Faust íze

Faustné le szokott feküdni Fausttal. Nem azért feküdt le vele átlag hetenként, mert kívánta, hanem mert úgy gondolta, hogy le kell feküdnie vele, pontosabban hogy a férjének kell lefeküdnie õvele.

Az, hogy Faustné ilyenféle meggondolások alapján feküdt le a férjével, nem jelenti, hogy a vele való egyesülést ne kívánta és ne élvezte volna. Mert bizony kívánta és élvezte, bár másképpen, másféle hevességgel, mint lány korában.

Lány korában, mikor ismerte már Faustot, ám még nem lett az övé, és miután elõször az övé lett, ám nem laktak még együtt, egyesülésüket amennyire teljesnek érezte, idõtartamát tekintve olyan keservesen korlátozottnak. Faust hiába érvelt, hogy együttléteik idejét tekinthetnék magának az idõnek, és ami azon kívül van, az más, az semmi. A professzor – aki akkor még egyetemista volt – sokat és szívesen magyarázott. Ám hogy a lány semmisnek tekintse a kedvese nélkül töltött nappali és éjszakai órákat, azt nemcsak az intellektuális játékok iránti érzéketlensége nem engedte, hanem testi érzékletei sem: akármikor, például elõadás vagy buszozás közben elég volt rágondolnia a fiú testének egy kisebb vagy nagyobb részletére, vagy újra hallania azt latin-amerikai mozgalmi dalt, amely akkor szólt egy lemezjátszón, mikor elõször látták egymást ruha nélkül, könyörtelenül megmozdult valami a hasában. Egy nagy madár terjesztette ki a szárnyait, és körözött völgyeiben. Nemegyszer kellett keservesen összepréselnie alsótestét, de hiába: bugyiján, melyet pedig szeretett volna mindig makulátlannak tudni, az összes lehetséges nyílás nedvének foltja felváltva színesedett. Csak abban bízott, hogy akinek a feje úgy tele van képletekkel, mint az õ fiújáé, az nem vesz észre holmi foltokat. Hogy adhatott volna hitelt Faust fejtegetésének, miszerint együtt-nem-létük ideje idõn kívülinek tekintendõ, mikor a teste olyankor se szûnt meg érzékelni a másik testet, érzékelni és hiányolni – “egy test hiánya érzékletesebb tud lenni, mint ugyanazon test jelenléte”, ismerte föl. Meg is írta Faustnak. Hogyne írta volna meg?

“Mivel pedig az érzékelés eleve feltételezi az idõt”, nevetett Faust, “egy test hiánya nem tekinthetõ idõn kívülinek – ellenkezõleg: maga az idõbeliség!”

“Ide! Bele!”, tárta szét combját Faustné, hosszú idõvel történetünk voltaképpeni ideje elõtt, addig tárta, hogy már fájt, és akkor összezárta, Faustot körbezárta.

Onnantól, hogy együtt laktak, több alkalmuk volt szeretkezni. Szeretkezhettek például akár hajnali ötkor vagy délután ötkor, mely idõpontok nem esnek az egyesülés kultivált idõsávjaiba, bár kapcsolatuk kezdetén igenis elõfordult, hogy csak ilyen sávban találtak alkalmat egymáshoz férkõzni, és õk férkõztek is. Közös lakásukban azután már inkább csak elalvás elõtt használták egymás testét, mintha az valamiféle biztos hatású altató volna. Faustnénak nem hiányzott a kialvatlanság, a kék foltok, melyeket egy vécében vagy ebédlõasztalon való baszás okozott, a harapás- és szívásnyomok, melyeket Faust túl sokáig visszatartott, túl hevesre csapó vágyának köszönhetett, és mégis mindez hiányzott, de lehet, hogy csak azért, mert úgy gondolta, hiányolnia kell õket.

