Jóról és rosszról már senki nem beszél, aki intellektuálisan valamit is ad magára. Ma mindenki értékekrõl beszél. A pártok alapértékekrõl vitáznak, az alkotmányokat értékrendként fogják fel. Azt pedig, hogy az értékek hanyatlásának, vagy az értékek változásának korában élünk-e, széltében-hosszában taglalják. Az egyházak a társadalomhoz nem annyira annak igényével közelednek, hogy Isten akaratát hirdessék, és tanúskodjanak Jézusnak halottaiból való feltámadásáról, hanem inkább a társadalom értékalapú stabilizálásában és az ifjúság értékorientációjában kívánnak segédkezet nyújtani. A NATO feladata sem területek, hanem értékek védelme – vélekedik a brit miniszterelnök. Feladata a nyugati értékközösség védelme, és újabban ezen értékek offenzív terjesztéséhez is hozzá kell járulnia.

Az értékekrõl való beszédhez, az értékekre való hivatkozáshoz ugyanakkor mély kétértelmûség tapad. E hivatkozás vagy triviális, vagy veszedelmes. Vagy még inkább: egyszerre triviális és veszedelmes – és épp kétértelmûsége okán veszedelmes. Annyiban triviális, hogy természetszerûleg minden társadalmat jellemeznek bizonyos értékrendek. Az ilyen közös vonásoknak az összessége a tekintetben, hogy, mi az, amit becsben tartunk, és mi az, amit megvetünk, az élet korábbi rendjeivel összevetve számottevõen összezsugorodott a modern, magasan fejlett társadalmakban. Ugyanezt, ha akarjuk, kifejezhetjük pozitív módon is, és azt mondhatjuk, hogy az életformák, a meggyõzõdések és az értékítéletek sokfélesége növekedett. Ez esetben pluralizmusról beszélünk, olyan fogalomról, amelynek konnotációi zömmel pozitívak. Mindamellett a pluralista társadalmakban is van a közös jegyeknek egy nélkülözhetetlen állománya. Ez utóbbinak a nyelvészeti értelemben vett közös nyelvet nem feltétlenül kell magában foglalnia. Svájcban például három, pontosabban most már négy hivatalos nyelv van. Egy másik, nem nyelvészeti értelemben ugyanakkor ebben az országban nagyon is közös nyelvet beszélnek. Mégpedig abban az értelemben, hogy az emberek ugyanazokon, pontosabban az egymásnak megfelelõ szavakon nagyjából ugyanazt értik. Ide tartozik az is, hogy létezik a képzettársításoknak egy bizonyos közös repertoárja, amely összekapcsolódik a közélet szempontjából fontos fogalmakkal. A túl nagy ideológiai eltérések a lingvisztikai értelemben vett különbségeknél sokkal jobban akadályoznák e közös jelleg kialakulását, beleértve a megértés lehetõségét. A képzettársítások közös jellege emlékek közös alapzatán nyugszik. A családban ezt így mondják: „Tudod, amikor…” – s máris mindenki elmerülhet a közös beszélgetésben. Nemzetek is rendelkeznek ilyen emlékekkel. Rájuk épülnek például a közös ünnepek. Egy radikálisan pluralista társadalom már alig ülhet közös ünnepeket. Ez nagy veszteség. Tisztában kell lennünk vele: a pluralizmusnak megvan a maga ára. És az az ár, amelyet a kiteljesedett pluralizmus követel, túlságosan nagy. Minden magas kultúrát szétrombolna, és lehetetlenné tenné az emberek egymás mellett élését. Vannak persze meghatározott értékrendek, amelyekrõl egy pluralista társadalomban feltétlen egyetértésnek kell kialakulnia. Ide tartozik egyfelõl a tolerancia megbecsülése, vagyis a készség arra, hogy az embereket akkor is tiszteljük, és személyes szabadságuk szférájába akkor se avatkozzunk be, ha meggyõzõdésük, értékviláguk és életformájuk eltér a miénktõl. E megbecsülés a jogban, egy liberális jogrendben fejezõdik ki. Az a jog ez, amely bizonyos fokig függetleníti az egyént embertársai szabad akaratukból történõ megbecsülésével és toleranciájával, sõt lelkiismeretével szemben, amenynyiben kikényszeríti a szabadság e szférájának elismerését. Minden jogrend a kényszer rendje. Csak ilyen módon kezeskedhet minden egyén szabadságáért. A törvények kikényszerítik az engedelmességet azokból is, akik nem értenek egyet velük. Ez barátságtalanul hangzik, de fogalmazhatunk jámborabban is, és azt mondhatjuk, hogy a modern jogállam törvényei nem írják elõ, hogy egyet is értsünk azzal az értékrenddel, amely alapjukat képezi.

