L. K. lakatosként ment nyugdíjba, nehezebben fogalmaz, de magyarul érez: Nem tudom eléggé elítélni azokat, akik Magyarországon ez ellen a törvény ellen lépnek fel. Ez egy lépés az egyetemes magyarság összefogása felé. Nem fogom igénybe venni a kedvezményeket, ha Magyarországra utazok, akkor sem, mert ott is sok a szegény ember. Szégyellnék villamosjegy nélkül utazni… Csak annyit szeretnék, ha úgy hozza a sors, hogy meghalok, a feleségem szemfedõnek használja a Magyar Igazolványt…
(Romániai Magyar Szó, 2002. január 23.)

Minek tekintsük ezt a szöveget? Hangzatos, jól használható érvnek egy politikai vitában vagy szociográfiai ténynek? Õszinte vallomásnak a nemzethez tartozásról vagy megmosolyognivaló maradiságnak? Már soha nem érvényesíthetõ szavazatnak vagy elkeseredett üzenetnek? Egy régóta várt pillanat beteljesülésének vagy a végleges lemondás beismerésének? Minél többször állunk szóba a státustörvény kedvezményezettjeivel, minél több véleményt hallgatunk meg, a kérdések száma annál inkább növekszik. És annál tarkább a kép. Van, aki lemondóan legyint, mondván, hogy ki se váltja, van más fontosabb dolga, nem éri meg az utánajárást. Van, aki már elõkészítette a vitrinben az igazolvány számára az Õt megilletõ díszes helyet. Van, aki arról beszél, hogy mindig magánál fogja hordani, és büszkén fogja mutatni mindenkinek. Van, aki szerint az igazolvány kiváltása a nemzettel való azonosulás kérdése, tehát a kisebbségi sorsból adódó erkölcsi kötelesség. Van, aki a várható anyagi hasznot számolja, és alig várja, hogy Magyarországon pénzt spóroljon vele. Van, aki szívesen ki fogja váltani és büszke is lesz rá, de restelkedve gondol arra, hogy Magyarországon lenézik majd érte, és sosem lesz biztos abban, hogy mikor illik elõvenni és mikor nem. Van, aki biztos abban, hogy emitt és/ vagy amott a neve kartotékra kerül, s erre gondolva mindig megérinti valamiféle homályos félelem. S vannak még mások, akik nem mondják el, hogy mit gondolnak, mit éreznek, ha ez a téma szóba kerül. És talán a legtöbben vannak azok, akik holnapra halasztják a témát, ha szóba kerül, mint olyan gondot, amely biztosan nem múlik el, de ha lehet, még a mai napot éljük meg nélküle…

A státustörvény-ügy a határon túliak körében teljesen új és szokatlan helyzetet teremtett. Talán még kifejezõbb, ha azt mondjuk, hogy „bennük” történt, bennük történik valami nehezen megfogható, sokarcú és esetenként eltérõ ritmusú öndefiníciós játék. Valami olyasmi, ami ugyan körberakható politikai gesztusokkal, közéleti szövegekkel, nemzeti szlogenekkel és erkölcsi jellegû hivatkozásokkal. De ez a belsõ történés elsõsorban mégsem politikai, ideológiai, nemzetmentési vagy etikai tünemény, hanem sokkal inkább egy jó ideje letakart, elemzésre váró „társadalmi jelenség” gyors és igen erõteljes aktivizálódása. Ez pedig nem más, mint a Magyarországhoz való tartozás hétköznapi megélésének jelenségköre. Ez került hirtelen és igen nagy nyomatékkal a fókuszba. Ha valaki eddig nem is tartotta fontosnak ezt a viszonyt, most úgy érzi, hogy feltétlenül foglalkoznia kell vele. Aki már sokszor definiálta magában a Magyarországhoz való tartozása mikéntjét, az úgy érzi, hogy most újra kell fogalmaznia minden korábbi értelmezést és definíciót. Aki korábban túlságosan is biztosra ment a definiálásban, az most elbizonytalanodik. Aki bizonytalan és keresõ állapotban leledzett, az most boldogan válogat a fölkínált többféle, biztosan jónak ígért viszonyulás közül. A hétköznapi életvezetésnek, a magatartások és vélekedések egyik – talán a legfontosabbak közé való – alapja „mozdult el” a státustörvény hatására. Valami megrázta az életvezetés díszleteinek egy igen fontos részét, és a szereplõk megpróbálnak újra rendet rakni a játéktérben. Ha nincsen ez a státustörvény, talán nem is gondoljuk, hogy a Magyarországhoz való tartozás mikéntje sokak számára milyen fontos.

