Egy civilizáció mozgása úgy is nyomon követhetõ, ha a gondolkodás és a felfogásmód fejlõdését figyeljük meg az erkölcsi életben. Az erkölcsi élet természetesen nem konkrét erkölcsi rendszer, hanem azon gondolataink és vágyaink napi folyama, amelyek annak az érzésnek a hatására születnek bennünk, hogy van valami helyes dolog, amelyet cselekednünk kellene. Az embereknek természetesen teljesen különbözõ elképzeléseik vannak arról, hogy mi a helyes, és épp ez írásom témája. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy csak kevés erkölcsi stílus tûnik el mindenestül, Anglia például erkölcsi szempontból a legkülönfélébb világfelfogásokat vonultatja fel, amelyek folyamatosan változnak. Ilyen változások egyik nemzedékrõl a másikra tetten érhetõk a nyilvános vitákban és a tényleges viselkedésben. Arra szeretnék rámutatni, hogy a huszadik század végére egy szembetûnõen új erkölcsi világfelfogás alakult ki.

Hogy milyen jellegû változásra gondolok, azt az erkölcsi élet elmúlt idõkben végbement alakulásának felvázolásával szeretném bemutatni. Közismert, hogy a tizenkilencedik század végén Darwin evolúciós elméleteinek hatására a tanultabb britek közül sokakat vallási kétely gyötört. Viktória királynõ alattvalói között elterjedt, hogy a keresztény hit “messzeségbe bágyadó morajára” való válaszként abszolutizálják a vallásos kötelékeitõl elszakított Kötelességet. Henry James és nem sokkal késõbb Joseph Conrad regényeiben a vegytiszta erkölcsi érzékenység elképzelhetõ legkitûnõbb példáit láthatjuk. De egy nemzedékkel késõbb D. H. Lawrence vagy például a Bloomsbury-kör már elfojtásokkal telinek és álmosítónak találta a feddhetetlen viktoriánusokat. Szexuális szabadság és természetes késztetéseink elfogadása – immár ez számított! A huszadik századi erkölcs egyike a felsõbb körök azon szabadságainak, amely leszivárgott a tisztesebb osztályokhoz, részben olyan tapasztalatok eredményeként, mint a háború, részben a politikai radikalizmus közvetett hatásai miatt. Anglia terjeszkedõ kertvárosaiban a változás lassú volt, de a fiatalok mindig meg voltak róla gyõzõdve, hogy szabadabb világban élnek, mint a szüleik. A felsõ réteg lehetett annyira laza erkölcsû, amilyennek Evelyn Waugh ábrázolta, de a tágabb világ fontosnak tartotta, hogy mi tiszteletre méltó, és egy nõ teherbe esését általában házasság követte.

A második világháborúval folytatódott a felszabadítás folyamata, részben azzal, hogy sokakat elszakított a normaerõsítõ közösségektõl, részben pedig azzal, hogy még inkább aláásta a tekintély mint olyan általános tiszteletét. Az 1950-es évek jellege különös a történész számára: az erkölcsi felfogás feltûnõen liberalizálódott, a késõbbi nemzedékek mégis unalmasnak és korlátozónak bélyegezték. Ennek oka vélhetõen az, hogy a fiatalság már várta, hogy az addiginál nagyobb máglyát rakhasson a bevett konvenciókból. Ilyen máglya hamarosan épült is, amikor a felsõfokú közoktatás általánossá válása tovább vitte a felszabadulást. A heteroszexualitás és a monogámia nemcsak mint abszolútum omlott össze, de domináns normaként is megszûnt létezni, és az erkölcsi, illetve politikai szatíra divatja az “erkölcs” védelmezõit begyepesedett alakoknak láttatta. Az egyetemeken már régóta bevett etikai relativizmus a “felvilágosultak” progresszív társalgásába is beépült.