Ez volt az a nagy vívmány, amellyel az Európában dúló, vallási alapú polgárháborúk befejezõdtek, s amelyek tétje az emberi együttélés szellemi alapjainak, vagyis az igazságnak a megteremtése volt. A vallási igazság kérdéseiben mutatkozó egyetértés immár nem lehetett a béke jogrendjének alapja. Helyébe az az elv lépett, amelyet Thomas Hobbes tömören és velõsen így fogalmazott meg: „Non veritas sed auctoritas facit legem”. Hobbes az abszolút uralkodó autoritását tartotta szem elõtt. Mindamellett e tétel ugyanígy érvényes a demokratikus autoritásokra is, akiket a többség választott. Döntéseik legitimitása nem azok helyességén múlik, hanem az eljárás törvényességén, amelynek révén létrejöttek. A szabályos eljárással meghozott végsõ döntések kikezdhetetlensége nem magától értetõdõ öncél. Ellenkezõleg: elemi érdek, értékítélet, nevezetesen a jogbékéhez fûzõdõ érdek húzódik meg mögötte, ami viszont a közösségen belüli „általános béke” megteremtésének feltétele. Ennek alternatívája ugyanis az, hogy azok a felek, akik jogaikban sérelmezve érzik magukat, erõszakkal veszik el maguknak azt, ami felfogásuk szerint megilleti õket, illetve hogy azt, amit felfogásuk szerint a közjó megkövetel, erõszakkal érvényesítik azokkal szemben, akiknek meggyõzõdése ellentétes az övékkel. Az újkori állam erõszak-monopóliumának alapja az államon belüli béke mindenek felett álló megbecsülése. Mi van azonban azokkal, akik nem hívei ennek a megbecsülésnek? Tehát például az integralistákkal – nem használom a „fundamentalista” szót, ami valami egészen mást jelöl, nevezetesen valami ártatlant, sõt, olykor valami egészen tiszteletre méltót –, mi van tehát az integralistákkal, akik nem fogadnak el egy olyan békét, amely nem annak általános elismerésén alapul, amit õk igazságnak tartanak. Mi van az olyan emberekkel, akik a zsarnokságnál elõbbre valónak tartják a harcot az igazságért? Mi van a forradalmárokkal, akik – hogy Bertolt Brecht szavait idézzük –, úgy döntöttek, hogy „rossz életüktõl jobban félnek, mint a haláltól”? Mi van a toleranciának azokkal az ellenlábasaival, akik, mint a maga idejében Herbert Marcuse, magát a toleranciát is represszívnek minõsítették? Mi van azokkal, akik a fennálló igazságtalanságokat „strukturális erõszaknak” nevezik, és ezzel akarják igazolni a nyílt erõszakot? Mi van azokkal, akik pontosan azoknak a polgári szabadságjogoknak az eltörlését emelik programmá, amelyek az õ tevékenységüket is lehetõvé teszik.

A nemzeti szocialisták törvényes hatalomátvételének tapasztalatából okulva a Németország Szövetségi Köztársaság alkotmánya egyes alapjogokban korlátozta a demokrácia elvét, amelyeket kivont a többségi döntés hatálya alól. Egyúttal annak lehetõségét is fenntartotta, hogy bizonyos pártokat tiltással zárjon ki a választható alternatívák körébõl, méghozzá azokat, amelyeknek tevékenysége az alkotmányos rend felszámolására irányul a maga központi jogállami keretei között. A törvényeknek az alkotmánnyal való összhangját, valamint az alkotmánymódosításoknak az alapjogokkal való összeegyeztethetõségét a Szövetségi Alkotmánybíróság ellenõrzi. És csakis ez a bíróság az, amely dönthet valamely párt betiltásának kérdésében. Annak idején betiltotta Németország Kommunista Pártját, de nem tette ezt meg annak utódszervezetével, a Német Kommunista Párttal.*

Ha az értékközösség emlegetésének veszélyességérõl beszélek, akkor arra a tendenciára szeretném felhívni a figyelmet, hogy alapjogok helyett mind gyakrabban szokás alapértékekrõl beszélni. E jelenség számomra egyáltalán nem tûnik ártatlannak. Természetesen igaz ugyan, hogy – miként errõl a bevezetõben szóltam – a jogok és kötelezettségek alkotmányban történõ kodifikálásának értékelések, értékítéletek képezik az alapját. És fontos az is, hogy egy közösségben ezeket a vezetõ értékeket támogassák és tovább adják. Egy olyan ország, mint Algéria helyzete senkinek sem lenne kívánatos. Ott a többségi akarat érvényesülését katonai diktatúra akadályozta meg, mert ez a többségi akarat éppenséggel nem nyugati típusú demokráciát, hanem iszlám jogrendet követel. Ebben a helyzetben csak két különbözõ diktatúra között lehet választani: egy hagyományos és demokratikus diktatúra az egyik oldalon, valamint egy emancipatorikus, kisebbségi diktatúra a másikon. Egy általános választójogon alapuló, alapjogokkal korlátozott parlamentarizmus csak akkor létezhet, ha a nép többsége ezt akarja. Pontosan ez az azonban, amit a jog intézményei elõmozdíthatnak ugyan, de nem garantálhatnak. Amennyiben az állam akar ezért kezességet vállalni, akkor neki magának kell pontosan azzá lennie, amit éppenséggel ki akar zárni, azaz érzületen alapuló diktatúrává, avagy – miként ezt manapság eufemisztikusan emlegetni szokták – „értékközösséggé”.

