Versek

María Elena Cruz Varela

 

A CIRKUSZ

Csak tessék. Csak tessék. Csak befelé. És folyvást.
Csak bátran. Még beljebb. Pazar mulatság lesz.
Majd látják a kígyót. Leveti bőrét, de mégse változik.
S a végén, ígérem, a szinfalak mögé látnak.
Csak tessék. Csak tessék. Csak befelé. És folyvást.
Szegény bohóc, kedvükre sírok és nevetek.
Ficánkolok lovamon, meztelen balerína:
csillagporos szeméremdombja íve megfeszül,
Kerek csípőjét mutogatja. Melle fölmered.
A kedvükért csakis az egész mutatvány.
És minden csinnadratta. Az állványzat, szorosra
húzott zsinórok. Kedvenc bohócuk. Aranyfüst.
És csíny. Oroszlánoknak a legjobb falatok.
Csak tessék. Csak tessék. Csak befelé. És folyvást.
Arannyá változtatom az üveget.
Transzvesztíta, gyűlöletbe bújva. Néhány tréfás rúgás.
De nem fog fájni: esküszöm.
Teremtőm. Milyen egy cirkusz közönség nélkül?
Szánalomból feldörgő tapsuk nélkül.
Rokonszenvük. Hipnózisuk. Rettegésük nélkül.
Csak tessék. Csak bátran. A sátor készen áll.
A foltozások befejezve. A vészkijáratok.
Csak tessék. Urak és hölgyek. Bátran.
A hüvelykujjak készen, hogy lefelé mutassanak.
A hüvelykujjak készen, hogy fölfelé mutassanak.
Minden reményük készen: cserepekre hullni.

A PARITTYÁS VERSE

Köveket röpítek a süket fülre.
Két világ árusa.
Ez a magány és ezek a reccsenései.
Jeleket adok a dombra kifekvő bolondnak
és az őrült nőnek, aki a park padján foltozza bánatát.
Szövőnő-ujjai kemények. Ő a végek tisztázója.
A magárahagyottság krónikája. Szólok neki, hogy várjon.
Nem ez az idő a nyárfák-árnyékában-meghalásra.
Köveket röpítek a süket fülre.
Ettől a világtól vérző.
Hátát mutatja e domború világ.
Elhányta térképét, mely az útvesztőből kifelé mutat.
Köveket röpítek, park őrült nője.
Dombra kifekvő elmegyenge nyomorult.
Eleonor Rigby halál éneke.
Egyedül meghalók antológiája. Az alagúton át nem érő.
Köveket röpítek. Fáradtan és újra.
Az őrült nő fogatlan száját kitátja szégyentelenül.
Táskája bélését forgatja ki-be. Morzsánként emlékeit kirázza.
Mondom neki, hogy várjon.
Nem ez az idő halódó nyárfák árnyékában meghalásra.
Nem viseli el a vályú békességét. Az almafáról lecsüngő
kerek bűnt. A fejére célzó nyílvessző-keresgélést.
Köveket röpítek. Lehet visszhangot találnak.
Lehet a mélység őket benyeli.

 

ORA PRO NOBIS

Szeretett halottam. Szerelmeim.
Testetek pecsétje testemen. Egymást
követő testeim egymást követő szerződéseink szerint
minden józan belátás ellen.
Szeretett halottaim. Dermedt-merevek.
Minden érverésből korbácsütés lett.
Gyönge gerincoszlop. Hamvazószerda.
Az ülőre kovácsok hajoltak. Tűzben kalapáltak
minket. Égő vörösben. Húsunkat elégették. Emlékeinket.
És elneveztek. Palánkot adtak. Kezünkbe zsinórt.
Lakni helyet hogy libasorban
egymás mögé beálljunk.
Szeretett halottaim. Halál végösszege.
Rámnehezedtek és rátok nehezedem.
Sípcsontotok súlya nyom. Tört kezdőbetűtök.
Jelképes sorrend a kronológiában. Kezetek.
Kezetek, szátok. Görcsös-jeges kezek.
Tenyerek fölfelé. Emlékeiknek helyet könyörgő szájak.
Egyre kevésbé aki voltam. Felvizezett énem alkalom
szerint. Kártyacsomagban alakját vesztett sziluett.
Kedves-jó halottaim. Sietve-engeszteltek.
Itt vagyok. Mindig itt.
Beszűrődő zaj. Menekülő, töredék ima.
Ajtaján a hosszú éj behúzza utánuk a reteszt.
Agóniám hosszú vonítása.
Halottaim akiket szerettem. Ügyetlen-tehetetlen szeretők.
Testük és testeim az egymást követő halálban.

 

AZ ŐRÜLTEK HAJÓJA

Mert nem tudok már semmit. Ha valaha tudtam,
a csipkebokorban szétesve ott maradt.
A tüskék fájnak. És fájnak a bogáncsok.
Szagomat itt hagyom. Az üldözött szagát.
A pokol minden kutyafalkája kergette
állatét. Mert nem tudok már semmit.
A térdemet nem érzem.
és nem tudok már semmit. Az összedőlő
város én vagyok. A háborodott hajótöröttek
országa. A hányódó hajó utasaié.
Mert nem tudok már semmit. Emlékezetemet
fölfalták a kutyák. Hova tartok? Hova tartunk?
Hova tartanak? A délibábon kívül úticélt
lát-e valaki? Ki fogja megfizetni káromat?
Kit kárhoztassak, hogy hontalan vagyok?
Hogy lerombolták a házamat? Mindenki házát?
Ki Káin? Melyik Ábel? A jó? A rossz, ki itt?
Miért raknak megtört szememre borostyánt?
Nem látok semmit. Semmit nem tudok. Ha valaha tudtam,
égő csipkebokorban, vérző kutyafalkák között ott maradt.

Fordította: Takács Zsuzsa

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.