A hatvanas évek óta eltelt idõszakban a század korábbi témái még inkább kibontakoztak. Olyan idõszak volt ez, amelyben a radikálisként vagy felszabadultként ismert eszmék a társadalom minden szegletébe eljutottak, a velük kapcsolatban felmerülõ egyes kérdéseket pedig elkezdték vizsgálni. A változás fõ elõmozdítója egyfelõl a kormány, másfelõl a kereskedelem volt. A következmény pedig az “értékek átértékelése” lett, meglehetõsen radikális módon. Az önmegtartóztatás erényét például végleg elhagyták, és a cölibátust követelõ római katolikus papság alig maradt fenn, annyira uralkodóvá vált az a vélekedés, hogy a szexualitás az ember teljességének természetes kifejezõdése, és elfojtása bizonyos mértékig egészségtelen vagy beteges. Emellett a lojalitás erkölcsi értéke is jelentõsen csökkent. A gazdagok és a királyi család tagjai csak komoly nehézségek árán találnak olyan alkalmazottakat, akik nem próbálnak meg rövid úton pénzt csinálni a hírességekkel való meghitt kapcsolatukból – a bulvárlapok olvasóinak örömére. A munkaadókhoz való hûség részben a gazdasági és politikai változások hatására gyengült, leginkább azonban talán egyfajta “ellenerkölcs” megjelenése eredményeképpen, amelyben a polgár vagy az alkalmazott inkább az igazsághoz hûséges. Azokat, akik kipakolnak, olyanfajta tartásért csodálják, amely felülmúlja a puszta lojalitást. A haza iránti hûség fogalma szintén változott. A szimpla hazafiasság ma már reflektálatlan elõítéletnek minõsül, különösen olyan diplomások körében, aki az egyetemen magukévá tették: az erkölcsösség nem más, mint elvont elvekbe kapaszkodás, mely elvek ráadásul sokszor ellentétben állnak saját nyilvánvaló érdekeinkkel. A béke és igazságosság magasabb rendû eszmévé vált, mint magában a hazához való hûség.

És a takarékosság mint erény? Néhány gyereknek ma is van malacperselye, de már az ötvenes években kezdett eltûnni az a szokás, hogy gyûjtünk arra, amire vágyunk. Ez részben a növekvõ jólétnek, részben az olyan bankok hiteleinek volt köszönhetõ, mint a National Westminster, amelynek híres reklámja azt ígérte, hogy ezentúl mindenki “vágyai várakozás nélkül teljesülnek”. A “most rögtön akarjuk” szlogenjében az 1960-as évek radikálisai a haragot és türelmetlenséget politikai-erkölcsi ügyeket szolgáló erényekké próbálták alakítani. Az örökölt erkölcs ezeknek a hajlamoknak az elnyomását az önuralom részének tekintette, de az egyszeriben általánossá váló türelmetlenkedés átjárta a társadalmat. Ez tehát az egyik színtér, ahol megvívták az erkölcsi konfliktus harcát. A gazdaság- és társadalomtörténészek hosszú ideje úgy tartották, hogy a “kielégülés késleltetésé”-nek képessége hozzájárult a felívelõ kapitalizmus sikeréhez, de maga a kapitalizmus politikai-erkölcsi bírálat tárgya volt. A takarékosság tehát kezdett eltûnni, részben mert a jólét és a kereskedelem együttesen könnyítette meg az embereknek a vásárlást. Egy másik jelentõs erõ is ebben az irányban hatott. A brit kormány csökkentette a megtakarítás ösztönzését. A múltban az emberek féltek, hogy nem tudják kifizetni az orvost, a kórházi ellátást vagy akár a temetkezési vállalkozót. A munka elvesztése szintén komoly dolog volt a kevésbé könnyû idõkben. Az emberek pénzt tettek félre “ínségesebb idõkre”, csakhogy a kormány felszámolta az ínséges idõket. Az egyén szintjén a takarékoskodás és a kiadások közötti egyensúly gyökeresen megváltozott.