Egyszer kislánykorában rájött, hogy ha ajkát a karjára tapasztja, és a bõrt erõsen megszívja, ovális, sötét nyom marad vissza. Egész sorozatnyi nyomot csinált magára csuklótól vállig. “Mi vagy te? Kurva?”, kérdezte a nagyanyja. Akkor nem tudta még, miben áll a kurvaság, csak hogy valami nagyon rossz, de ez elég volt, hogy megundorodjon tulajdon bõrétõl, hogy csak azt lesse, mikor tûnnek el a foltok, és hogy soha többé ne szívogassa a karját. Mikor János hagyott szívásnyomokat a nyakán és a vállán, bizonygatnia kellett magának, hogy ettõl õ még nem lett kurva. Egyébként a fiú sokkal sötétebb és nagyobb, de kevésbé szép körvonalú nyomokat csinált, mint Faustné kislánykorában, bár tény, hogy Faustné – akkoriban történelem–népmûvelés szakos hallgató – meg se próbálta rávenni, hogy igyekezzék mutatósabban szívni. Ahelyett annyit mondott: “ezt ne”. Mondhatta volna úgy, hogy a fiú mégse érezze magát bûnösnek, hogy a szavakat ne egyszer és mindenkorra szóló tiltásnak vegye, és hogy megérezze: csinálhatja, csak másképp – ám Faustnét a kurvaság taszította.

Amikor föltámadt benne a hiányérzet a lehetetlen idõpontokban, helyszíneken és helyzetekben végbevitt szeretkezések, a szívások és harapások, vagyis a “gátat nem ismerõ szenvedély” iránt, mert úgy érezte, a professzorból elpárolgott a szenvedély, akkor nem másra támadt kedve, mint éppen a kurvaságra. Vendégségben voltak Faustné unokatestvérénél, és Faust ahelyett, hogy mogorván maga elé meredt vagy a könyvespolcon tartott volna szemlét, egész kellemesen elbeszélgetett az unokatestvér feleségével. Még a konyhába is elkísérte, segített neki, miközben Faustnéék nagyokat kacagva a gyerekkori emlékeiket idézték föl. De a nevetések közben az asszony igenis fölfigyelt rá, a professzor szeme hogy csillog, a hangja hogy dörmög, a kezét hogy tartja, és mindezekrõl nem a világítás tehet, sem aktuális beszédtémájuk, a végtelen: “Egy férfi néz egy nõre. Beszél hozzá. Legszívesebben megfogná azt a vaskos szõke lófarkát, és hátrafeszítené a nõ fejét.” Ismerte a mozdulatot, viselt õ is lófarkat, amíg egyszer azt nem gondolta, hogy asszonyi állapotához másmilyen viselet illik, és hogy az olyan hátrafeszítések méltatlanok hozzá is meg a férjéhez is, kiküszöbölendõk. Rég volt, gondolta Faustné, hogy a férjét ilyennek látta, és ha ebben a formában nem látta volna megint, föl se merült volna benne a kérdés, hogy miért nem látja; ha esetleg mégis fölmerül, nyugodtan gondolhatta volna, hogy az a fiatalember jellegzetes formája: elmúlt. Meglátni és meggyûlölni egy pillanat mûve volt. Mert ha a szenvedély továbbra is ott lakik Faustban, és Faust azt nemcsak megvonja tõle, de a létezését is titkolja, akkor a férfi folyamatosan hazudik neki. “Hazugságban él.” Biztos, hogy megkíván más nõket. “Vágyban és hazugságban.” Valószínûleg lefekszik egyikkel-másikkal. “Csalásban és hazugságban.” De hát mikor? A professzor rengeteget dolgozott. Amikor nem kutatott, oktatott vagy gyógyított, akkor otthon olvasott. Nagyjából ez volt az élete. Ebbe viszonyok, gondolta Faustné, csak nehezen férnének bele. Ami beleférhet, az a kurva. Az hamar megvan. A kurvák készségesek, nem kell a szeszélyeikre figyelni, mint a feleségeknek, gondolta. Ráadásul a professzornak nyilván vannak alkalmi pénzei, amikrõl õ nem tud. Ekkor határozta el, hogy ha egyszer Faustnak kurvára van szüksége, õ fogja betölteni a kurva szerepét.

“Családon belül marad a geci meg a pénz.”