Ez a fölerõsödött, egyénenként változó súlyú és ritmusú öndefiníciós játék persze gyakran használ politikai témákat, politikai szerepeket, nem ritkán politikai szövegeket is. De maga az öndefiníciós játék nem a politika szférájába tartozik. Valami olyasmi, amirõl lehet beszélni a tárgyilagos elemzés hangján, az aktuális politikai, közéleti felhangok nélkül is. S a dolgok jelenlegi állását tekintve talán csak így érdemes.

„A Lánchídhoz nekem is közöm van…”

A Magyarországhoz való viszony ma ezerféle szálon szövõdik, szinte áttekinthetetlen. Szövegek, vélemények, többé-kevésbé explicit magatartások, cselekvések széles skáláját elemezhetjük, ha társadalomkutatóként vagy akár kíváncsi érdeklõdõként szóba állunk hivatalosan vagy feketén Magyarországon dolgozókkal, középiskolai vagy egyetemi tanulókkal, rokonokat látogatókkal, kereskedõkkel, szakmai kapcsolatokat mûködtetõ értelmiségiekkel, egészségügyi kezelést igénybe vevõkkel. De bõvíthetjük a sort a Magyarországra távolról figyelõkkel, akik a napi híradót kommentálják, a tévét nézik, vagy éppen az érkezõ magyarországiakat beszélik meg. Van valami nehezen megfogható közös elem ezekben a viszonyulásokban, függetlenül attól, hogy ki, mikor, milyen témáról beszél. A szövegek, magatartások, cselekvések többségének hátterében fölfedezhetõ egy olyan meggyõzõdés, hogy a beszélõnek, a határon túl élõnek Magyarországra vonatkozóan, Magyarországgal szemben „jogai” vannak. Ezek a „jogok” esetenként explicit módon is megfogalmazódnak, de a legtöbb esetben a viszony tartalma hordozza. A példák leírva, kimondva hol abszurdnak, hol pedig hétköznapi evidenciának tûnnek. A beszélõ úgy érzi, úgy tudja, hogy „joga van” úgy érezni magát egy budapesti utcán, mintha ott õ is éppen otthon lenne. „Jogában áll” azt érezni, hogy a Lánchídhoz, a metróhoz vagy a Hõsök teréhez neki is köze van. Úgy mutathatja a Parlament épületét a gyerekének, mint amire õ is büszke lehet. „Joga” van jól érezni magát egy rendezvényen. Ha csak ideig-óráig is, de úgy érezheti, hogy õ is ugyanolyan, mint körülötte mindenki más. „Joga van” dolgoznia Magyarországon, és „joga van” gyerekét ott taníttatni. „Joga van” véleményt mondani a közélet szereplõirõl, ha azok túlságosan szabad szájúak a Parlamentben, vagy mellébeszélnek a televízióban. „Joga van” támogatásokat kérni és kapni. És talán ami a legfontosabb: „jogában áll” a Magyarországhoz való viszonyát megélni, tervezni, alakítani, és természetesen „jogában áll” a saját viszonyát a maga számára értelmezni, magyarázni. Elvárás és birtokbavétel keveredik ebben a magatartások és meggyõzõdések halmazából álló vernakuláris „tulajdongyakorlásban”. Jóval több ez, mint a távolról hazalátogató alkalmi szerepjátéka („ide nézzetek, én még mindig közétek való vagyok”) vagy nosztalgiát rejtõ jópofasága („lám, milyen kedves és érdekes ez a világ”). Ne áltassuk magunk: itt – a „jogaikat” hangoztatók szemszögébõl nézve – nagyon is valóságos „jogosultságokról” van szó, és valóságos „birtokbavételi” kísérletek folynak. Változó mértékben és változó szerencsével. Amikor lehet, és amilyen szinten lehet. Mégpedig olyan szereplõk által, akiknek minderre – úgymond – valóságos jogalapjuk nincsen.