Úgy tûnhet, mintha ezek a fejlemények nem jelentettek volna többet az erények máglyára kerülésénél, és mintha a brit társadalom valamiféle erkölcsi káoszba csúszott volna. Sokaknak valóban ez a véleményük, és a társadalomban végbement változások közül sok látszólag alapot is ad ilyesféle következtetés levonására, ám ezzel korántsem teljes a kép. A szexuális felszabadulás például a legradikálisabb változások közé tartozott, de a fiataloknak korábban erkölcsi okokból ajánlott korlátozások újjáéledtek azokban az elõvigyázatosságra intõ figyelmezetésekben, amelyek a nem kívánt terhesség és a szexuális úton terjedõ betegségek – mindenekelõtt az AIDS – veszélyeitõl óvnak. Az abortusz mint a születésszabályozás egyik formája máig heves viták tárgya, noha egy pillantás a Szovjetunió erkölcsi történetére világossá tehetné, hogy az abortuszok nagy számának hosszú távon súlyos hatásai lehetnek. Az erkölcsbõl ugyancsak kiveszett takarékosság szintén újra felbukkant, mégpedig a nyugdíjválságban, amelyben hatalmas anyagi terhek nehezednek a jelenlegi nemzedékre, tartalékokról pedig nem gondoskodtak idõben. A lojalitás nem haszonélvezõje annak, hogy az erkölcsösség általános elõvigyázatossággá alakult, és pillanatnyilag a nemzeti viták és tulajdonképpen a kulturális, illetve civilizációs választóvonalak “felett állás” pozíciója továbbra is a diplomások jellemzõ attitûdje. Még ez az ítélet is minimalizálja a változást: sokan már-már zsigerileg ellenségesek a Nyugattal és mindazzal szemben, amit képvisel. Ez a hozzáállás az iszlám terrorizmus miatti válság eredményeképpen azonban változhat.

Az erkölcsi kötelességek átcserélése az elõvigyázatosság kötelmeire nem csupán a szóhasználatban bekövetkezett változás. Természetesen lehet amellett érvelni, hogy a viselkedés ugyanaz marad, csak az azt tápláló eszmék különböznek. Valójában ezek az eszmék jelentõsen veszítettek az erejükbõl. Szexuális kérdésekben például a házasság hanyatlásának és az anya, illetve a gyerekei alkotta családok megjelenésének komoly társadalmi következményei vannak. Mindenesetre az erkölcsi cselekedetet tápláló gondolat maga is ezen cselekedet része. Az okok, amiért így cselekszünk és nem másként, visszavezethetõk az önképünkre, ugyanakkor az okoknak számos olyan hatása és következménye van, amely jelentõsen befolyásolja az egyén jellemfejlõdését. Az elõvigyázatos cselekedet sokkal kevésbé helyhez kötött, és sokkal jobban függ a körülményektõl, mint az olyan tett, amely abból az erkölcsi meggyõzõdésbõl táplálkozik, hogy helyes. Más szóval az erkölcsi helyzet mindenképpen megváltozott, még ha számos megjelenési formája nem is.

Fontos tehát, hogy egyes erények elõvigyázatossággá fokozódtak le, de ezzel nyitva marad egy kérdés. Mi történik akkor, ha abból a feltételezésbõl indulunk ki, hogy az emberek javíthatatlanul erkölcsi lények, és hogy az erkölcsi gondolkodás meghatározó része lelki berendezkedésüknek? Az olyan erények összeomlásában, mint az önmegtartóztatás, lojalitás és takarékosság, fontos erkölcsi meggyõzõdések szinte teljes felszámolását láthattuk. Mindezt csupán az erkölcsi hanyatlás eseteként kellene értelmeznünk? Vagy valami más lépett ezen erények helyébe? Ha igen, akkor mi? Az erkölcsi élet vitathatatlanul fejlõdött – de milyen irányban?

Véleményem szerint az a kézenfekvõ válasz, hogy az erkölcsi gondolkodás középpontjában ma a jótékonyság, a filantrópia és a karitatív ügyek állnak. Az erkölcsi válaszok mindig mozgásban levõ piacán egyes erények folyamatosan veszítenek az értékükbõl, mások pedig nyernek. A jótékonyság tizenhetedik századi erény, amely az önzés és önimádat gonoszának ellensúlyaként alakult ki egy individualista társadalomban, és a “szeresd felebarátodat” keresztény parancsolatán alapul. A filantrópia a modern korban azt a módot jelentette, ahogy a jótékony gazdagok a javaikat használták a társadalom és annak egyes tagjai helyzetének javítására. De csak a gazdagok segítsék embertársaikat jó cselekedeteikkel? Elterjedtté vált a nézet, hogy mindenkinek van valamije, amivel a többiek javát szolgálhatja, illetve hogy egyik legfontosabb kötelességünk “visszatéríteni valamit a társadalomnak”. A filantrópia eszményi célja az, hogy feleslegessé tegye önmagát, de egyes elképzelések szerint a jellemformálást is szolgálhatja. A filantrópia fontos kötelesség, amelyre a brit iskolák “állampolgársági és értékismereti” óráin felhívják a figyelmet, az Egyesült Államokban pedig oktatják is a jótékonysági munkát. Akkor talán ekként fejlõdött az erkölcsi élet?

