeltek a kitömött madarak – az egyik fehér volt, a másik mesésen tarka –, na meg a folyadékkal teli üvegbe zárt vipera. Volt egy pipagyûjtemény is, festett porcelánpipákkal. Amikor mindet végignéztem, a tekintetem egy üres váza mellett heverõ könyvre tévedt. Nyitva volt, benne két színes ábrán egy nõ és egy férfi volt látható. De semmiben sem hasonlítottak anyára és apára. Bõr helyett, vagyis a nem látható bõrük alatt erek gomolyogtak, belek, izmok és csontok látszottak. Bizonyos értelemben nem voltak tehát meztelenek, így nem jöttem zavarba. Inkább kíváncsisággal vegyes undorral figyeltem a két alakot. Ha ezek itt emberek, akkor nekem is valahogy így kell kinéznem belülrõl.

Mikor belépett Hoffmann-né, becsuktam a könyvet. Letette az asztalra a teával, almás pitével és gyümölcsízzel megrakott tálcát, és így szólt:

– Ma van nekem Geburtstag. Az egy ünnepség. Érted?

– Nem értem – mondtam. Mikor már a süteményt ettem, megkérdezte:

– Te szereted, ha jáccom, ügye?

– Igen – feleltem – szeretem. – De honnan tetszik tudni?

– Látom a szemeden.

Meglepõdtem. Hiszen sosem néztem egyenesen a szemébe, sosem találkoztam vele a kertben vagy a lépcsõn. Biztosan kedve volt zongorázni, és azt akarta, hogy vele maradjak. De amikor a Nagy- szobában felcsendült az elsõ, erõteljesen és tisztán zengõ akkord, az asszony felém fordult a zongora- széken, és megkérdezte:

– És melyik zenét szereted a legjobban?

Nem tudtam, mit feleljek. Hiszen egyetlen mû címét sem ismerem. És eldúdolni is hiába próbálnám. Csak azt mondhatnám: tessék eljátszani azt az esti zenét. Amelyikre olyan jól el tudok aludni. Vagy azt, amit a hóeséskor hallgattam, miközben anya az ablakban állt, és odahívott, nézzem meg, milyen hatalmas pelyhek takarják be szépen a kertet, a fasort és a parkot. És még azt is szeretném, amit akkor hallottam, mikor apa a rádiót szerelte, és ezért a zene összekeveredett a világ rádióadóinak hangjával. Kérhettem volna Hoffmann-nétól az “esti dallamot”, “a hópelyheset”, a “világvevõ rádiósat”, de leginkább a “júniusi éjszaka” dallamára vágytam

Apa és anya biztosra vették, hogy már alszom, ültek az ágyon, lepedõbe burkolózva, bort ittak karcsú poharakból, és közben fel-felnevettek. Mikor az üveg már kiürült, apa megfújta a palack nyakát, és megint nevettek, mert ez a hang a hajókürtöt utánozta, az óceánjáróét, amellyel nászútra mentek volna, de nem mentek, és egyáltalán nem voltak semmiféle nászúton. Egyszer csak megszólalt a zongora a Nagyszoba nyitott ajtaja mögött, és a lassú, szomorú dallam, amelyet Hoffmann-né játszott, kiáradt a teraszra. Apa átkarolta anyát, és halkan, hogy ne ébresszenek fel, körbetáncolták a szobát, én meg félig lehunyt pillám alól figyeltem táncoló alakjukat, a lepedõk lehanyatló fehér szárnyát, amíg el nem aludt a villany. Már nem láttam semmit, de tovább áradt szobánkba a zene a nyitott ablakon át, és elvegyült a kertben nyíló peóniák illatával.

– Nem tudom, mi a neve. Nyáron tetszett játszani.

– Na jó, akkor én most eljáccom egy-egy részletet, te meg szólsz, ha ráismersz a zenédre.

Bólintottam, Hoffmann-né pedig zongorázni kezdett. Noha ez nem a júniusi éjszaka dallama volt, elragadtatással hallgattam, és sajnáltam, mikor hirtelen félbeszakadt, és Hoffmann-né egyszer csak felemelte a kezét a billentyûkrõl.

– Látom, ez nem az, amit akartál. Tudod, mit játszottam most?

– Nem.

– A Tannhäuserbõl a nyitányt.

– A tanhojzertõl…

– Igen.

– Az egy zeneszerzõ?