Mielõtt azonban néhány elvi megjegyzést tennék azzal a veszéllyel kapcsolatban, ami a jövendõ Európájának értékközösségként történõ önmeghatározása révén fenyeget, néhány példával szeretném érzékeltetni, mire is gondolok. A Harmadik Birodalom minden kétséget kizáróan értékközösség volt, „népi közösségnek” nevezte magát. Az akkoriban legfõbbnek tekintett értékek, úgymint: a nemzet, a faj, az egészség mindenkor a jog fölött álltak, és az állam – akárcsak a marxizmusban – e legfõbb értékek közvetítõje volt. Ezért állt a párt, amely az értékek közvetlen elkötelezettje volt, minden kétes esetben az állam fölött. Mármost napjainkban is bizonnyal adódnak minduntalan olyan helyzetek, amelyekben a polgárok megtagadják az engedelmességet valamely törvénnyel szemben, mert az ellentmond az alapvetõ emberi jogokról kialakított meggyõzõdésüknek. Ott ellenben, ahol az államhatalom magasabb értékekre történõ hivatkozással legitimálva érzi magát, hogy embereket olyasvalamiben akadályozzon meg, aminek megtiltását semmiféle törvény nem teszi lehetõvé számára, ott bizony veszély fenyeget.

Öt példát említek. Az elsõ hármat európai országok belsõ állami gyakorlatából, a negyediket az európai belpolitikából, az ötödiket pedig az európai külpolitika területérõl.

1. Néhány év leforgása alatt bevonult egy fogalom a politikai szférába, amelynek ott igazság szerint nem lenne semmi keresnivalója, mégpedig a „szekta” fogalma. A „szekta” negatív jelentéstartalmú kifejezés: a hagyományos keresztény egyházak azokat a kisebb keresztény közösségeket jelölik vele, amelyek ezekbõl az egyházakból a hitvallás vagy a vallási gyakorlat okán kiváltak. Az állami jogrend nyelvezetében e fogalom voltaképpen semmit nem változott. Az állam számára a polgárok mindenfajta, a közös meggyõzõdés alapján történõ egyesülése egyenlõ kell legyen, mindaddig, amíg azok nem vétenek a mindenkire nézve kötelezõ érvényû törvények ellen, vagy nem buzdítanak ilyen jellegû ellenállásra. Ezt az elvet azonban ma már nem tartják be. A szektákat az állam a maga ellenõrzése alá vonja, veszélyességükre figyelmeztet, tagjaikat pedig lehetõség szerint távol tartja a közhivataloktól. Az új politikai értelmezés szerint olyan közösségek tekintendõk szektaközösségeknek, amelyek közös meggyõzõdés alapján határozzák meg önmagukat, olyan meggyõzõdés alapján, amely eltér a polgárok vagy valamely politikai kategória többségének meggyõzõdésétõl. Egy csoport szektajellegének ismérve még az is, hogy meggyõzõdése érdekében misszionáriusi módon toboroz híveket, valamint hogy erõs belsõ kötõdés fûzi egymáshoz tagjait, gyakran szigorú hierarchia szerint tagolódik, s olykor karizmatikus személyiség áll az élén. Mivel mindezen kritériumok ködösek, s mivel szabadelvû társadalmakban eddig semmi nem tiltotta az ilyen jellegû közösségekhez való tartozást, a szekták közé történõ besorolás a nyilvános interpretációs monopólium birtokosainak mérlegelésétõl függ, üldözésük pedig rendszerint informális nyomással, mindenekelõtt tagjainak diszkriminálásával történik. Mi miatt gyûlik meg az állam baja a szektákkal? Csakis amiatt, mert maga az állam kezdi önmagát „közösségnek” tekinteni, értékközösségnek, akárha valamiféle nagy egyház lenne, amely kizárja magából a másképpen gondolkodók közösségeit. Annak a három legfõbb értéknek egyikeként, amelynek bensõvé tétele minden polgár kötelessége, a francia államelnök nemrégiben a toleranciát is megemlítette. A mássággal szembeni tolerancia érték, mivel az önazonosság, az identitás, megérdemli a megbecsülést. A tolerancia nem egyéb, mint hogy engedjük érvényesülni a másságot, lett légyen szó etnikai, kulturális, szexuális értelemben vett vagy a meggyõzõdést érintõ másságról. A tolerancia nagy érték, mert az emberi öntudat méltóságában gyökerezik. Tiszteletet várhatok el meggyõzõdésemmel szemben olyasvalakitõl is, aki azt tévesnek ítéli, mert a megbecsülés nem meggyõzõdésem tartalmának szól, hanem nekem magamnak, aki azzal a meggyõzõdéssel azonosulok. Ha a másik ezt a meggyõzõdést rossznak tartja, meg fog próbálkozni azzal – ha jóakaróm –, hogy lebeszéljen róla. Vitatkozni fogunk, és kölcsönös türelmet tanúsítunk egymással szemben. A tolerancia megalapozottsága a személy méltóságáról való meggyõzõdésben szilárd megalapozottság. Ott ellenben, ahol a tolerancia legfõbb értékké stilizálódik, ott, ahol õ maga lép annak a meggyõzõdésnek a helyére, amelyet tiszteletben kellene tartani, gyökértelenné válik, és önmagát számolja fel. Az a követelés, hogy tiszteljük mások meggyõzõdését, azon követeléssé válik, hogy ne legyen meggyõzõdésünk, amelynek alapján másokét tévesnek tarthatjuk, s amelyet hipotézisként ne lennénk készek rendelkezésre bocsátani. Olyan meggyõzõdésünk tehát, amelyet másokkal is megpróbálunk megértetni, s amelynek alapján mások meggyõzõdését megpróbáljuk kiverni az õ fejükbõl. Ez esetben már az is intolerancia, ha van meggyõzõdésünk. A tolerancia követelése a relativizmusnak mint uralkodó világnézetnek intoleráns dogmatizálásává válik, ami az embert korlátok nélkül kiszolgáltatja a kollektív gyanúsítgatás minden formájának. A vezérszó, amelyet a meggyõzõdéssel kapcsolatban a tarsolyunkban tartunk, a „fundamentalizmus”. John Rawls, aki minden bizonnyal felette áll a fundamentalizmus bármiféle gyanújának, nemrégiben azt hangsúlyozta, hogy egy olyan tétel, mint hogy „az egyházon kívül nincs üdvözülés” egyáltalán nem kell, hogy feltétlenül ellentmondásban álljon egy szabadelvû társadalommal, mindaddig, amíg arra nem tesznek kísérletet, hogy az embereket az állam segítségével próbálják meg rábírni üdvösségük megtalálására. A keresztény egyházak rosszul teszik, ha szektakritikájukat összekapcsolják az állam szektakritikájával, s nem állnak védelmezõként e közösségek elé, még akkor is, ha meggyõzõdésüket tévesnek tartják. Ha az egyházak továbbra is úgy zsugorodnak, mint eddig, akkor amúgy is csak idõ kérdése, hogy õket magukat is nyilvánosan szektáknak kiáltsák ki. Arról, hogy a jelenlegi katolikus egyház nem más, mint egy nagy szekta, már Hans Küngnél is olvashatunk, s ha alapul a fentebb felsorolt ismérveket vesszük, akkor ez a megállapítás még csak nem is téves. Mindig is türelmetlensége miatt szidalmazták a katolikus egyházat, mivel önmagát meghatározott hitbéli meggyõzõdéssel definiálta. Jó ideje már nem tudja, és nem is akarja meggyõzõdése érvényesítése érdekében az állam meghosszabbított karját igénybe venni. Most azonban az állam karja önállósítja magát, és egy civil vallást rendel önmagához. Az európai jogrendek maguk is meghatározott meggyõzõdésekben gyökerezetek ugyan, mindenekelõtt a személy méltóságával kapcsolatos meggyõzõdésben, és épp ezért tartózkodnak attól, hogy bármiféle meggyõzõdést, vagy annak elvetését, kötelezettséggé tegyenek. A liberális jogállam nagy veszõdséggel megszerzett vívmányát adjuk fel, ha az állam értékközösségként kezdi meghatározni önmagát, ha mégannyira „szabadelvû” értékközösségként is, amely a liberalizmust világnézetként, nem pedig jogrendként értelmezi. A szekták üldözése meglehetõsen biztos mutatója az itt leselkedõ veszélynek, a liberális totalitarizmus veszélyének.