Ez a fejlõdés azzal büszkélkedik, hogy az új erkölcsiség kitört a szex szûk témakörébõl, és olyan etikai szabályokat hoz, amelyek befolyásolják a kormányzásban és kereskedelemben hozott fontos döntéseket. Mint egyik csodálója megjegyezte, az új fordulat az erkölcsiséget a hálószobából a ülésterembe vitte. Inkább vállalatokat igyekszik bevonni, semmint egyéneket, és ekképpen az erkölcs és a politika határmezsgyéjén helyezkedik el. Olyan vállalkozásokban ölt alakot, mint a becsületes kereskedelem (“fair trade”) mozgalma vagy az “etikus beruházás”-ok terjedése. Nagyban hozzájárult a nem kormányzati szervezetek elterjedéséhez. Mélyen egalitárius benne a büszkeség bûnének elítélése minden formájában, de különösen annak a gondolatnak az elutasítása, hogy bárki magasabb rendû volna, mint embertársai. Az új erkölcsiség tehát magában foglalja mind a multikulturalizmust, mind a “politikai korrektség”-et, amennyiben mindkettõ alapvetõen a “tõlünk” különbözõ emberek érzékenységére igyekszik odafigyelni. Ez a felfogás kiterjesztése annak a nézetnek, hogy csupán a jó szerencsének köszönhetõen adatik meg néhányunknak a gazdag és biztonságos élet, míg mások szegénységben és bizonytalanságban élnek.

Az etika és a politika így az úgynevezett “politikai-erkölcsi” színtéren találkozik, s ennek következményei drámaiak. A jótékony kezdeményezések lázában a legkülönfélébb emberek tûznek ki maguk elé olyan feladatokat, amelyek értelme, hogy mások “szponzorálják” õket, mások járuljanak hozzá anyagilag a nemes ügyeket szolgáló vállalkozáshoz. Az iskola és az egyetem közti “lyukas év” fiatalok körében terjedõ divatja nyomán olyan programok születtek, amelyek keretében a fiatalok anyagi támogatást kapnak, hogy az elmaradott világba utazzanak, karitatív munkára. A brit kormány több millió fontos programot indított, amellyel “önkéntes”-eket vesz fel jótékonysági munkára, a börtönbüntetés alternatívája pedig a “közmunka” lett, amelynek keretében a vétkes hasznos munkát végez ingyen.

Az új erkölcsiséget azonban semmi sem fejezte ki erõteljesebben, mint a brit közvélemény válasza arra a felszólításra, hogy adakozzanak az ázsiai cunami áldozatai javára – leszámítva a Live 8 koncertet, amely nem pénz adományozására buzdított, hanem arra, hogy a pénzt lecsípjék a gazdag országok költségvetésébõl, a célból, hogy “a szegénység legyen a múlté”, különösen Afrikában. Mások pénzének költése a modern demokráciák egyik kedvelt foglalatossága lett, de itt ez a törekvés példátlan méreteket öltött. Meghirdetõi szerint minden akció megkérdõjelezhetetlen erkölcsi alapokon nyugszik, de az elõvigyázatosságot sem hagyták el teljesen. A minisztereket gyakran halljuk arról beszélni, hogy az ilyen jótékonyság a filantrópoknak új ismereteket tanít, és hogy milyen jól benyomást tesz majd az önéletrajzukban.