Két dolog is elgondolkodtató mindebben. Egyfelõl a „jogok” érvényesítését vagy a jogérvényesítés szándékát kísérõ társadalmi egyetértés. Másfelõl pedig e jelenség aktualitása, ereje.

Egyrészt elgondolkodtató lehet ennek a profán és meglehetõsen személyes szükségletekre szabott jogalkalmazásnak a széles körû társadalmi legitimitása. Bár mindenki a maga módján igyekszik élni ezekkel a „jogokkal”, vagy a maga módján indokolja jogosságukat, a társadalmi konszenzus mégis megteremtõdik. Nem fogalmazódnak meg elvek, hétköznapi szabályok, normák stb., mégis egyetértés van. Nincs kodifikáció, a „jogok” érvényesítésének mégis kollektív jellege van.

Természetesen sokféleképpen lehet vélekedni ezekrõl az egyéni magatartásokba, cselekvésekbe bujtatott, profán jogérvényesítési fogásokról. Magyarországról nézve igen kevés látszik belõlük, s ami látszik, az vagy tapintatlan tolakodásnak, vagy egzotikus hóbortnak tûnik. Különösen a pragmatikus, européer elit körében. Feltéve, ha ez a réteg egyáltalán odafigyel ilyen apróságokra. A jogérvényesítési gyakorlat azonban akkor is társadalmi tény, ha nem veszünk tudomást róla.

Legalább két olyan terület van, ahol ezeket a gyakorlatokat többé már nem lehet korlátok közé szorítani. Az egyik a személyes kapcsolatok világa, a másik a mentális szféra. Amíg nem lehetett utazni, és nem volt igazán sûrû információs kapcsolat, addig a „jogok” érvényesítése valóban szûk határok között mozgott (különösen az 1980-as években). Ma már azonban ezt a két szférát nem lehet érdemben befolyásolni. Ha Magyarország semmit nem tenne a határon túli magyarok támogatása terén, a másik oldalról a jogérvényesítés akkor is mûködne. Ez utóbbi ugyanis nem feltétlenül igényel kétoldali szerzõdést vagy együttmûködést. Ennek megértéséhez célszerû megvizsgálni azt, hogy miért is alakult ki, mi tartja életben ezt a kollektív igényt.

A státus egyéni építése

K. Péter nem beszél „jogokról” és követelésekrõl sem. Egyébként sem sokat beszél. Õ éli mindazt, amit az elõzõ szövegrészben fölvázoltam. Éli, pragmatikusan és következetesen. Régóta ismerem, az iskolai focipályán és a román órai közös felelés közben is az egyszerû és hatékony megoldásokat kereste. K. Péter asztalos, akinek a kisvárosi szocialista termelési tapasztalat ugyanannyit hozott, mint sok más munkatársának: rutinmunkát, rendszeres átlagfizetést, családot, autót, hétvégi hazajárást. Igazi asztalossá a kezdetben illegális, majd törvényessé váló magyarországi munkavállalás évei alatt vált. Itt találkozott szakmai feladatokkal, igazi szerszámokkal és technológiai fegyelemmel, határidõvel és szakmai kihívásokkal. Ma már „mindent megcsinál”, és a „gazda” ragaszkodik hozzá.

K. Péter nem sokat mereng azon, hogy melyik az igazi szülõföld, és hol kell õrizni a nemzeti identitást. Õ a hétköznapi gyakorlat síkján rendezi ezt a kérdést. És eléggé határozottan, eléggé egyértelmûen, nem csekély eredményességgel.

