A BERIJA-DOSSZIÉ

Szilágyi Ákos

A BERIJA-DOSSZIÉ

Egy rém rendes reformer: Lavrentyij Pavlovics Berija

A Szovjetunió Kommunista Pártjának mindkét hivatalos története – a sztálinista és az antisztálinista is – rémtörténet. Mindkettő középpontjában a Rém regényes alakja áll. E rémtörténet legrémisztőbb eseménye az átváltozás: előbb az ember (legtöbbször maga a szabadító hős, a “hivatásos forradalmár”) változik át rémmé (a Sátán cimborájává avagy magává a Gonosszá), utóbb pedig e rémalak és vele a valóságos személy is porrá és hamuvá – lágerporrá és kemencehamuvá, természetesen. De a legrémisztőbb nem is maga az átváltozás, hanem az, hogy ez bárkivel megtörténhet. Egy szép nap a bolsevik Samsa arra ébred, hogy mondjuk, átváltozott sakállá:

Pjatakovnak, Radeknek, Szokolnyikovnak és a többi két lábon járó fenevadnak valaha becsületes emberi nevük volt – Jurij, Karl, Grigorij –, most azonban csak így emlegetik őket – Sakál Pjatakov, Sakál Radek, Sakál Szokolnyikov, szülőanyjuk, az ellenforradalom minden hájjal megkent fenevada, Sakál Trockij után, aki vonyítva kereng a hitleri fasizmus sűrű erdeiben – ahogyan 1937-ben a soron következő moszkvai kirakatper előestéjén a Lityeraturnaja Gazeta avatta be olvasóit a politikai átváltozások misztériumába.

Persze, a valóságos rémségek mitológiai eltorzítása a párttörténetekben minden esetben tényleges politikai célok és személyes érdekek szolgálatában állott. Egyfelől igazolta a szovjet államban éppen hatalomra került főtitkár és politikai kísérete hatalmát, másfelől segített a bűnöket rákenni a soros politikai bűnbakra, s ezáltal kiűzni azt a politikai pusztaságba. A mitologikus párttörténetet mindig a Győztes (előbb Trockijjal és Buharinnal szemben Sztálin, utóbb Berijával és Sztálinnal szemben Hruscsov, végül Hrucsovval szemben Brezsnyev és Brezsnyevékkel szemben Gorbacsov) beszéli el (annál van a szó, akinél a hatalom), méghozzá oly módon, hogy a létező rendszer bűne és embertelensége konkrét személyekben öltsön testet. Így lehet aztán a rosszat a létező világok e legjobbikából könnyedén kiiktatni. Ez lett a szovjet rendszer sajátos mitológiai váltógazdasága, amely a világot manicheisztikusan megkonstruáló államvallásból következett. (Persze, a retorika szintjén minden populizmusra hajló hatalom így jeleníti meg a politikai harcot, olykor még a kormányváltásokat is: a gonoszt legyőzi/felváltja a jó.)

Mindkét hivatalos pártmitológiában – a sztálinistában csakúgy, mint a hruscsoviban – a rémségek forrása maga a Rém. Ő a Rossz Ember, ha ugyan nem maga a Sátán vagy annak ügynöke. A hatalom megszállottja – attól függően, hogy ő szállta-e meg a hatalmat avagy a hatalom őt – vagy eredendő romlottságában, démonikusan jelenik meg vagy a hatalomtól megrontott (korrumpált) emberként, akit a hatalom tett paranoiás őrjöngővé, élveteg szadistáva, szexuális megszállottá. Ismertebb nevein még ő a Nagy Inkvízitor, a Nagy Testvér, a Világellenőr, a Sátán vagy Ős-gonosz. Csak a sztálinista “Krátkij kurszban” (‘Rövid Párttörténetben’) a Rém szerepét Trockij és Buharin (a bukott bolsevik “arkangyalok”), a XX. kongresszus utáni hruscsovi párttörténetben pedig Sztálin (illetve 1953 és 1956 között a Sztálint élete utolsó időszakában “megszállva” tartó Rossz Lélek: Berija) töltötték be. Mindkét rémtörténet a párt üdvtörténetének puszta epizódja: az elközelgő katasztrófa – hála az ügyeletes megváltónak, a szabadító hősnek – újra meg újra a szovjet nép megmenekülésének csodás történetébe fordul át. Egyfajta misztérium ez és a párt “evangéliuma”, a pártgyűlések és perek “liturgiája” ebbe avatja be a politikai közösség tagjait. A misztériumba való beavatás egyszersmind ördögűzési és megtisztulási szertartás is, mint azt az SZKP KB 1953-as júliusi plénumának javítatlan gyorsírásos jegyzőkönyve mutatja. (L. e számunkban “Öv alatt”!)