Elsõs gimnazista korában részt vett egy színjátszó csoport próbáin, de közönség elé soha nem lépett, mert képtelen volt kibékülni a rendezõ által ráosztott szereppel: úgy érezte, más dolga sincs, csak hogy nyavalyogjon, mikor pedig csacsogás és repesés a színpadon, hozzá az illenék. Nem tetszett neki a darab, kiszállt. Most lesz nézõje, de csak egy, aki egyúttal partner is. A drámát õ és csakis õ írja, Faustné.

Hosszú lenne fölsorolni, mi mindent megtett alakítása hiteléért. A teljesség igénye nélkül: elutazott a szomszéd városba, hogy vásároljon néhány fehérnemût, amilyenek a ruhatárában addig nem fordultak elõ; leadott három kilót; melíroztatta a haját. Kiválasztott egy napot, mikor a férjének Pesten volt dolga, és csak az utolsó vonattal jött vissza. Addig õ megfürdött, hajat mosott, kifestette az arcát. Fölkészülés közben többször simogatta magát, de sose csinálta végig. Nem engedte meg magának, hogy elélvezzen. Egyre rövidebbek voltak a simogatások. Mire Faust hazaért, az asszonynak elég volt a combja belsõ felületéhez érnie, vagy hátulról a gátat megnyomkodnia, már az orgazmus közelébe jutott.

Úgy kezdõdött, hogy Faust be se tudott menni a lakásba: odabenn rá volt fordítva a kulcs. Csöngetett, várt. Sokára nyílt ki az ajtó, az elõszoba sötét volt, a szobában szokatlan fény: gyertya világított. Ajándékba kapták, de nem volt alkalom meggyújtani. Az ágyon fekete lepedõ. A feleségén fekete harisnyakötõ, harisnya. Olyasféle melltartó, ami csak alulról támasztja a mellet, de már a bimbót nem fedi.

– Meglepetés? Köszönöm!

Hajolt, hogy megcsókolja az arcát. Az asszony elrántotta a fejét:

– Nincs csók! Mint egy kurva, úgy akarok lefeküdni veled.

Ha Faust akkor azt mondja: “nem áll szándékomban kurvaként, illetve vendégként lefeküdni veled”, nincs dráma, de hagyta, hogy az asszony levegye róla a ruháit. Vonatszagú ruhák voltak. Rendes körülmények között Faust lezuhanyozott volna, ha hosszú út után összefekszik egy nõvel, különösen, ha abból annyira árad a szappan- és parfümszag, mint akkor Faustnéból, de a nõ nem engedte:

– Tojok az illatodra.

Egészen más fekvésben beszélt, mint szokott. Mélyebben.

A professzor álmos volt, úgy képzelte, hazaérve nincs más dolga, csak enni egy szelet kenyeret sajttal, hozzá elhörpölni egy pohár bort, aztán fogmosás, pizsama: mindez könnyen elvégezhetõ, kockázatmentes, szolid örömökkel jár, végbevihetõ egy óránál hamarabb. És eszerint is készült. Még küzdött az ásítással, mikor a nõ, akirõl tudta, hogy a felesége, de úgy viselkedett, mint egy kurva, letérdelt elõtte.

A térdelés õriz még valamit a lefejezés aktusából.