Az asszony a szemembe nézett, aztán felállt, elõvett egy könyvet, és szólt, hogy húzzak oda még egy széket a zongorához. Amikor már egymás mellett ültünk, kinyitotta a könyvet, és egy várat mutatott. Lovagokat láttam, szép hölgyeket, dalnokokat, lovakat, zászlókat és bástyákat.

– Ez a türingiai landgráf vára – mondta.

És belekezdett a történetbe.

Én lapoztam, Hoffmann-né pedig elmagyarázta, mi van a képeken, miközben újabb és újabb részleteket játszott a Tannhäuserbõl.

És amikor már túl voltunk Vénusz barlangján, a dalnokversenyen, Elisabeth panaszán, és eljutottunk a zarándokokhoz, a bot zöldellõ ággá változott, figyelj – mondta Hoffmann-né, miközben ujjai a billentyûkön szaladgáltak –, itt lépnek be a trombiták, most jönnek a kürtök meg az oboák. És én tényleg hallottam a trombitát, az oboát meg a kürtöt, pedig csak a Gerhard Richter und Söhne cég zongorája szólt.

– Ez mind igaz? – kérdeztem, amikor abbahagyta. – Ez tényleg megtörtént?

Ekkor az asszony egy fényképalbumot vett elõ. És hasonló dolgokat mutatott, mint amilyeneket a könyv illusztrációin láttam, de mégis kicsit másokat. Egy nagy színpadon, bükkfák alatt, férfiak álltak történelmi jelmezben, és fáklyát tartottak a kezükben.

– Die Kunst – mondta. – Ez csak mûvészet. Õk azt énekelték, amit most játszottam “Beglückt darf nun dich, o Heimat, ich schauen!” Ezek az elõadások a wald-operában voltak, érted? Coppotban. Ez itt a férjem.

A fényképen magas férfi állt csíkos nyári öltönyben. Egy sötét öltönyös férfi volt mellette, a hát- térben vízesés és egy tavacska látszott. Mindketten mosolyogtak, és úgy tûnt, jó barátok.

– Hiszen ez a mi parkunk! – mondtam. – A vízesés, a lépcsõk… A fák mögött még a háztetõnk is látszik.

– Igen – mondta Hoffmann-né –, ez volt a park. A férjem pedig muzsikus volt és zeneszerzõ. Ez a másik úr pedig a Max. Õ Bécsbõl érkezett akkor. A Tannhäusert énekelte. Egyikük sem él már. Ez itt pedig – mutatott egy újabb fényképet – Erikson. Egy norvég Oslóból. A következõ szezonban énekelt a Gotterdämmerungban. Õ volt Hagen. Nagyszerû hang.

– És hol a Gotterdámerung? – kérdeztem. – Az is valahol Sopotban?

Hoffmann-né erre egy másik könyvet vett elõ, újabb képeket mutatott, aztán megint a zongorához ült, és eljátszotta Siegfried gyászénekét, amitõl a hideg futkározott a hátamon. Aztán felcsendült még, hogy “Steuermann halt die Wacht” és “Gesegnet soll sie schreiten”, meg hogy “Wach auf es nahet gen der Tag”. Minden kavarogni kezdett a fejemben. Parsifal a parkban sétált a kiszáradt tó mellett, Hoffmann-né férje a valkûrök és niebelungok szörnyû ordítozása közepette Hagent kergette a sopoti erdei opera színpadán, Erikson Hoffmann-né házának teraszán állt fáklyával a kezében, és azt énekelte: “Beglückt darf nun dich, o Heimat!”, a sopoti úton matrózok közeledtek Oliwa felé a Bolygó Hollandiból, és azt énekelték: “Heil! der Gnade Wunder Heil!”

Mindez rendkívüli volt és magával ragadó. És gyönyörû szép, mint a park a régi fényképen. Kipirulva hallgattam Greta asszonyt, õ pedig újabb és újabb darabokat játszott, de már nem mesélt és nem mutatott képeket a könyvbõl. Mindkettõnkön valami különös hangulat lett úrrá, mintha transzba estünk volna, és nem is nem hallottuk apám lépteit, észre sem vettük, hogy megáll a hátam mögött. Mintha õt is hatalmába kerítette volna a zene vagy a jelenet, amely a szeme elé tárult Hoffmann-né szobájában: az asszony a zongora fölé hajolt, én pedig úgy figyeltem zongorán futkározó ujjait, mint akit megbûvöltek. Lehet, hogy apát valami más bûvölte el, mindenesetre jó pár percig állt mögöttünk, mire a vállamra tette a kezét, és nyugodtan azt mondta:

– Most már mennünk kell.