A valóságos történet, melynek képét a megnyíló szovjet archívumokból (és a még élő kortársak megnyíló emlékezetéből) mind pontosabban rekonstruálhatjuk, sokkal prózaibb, bár nem kevésbé véres és elborzasztó. A Szovjetunió reális – nem mitikus, nem titkos és újra meg újra feltárt-leleplezett – története mégsem annyira sátáni gonosztevők titkos cselekedeteinek rémtörténeteként beszélhető el, mint inkább a totális hatalom intézményeinek és egész rendszerének történeteként, amelyben a személytelen megsemmisítő gépezet tömegeket darál le, azokat sem kímélve, akik a gépezetet megtervezték és megalkották vagy a daráló karját forgatják éppen. A valóságos történetben nem mosható tisztára – holmi ördögűzéssel – sem a Párt, sem egyes személyek, sem a nép vagy a társadalom szennyese, mert a felelősség a bűnökért nem mitologikus képletek szerint oszlik meg az Ős-Gonosz és a Rendszer, a szörnyeteg rendőrminiszter és a derék szocialista rendőrállam, a bűnös bolsevizmus és az ártatlan társadalom között.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának rémtörténete mindesetre összeesküvésről összeesküvésre, tömeggyilkosságról tömeggyilkosságra, kivégzésről kivégzésre, és természetesen rehabilitációról rehabilitációra haladt, mígcsak az összes mesebeli rém (és tényleges hóhér) el nem nyerte méltó büntetését, azaz le nem taszíttatott az Állam-Olümposz csúcsairól a történelmi feledés Tartaroszába. Innen próbált visszakapaszkodni nemrég Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet rémek e karvezetője, ámde a bíróság, a posztszovjet bíróság – egészen pontosan: az Oroszországi Föderáció Legfelső Bíróságának Katonai Kollégiuma – nem engedte. 2000. május 29-én kelt ítéletében ugyanis – a posztszovjet sajtó általános üdvrivalgása közepette – ­elutasította a Berija-család által benyújtott rehabilitációs kérelmet.

Nem is lenne semmi baj ezzel az ítélettel, hiszen a történetileg létezett Berija valóságos rémtettek sokaságát követte el. Csakhogy mindazok, akik 1953 áprilisában Beriját hősileg (mindazonáltal bőrüket is mentve) letartóztatták, és rövid úton kivégeztették, maguk is rémtettek sorával írták be nevüket a sztálini Szovjetunió történetébe, 1953-ban még egy utolsó, persze, ezúttal is szabadító hőstettként értelmezett leszámolással tetézve meg rémtetteik hosszú sorát.

A bökkenő éppen az, hogy Lavrentyij Pavlovics Beriját 1953 nyarán nem konkrét bűntetteiért állították zárt tárgyaláson bíróság elé (hogy is tehették volna azok, akik hasonló rémtettek sokaságát követték el – tőle függetlenül és vele együtt), hanem olyanokért, amelyeket soha nem követett el, ahogy az már egy rendes koncepciós perhez illik. Persze, egy politikai per mindig sokkal komolyabb dolog annál, semhogy lefolyását és kimenetelét a független bíróságra lehetne bízni. A politikai per játéka mindig életre-halálra megy, maga az eljárás és az ítélet pedig csak eszköz a győztesek kezében. A per a politikai győzelem legitimációs narratívája: annak elbeszélése, hogyan sikerült Hatóságnak és Népnek ártalmatlanná tenniük a Gonoszt.

Csakhogy Berija perének több mint 40 kötetnyi iratanyaga mindmáig hozzáférhetetlen (mindössze pár részlet jelent meg belőle 1991-ben egy eldugott szakfolyóiratban). A kirakatperek gyakorlatától eltérően nem adták ki az 1953 decemberében tartott zárt tárgyalás szövegkönyvét sem, és persze a szovjet lapok sem “tudósítottak” róla a tárgyalóteremből, mint még nemrég. Egyrészt talán azért, mert bár a vádirat koholt volt, Berijának nem kellett töredelmes beismerő vallomást tennie, előre betanult szöveget mondania: mondhatta a magáét (ha merte és nem hagyták volna meg abban a hitben, hogy talán elkerülheti a kivégzést), de kit érdekelt az már. Az ítélet nem lehetett kétséges és már jóval a tárgyalás előtt megszületett. (tulajdonképpen még abban sem lehetünk százszázalékosan biztosak, hogy Berija megérte a tárgyalást, s nem színjáték zajlott-e a falak mögött, mint azt akkoriban oly sokan gondolták.) Másrészt azért nem készült a perről film, újságriport, propagandakiadvány, mert ha egyszer nem vették a fáradságot, hogy Berijából azt a vallomást kényszerítsék ki az ismert módszerekkel és eszközökkel, amely alátámasztotta a vádiratot, vagyis a vádlott össze-vissza beszélhetett a tárgyaláson, akkor fennállt annak is a veszélye, hogy “eljár a szája” és olyasmit talál mondani, ami kínosan érintheti tegnapi-mai elvtársait. Végezetül minden bizonnyal azért is tartózkodtak a per anyagának nyilvánosságra hozatalától, hogy a múlttal való összevetést és kínos analógiákat eleve elkerüljék: “ez kérem, nem koholt per!” S valóban: ahhoz aligha férhetett kétség, hogy Berija bűnös, igen nagy bűnös. Csak hát attól még ugyanilyen nagy bűnösök voltak Hruscsov, Malenkov, Kaganovics, Molotov és sokan mások is, akik “perbe fogták”.