Az emberiség sokféle eljárást dolgozott ki arra, hogy egyes egyedek valamely csoport akaratából az élet állapotából a haláléba legyenek áttéve – hogy valóban olyan elképesztõen és a faj természetére nézve olyan árulkodóan bõséges lenne ez a választék, mint némelyek hangoztatják, azt csak akkor dönthetnénk el, ha tisztában lennénk vele, más értelmes lények nálunk több vagy kevesebb kivégzési módot próbáltak ki történetük során, ám ehhez Mephisto szemével kéne látnunk a Mindenséget, vagy legalábbis megkérni õt, hogy nézzen utána a kérdésnek –, mindenesetre az emberi test különféle részei közül a fej eltávolítása szinte felülmúlhatatlanul szerencsés módon felel meg annak a célnak, hogy megkülönböztesse egymástól a baleset folytán bekövetkezõ, a hirtelen indulatból kifolyólag történõ, valamint a harc közbeni emberhalált, és azt az esetet, amikor az egyed tudja, hogy céltudatosan ki lesz iktatva az élõk sorából. Szembe kell néznie a halálával. Tudja a módját, hogyan ölik le: éles szerszámmal elválasztják egymástól a fejét és a törzsét. Figyelheti elõtte a helyet, viszket-e. El kell fogadnia ezt a helyzetet, ezt a tudatot. Emberi életének lényege talán éppen az önfegyelem volt, vagyis a fej uralma a test fölött, az oltalmazta különféle veszélyektõl és hibáktól, és lám: önfegyelmének végsõ próbája az lesz, hogy emelt fõvel lépjen a fõvesztés procedúrája, vagyis a fej és a test különválasztása elé. Másrészt az is könnyen belátható, hogy valakinek a fejét indulatból vagy önvédelembõl beverni, az nem mûvészet, de egy karddal vagy bárddal épp ott, épp úgy eltalálni a nyakát, hogy az egyetlen csapásra csontostól-inastól-verõerestõl átszakadjon, ahhoz már bizonyos érzék vagy tudás szükséges. Mûvészet. Nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy a lefejezésben találhatjuk meg az emberi test és lélek, az emberi természet és társadalom lényegét, ha meg akarnánk azt találni, aminthogy ilyesmi eszünkben sincs. Elég az hozzá, hogy aki letérdel valaki elõtt, az kényre-kedvre kiszolgáltatja magát neki, nyaka pedig épp a legkedvezõbb magasságba kerül ahhoz, hogy el lehessen vágni. Ugyanakkor nem kevésbé fontos az a körülmény, hogy az ajka minden valószínûség szerint nagyjából az elõtte álló ember nemi szervének magasságába kerül.

Pár nappal azután, hogy Mephisto megjelent Faustéknál, és a professzor elkezdett tõle különféle dolgokat kérni, Faustné, aki az egész ördögösdibõl semmit se vett észre, ismét beöltözött. Magába szívta, megízlelte és lenyelte a professzor magját, azután ezek a szavak hagyták el ajkát:

– Más lett az ízed.

Faust Mephisto közbenjárását kérte, hogy gyereke lehessen.

De nem úgy kérte, hogy “kérek egy ilyen és ilyen csecsemõt”; ha úgy kéri, a pokol ügynöke valószínûleg térül-fordul, és szó nélkül letesz az asztalra egy megfelelõ magzatot.

Habár az, hogy Mephistónak módjában áll-e minden tekintetben megfelelõ magzatot szállítani, nem biztos. Tulajdonképpen Faust János elsõ hallásra teljesen személyes jellegû kérése fölfogható a nagyszabású kísérletsorozat egyik legizgalmasabb próbájaként is, mely annak tisztázására irányul, hogy Beliál és szervezete képes-e normális emberi egyedet kibocsátani – tudvalevõen ez nem az õ profiljuk. A probléma nem a testnek, hanem annak a “másik valaminek” a megcsinálhatósága vagy meg nem csinálhatósága. Az izgatta a professzort, hogy

1. kimutatható-e a hagyományosan “lélek” néven emlegetett princípium;

2. ha csakugyan létezik ilyesmi, akkor vajon kizárólag egy bizonyos laboratórium falai között hozható-e létre, avagy másutt is.

Az utóbbi kérdésben föltehetõleg az európai tudomány évszázadokon át érlelõdött igazságfogalma nyilvánul meg, annak igénye, hogy az egyik tudós által leírt folyamatokat más tudósok más laboratóriumokban elvégzett kísérletek során megismételhessék és ellenõrizhessék. Ám Faust kérdésfeltevése mögött újabb és újabb föltevések nyílnak, így mindenekelõtt a következõ: amennyiben van lélek, és azt nemcsak a teremtõ képes megcsinálni, hanem az ördögök is, akkor a lélek szintetizálására igenis van módszer, és az a módszer elõbb-utóbb eltanulható. Megvalósítható elõször egy laboratóriumban, késõbb akár gyári körülmények között. Így lesz az alapkutatásból, amint számtalanszor megmutatkozott már, gyakorlati alkalmazás.