K. Péter – bevallása szerint – soha nem fogalmazta meg azt a célt, hogy Magyarországon kell dolgozni vagy élni. Õ csupán úgy gondolkodott, hogy kipróbálja ezt. Úgy gondolta, hogy ha rajtakapják a feketemunkán, akkor sem fogják elkergetni. Bízott abban, hogy „erdélyiekkel nem fognak csúnyán bánni, elvégre mi is magyarok vagyunk”. Vagy megvédi a fõnök, akivel jó viszonyban van. Vagy szükség esetén újra próbálkozik. Nem félt, és nem zavarta õt a magyarországi magyar világ. Sok mindent nem értett, sokszor nem tudott helyesen viselkedni, de úgy érezte, hogy mindig vannak biztos pontjai, amelyekre támaszkodhat. Lassan, fokozatosan épült bele egy szûk körû magyarországi környezetbe, miközben gyakran hazajárt. Házi szilvapálinkát, házi készítésû sajtot, túrót hozott, hazafele egy-két történelmi kiadványt is felcsomagolt. Az évek során megtalálta a két világ közti egyensúlyt. Sosem próbált kibújni az „erdélyi” címke alól, de nem is kérkedett vele. Lassan, csendesen „státust épített” magának a szûk magyarországi körben és természetesen a maga egyéni világában is. Olyan státust kreált a maga számára, amelyet ugyan nem alapozott meg semmiféle papír, engedély, átmeneti jogosítvány vagy állami szabályozás, de ennek ellenére nagyon hasznosnak bizonyult: a „ki vagyok én”, „hol vagyok én”, „hová is tartozom én” kérdésekre adott válaszokat a maga módján, éppen aktuális helyzetéhez kapcsolva vagy holnapi tennivalóihoz igazítva alakíthatta, tetszés szerint. Az egyéni, rejtett státusgyártás közben idõnként átléphette a lehetséges és a vágyott közti határt. A hétköznapi életvezetés eseményeivel, kisebb-nagyobb kísérletekkel tesztelhette a saját maga kialakította státus határait. Egy-egy gondolatkísérlet vagy valóságos próbálkozás erejéig szinte mindent „kipróbált”, amit ez a helyzet kínálhat. Mérlegelte azt, hogy pénzét Magyarországon kamatoztassa. Fölmérte annak esélyeit, hogy felnövõ fiát is maga mellé vegye, ha befejezte iskoláit. Feleségét kétszer is kihívta Magyarországra, s a programba egy-két nevezetesség meglátogatása is belefért. Mérlegelte az „itt is, ott is élni” lehetõségeit. Nem célokat tûzött ki, hanem kísérletezett. Mindig több megoldásban gondolkodott. Ha a falak keménynek bizonyultak, akkor visszahúzódott és próbálkozott késõbb. Tudta, bízott benne, hogy „ez a világ nem idegen”, és csak idõ kérdése, hogy „saját” legyen. Senki nem mondta, hogy a magyarországi világ az övé, de érezte, tudta, hogy ez a világ elõle már nem menekülhet el, helyet fog találni benne. Érzi, hogy a saját maga építette státus egyre erõsebb…

K. Péter mindezt egyedül, szó nélkül, ha úgy teszik, rejtve teszi. De koránt sincs ezzel egyedül. A K. Péterek ugyanezt teszik, függetlenül attól, hogy a Magyarországra járásnak melyik változatát választják. A kapcsolat konkrét tartalma lehet többféle, a magatartás azonban közös. Ugyanúgy jellemezheti ez az egyéni, szabad státusgyártás a Magyarországra soha nem utazó, a Duna tévé mûsorain csüngõ nyugdíjast vagy a ma még csak külföldi munkáról álmodozó iskolást, mint a gyakran utazó vállalkozót, a sûrûn konferenciázó értelmiségit vagy az évek óta kint dolgozó szakmunkást. Mindannyian dolgoznak – nyilván eltérõ módokon, egyénenként is változó ráfordításokkal, váltakozó eredményességgel – olyan egyéni státusok kimunkálásán, amelynek minden építési gesztusa egyéni eredménynek számít, amelyet nem kell explicitté tenni, és nem ellenõriz, nem szabályoz senki. Igaz, hogy ezekben az egyénileg termelt „magyar státusokban” szétválaszthatatlanul öszszekeverednek az egyéni életpálya múltbéli és várható történései, tapasztalatai. Az is igaz, hogy ezekben a bensõ státuskonstrukciókban nincsen éles határ a valóság és a képzelet termékei között. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy ezek az egyéni munkával épített egyéni státusok a kialakítóik számára fontosak. S korántsem csupán valamiféle mentális játék, kompenzálás vagy nosztalgia okán. Ennek az építkezésnek pragmatikus elemei is vannak. A K. Péterek bíznak abban, hogy a rendszeres, következetes kísérletezés erõs státushoz és a megcélzott világ fokozatos meghódításához vezet. A közeledési kísérletekben mindig több változatot tartalékolnak, és az adódó lehetõségek függvényében választják egyiket vagy a másikat. Nem célokban gondolkodnak, hanem az adódó lehetõségek kiaknázásában. Nem a kedvezményeket keresik, hanem a státus olyan elemeit kívánják fölépíteni, amelyek lehorgonyozzák õket a magyarországi világ bár egy-egy kis szeletében. Sokféle vágyott és valóságosnak vélt státus termelõdött így, a kimunkáltság és a használhatóság igen eltérõ változatait hozva létre.