A per körüli titkolózás (Berija lefogásának pontosan mindmáig nem ismert körülményei, titkos helyre szállítása, titkos tárgyaláson való felelősségre vonása, titokban végrehajtott kivégzése) mindenesetre sokkal inkább magára Berijára, illetve arra a félelemre vallott, amelyet vele szemben vetélytársai és potenciális áldozatai tápláltak. A titkos perről párttagoknak és pártonkívülieknek adott titkos tájékoztatás és a suttogó propaganda révén a sötét és veszedelmes Berija irtóztató bűneinek árnyéka még nagyobbra nőtt, még félelmetesebben vetült az amúgy makulátlan szovjet történelemre.

Egy biztos, minden lehetséges bűn – politikai bűn és magánbűn – , amivel a nagy moszkvai kirakatperekben a vádlottak padjára ültetett “öreg bolsevikokat” és “cinkosaikat” – “szabotőr mérnököket”, “gyilkos orvosokat” – megvádolták, Berija listáján is szerepel: kémkedés a Nyugat javára, szovjetellenes szabotázs, összeesküvés a párt vezetői ellen, s végezetül, hogy a vádlott politikai elállatiasodásának képe népszerűen, vagyis testileg is megjelenjék: szexuális bűnök végtelen sora. Berija azonban – a róla szóló mendemondák ellenére – nem annyira vérszomjával vagy különös kegyetlenségével tűnt ki társai közül, mint inkább teljes cinizmusával, intelligenciájával, ügyességével, szervezőképességével. Berija 1938 legvégén került az NKVD élére (noha persze addig sem ült ölbe tett kézzel – grúz honfitársai a megmondhatói). Első megbízatása az volt, hogy állítsa le a mindinkább országos anarchiával fenyegető “jezsovscsinát” (a Sztálin és hű fegyverhordozói által 1936 augusztusában elindított úgynevezett “nagy terror” gépezetét). Ennek megfelelően első ténykedése egy nagyszabású amnesztia lett, amelynek keretében mintegy kétszázezer lágerfogoly nyerte vissza szabadságát (igaz, nagy részük utóbb újra meg újra visszakerült a lágerbe). A legkirívóbb bűntény – az 1939-ben szovjet fogságba esett lengyel tisztek tömeges kivégzése a katyni erdőben, – amelyért a közvetlen felelősség Beriját terheli, hiszen az NKVD vezetőjeként ő írta alá a kivégzési parancsot –, feltehetően nem következett volna be, ha sikerül meggyőznie Sztálint és környezetét, hogy a kivégzés elrendelése őrültség, mint az Berija fia, Szergo Berija nemrég megjelent, elfogult, de sok tekintetben hitelt érdemlő emlékirataiban olvasható. (Persze, Berija nyilvánvalóan nem azért akarta megkímélni a lengyel tisztek életét, mert eszébe jutott a genfi konvenció vagy megesett rajtuk a szíve, hanem azért, mert féltette a bőrét, és mert pár lépéssel mindig megelőzte társait: felmérte a tömeggyilkosság politikai kockázatát, az esetleges bumeráng-hatást és ezért haszontalannak ítélte.)

Hogy mégis Berija lett minden idők legnagyobb szovjet réme – nemcsak a hruscsovi történetírásban, hanem a köztudatban is –, az nem annyira Hruscsovék sikeres ellenpuccsának és ellenpropagandájának köszönhető, mint inkább annak, hogy Berija “etnikai idegen” volt, grúz, akárcsak Sztálin, aki egykor “kiemelte” és – a régi sztálinista gárda ellensúlyozására – Moszkvába hozatta őt. Nem csoda, hogy a “régiek” nem fogadták kitörő lelkesedéssel a náluk sokkal okosabb, skrupulusokat nem ismerő, törtető, intrikáló Beriját a titkosrendőrség élén. Persze, a régi típusú birodalmak elitje – a nemzetállamok politikai elitjével ellentétben – etnikailag mindig rendkívül vegyes képet mutatott. Az elitbe kerülés feltétele ugyanis nem az etnikai leszármazás, a vallási-kulturális háttér, az anyanyelv volt, hanem a birodalomhoz, a birodalmi eszméhez, az uralkodóhoz való hűség és/vagy a szakmai képesség és teljesítmény (szakmán itt elsősorban az állami szakigazgatást és a katonai pályát értve).