Ha pedig Beliálék nem tudnak lélekkel együtt szállítani testet, abból nemcsak az következik, hogy a Teremtõ csakugyan egyedülálló és mindörökké utolérhetetlen képességekkel bír, hanem

1.<|>a tudósnak módja nyílik megvizsgálni a teljesen emberszerû, de egyetlen egy tekintetben, tudniillik a lélek hiányában mégis garantáltan embertelennek nevezhetõ lény és az igazi ember közötti különbségeket, ezáltal lényegében azt kifürkészni, amit már sokan megkíséreltek, de senkinek se sikerült: a lélek természetét;

2.<|>amennyiben úgy alakul, hogy Mephisto nem teljesíti, mert nem teljesítheti a vele elõszerzõdéses kapcsolatban álló ember kérését, akkor az az ember nyugodtan állíthatja, hogy jogviszonyuk semmis, és irányában a Pokol minden igénye alaptalan.

Az iménti spekulációk tartalma még nyomokban se jelent meg a professzor és az ügynök beszélgetésében. Úgy lehet, Faustnak eleve többféle szándéka volt ezzel a sajátságos kéréssel, úgy lehet, nem csupán ravaszkodott, mikor Mephisto kérdésére – Hát azt meg mi a csudának, professzor uram? – ezt a feleletet adta:

– A feleségem miatt.

És hosszas elbeszélésbe kezdett. Csak tömörítve idézem.

Tudni kell, magyarázta Faust, hogy õk ketten két teljesen különbözõ famíliából jönnek. Az egyik család tisztán polgári, a másik részben kisnemesi, részben paraszti. Az egyik nemzedékeken át õrizte státuszát, a másik esetében elõfordultak hirtelen kiugrások és zuhanások. Az egyikben volt humor, a másikban egy csöpp se. Az egyik összetartó, a másik inkább szét-. Mindezt tetézi, hogy nekik kettejüknek az egyetemi évek után másképp alakult a pályájuk. Másféle emberekkel töltik a napjaikat. Ehhez járul, hogy Faustné nem képes teherbe esni. Óriási frusztráció, mely mostanra gyakorlatilag ellentétébe fordította eredetileg kivételesen szelíd természetét.

Mondta, mondta. Az ördög türelme emberfeletti volt. Mikor pedig Faust János professzor befejezte, Asmódi Mephisto várt egy kicsit, mielõtt kimondta, de végül aztán jámbor képpel, csöndesen mégiscsak:

– Veszekedõs az asszony.

Csönd állt be. Fényes és síkos, akár egy tó jege. A jég alatt sötét mélység, mindenféle bizonyosságokkal és kérdésekkel. “Miért nem az asszonyt tekintjük támadási pontnak? Ha vele van gond, nem õt kéne inkább rendbe tenni? Az volna a logikus megoldás, nem? Avagy miért ne lehetne testileg is, lelkileg is problémás személyétõl a jövõben eltekinteni, õt teljes egészében kicserélni?” – Nem kérdezte Mephisto.

“Vannak emberek, akik szinte mindent életre-halálra szóló vállalkozásnak fognak föl, érthetõ ez? Próbatételnek. Ha kiszállok ebbõl a kapcsolatból, azzal elismerem, hogy veszítettem. Érted?” – Nem kérdezte Faust.

“Persze, hogy vesztettél! Ki mondta, hogy abban a játékban nyerni lehet? Ellenben hadd hívjam föl figyelmedet a menedzseri mentalitásra: nem feltétlenül nyereséges vállalkozásokat kell vezetned, a sikerhez elég, hogy mindig, mindenhol ügyesen építs le, bocsáss el minél több alkalmazottat, hivatkozz a cég érdekeire, majd adandó alkalommal lépj tovább, da capo al fine. »Benne maradni«, »beleragadni«, az a legsúlyosabb hiba, amit menedzser a karrierje ellen elkövethet, de általánosítva, amit ember önmaga ellen elkövethet.” – Nem mondta Mephisto.

“Most megölessem a feleségemet? És rendeljek a helyébe egy megfelelõbbet?” – Nem kérdezte Faust.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.