Tíz év volt erre a munkára, 1990-tõl a státustörvényig. Addig a törvényig, amely legelõször és leghatározottabban ezt az ezernyi szálon szövõdõ egyéni státus- és identitástermelési gyakorlatot szabályozta meg (vagy legalábbis szabályozni igyekszik). A drámai hatás kedvéért megkérdõjelezést, széttörést, felfüggesztést is mondhatnánk. A „zavarkeltés” kifejezés azonban a maga prózaiságában talán a legmegfelelõbb. A K. Péterek minden bizonnyal okkal érzik úgy, hogy a törvényi szabályozás „elbánt velük”, hiszen aligha hihetõ, hogy a fentebb bemutatott, ezernyi egyéni arculatot mutató vernakuláris „jogérvényesítési” gyakorlat nagy része ne akadna fenn az újonnan teremtett jogszabály rostáján. Sokan érezhetik úgy, hogy a „magyar státus” jogi formákba való öntése zárójelbe tette nem csupán az eddigi aprólékos munkát, hanem annak termékét is. A törvényi keret – mint minden szabályozás – rendszert és azon belül típusokat definiál. A státust az igazolvány legitimálja és többé nem az egyéni építkezési gyakorlat. Az igazolvány megszerzésének feltételei és folyamata kodifikált. A megszabott feltételeket (és nem másokat) teljesíteni kell, a kijelölt folyamatot végig kell vinni. Az eredmény: a legitimált státus. Elvben nincsen ezzel semmi baj, hiszen minden törvény így szabályoz, másként nem töltene be jogszabályi szerepet. A kérdés – a K. Péterek szemszögébõl – ott van, hogy a szabályozás miféle viszonyban van a tág értelemben felfogott társadalmi gyakorlat (jelen esetben az egyéni, rejtett státustermelési gyakorlat) azon szeletével, amelyet szabályozni kíván? Ez esetben a kérdés igencsak jogos. Elsõsorban azért, mert a státustörvény nem ezt a fentebb bemutatott egyéni, rejtett státustermelési gyakorlatot kívánta szabályozni, csupán – mintegy mellékesen, de igencsak derekasan – „telibetalálta” ezt a gyakorlatot. A kifejezések súlyát – legyenek azok metaforikusak vagy hétköznapiak – azonban akkor érzékelhetjük igazán, ha megpróbáljuk megérteni a K. Péterek közel tíz éven át tartó egyéni státusépítési igyekezetének indokait.

Miért is kell státusokat építeni?

Nem könnyû megválaszolni azt a kérdést, hogy mi termeli és tartja életben a határon túli magyarok körében a „jogom van Magyarországhoz” érzést és az ehhez kapcsolódó hétköznapi „birtoklási gyakorlatokat”. Akkor sem könnyû, ha határon túli környezetben élve akár naponta hallhatunk olyan definíciókat és utalásokat, láthatunk olyan magtartásokat, amelyek valamilyen módon a magyar–magyar viszonyra reflektálnak. Igen terjedelmes társadalomtörténeti elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy a határon túli magyaroknak ezt a Magyarországhoz való „igazodási” gyakorlatát a maga teljességében megértsük. A státustörvény körüli publicisztikai vitákban is gyakran fölmerül két közkeletû „történelmi” magyarázat. Az egyik abból indul ki, hogy az anyaországtól való elszakadás ténye mindmáig feldolgozatlan (a Magyarok Világszövetsége elnökének elhíresült mondása szerint úgymond „fáj Trianon”), és ez a kirekesztettség érzés ösztönzi mind a mai napig a határon túli magyarokat arra, hogy valamilyen módon, újabb és újabb változatokat kitalálva, fáradhatatlanul kísérletezzenek a Magyarországhoz kapcsolódással. A másik közkeletû érv is valami hasonlóból indul ki, de elsõsorban a kompenzálási igényt emeli ki. Eszerint a határon túli magyaroknak „jár valami” a kirekesztettség ellentételezéseként, ezt õk maguk is érzik, és ennek az érzésnek a hatására mûködtetik közeledési gyakorlataikat. Más szóval: a közeledési gyakorlatokkal „levezetik”, egyéni jutalmakra”, az újabb terminológia szerint kedvezményekre váltják át. A kétféle indokláshoz személyes érzelmek, hitek, emlékek, rögeszmék egész sora kapcsolódik, természetesen kiépített szakmai, politikai érvrendszerek is. Az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy jóval maibb és pragmatikusabb ösztönzõk vannak a Magyarországhoz való kapcsolódások, igazodási kísérletek hátterében. A hétköznapi magatartásokban a történelmi érvek helyét a személyes élettapasztalathoz és életút-stratégiákhoz jóval közelebb álló ösztönzõk veszik át.