Itt mintha birtokunkban volna az anyag, mellyel nagyot léphetünk elõre kortársaink legfõbb törekvése felé, ami nem más, mint a társadalom tökéletesítése. Az erkölcs kiszabadult azok közül a korlátok közül, ahol a tisztesség azok segítését jelentette, akikkel valóban találkozunk. Mostanra az az erkölcsi és metafizikai állapot a fontos, ahogyan a külvilághoz viszonyulunk. Mindenekelõtt azonosítottuk azokat, akik segítségre szorulnak – mind a saját társadalmunkban tett kiszolgáltatottjait (betegség, szerencsétlenség), mind pedig azokat, akiket a világ más részein sújtott valami. Az erkölcs tehát felszabadult az alól a pusztán személyes elem alól, hogy az egyén legyen hû önmagához – helyette a világ jobbításának programjává lett. Vélhetnénk: minden feltétel adott a radikális elõrelépéshez.

Sajnos azonban az emberi lét tökéletlenségeit nem lehet olyan könnyen felszámolni. A brit társadalom erkölcsi fejlõdésének vizsgálatakor az idegenek nagyszabású és szívbõl jövõ segítése csak az érem egyik oldala – a másik oldal nagyon is ismerõs. Általában a társadalmi zavar kategóriájába szokták sorolni, de az erkölcsi összeomlás egyik formájaként kell érteni. Az iskoláknak gondot okoz a rend fenntartása, és a gyengébbek megfélemlítése súlyos probléma. A vandalizmus elcsúfítja a brit városok képét, az elégedetlen diákok néha gyújtogatnak, és többen közülük úgy vélik, így lehet egy kis szünidõt kicsikarni. A baleseti osztályok orvosai és a lángokkal viaskodó tûzoltók úgy érzik, sértegetik és bántalmazzák õket, miközben segíteni próbálnak, a közlekedési dolgozók pedig sztrájkkal fenyegetõznek, ha nem védik meg õket a dühös utasok indokolatlan erõszakosságától. A megfélemlítés olyan általános a tanácsi lakótelepeken, hogy az ellene való küzdelem részeként feltalálták az Anti-Social Behaviour Order, az antiszociális viselkedés miatti bírói rendelkezés eszközét. A megfélemlítés, amely a tanúkat is fenyegeti a bíróságokon, egyes etnikai közösségek körében is vészesen terjed, különösen olyan csoportok esetében, amelyek az idõk során különféle bûncselekményekre szakosodtak, mint például az albánok a szexuális kizsákmányolásra, a jamaicai “yardie”-k a kábítószerekre. A megfélemlítés esztétikáját az utóbbi idõben gazdagította a tizenévesek gyakorlata, akik a fejükre húzzák kabátjuk csuklyáját, a jelek szerint részben azért, hogy a felismerhetõség veszélye nélkül tudják kisebb súlyú bûneiket elkövetni. A fiataloknak problémájuk van a kötelezettségvállalással, még a házasság nélküli kötelezettségvállalással is, miközben a jóléti állam számtalan teherbe esõ nincstelen nõ pótapja. Az egyszemélyes háztartások növekvõ száma súlyosbítja a lakáshiányt, miközben a közvélemény-kutatásokból az derül ki, hogy sok pár él boldogtalanul összezárva, mert nincs pénzük a különválásra. A kormány nemrégiben milliókat fordított adósság-tanácsadók képzésére, hogy segítsék azokat, akik nem kaphatnak hitelkártyát. A fenti litániának nyilvánvalóan vannak kaján nevetésre ingerlõ elemei, de eleget mondtunk, hogy leszögezhessük: a brit élet merõben különbözik az alig száz évvel ezelõttitõl, amikor George Orwell, a kérdés megkérdõjelezhetetlen tekintélye a britek békés, engedelmes és fegyelmezett jellemérõl értekezett.

A paradoxon tehát ez: Anglia egyfelõl folyamatosan fejlõdõ társdalom magas szintû erkölcsiséggel, másfelõl a társadalmi összeomláshoz közeli helyzetben van. Az európaiak erkölcsi élete korábban többé-kevésbé egységes volt. A gazdagok talán feslett erkölcsûek voltak, de általában diszkrétek. Az alkalmazásban levõk többsége középosztálybeli vagy tisztes munkásosztálybeli volt, és tiszteletben tartotta kora erkölcsi normáit. Ez a fajta fegyelmezettség jelentõs önuralmat igényelt, és ezt az erényt többnyire gyerekkorukban sajátították el, sokszor a vallásos hit eredményeként. A “társadalom” peremein természetesen megtalálható volt a léhûtõk, bûnözõk, alkalmi munkások, bevándorlók, mentális problémákkal küzdõk marginális csoportja, és másoké, akik ki- be siklottak a hivatalos felügyelet rendszerébe, de az erkölcsi rendet csak nagy politikai feszültség idején fenyegették.