2. A veszély egy másik fokmérõje az, ha az állam intézményeit használják fel bizonyos, az alkotmányosság elveinek megfelelõ politikai álláspontok nyilvános kiközösítésére. Ez történt 2000. november 9-én Németországban. Már az 1970-es évek elején mutatkoztak kísérletek baloldali, szocialista álláspontok diszkriminálására annak révén, hogy e pozíciókat tették felelõssé megvalósításuk erõszakos formáiért, és kapcsolatba hozták õket az akkori terrorizmussal. E kísérletek elszórtak maradtak, és nem jártak sikerrel, habár akadtak tekintélyes újságírók, akik akkoriban, nem is ritkán, igyekeztek a törvénytelen erõszakot igazolni. Ma szóba sem jöhet bármi hasonló. Németországban mégis megpróbálkoznak azzal – igen eltérõen például Svájctól –, hogy a külföldiek bevándorlásával kapcsolatos nyilvános vitát megakadályozzák, mégpedig oly módon, hogy a restriktív álláspontokat vagy akár a nemzet etnikai-kulturális önképét valami tisztességtelen dologként tabuizálják, és kapcsolatba hozzák az idegenekkel szemben elkövetett erõszakos cselekedetekkel. A cél az, hogy az állam önmagáról alkotott képét ne kockáztassák egy demokratikus vita miatt. El kell fogadni, ha az ilyesmi a politika küzdõterén zajlik. Nem azért fenyeget a veszély, mert a demonstrációk most „a jobboldal ellen” irányulnak. Baj akkor van, ha maga az állam szervezi – beleértve a szövetségi elnököt – az ilyen tüntetéseket, és ezáltal tekintélyt kölcsönöz nekik. Egyébiránt az állam tehetetlenségének nyilvános beismerése ez. Az állam eszköze a törvénytelenséggel és erõszakkal szemben – melyet belföldiek követnek el idegenekkel és idegenek belföldiek ellen – a rendõrség. Ezen kívül az állampolgárok nevelése, amely közvetíti a jobb- és baloldali pozíciók tiszteletét és az erõszak elutasítását, bármilyen módon próbálja is az igazolni magát. Az állam mint „szövetség a jobboldal ellen” – ez már az államot helyettesítõ értékközösség, és ez esetben már kongatni kell a vészharangot.