Úgy vélem, hogy 1990-tõl kezdõdõen a határon túli magyarok körében három tényezõ szorgalmazta nagyon nyomatékosan és jelentõs eredménnyel a magyar–magyar viszony újragondolását, illetve az ehhez kapcsolódó magatartások kialakulását. Ezek a következõk: a magyar–magyar azonosság felfokozott érzékelése, Magyarország mint pozitív (jóléti) hely definiálása, végül pedig Magyarország részérõl egy sajátos, félig hivatalos, félig informális ösztönzési policy, amely a Magyarországhoz való kapcsolódás újraértelmezésére ösztönzött. Nyilván mindhárom tényezõ 1989 elõtt is létezett és hatott, azonban a korlátok lebomlása egyik napról a másikra rendkívüli módon megnövelte ezeknek a tényezõknek a hatását.

Ebben az idõszakban és ebben a kontextusban a K. Péterek két dolgot tapasztalhattak meg nagyon egyértelmûen. Egyrészt azt, hogy sokféle lehetõség és számtalan csatorna nyílt a Magyarországhoz való kapcsolódás megélésére. Ez a lehetõségek oldala: a magyar–magyar viszony újradefiniálhatóvá vált. Másfelõl viszont azt tapasztalták, hogy „a gyeplõ be van dobva”, egyénileg mindenki úgy él ezzel a lehetõséggel, ahogy tud, de nincsen „hivatalos” elképzelés, javaslat, szabály arra nézve, hogy a kapcsolódási, igazodási gyakorlatnak melyek lesznek a tiltott, a tûrt, és melyek a támogatott trendjei, az egyéni elképzeléseket és kísérleteket milyen „hivatalos” keretek közé kell majd beilleszteni. A hétköznapi beszéd és magatartások síkján mindez úgy csapódott le, hogy a Magyarországhoz való kapcsolódás folyamatának „nincsen gazdája”. Nem véletlen, hogy ebben a felemás helyzetben (értsd: volna lehetõség a trendek és tartalmak definiálására, de ezt nem teszi meg „hivatalosan” senki) elindult az egyéni státusépítések sok ezernyi változata. S tartott egy évtizeden át. Ez a gyakorlat pedig – mint minden olyan hétköznapi gyakorlat, amely sok embert érint és tartósan fennmarad – kitermelte a Magyarországhoz való igazodás terén a maga „lenti” intézményeit, értékeit és értékeléseit, szabályait, domináns cselekvési modelljeit, hasznosnak és kevésbé hasznosnak bizonyuló stratégiáit. Kialakította a kapcsolódásoknak és igazodásoknak azt a „lenti” világát, amely nem csupán valamiféle egyéni mentális „státus konstrukciókat” tartalmaz, hanem ezek részeként az érintettek számára alapvetõen fontos cselekvési modelleket, döntéseket, terveket, értékeléseket is. Még konkrétabban: kialakított és mûködtetett megélhetési konstrukciókat, életpályaterveket, fogyasztási modelleket, követendõ értékszerkezetet és még sorolhatnánk.

Státus vagy kedvezmény?