Ma azonban figyelemre méltó ellentét feszül a nyilvánosság elõtt fennen hirdetett törekvés között, hogy javítsunk embertársaink helyzetén, és a között, hogy szégyenletes módon képtelenek vagyunk erkölcsösen viselkedni a hozzánk legközelebb állókkal. A paradoxon egyik eleme, hogy minden jel szerint ki nem állhatjuk azokat, akik megpróbálnak jót tenni velünk (tanárok, orvosok, tûzoltók). Ez a kontraszt a gyakorlat szintjén észlelhetõ. A nyilvános megszólalások szintjén a sokféleség tolerálásának és szeretetének jámbor kinyilatkoztatásai ütköznek azzal, hogy meglehetõsen vad gyûlölettel fordulunk az elõítéletnek, bigottságnak, rasszizmusnak és az intolerancia más formáinak tartott jelenségek felé. A viselkedésben kétségkívül az udvariasság hanyatlását tapasztalhatjuk – a nyilvános helyeken több a lökdösõdés, a gyerekek elégedetten ülnek a helyükön, miközben a nõk és az idõsebbek állnak. Elméleti szinten pedig jól látható szakadék húzódik az erkölccsel szembeni általános kétely és a politikai korrektség szabályainak kikényszerítésével kapcsolatos bürokratikus dogmatizmus között.

A paradoxonnak tehát sok összetevõje van. Bizonyos elemei, ha nem is mindegyik, más nyugati államokban is fellelhetõk. És a kép természetesen igen vegyes az egyes államokon belül is – Anglia sem homogén. A nagy kérdés az, hogyan értelmezzük az emberek egymásnak ellentmondó viselkedési formáit. Befejezésül legyen szabad néhány észrevételt tennem.

Lehet, hogy a jótékony és a bûnözõ britek teljesen különbözõ részei a lakosságnak. Lehet, hogy az antiszociálisak Ferdinand Mount nemrégiben felfedezett lecsúszottjai (a “downer”-ek), vagy õk Charles Murray “underclass”-a. De ha így van, akkor feltehetjük azt az egyszerû kérdést is: mi okból viselkednek úgy a bûnözõk, ahogyan. Lehetséges volna, hogy az egyik erkölcsi impulzus a többibõl táplálkozik – hogy a filantróp vágy, amely javítani és jobban megérteni igyekszik a bûnelkövetõ viselkedését (annak “gyökereit”, ahogy az emberek zavarukban nevezik), perverz módon annak züllését segíti elõ? Elõfordulhat, hogy az “antiszociális viselkedés” jutalma abban áll, hogy kiváltja a társadalom többi részének a figyelmét, és más elõnyöket csikar ki tõle? A gyerekeknek manapság jogaik vannak, és sok vétkük költségmentes szórakozás. A brit kormánynak még gyermekügyi minisztere is van, akinek legújabb bûnmegelõzési elképzelése, hogy a fiataloknak mûanyag kártyákat adnak, amelyeken jutalompontokat gyûjthetnek jó magaviseletükért – az emberi természet olyan félreértése ez, amely bizonyára elõkelõ helyen fog szerepelni az ostobaság krónikájában. A fõ probléma itt talán az, hogy a rossz erkölcsi viselkedés átemelése a társadalmi elfogadottság és társadalmi tõke nyelvére teljesen eltávolítja a rosszaságot az erkölcsi élet bensõségétõl. Félreérti az emberi lényeket, mert úgy kezeli õket, mintha pusztán olyan organizmusok lennének, amelyek gépként reagálnak a körülményekre.