3. A harmadik példa szorosan ide tartozik. Az állam titokban lerázhatja magáról semlegességi kötelezettségét, amennyiben privatizál állami intézményeket, mindamellett többségi tulajdonosként megtartja bennük a döntés jogát, s ezt a pozícióját aztán felhasználhatja neki nem tetszõ sajtóorgánumok diszkriminálására. Legutóbb Németországban láthattunk erre példát, , amikor a német Postabank felmondta a Junge Freiheit címû heti újság számlavezetését, mert a lapot az Állambiztonsági Hivatal megfigyelés alatt tartotta. Ezzel kapcsolatban elmondhatjuk: értelmiségi, jobboldali konzervatív lapról van szó, amelyet nem jellemeznek szélsõséges vonások, amely nem akarja szép színben feltüntetni vagy bagatellizálni a nemzetiszocialista uralmat, és nincs benne több demagógia, mint amennyi az úgynevezett komoly lapokban megszokott mértéket meghaladná. A lap interjúpartnerei voltak a németországi zsidó közösség elnökhelyettesnõje, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális és zöld politikusok, egy alkalommal a szélsõjobb egyik képviselõje. Mellesleg jómagam is egy alkalommal. Azt a kísérletet, hogy a lapot a hiányzó politikai korrektség ürügyén megfojtsák, a polgári ellenállás akadályozta meg: kezdve az egykori szövetségi fõügyésztõl, a FOCUS kiadóján át a legkülönbözõbb politikai irányzatokat képviselõ, politikailag éber polgárokig a közvélemény olyan masszív tiltakozást tanúsított, hogy a bojkottot visszavonták. Mindamellett maga a kísérlet elégséges okot szolgáltat az éberségre.

4. Az a vesztegzár, amely alá nemrég Ausztriát helyezték, további intõ jel. Németországban menekültszállások álltak lángokban, Spanyolországban bevándorlókra vadásztak, Svédországban neonácik tüntettek, a brit kormány éveken át akadályozta a kergemarhakór összefüggésének vizsgálatát az emberi agy megbetegedésével, és fertõzött húst csempészett be a kontinensre, Hollandiában lépésrõl lépésre – ha nem is szóban, de tettekben mindenképpen – rehabilitálják a nemzetiszocialista eutanáziás gyakorlatot, Izraelben pedig egy olyan párt vesz rész a kormányzat munkájában, amely az ottani felsõoktatási intézmények bezárásával, az iparfejlesztés leállításával, az arab munkavállalók Izrael területérõl történõ kitiltásával gyorsítani akarja „az arabok szabad kiköltözését Júdeából és Szamariából”. Még csak hasonló jellegû dolgok sem történtek Ausztriában. És arról a kisebbségi státuszról, amit a szlovének élveznek Karintiában, a franciaországi kisebbségek csak álmodozhatnak. De nem is ez volt a lényeg. Egyáltalán nem jogokról vagy azok megsértésérõl volt szó, hanem értékekrõl és azok verbális megfogalmazásáról. Politikai korrektségrõl volt szó. Arról volt szó, hogy Bécsben egy kormány szabályszerû megalakulása nem egy résztvevõ pártpolitikus néhány felelõtlen verbális kisiklása miatt maradt el. Ez esetben a jog a három „bölcs” szakértõi tevékenysége nyomán szerencsére gyõzedelmeskedett ugyan az értékközösség fölött, ami a német szövetségi kormányzatot nem akadályozta meg abban, hogy szomszédját egy ideig még kiközösítse. A közös értékrendnek a játékba való bevonása addig még rendben van, amíg egy államba történõ bevándorlásnak a kérdéseirõl esik szó. Mivel azonban ezzel kapcsolatban nem érvényesíthetõ jogi igény, egyetlen állam sem tartozik a kérelmezõknek számadással a kiválasztás feltételeit illetõen. Mindenféle „kirekesztés”, történjék az vallási, szakmai, nemzetiségi vagy vagyoni okokból, elvileg megengedett. A polgárjogokra az emberi jogok alapján nem formálható minden országban igény. Igaz, az európai jogfelfogás szerint megengedhetetlen a polgárjogoknak a fenti címek bármelyikén történõ megvonása vagy korlátozása. A zsidók diszkriminálásának elfogadása 1933-ban Németországban – erre Ernst-Wolfgang Böckenförde hívta fel a figyelmet – polgári árulás volt: azok, akiknek gazdasági és szakmai tevékenységét akkoriban korlátozták, német állampolgárok voltak. Nos, épp ez az államon belüli diszkriminációs tilalom az, amit egy ideje a mi „értékközösségünk” nevében egyre-másra támadnak vagy elgáncsolnak.