A státustörvény váratlan és éles cezúra az egyéni státustermelési gyakorlat és a hozzá kapcsolódó minden eddigi egyéni „eredmény” számára. Most már van „hivatalos” keret, amely kijelöli a kapcsolódás legitim és nem legitim trendjeit. A korábban kialakított egyéni gyakorlatokat viszont ennek a törvénynek a függvényében újra kell gondolni. Kinek teljesen, kinek részlegesen. S talán olyanok is vannak, ha kevesen is, akiknek egyáltalán nem. Várhatóan sok mindent kell kidobni az ablakon, ami az eddigi évek egyéni státusépítõ munkája során „eredménynek” minõsült. A magatartásokon, terveken változtatni kell. S bár a státustörvényrõl igen sok szó esik, mindebben vajmi kevés az útmutató arra, hogy az egyéni státusépítõk mit kezdjenek saját konstrukciójukkal. Innen a zavar és innen a kivárásra való berendezkedés. Az nagyon is világos minden határon túli szereplõ számára, hogy a „kedvezmény” nem „státus” és fordítva. Kinek mi fontosabb, választani kell! Az egyénileg továbbra is talán építgethetõ külön bejáratú státus, vagy az igénybe vehetõ kedvezmény, amelynek kedvéért más (immár legitim) státuskonstrukcióhoz kell folyamodni? Ha az elõbbi a fontos, akkor mit fog jelenteni számomra az, hogy jó barátom, legközelebbi rokonom kizárólag a kedvezményre hajt. Vagy fordítva. És tudom-e egyeztetni magamban a kettõt? Hol van határ önmagamban a „státusmagyar” és a „kedvezménymagyar” között? Ezek és hasonlók a K. Péterek ma nehezen megválaszolható kérdései. Amelyek azért nehezek, mert a státushoz és a kedvezményhez eltérõ életvezetési modellek és életpálya stratégiák kapcsolódhatnak. Ezek között pedig nem lehet egyik napról a másikra választani.

Paradox helyzet, de tény: a törvényi szabályozás az elmúlt évtizedben kialakított egyéni státusok „eldobására”, a további státusgyártási gyakorlat felfüggesztésére készteti a szereplõk nagy részét. A K. Péterek nagyobb része számára a „kedvezménymagyar” változat lesz a kézenfekvõbb és követhetõbb. Kisebb-nagyobb státus-játékokkal, de a Magyarországhoz való igazodás „technikaibb” útját fogják választani. A K. Péterek nagyobb része szemében ez a törvény a Magyarországhoz való egyéni igazodás jövõbeli adminisztratív kereteit körvonalazza. Alkalmi munka, rendszeres munka, tartós munka, letelepedés. Ezek a meghatározó fogalmak, amelyek a kapcsolódás kereteit a továbbiakban kijelölik. Lesznek, akik az adminisztratív igazodási rendszerbe be tudnak lépni, és lesznek, akik nem. Ez lesz a határvonal és nem az egyéni státuskonstrukciók vagy a státus-játékokban való részvétel módja. A trendek immár érzékelhetõek, csak idõ kérdése az egész. A K. Péterek kevésbé versenyképes része a státusépítési gyakorlattal marad.

A „kedvezménymagyarok” és a „státusmagyarok” közti térben pedig ott marad egy vékony kisebbségi elit-réteg. A humán és mûszaki értelmiséghez tartozók egy része, a vállalkozók, politikusok, közintézményi vezetõk körébõl is jó páran. Talán mások is társulnak hozzájuk, de nem sokan. Õk lesznek a „határon túli belgák”.

Fontos számukra a státus, de magukra nézve nem fogják érvényesnek tekinteni a jogszabályokon alapuló definíciókat. Nem azért, mert pontosan ez a jogszabály nem tetszik nekik, hanem azért, mert semmiféle identitáskijelölõ jogszabályt nem szeretnek. Ösztönösen vagy tudatosan hárítanak el maguktól minden fentrõl rájuk aggatott emblémát, még akkor is, ha ez az embléma éppen azt igazolja, hogy õk magyarok.

Fontos számukra a kedvezmény is, de nem szívesen kerülnének az adminisztratív igazodási (és szelekciós) rendszer hivatalnokai kezébe.

Önérzetesebbek annál, hogy a kettõ közül bármelyik pályát önként befussák. Kérdés, hogy elég erõsek-e?

Csíkszereda