Azonban egyetlen emberi társadalmat sem lehet a tisztán jók, illetve rosszak táborára felosztani. Figyelmünket irányítsuk inkább valami másra: nehéz elképzelni, hogy ez az úgynevezett “antiszociális viselkedés” jelentõsen növelné az így viselkedõk boldogságát. Az iskolai fegyelmezetlenség szórakoztató is lehet, de csak alkalmi kicsapongásként. Állandósulva savanyú és unalmas. Lehetséges, hogy e probléma nagyrészt az erkölcs durva félreértésével magyarázható, mely téves értelmezés különösen 1945 óta gyakorolt jelentõs hatást? A félreértés, amelyrõl beszélek, abból az elõfeltevésbõl indul ki, hogy a nagybetûs Erkölcs lényege a tiltás, amely az örömeink és vágyaink útjában áll. Az erkölcs nem több, mint az idõsek és unalmasak terméketlen morgolódása. Az erkölcs rossz szemmel nézi az italozást, a dohányzást, a szexet és a szórakozás számos más formáját. Úgy tûnik, azt követeli, hogy az élethez lemondó megadással viszonyuljunk. Amibõl az következik, hogy minél kevesebbünk van, annál boldogabbak leszünk. Tehát a múlt idõkbõl örökölt tilalmak levetésének programja – különösen olyan területeken, mint a szex, ahol a technika megváltoztatta a feltételeket – felszabadulásnak, az élet vidámabb formájába való átmenetnek tûnik. Természetesen arról van szó, hogy a legfiatalabbak erkölcsi felfogása jelentõsen eltér a tágabb világétól, és hiányzik belõle az elõnyt nyújtó tapasztalat a valódi világról. Ez az Erkölcsöt csupán elfojtásnak tekintõ ostoba felfogás nem érti meg, hogy az erkölcs (bármelyik változatában) az önuralom tanulása. Az önkontroll ilyetén eleme nélkül az emberek hajlamosak mindenféle, az indulataik által diktált ostobaságra.

Vágyaink bármilyen korlátozását gyakran “erkölcsi korlát”-ként írjuk le, ami azt sugallja, hogy ezek puszta tilalmak, pedig ennél természetesen sokkal bonyolultabb a helyzet. A korlátok úgy kanalizálják és terelik új irányba vágyainkat, hogy hosszú távon gazdagabb örömöket nyújtsanak. Ha tehát az erkölcs képviselõi lemondanak az erkölcsi élet belsõ komplexitásáról a “mindent lehet” egyszerûsége javára, akkor nem marad semmijük, ami fenntartaná a rendet, kivéve a rendszabályok brutalitását vagy a megsemmisülés fájdalmát. Figyelemre méltó, hogy a közvélemény-kutatási adatok, érjenek bármennyit is, azt mutatják, hogy az emberek ma kevésbé boldogok, mint a korábbi évtizedekben. A kritikusok másfajta paradoxont látnak itt – mégpedig azt, hogy a jólét (az általános vélekedéssel ellentétben) fordított arányban áll a boldogsággal. Talán. De mélyebb szinten erkölcsi zavart kellene diagnosztizálnunk.

Az új erkölcs talán legszembeszökõbb vonása az, ahogyan a feje tetejére állítja az örökölt erkölcsöt. Alapvetõ erkölcsi kötelességeink ma nem azokhoz kötõdnek, akikkel nap mint nap találkozunk, hanem akik az utilitárius számítások szerint leginkább rászorulnak. Az új politikai-erkölcsi rend olyan idegenekkel szembeni kötelezettségeket ró ránk, akikkel sosem találkoztunk, és akikkel az esetek túlnyomó részében nem is fogunk. A családtagjainkkal és barátainkkal szembeni meghatározott kötelességek csak a legritkább esetben kerülnek a képbe, a belsõ tartás központi kötelessége, amelyre a korábbi moralisták akkora súlyt helyeztek, még kevésbé. Valójában ennél is roszszabb a helyzet: ha a barátainkért teszünk valami jót, az legjobb esetben “természetesen reakció” (és ezért erkölcsileg aligha jelentõs), a legrosszabban pedig olyanoknak nyújtunk segítõ kezet, akik valószínûleg sokkal kevésbé szorulnak rá, mint mások. Az ilyesmivel esetleg csak a társadalmi igazságtalanságokat szaporítjuk. Ha például az ember a gyerekét jó és drága iskolába küldi, könnyen elõfordulhat, hogy ezt a “törtetõ szülõk” önzéseként fogják karikírozni.