5. Az ötödik példa a koszovói háború. Annak alapján sejthetjük, mi vár ránk. Ezt a háborút, mint ismeretes, a „mi értékeink” nevében vívták. Márpedig egy intervenciós háború, amelynek célja egy egész nép hazájából történõ elüldözésének megakadályozása, kétségtelenül „igaz ügyet” szolgál. (Azon persze csodálkozunk, hogy a német külügyminiszter csak ezen eset kapcsán jutott arra a felfedezésre, hogy léteznek igazságos ügyért folyó támadó háborúk is.) Igaz, az érvényes nemzetközi joggal egy ilyen háborúnak a lefolytatása összeegyeztethetetlen volt, amire, mások mellett Henry Kissinger és Helmut Schmidt is rámutatott. A nemzetközi jog már csak a saját területet vagy a szövetséges államok területét ért támadások elleni védekezõ hadmûveletek jogosságát ismeri el. Ami aggodalomra ad okot, az az, hogy az újabb tényállás akár a támadó háború törvényen kívül helyezésének revíziójához is vezethet a nemzetközi jogban – egy ilyen háború igazolására szolgáló elismert érvek szabatos meghatározása révén –, nem is szólva a vele szembehelyezkedõ eddigi szerzõdések felmondásáról. Azok az „értékek”, amelyeket védelmezni kellett, éppenséggel arra jogosították fel a nevükben fellépõket, hogy az érvényes jogi normákat egyszerûen semmibe vegyék. Megint ugyanaz: aki az értékközösség nevében cselekszik, a jog fölött áll. Ezt régebben totalitarizmusnak hívták.

A továbbiakban e fejlõdés okaival kapcsolatban szeretnék néhány megjegyzést tenni. Ezen okok egyike, feltehetõen a döntõ ok, a mind jobban terjedõ értékrelativizmusban és szkepticizmusban keresendõ. Ez paradoxul hangzik, mert látszat szerint ennek ellenkezõjérõl, az értékabszolutizmus egy formájáról van szó, vagyis saját értékrendünk abszolutizálásáról. Ezért magyarázatra szorul, mire is gondolok. Mindenekelõtt Nietzsche volt az, aki az érték fogalmát bevezette a filozófiai dialógusba, mégpedig kritikai, leleplezõ szándékkal. Amit leleplezni akart, az az európai, alapjaiban platóni-keresztény erkölcs volt; ebben a természet által kevéssé kedvezményezettek, a gyengék, a megrövidítettek kísérletét látta arra, hogy, ha kerülõ úton is, de mégiscsak hatalomra juttassák magukat, nevezetesen épp azon minõségek leértékelése révén, amelyekben õk maguk hiányt szenvednek. Nietzsche ebben az összefüggésben beszélt a ressentiment moráljáról. Minden erkölcsi norma hátterében elemi értékítéletek húzódnak meg. Amire az értékelõ végsõ soron törekszik, az a hatalom. A hatalom úgymond a legfõbb érték. És minden emberfajta azokat a tulajdonságokat és tevékenységformákat díjazza, amelyek hatalomra segítésével kecsegtetnek. Max Scheler, a fenomenológiai iskolának ez a zseniális outsidere, felelevenítette, mindeközben fenomenológiailag el is mélyítette Nietzsche gondolatát a ressentiment moráljával, az értékeknek a gyengék hatalomra törõ akarata révén való átértékelésével kapcsolatban. Az õ számára a szeretet keresztény tana a legnagyobb erõ és szuverenitás kifejezõdése, míg az újkori polgári erkölcsre a ressentiment moráljának nietzschei jellemzése illik. Amit azonban Scheler mindenekelõtt megmutatott, az az, hogy az olyan dolgok, mint az értékek, éppoly kevéssé vezethetõk le az emberi értékítéletekbõl, mint ahogyan a számok sem vezethetõk le a számolásból. A számok alkotják a számolás alapját, s nem megfordítva. Errõl a legjobban a hasznosság értékének példája nyomán alkothatunk képet. A hasznosság olyan érték, amely vonatkozik mindenre, ami él. Van, ami elõnyös az élõ szervezet szempontjából, az, ami elõsegíti fejlõdését és fenntartja, s van, ami káros rá nézve, az, ami az elõnyösnek az ellentéte. Mármost kézenfekvõ, hogy nem valamiféle szubjektív értékelés kérdése, hogy mi az, ami használ egy embernek, s mi az, ami árt neki. A hasznosság nem valamiféle értékelésbõl származik, hanem az értékelés, illetve az értékítélet vonatkozik a hasznosságra, s a pusztulás terhe mellett meg kell neki felelnie. Aki valami károsat hasznosnak talál, vagy azt hiszi, hogy egyáltalán tagadhatja a hasznos dolog értékét, azzal az értékstruktúra fájdalmasan fogja érzékeltetni a maga létezését. Aki pedig a hasznosat többre becsüli a szépségnek, a bátorságnak vagy az önfeláldozó anyai szeretetnek az értékénél, az valamilyen oknál fogva vak meghatározott objektív minõségekkel szemben. Egyszerûen nem ismeri õket. Annyira nem ismeri õket, miként nem ismeri a 230-as számot az, aki azt állítja, hogy ez a szám kisebb, mint a 124-es.

