Kispest
Barna alma fityeg az ágon,
lekvárt kentek az ég aljára,
a kékre fagyott égen álljon
egy kondenzcsík pengeszája.
Esteledik, kutya vonyít,
a talicska ráhomorít,
az éj az agyba lukat ás,
nem vidít és nem szomorít.
Szennyes lében levélmorzsa,
mint egy kereszt, mint egy heg,
mintha minden arról szólna,
hogy ne szeresd Kispestet.
Korhadt létra falat támaszt,
töpped és hámlik itt a lét,
Rettegsz? Mondjad nagy lazán azt,
nyissunk hát ki egy Bikavért.
Valakik éltek itt talán,
a tetõn macska napozott,
tüzet raktak kint a kertben,
nevetésük messze porzott.
Cigiztek és nevetgéltek,
Ottó és Lili éltek itt.
Ottó szívét elébe tette,
és jól beverte térdeit.
Lámpát gyújtasz, égõ szisszen,
ezt nem felejted el soha.
Ottó s Lili éltek itten,
most benézel a sufniba,
itt vár rád a végsõ pokol:
húsfüstölõ zord világa,
máz csorog a véres falról,
láncos kampón lóg egy tégla,
és nincs tovább, egy fal mered,
ó, borzalom, ez kell neked?
Minden vázzá merevedett.
Róluk szóljon ma torz dalom:
itt élt Ottó s a szép Lili,
e kégli volt az otthonuk,
kongó szobák, rossz benézni,
jó, hogy nem látják õk maguk.
Nyargal kint egy savas szélke,
a hurkatöltõ felbugyog.
Vesd magad egy kerti székbe,
leszáll az éj, szemed lehunyod.
Cigiztek, és nevetgéltek,
Ottó és Lili éltek itt.
Ottó szívét elébe tette,
és jól beverte térdeit.
Simon Guszti balladája
Mállik a Blikk keskeny combon,
bolyhos gõzök penésze int,
a szaunában fennen trónol
Guszti megint.
Ha vállad izma, nyakad sajog,
s nem fér kétség nõnemedhez,
megmasszíroz, hívd a Gusztit,
õ ért ehhez.
Fürge kéz és fürge szavak,
nyaktól derék felé halad,
a bõrt puhítja szóval, tettel,
majd megszakad.
Kell neki ez, mint falat kenyér,
mert belé is csak vágy szorul,
érzik ezt, ahogy a tenyér
bõrre borul.
Massz és gyöm és nyom után a
nõket hívja tévét nézni,
vacsorára és moziba,
sõt tekézni.
S néha tényleg úgy tud nézni!
Jó, a viccei laposak.
Békebeli és banális,
mégis meghat.
Mikor kint a nyugdíjasok
sakktáblákat borogatnak,
megafon és gyereksereg
sivít, jajgat,
vagy ha télen a fagy tombol,
s csak a jakuz mélyén égnek
vészes, narancs tûzû fények:
menj Gusztihoz.
Õ a nõre szépen tekint,
kegyed most jött nem rég?, kérdi.
Megmasszírozhatom megint,
én, a férfi?
Mint akit csak egy sámli szült,
a nõ nem neszül, nem figyel.
Nem mondja õ Gusztinak, hogy
vágyj rám, s vígy el.
De nem, még így se pontos ez.
Tudja õ azt, hogy nem rulez,
nem Lopez õ, és nem Leo,
de fontos ez?
Foszló újságját térdre ejti,
elmereng a Simon Guszti.
Simon Gusztit ismeri itt
jól mindenki.
S záróra hirtelen. Guszti,
huss, ágyba. E napot húzd ki.
Álmában gõzök közt bolyong
szegény árva:
száll a Blikk a város fölött,
a holdkaréj matt fénye int,
szaunában fennen trónol
Guszti megint.
A villa és a kés
A villa és a kés
gondoltak egyet, és
olajra léptek õk,
nagystílû törtetõk,
többre vágynak annál,
mint a merõkanál,
s a többi konyhacucc:
élsz, aztán gallyra jutsz.
Futottak, kéz a kéz,
s kiált a villa most:
elérjük, édes kés,
a sárga villamost?
És jött az ellenõr,
orcáján ollan orr!
De semmi rettegés:
megkené õt a kés.
A hídon szellõ fútt,
a kés zsebébe nyúlt:
jegygyûrû, drágakõs!
Szeretlek, drága kés!
S leültek, kéz a kéz
a villa és a kés,
megpihentek ketten
a Margitszigetten,
azóta élnek ott-
hagyván csapot-papot,
beérve oly kevéssel,
beéri villa késsel,
sétálnak andalogva,
néznek egymásra lopva,
turkálni ételekbe,
istenem, csak azt ne,
úgy hívták õket – ez fájt
a legjobban, hogy eszcájg,
és a konyharuha
durva volt, nem puha,
úszkáltak egész héten
a mosogatólében,
róluk a zsírt nyalta
érdes nyelvû macska,
poklok lidérces pokla,
a hagymaszagú konyha
tõlük messze elmaradt.
Te drága kis falat,
szól kés, és szól a villa,
két szerelmes trilla,
a randiról el ne késs,
cseng-bong villa és kés,
tölgyfáknak rejtekén,
Palatín’ gyér gyepén
így élnek, kéz a kézbe
villa és a késke,
megbújnak a Nagyszálló
halljában – na, helló!