Az orosz, majd szovjet birodalom ebből a szempontból – először a 19. század végén, másodszor pedig a sztálini korszak végén – került szembe azzal a dilemmával, amely a birodalmat végül is mindkét esetben felőrölte. A modernizáció megkövetelte volna a modern nemzetállammá válást, csakhogy ez óhatatlanul az archaikus birodalomtest széthullásához vezetett; a birodalom fenntartása, a modernizáció feltartóztatása viszont általános gazdasági hanyatlást, politikai erjedést, szociális elégedetlenséget váltott ki, ami megint csak a birodalom meggyengülését és összeomlását vonta maga után.

1945 után éppen Sztálin kezdte el a szovjet birodalom összetartása érdekében azt az “oroszosító” nacionalista kurzust, amelynek – mint a cári időkben – az antiszemitizmus és az idegenellenesség is része volt, s amely az 50-es évek elejére már meg is hozta gyümölcsét: a szovjet állam változatlanul birodalmi elitje etnikailag egyre egyöntetűbb és egyre inkább orosz, illetve “keleti szláv” jelleget kezdett ölteni. 1953-ban fontos kártya volt az “oroszok” kezében Berija és Sztálin – illetve politikai kíséretük jelentős részének – kaukázusi származása, amit nem volt nehéz historizálni: az álnok, kiszámíthatatlan, vad, türelmetlen, barbár “keleti” bolsevikokkal (mindenekelőtt a “zsidó Trockijjal” és a “grúz Sztálinnal”) a békésebb, türelmesebb, humánusabb “nyugatos” oroszokat állítva szembe – Rikovtól Kirovig, Lenintől Buharinig. “Ha ők maradtak volna az ország élén, minden másképp alakult volna!..” Minden bizonnyal, ámde nem azért, mert ők “oroszok”, amazok pedig “nem-oroszok” voltak.

Persze, 1953-ban a “grúz” Sztálin még ott feküdt a mauzóleumban és ha csak múmiaként is, részt vett – Lenin oldalán persze – az új hatalom legitimálásában is. Az idegenellenesség nyíltan sem a sajtóban, sem az utcán nem jelent meg. (Nem úgy, mint pár hónappal korábban, amikor a “fehér köpenyes gyilkosok”, a javarészt zsidó származású orvosok ellen indított perek idején az antiszemitizmus az utcán is megjelent.) A suttogó propagandában azonban az “etnikai érvre” bízvást lehetett építeni és Hruscsov és társai építettek is: “elég az intrikáló, gyilkoló, zsarnoki jellemű kaukázusiakból, most az építő, békés oroszok ideje jött el”. A jelek szerint a Berija által – saját népszerűsége érdekében kezdeményezett – populista intézkedéseket (a párt hatalmának korlátozása, a Gulág felszámolása, a szabadságkorlátozások csökkentése, a gazdaság “piacosítása” stb.) a kremli puccsisták egyrészt az etnokrata populizmus érvével ütötték el, másrészt azzal, hogy gyorsan átvették és – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megvalósították Berija tervezeteit.

Míg Sztálin – ha csak átmenetileg is – megmaradt az istenített idegen mitologikus szerepkörében, Berija – a gonosz titkosrendőrség feje, ez a külső megjelenését tekintve is kellemetlen, ellenszenves alak –a szatanizált idegen szerepét kapta. Az orosz újságok (és nemcsak bulvárlapok) ma is kedvtelve idéznek fel hajmeresztő történeteket arról, mi meg nem esett a Rém dácsájának pincéjében. (A szörnyűségeknek – a démonikus képzelet szabálya szerint – mindig a láthatatlan helyen, a föld alatti pinceveremben, Isten és ember hallótávolán kívül kell megtörténniük.) 2000-ben a Berija-perben benyújtott rehabilitációs kérelmet kommentálva idézte fel egy napilap tudósítója a következő bájos történetet: “A 70-es évek végén hozott össze a sors egy öreg vízvezetékszerelővel, aki részt vett Berija néhai dácsájának felújításában. Saját szemével látta, amint a munkások pincéjéből egy kőmozsarat cipeltek fel és az őrtől megtudta, hogy a mozsár a pincében meggyilkoltak holttestének összezúzására szolgált, hogy aztán a pépet innen egyenesen a szennyvízcsatornába ömleszthessék.” (Kiemelés – Sz.Á.) Erre szokás azt mondani: Si non e vero, e ben trovato!