Lehet vitatkozni arról, hogy célszerû-e ahelyett, amit a klasszikus filozófia a jónak nevezett, bevezetni az érték fogalmát, mert e fogalom bizonyos szubjektivisztikus képzettársításokat hordoz. A klasszikus filozófiai hagyomány jól ismerte ezt az axiómát: ens et bonum convertuntur, azaz a lét és a jó fogalmának ugyanaz a kiterjedése. Az újkori természettudomány a létet már puszta meglétként értelmezte. David Hume ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy létítéletekbõl soha nem vezethetõk le legyen-ítéletek. Ez természetesen nem így van. Ha valaki ezzel fordul hozzám: „Adj valamit ennem”, és az én „Miért?” kérdésemre azt válaszolja: „Éhes vagyok, és nincs pénzem, hogy vegyek magamnak valamit”, az elégséges okot nevezett meg, és cinikus dolog lenne részemrõl, ha Hume-ra hivatkozva azt mondanám: „Azt, hogy éhes vagy, és nincs pénzed, megértettem. De ugyan miért következne ennek a ténynek a megállapításából, hogy adjak neked enni, vagy adjak neked pénzt?” Az értékfogalom mintegy kompenzálja a létfogalom értékszerû kiüresedését azzal, hogy azt teszi hozzá, amit elõzõleg elvett. Pozitív értelemben azonban beszélhetünk itt egyfajta kiegyenlítõdési folyamatról is, amelyben felfedjük a jó struktúráit, amelyek korábban rejtve maradtak.

Napjainkban mégsem az értékek objektív struktúrájának és rangsorának felismerése van túlsúlyban, hanem egyfajta kultúrrelatív értékszubjektivizmus. Sajátos dialektikáról van itt szó: az abszolút igazságok, a feltétlen felismerések a mi civilizációnkban intoleránsnak és a mi értékrendünket veszélyeztetõknek minõsülnek. Ennek az értékrendnek ugyanakkor abszolút érvényt kívánunk szerezni. Mindamellett ez az érvény teljességgel voluntarisztikus. Egyetemes emberi jogokat érvényesítünk, egyúttal azonban rossz a lelkiismeretünk amiatt, hogy eurocentrikusak vagyunk, ha ezt tesszük. Valójában azonban az értékszkepticizmus az, ami igazán eurocentrikus. Egyetlen más civilizáció sem ismeri. Mármost az értékközösség fogalma, én így látom, ennek a relativizmsunak a kifejezõdése. A német szövetségi elnök nemrégiben Kínában vendégeskedett, s ott – egyfajta kötelezõ gyakorlatként – az emberi jogok tiszteletben tartására figyelmeztetett, miközben szinte bocsánatot kért: az emberi jogokhoz való ragaszkodás bizony a mi értékfelfogásunk része. A kínaiak ezt udvarias távolságtartással vették tudomásul, s belekapaszkodva a német elnök önmagát relativizáló szavaiba, megjegyezték: „Hát igen, így van ez. Ön az önök kultúrájának értékeit juttatja kifejezésre, de a mi kultúránk mégiscsak más kultúra.” Ezzel a beszélgetésnek vége is szakad, ha egy távoli és hatalmas országról van szó. Ha ellenben a kérdéses ország közelebb fekszik és gyöngébb, akkor móresre lehet tanítani. Ez a móresre tanítás ellenben nem azt jelenti, hogy elnyomott emberek segítségére sietünk, hanem annyit jelent, hogy saját értékeinket érvényesítjük. Az értékközösség fogalma értékrelativisztikus fogalom, ezért annyira veszélyes. Vagy arra megy ki, hogy a jó relatív, vagy arra, hogy mi vagyunk az igazak közössége. A mögötte meghúzódó értékfelfogás voluntarisztikus. Mi ezeket és ezeket a magatartásmódokat tiszteljük, és csak az tartozik hozzánk, aki ugyanezeket tartja becsben. És az, aki nem tiszteli õket, megnézheti magát. Nincs olyan társadalom, amely az értékek teljes gazdagságát és objektív rangsorát adekvátan kifejezésre juttatná. Max Scheler maga is nemcsak fenomenológus volt, hanem szociológus is, és egy alkalommal azt írta, hogy az utilitarizmus a polgári társadalom bevallott szubjektív értékrangsora, valójában azonban mindenfajta társadalmi erkölcs alapja, jóllehet bárki beláthatja, hogy az olyan személyi értékek, mint például a szentségé, a hasznossági értékek fölé rendelõdnek. Tagadhatjuk mindenestõl a szentséget, senki nem akad majd azonban, aki azt állítaná, hogy a hasznosság fogalmának alárendelõdik. Az értékközösség fogalma ugyanakkor minden olyan lehetõségtõl elzárja a társadalmat, hogy mértékül bármiféle objektív értékrendet tarthasson szem elõtt. Az értékközösség önmaga számára a legfõbb mérték. Értékrendje minden érték alapjaként értelmezi önmagát. Az értékeket tételezzük. Mindenkinek azonban, aki értékeket tételez, kellõ alappal kell rendelkeznie. És ez az alap számára logikus módon nem tételezve van, hanem elõzetesen adott. Ez a voltaképpeni érték, amin minden múlik. A fundamentális érdek alapját képezi, ami pedig az értéktételezésnek az alapja. Így például Hans Küng „világéthosz-tervezetében” az éthosz a békét mint értéket, ez utóbbi pedig az emberiség túlélését szintén mint értéket szolgálja. Az éthoszt egy meghatározott magasabb érték érdekében instrumentalizálja. Az 1950-es években volt egy másik ismert teológus, aki egy másik értékrangsor alapján a szabadság megõrzését tekintette a legfõbb értéknek, amelyért adott körülmények között akár az emberiség túlélése is feláldozható. És a hatalomnak Nietzsche által leleplezett akarása kétségkívül itt jut szerephez. Ha az értékeket tételezzük, akkor azoknak a kezében van a hatalom, akik az értékeket tételezik, ennélfogva az értékekért folytatott harc semmi más, mint a hatalomért folyó harc – leplezett formában. Egy értékközösségben ezért rá kell kérdeznünk a rejtett érdekekre. Kinek származik elõnye egy meghatározott értékrendbõl? Ha az értékek nem objektív értékek, hanem a mi értékeink, ki itt az a bizonyos „mi”? És ki uralkodik egy társadalomban, ha ezek vagy azok az értékek kerülnek a legfõbb helyre? Ki értelmezi és ki képviseli ezeket a legfõbb értékeket? A leleplezés gesztusa elkerülhetetlen lesz.