A paradoxon természetesen egy adott helyzet leírásának mikéntjébõl adódik. A valóság nem ismer paradoxonokat. A problémánk tehát az, hogy valamilyen fogalmi szerkezetet találjunk, amellyel értelmezhetõ, miképpen teremtett a közpolitika és az erkölcs fejlõdése a modern Angliában Jekyll és Hyde-féle társadalmat. Nem sok kétség fér hozzá, hogy ez civilizációnk központi kérdése.

Helyzetünk figyelemre méltó különlegessége, hogy az elõzõ nemzedékek abban különböztek tõlünk, hogy elfogadták az emberi élet tökéletlenségeit – részben mert nem igazán hitték, hogy változtatni lehetne rajtuk, részben mert sokan keresztényi eszmerendszerben gondolkoztak. Ma a világiak nemzedékének emelkedettebbek a céljai. Ma minden tökéletlenség egy olyan gépezet felállítására irányuló törekvéssel párosul, amely biztosítja, hogy ilyen dolgok soha többé ne fordulhassanak elõ. Más szóval nem kevesebbre, mint tökéletességre törekszünk. Elõfordulhat azonban, hogy a társadalmi tökély iránti mohó vágyunk lerombolta bennünk azt a tudást, hogy az emberi élet valóban lényeges elemeit ragadjuk meg. A társadalmi tökély felszínességeihez való ragaszkodásunk talán erodálta képességünket, hogy elvégezzük az erkölcsi tartás kialakításához szükséges kemény és fárasztó munkát. A tolerancia és a jótékonyság gyakran bizony sekélyes erények. De könnyen lehet, hogy a belsõ tartás elvesztése csupán azt jelzi, a civil társadalmi intézmények integritása is megroppant a kormány és a társadalmi tökéletesség émelyítõ projektjeinek beteges ölelésében. Bíráinkat kevésbé érdekli a jog száraz és korlátozó alakisága, amióta díszes jogosítványokat kaptak, hogy igazságos társadalmat alkossanak. Az egyetemet egyre kevésbé érdekli a tudományosság, mert arról álmodik, hogy kutatásai úgyis megoldják a társadalom problémáit. Az egyházak lemondtak a túlvilágiságról, és helyette egy jobbító kormányzás PR-fõosztálya lettek. Az iparvállalatokat az aktivisták belehajszolják abba, hogy lemondjanak a valódi üzletrõl (jó minõségû termékeket elõállítása kedvezõ áron); most inkább az vezérli õket, hogy a “társadalmi felelõsségérzet”-ükért tiszteljék õket. És akkor meg sem említettem a rendõrségünket, amely most a lakossággal való kapcsolatokra összpontosít, vagy a börtönrendszerünket, amely többé nem elégszik meg a büntetéssel, de javítani is akarja a gondjaira bízottakat. Szintén nem említhettem a tanárokat és újságírókat, akik saját jogukon témái lehetnének ennek az írásnak. A virágzó jótékonyság miféle csodáit élvezzük mindannyian! De nem lehetséges, hogy ennyi szakács áll elõ zavaros ötleteivel a világ javításáról, akkor el fogják sózni a társadalmi levesünket?

Ilyen világot teremtettünk hát, akarva vagy akaratlanul. Olyan világ ez, amely – tetszik, nem tetszik – megfelel a kívánságainknak. Vajon akkor is ezt kívánjuk majd, amikor meglátjuk, miként fejlõdik hosszabb távon? Alapvetõ problémánk az, hogy maga ez a kérdés – mint minden jobbítási javaslat – hajszálpontosan tükrözi azt a gondolkodásmódot, amely jelenleg jellemez bennünket.

Aiszóposz annak a madárnak a történetét meséli el a gilisztával, amelyik meglátta tükörképét a tóban, és beleejtette a gilisztát, mert arra vágyott, hogy övé lehessen az a másik giliszta is. Micsoda buta egy állat!

FORDÍTOTTA KOLOSZÁR PÉTER