Berija “idegen voltával”, “keletiségével”, sőt, kifejezetten “grúz származásával” függ össze a szexuális rém népszerű mítosza is. Az orosz köztudatban, különösen a férfitársadalom képzeletvilágában a grúz férfi valamiért a “szexuális gigász” ambivalens – egyszerre irigylésre méltó és rettenetesen frusztráló – szerepében van tartósan jelen. A grúz férfi az érzéki démonalitás zsenije: magnetikus erejének szegény szőke szláv lányok és asszonyok – csúfja, szépe, ifja, vénje – képtelenek ellenállni. Így aztán Berija rémképéhez – függetlenül attól, valóban kicsapongó nemi életet élt-e, avagy mint összes rokona egyöntetűen állítja: nem – ugyanolyan természetesen illeszkedett a vetélytársnak tekintett “buja”, “kicsapongó”, “erotomán” keleti férfi legendája, mint az árja mítoszban – ahogy azt a nácizmus antiszemita kultuszfilmjében a “Jud Süss”-ben láthatjuk – a szép szőke árja lányt elcsábító és megerőszakoló, “fajgyalázó zsidó” mitikus alakjához. A mitikus képben itt is, ott is a keleti ember (az észak-amerikai rasszista változatban ez értelemszerűen a “fekete”), vagyis a szexuálisan erősebbnek és sikeresebbnek vélt (és ezért frusztráló) vetélytárs érzéki vonzereje és “emberfeletti potenciálja” az “állatias” és “bűnös” jellegét öltötte, hogy megbélyegezhető és üldözhető legyen.

A Berija-per tárgyalási jegyzőkönyveiből eddig közölt részletek tanúsága szerint Berija szexuális étvágya határtalan volt. A vádirathoz csatoltak egy több mint kétszáz, Berija által megerőszakolt nő nevét tartalmazó listát (ami persze csak a jéghegy csúcsa volt). A kirakatperek szövegkönyvének kialakításában a politikai pornográfia mellett mindig nagy szerepet játszott a tulajdonképpeni pornográfia. (Mint Rév István írta In mendacioveritas című – e hasábokon 1994 szeptemberében közölt – tanulmányában a magyarországi úgynevezett Standard-per hetedrendű vádlottjának, D. E. néhai bárónőnek beismerő vallomását elemezve: “A rendszer történetének igazi dokumentuma a beismerő pornográf vallomás.”) Berija erkölcsi elvetemültségét (értsd: állatiasságát) – a vád szerint – az is bizonyította, hogy bár 1944-ben szifiliszes lett és gyógykezelés alatt állt, nem várta felgyógyulását, hanem számtalan szovjet lánnyal és asszonnyal létesített nemi kapcsolatot, mitsem törődve azzal, hogy megfertőzi őket. (A “fertőzés”, a “ragály”, a “kórokozó” metaforája a politikai Gonosz minden modern mitológiájának elmaradhatatlan tartozéka.)

A tárgyaláson állítólag maga Berija kérte, hogy a 200-as listát – úgymond, az érintettek jó híre érdekében – ne ismertessék, amitől a bíróság némi tanakodás után nagyvonalúan el is tekintett. A tárgyalásra csupán néhány “áldozatát” idézték be, a vád koronatanújaként pedig azt a Ljalja Drozdovát és anyját, akik csakugyan Berija dácsájának személyzetéhez tartoztak. Drozdova bírósági kihallgatása alatt Berija állítólag elsírta magát. Minden oka meg is volt rá, mert a fiatal nő – akivel titokban éveken át kiegyensúlyozott élettársi viszonyt tartott fenn: lakást szerzett neki, egyetemre járatta, eltartotta – a tárgyaláson azt vallotta, hogy Berija megrontotta őt, Drozdova anyja pedig további elborzasztó részletek tárva a bíróság elé, nyomatékosan kérte a törvényszéket, hogy mind e szenvedésekért kárpótlásul Berija teljes elkobzott vagyonát neki és lányának ítélje oda. Ebből is látnivaló, hogy a két koronatanú érdek nélkül vallott Berija ellen.