Hoffmann-né leütött egy súlyos záróakkordot, és apámhoz fordult:

– Ó, Schiffbaumeister úr! Mi itt egy kicsit muzsikálgattunk. Ugye nem haragszik?

– Nem, nem haragszom, de ideje mennünk. Jó éjt, Frau Hoffmann!

– Gute Nacht. Jó éjt, uraim, jó éjt.

Anya még sokáig nem tudott megnyugodni, miután felértünk az emeleti szobánkba. Miért mentem oda? Hiszen annyiszor kért már! És mit mûvelt az a német szipirtyó?

Apám a védelmébe vett:

– Wagnert játszott neki. Ez minden.

De anyába az ördög bújt:

– A németek! A németek! A németek! – hajtogatta egyre hangosabban. – Mindig azok a németek! Autópályát építenek és gépeket, nekik vannak a világon a legjobb repülõik, és õk építik a legjobb krematóriumokat. A németek Wagnert játszanak, és mindig remekül érzik magukat, mindig egészségesek, és jó az étvágyuk.

Még sosem láttam ilyen állapotban anyát. Azt kiabálta, hogy apa fölöslegesen hozta õt ebbe a városba, és biztosan csak azért tette, hogy öt évig egy fedél alatt kelljen élnie egy német nõvel.

– Õ miért nem ment el innen? Miért nem szökött meg, mint a többiek?

– Nyugodj meg – próbált anyára hatni –, a gyereknek nem szabadna ezt hallania.

De anya nem tágított.

– Miért nem kéne? Egyszer végre meg kell tudnia! – És mindenféle neveket kiabált, ismert és szeretett személyek nevét, és minden név után felmutatta elõször a bal, majd a jobb keze egyik ujját, és amikor már elfogytak az ujjai, sírva újra kezdte, több halottja volt, mint ujja a két kezén, és akkor sem boldogult volna, ha a lábujjait is beleszámolja.

Apa nem bírta tovább, kérlelni kezdte, hogy hagyja abba. Végsõ soron mégsem õ volt az, aki kirobbantotta a háborút, nem õ tolta el a határokat, nem õ vett el és adott át másoknak városokat, én meg ott álltam köztük, két részre szakítva, és úgy láttam az alakjukat, a férfi és a nõi testet, mint a könyvben, a színes ábrán, mint két eleven lüktetõ sebet.

Apám elhallgatott végre, kivett valami nyugtatót a fiókból, és anyának nyújtotta egy pohár vízzel. Anya végül magához tért, és kibékültek, de ennek ellenére elalvás közben hallottam, ahogy ott röpköd sokáig a szoba sötétjében, mint egy álmából felriasztott madár, az a szó, hogy “német”.

Hétfõ reggel Bieszke úr egyenesen a ház elé hajtott. Miközben felpakoltuk az összes holmit a kocsira, a lovak útra készen hegyezték a fülüket. Végül nekiindultunk a fasor öreg hársai közt. Néztem a ki- száradt tavat, a vízesést, ahonnan már egy csepp víz sem folyt le, és a csalánost, ahol bizonytalan vagy elfeledett rendeltetésû tárgyak hevertek szanaszét. Greta Hoffmann háza egyre kisebb lett, míg végül az épület barna foltja és a tetõ pirosa is eltûnt a messzeségben. Az aszfalton kopogott a lovak patája, a két állat vidáman fel-felnyerített, Bieszke úr pedig egy kasub nótára gyújtott, ami még a keresztelõ óta a fejében járhatott: “A kis flaskát jól meghúznám….” Elhagytuk a hidat és a villamos- remízt. Itt már gesztenyefák sorakoztak a Szent Hubertus utcán. Már nem jártunk messze az új, még vakolatlan háztól. Amikor beléptem a szobámba, megcsapott a festék, a mész és az új parketta friss szaga. És akkor megint arra a dallamra gondoltam. Hoffmann-né már nem tudta nekem eljátszani. Biztosan valami szerelmi ének volt. Vajon ezt is Richard Wagner szerezte? A fal túloldalán, a másik szobában bútorokat tologattak. Arra gondoltam, hogy ezt már sohasem tudhatom meg. Mint ahogy az is titok marad, kivel beszélgetett az asszony, amikor a Nagyszobában Geburtstagot ünnepelt, én meg az üvegajtón át belestem a teraszról.

FORDÍTOTTA KERTÉSZ NOÉMI