A modern államok jogrendje az értékek belátásán alapszik. Például a belsõ béke és a tolerancia konstitutív értékének belátásán. Ezek az értékek levezetett értékek, a személy, valamint a személyléttel együtt adott fundamentális jogok lényegébõl levezetett értékek. Ezeknek a jogoknak, az emberi jogoknak semmiképpen sem kell mindenütt a földgolyón olyan alakban megjelenniük, mint Európában. Egy közösség ügyeiben való részvételnek a joga nem foglalja magában minden közösség ügyeiben való részvétel jogát, s nem föltétlenül kell mindenütt a világon parlamenti választások formáját öltenie. A szólásszabadság emberi joga nem tartalmazza a tömegkommunikációs eszközökkel való rendelkezés jogát. A sajtószabadság nem következménye a véleménynyilvánítás szabadságának, azaz elsõdlegesen nem egyéni jog, hanem olyan intézmény, amely szükséges a demokrácia mûködéséhez. Tehát nem a személy lényegébõl következõ alapjog, hanem a közjó követelménye, ennek megfelelõen pedig korlátozott. Egy objektív, az ember természetével együtt adott értékrend belátásából ezért nem következik mindjárt egy alkotmány is, miként hitték ezt a felvilágosodás korában a természetjog hívei. Az arisztotelészi természetjog egészen más formában számol a kulturális sokféleséggel. Azon a felismerésen alapul, hogy az ember természete nagyon különbözõ kulturális és történeti alakzatokat ölthet, igaz, nem tetszés szerintieket. Az emberi önmegvalósítás mértékét alapul véve, van jobb és rosszabb rend, és létezik egy alsó határa annak, amit még egyáltalán a jogrend elnevezéssel illethetünk, s ennyiben jogot formálhat a lojalitásra. Egy modern jogrend értékbázisa ugyanakkor megköveteli, hogy a polgárok jogai, a polgárok egyesülései ne attól függjenek, hogy ezek a polgárok osztják-e az értékeknek ugyanezt az alapzatát, feltételezve persze, hogy engedelmeskednek a törvényeknek. Még az esetben is, ha ez az engedelmesség nem több, mint amit egy idegen, megszálló hatalommal szemben tanúsítanak a túlélés érdekében. Ezt hangoztatta ugyanis a korábbi osztrák oktatási miniszter, Piffl-Percevic, utalva egy olyan államrendre, amely az emberi élet védelmét annak elsõ pillanatától fogva már nem sorolja feladatai közé. Ennek a rendnek is engedelmeskednünk kell, de nem azért, mert ehhez az értékközösséghez tartozunk, hanem azért, mert ismerjük a belsõ béke értékét, pax illis et nobis communis – miként Szent Ágoston fogalmazott. A jövõ Európája ennélfogva jogközösség lehet, amelyben az európai hagyományhoz tartozó valamennyi ország polgára megtalálja a maga közös otthonát, ha az lehetõvé teszi és védelmezi a közös értékrenddel rendelkezõ közösségeket, õ maga azonban lemond arról, hogy értékközösség legyen.

Fordította Balázs István