Berija puccsszerű letartóztatása és a nyilvánosság kizárásával lefolytatott pere az utolsó nagyszabású “moszkvai per” volt. A posztsztálinista pártvezetés akkor még Hruscsov és Malenkov (később már csak Hruscsov) vezette csoportja a sztálini időket idéző eszközökkel ragadta magához a kezdeményezést, hogy átlépve a rettegett rendőrminiszter hulláján, nekilásson az általa kidolgozott és kezdeményezett desztalinizálásnak, a “rendszer reformjának”. Csakhogy ez a desztalinizáció nem az a desztalinizáció volt. Míg Hruscsov és társai úgy próbáltak levegőhöz jutni és hatalmukat – a rendszerrel együtt – megmenteni, hogy a pártot tisztítják meg Sztálintól és a totalitárius rendőrállamot “önkorlátozó” pártállammá reformálják (az “önkorlátozás” abban állt, hogy a párt felhagy a társadalom terrorizálásával), addig Berija az államot és a gazdaságot akarta rendőrállami eszközökkel megszabadítani a párturalomtól, az ideológia diktátumától. Nem ideológiai, hanem gyakorlati, nem erkölcsi, hanem strukturális, nem moralizáló, hanem pragmatikus desztalinizálásra törekedett. Alighanem saját személyi hatalma kiépítése érdekében. Nem lehet kétséges, hogy ha az ár, amit ezért fizetnie kellett, maga a “szovjet hatalom” lett volna, Berija habozás nélkül megadja. (De hisz pár évtizeddel később mások és másként, ugyancsak gavallérosan meg is adták ennek az árát: pokolba a rendszerrel, ha mi maradhatunk! 1989–1991 között – sok évtizedes késéssel – tulajdonképpen az következett be, ami 1953 és 1956 között nem tudott bekövetkezni. Már akart, de még nem tudott. Túl nagy volt a rendszerszülte politikai elit inerciája, túl sok a vesztenivalója és túl kevés a reménye a rendszer bukása után a túlélésre. A totalitárius zsarnokságból közvetlenül nincs békés átmenet a demokráciába. )

Sokféle történeti és politikai kifejlés lehetősége volt adva Berija esetleges hatalomra kerülésében – a rendszer gyors ütemű széthullása és a Szovjetunió felbomlása vagy a totalitárius hadigazdaság átvezetése egy bonapartista típusú tekintélyuralom útján a piacgazdaságba, esetleg a sztálini rémuralom restaurálása –, de mert minden másképpen történt, sohasem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha… Életben lennénk-e még egyáltalán? Állna-e még a nyugati civilizáció világépülete? Létezne-e Oroszország vagy Magyarország? Egy biztos, semmi nem úgy történt volna, ahogy megtörtént és történik azóta is.

A tét természetesen nem a rendszer demokratizálása, hanem megmentése és a hatalmi csoportok túlélése volt. Minden úgy történt, akár egy westernben: amikor elérkezik a sorsdöntő párbaj pillanata, az győz, aki gyorsabb. A Sztálin halálát követő politikai westernben (pontosabban talán easternben) ez a következőt jelentette: az marad életben és/vagy azé lesz a hatalom, aki előbb és látványosabban hajtja végre a desztalinizálást. Márpedig Beriját – mint az e helyütt szemelvényesen közreadott terveiből és felterjesztéseiből is kitűnik – desztalinizálásban nemigen lehetetett túlszárnyalni. Először is Berijának kulcsszerepe volt a “némák összeesküvésében”, mely abban állt, hogy legközelebbi harcostársai hagyták meghalni a zsarnokot (“Nem kell ide orvos, Sztálin elvtárs csak mélyen alszik” – mondta állítólag Berija, amikor a dácsán a személyzet nyugtalankodni kezdett, hogy a Gazda a szokott időben még nem ébredt fel). Másodszor Sztálin politikai kíséretében talán Berija volt az egyetlen, aki nemcsak nem hitt semmiféle kommunista eszmében, de azt is tudta, hogy a rendszer fenntarthatatlan, s ezért már a Sztálin halálát követő első hetekben kész tervek – reformtervek – sokaságával állt elő. Berija gyöngéje, mely aztán politikai és emberi végzetévé vált, egészen másban volt: erőszakosságában, az elbizakodottság hübriszében, a dölyfös fölényérzetben (ez is, akárcsak pragmatikus-racionális kíméletlensége és intellektuális fölénye környezetével szemben, Trockij alakját idézik). Ezért volt vak Hruscsovék szerveződő ellenpuccsával szemben. Úgy gondolta, hogy a kezében vannak. Sztálin halála után ugyanis Berija magához vett minden olyan dokumentumot, amely súlyosan kompromittálta Hruscsovot és társait. Berija olyannyira biztos volt a dolgában, hogy azonnal ki is játszotta összes kártyáját. Beadványai, felterjesztései, tervezetei folyamatos fizikai fenyegetést jelentettek a párt vezetői számára, hiszen éppen ők voltak felelősek azoknak a bűnöknek a nagy részéért, amelyeknek azonnali kivizsgálását sürgette az “ártatlan” Berija. Továbbá Berija evidensmagától értetődőnek tekintette, hogy Sztálin halála után ő következik (nota bene: az 1953 júliusiában tartott plénumon ezt a szerepet még Malenkov, év végére pedig már Hruscsov töltötte be), vagyis az ő ideje jött el és a többiek pisszenni sem mernek majd ellene. Nemcsak azért, mert kulcsszerepet játszott Sztálin csöndes eltávolításában, s mert hosszú évek után megint az ő kezében összpontosult a titkosrendőrség hatalma, hanem mert egyedül neki volt politikai-gazdasági programja a rendszer akut válságának megoldására. (Mint ismeretes, a világháborút követően a titkosrendőrség kicsúszott Berija kezéből, sőt, Sztálin – nem sokkal halála előtt – már arra készült, hogy vele is leszámoljon. Amikor Sztálin halálának hírét hallván, felesége sírva fakadt, Berija rárivallt: “Mit csinálsz? Hát nem érted, hogy a halála az életedet mentette meg?! “)

Berija elképzelni sem tudta, hogy ezek az általa mélyen lenézett és megvetett tökfilkók, az “ostoba oroszok” (Malenkov, Hruscsov, Molotov), béna és gyáva apparátcsik-hadaikkal, képesek lesznek összefogni ellene, sőt, a titkosrendőrségben és a hadseregben is kiépítik hálózatukat, azokra támaszkodva, akiknek elegük van Berijából. Tisztában voltak vele, hogy nincs vesztenivalójuk és ez a tudat megsokszorozta vakmerőségüket és talán leleményességüket is. Úgy látszik, a szovjet rendszer archimedesi pontja mégicsak a pártapparátus volt és maradt: csak innen kiindulva lehetett megmenteni és megdönteni is. Minden kísérlet, amely a KGB-t akarta e célra mozgósítani – Berija 1953-ban, Andropov 1982-ben, Krjucskovék 1991 augusztusában – kudarccal végződött.

Lavrentyij Berija a bűnökért nem a halott Sztálinnak, hanem a legjobb egészségnek örvendő Pártnak és a korabeli pártvezetésnek akarta benyújtani a számlát. Kissé talán ahhoz hasonlóan, ahogyan Kínában történt Mao halála után, mikor is nem a halott Maóval, hanem a “Négyek Bandájával” számolt le Teng Sziao Ping. A Mao-kultuszt a pekingi per szinte nem is érintette. Így aztán Kínában és a kínai kommunizmus ázsiai vonzáskörzetében olyan morális és politikai megrázkódtatásra sem került sor, amire az 1956-os XX. kongresszus után a Szovjetunióban, a szovjet blokkban és a kommunista világmozgalomban. Berija a Sztálin halála után készülődő politikai szelet nem a halott Sztálin nimbuszának lerombolásával, hanem a Sztálint körülvevő pártvezetés ítélőszék elé állításával kívánta kifogni a rendszer vitorláiból (Hruscsov a XX. kongresszuson ennek épp a fordítottját tette, amivel aláásta a kommunista pártok és az egész rendszer legitimációs alapjait, miközben a rendszeren – mint azt az 1956-os forradalom eltiprása is mutatta – vajmi keveset változtatott).

Ha a hatalmi harcban Berija győz, az minden bizonnyal Hruscsov, Molotov, Kaganovics,Vorosilov, Malenkov (az “Ötök Bandája”?) perbe fogását, jó esetben politikai eltávolításukat, rosszabb esetben kivégzésüket jelentette volna. Ám távolról sem jelentette volna a desztalinizálás leállítását vagy a reformkurzus végét. Épp ellenkezőleg, Berija erre sokkal inkább el volt szánva, mint a Hruscsov-csoport. Egyedül a szovjet felderítést és ellenőrzést egy évtizeden át kezében tartó, a külvilágról meglehetősen jól tájékozott Berijának volt világos képe a szovjet típusú szocializmus állásáról és egyedül neki volt világos és végiggondolt stratégiai terve egy nagyszabású politikai-gazdasági fordulatról, amely már 1953 után olyan változásokat idézhetett volna elő a hidegháborús világrendben, amilyeneket több mint negyedszázados egyhelyben topogás után Gorbacsov kezdeményezései. Talán Berija volt az egyetlen, aki Sztálin halála után tudta, mi a teendő, s akinek nézeteit, ötleteit, kezdeményezéseit később Hruscsov valósította meg a pártapparátusra támaszkodva, nehézkesen, kapkodva, felemásan, sehogy.

Berija kezdeményezte a Sztálin halála utáni első nagy amnesztiát és rehabilitációt, amelynek során – mint ma már archívumi adatokból is tudjuk – távolról sem csak a GULag köztörvényes bűnözői részesültek kegyelemben (ahogy azt Hruscsov propagandája állította), hiszen több mint fél millió ember szabadult ki a koncentrációs táborokból. Ugyancsak ő kezdeményezte a kibékülést Jugoszláviával és szorgalmazta Németország újraegyesítését, föltéve, hogy az semleges ország lesz (mint később Ausztria lett, ugyancsak szovjet kezdeményezésre). “A szocializmus nem Németországnak való” – közölte Berija az elképedt Ulbrichttal 1953 késő tavaszán. Az NDK-ban 1953 júniusában – nem sokkal a felkelés után – meghirdetett “új kurzus” valójában Berija “új kurzusa” volt (ez is egyike lett ama vádpontoknak, melyeket az eszméhez és Sztálinhoz hű Molotov fogalmazott meg a júliusi KB-ülésen: “Berija új kurzust hirdetett” és “az imperialistáknak akarta átengedni Németországot”). Az új kurzus lényege a párt és az állam szétválasztása, a gazdasági racionalitás “felszabadítása” volt (mutatis mutandis pontosan az, amivel a hadikommunizmus után Lenin próbálkozott, amikor bevezette az új gazdasági politikát, a “NEP”-et, s amit 1968-ban a cseh és a magyar vezetés indított el újra, ismeretes kimenetellel, majd amit a Mao utáni Kína talált fel, és amit Gorbacsov is akart, csak nem tudta, hogyan kell csinálni).

Mind Berija tervezetei, mind politikai lépései azt mutatják, ha az 1953-as hatalmi harcban Hruscsov marad alul és Berija győz, akkor a desztalinizálásra előbb és radikálisabb formában kerül sor. Ha Hruscsov 1953-as palotaforradalma sikertelen marad, aligha juthattak volna el az események nemzeti felkelésig és népforradalomig Magyarországon 1956-ban, azt követően pedig aligha kerülhetett volna sor szovjet invázióra és véres megtorlásokra. Ebben ugyanazok jártak élen, akik az 1953-as Berija-ellenes puccsot vezették: a szovjet pártvezetés és a tábornokok. Innen nézve különös jelentőségre tesz szert Berija – sokszor felemlegetett, de dokumentumokkal most először alátámasztott – Nagy Imre-pártisága és heves Rákosi-ellenessége. Nem kell különösebben megerőltetni politikai fantáziánkat ahhoz, hogy elképzeljük, mit jelentett volna 1953 után Magyarországon Nagy Imre nemzeti kommunista reformkurzusának szabad kibontakozása és a radikális leszámolás Rákosiék bűnös és gyűlölt rendszerével.

Berija 1953-as koncepciós pere és ezt követő kivégzése a szovjet kirakatperek perek korszakát zárta le a Szovjetunióban. Berija nevét és képmását pontosan ugyanúgy törölték, festették le, kaparták ki fotókról, celluloidszalagról, nyomtatványok lapjairól, ahogy a 30-as években a “trockista-zinovjevista” és a “buharini” ellenzék vezéreiét. A Szovjetunió marsalljának, a Szocialista Munka Hősének képét 1953 novemberében az Állami Filmfőigazgatóság körlevele nyomán törölték Mihail Csiaureli 1949-ben készült “Berlin eleste” című monumentális történelmi mesefilmjének negatívjáról. Ezzel szinte egyidejűleg postázták a Nagy Szovjet Enciklopédia előfizetőinek azt a körlevelet, amelyben a kiadó mellékeli az új lexikonoldalakat, melyeket a frissen megjelent első kötetben a kivágásra ítélt Berija-szócikk helyére kell az előfizetőknek beragasztaniuk. Még nevének viselését is megtiltották Moszkvából száműzött családtagjainak. Így például fia, a rakétatervező mérnök Szergo Berija, aki pár évvel ezelőtt jelentette meg visszaemlékezéseit apjáról, fél életét idegen név alatt kellett leélje.

Az áldozatok közül senki nem tudhatta előre, hány évtizedet vagy ezredévet kell a történelem Tartaroszában eltöltenie, amíg kezdetét veszi a szovjet típusú rehabilitáció (“pardon, tévedtünk, Ön jó elvtárs volt, ezúton értesítjük, hogy törvénytelenségek áldozata lett, nagy kár, hogy ebből kifolyólag időközben kivégeztük, eltettük láb alól, meghalt a lágerben, különben most együtt örvendezhetne velünk, kivégeztetőivel, az igazság diadalának!”). De ha a szokásos szovjet rehabilitáció Berija esetében elmaradt is, attól még a visszatérés a valóságos történelem – erkölcsi szempontból persze mindig vigasztalan – lapjaira nagyon is lehetséges.

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.