ADALÉKOK AZ ORBÁN-KORMÁNY OROSZORSZÁG-POLITIKÁJÁHOZ
A magyar–orosz politikai kapcsolatokat a ’90-es évek elejétõl nem terhelték drámai konfliktusok, az Orbán-kormány alatt mégis meglehetõsen lehûltek, s ezért a felelõsség sajnálatos módon nagymértékben a magyar felet terheli.

Az évtized elején a korrekt, de demonstratív módon távolságtartó Oroszország-politika még teljes mértékben érthetõ volt. Egyrészt az egykori szatellitállamok régi-új elitjeinek mind saját politikai közönségük, mind a külvilág elõtt hitelt érdemlõen bizonyítaniuk kellett: elszakadtak Moszkvától; másrészt az oroszországi változások kimenetele – olykor nemcsak hosszabb, de még rövidebb távon is – bizonytalannak látszott. Ezért már az elemi politikai józanság is óvatosságra intett. Ezeknek a távolságtartásra késztetõ körülményeknek a nagy része azonban fokozatosan megszûnt és mára új helyzet állt elõ. Oroszország immár tudomásul veszi, hogy egykori szövetségesei visszailleszkednek hagyományos európai kapcsolatrendszerükbe, illetve megpróbálnak új pozíciókhoz jutni azokban az integrációs intézményekben, amelyekbe korábban – Európa politikai és katonai megosztottsága miatt – nem nyerhettek bebocsátást. Sõt, ma már túlzás nélkül állítható, hogy Oroszországot is a politikai és üzleti elitnek egy olyan – politikai akaratát hatékonyan megvalósító – bizarr koalíciója irányítja, amely számára egyértelmûen eldõlt: e hatalmas kelet-európai ország fölemelkedése csak az európai centrumhoz történõ felzárkózás és integrálódás révén mehet végbe. Más lehetõség Oroszország számára nincsen, mindaz, ami ettõl eltérõ irányba mutat, a hanyatlás és a végleges perifériára sodródás veszélyével terhes.

Mindazonáltal a két ország kapcsolatainak építésében továbbra is indokolt, hogy mindkét oldalon kapkodás nélkül és kellõ óvatossággal járjanak el. Ez az óvatosság azonban a konkrét ügyek gyakorlati-technikai kezelése terén indokolt, nem pedig politikai szinteken. Teljes mértékben elhibázott és igen goromba az a politika – kiváltképp egy olyan kis ország vezetése részérõl, mint Magyarország – amely nemzetközi fórumok nyilvánossága elõtt Oroszország Európára érettségét kívánja megítélni. Azt, hogy Oroszország mire érett és mire nem, egyébként is aligha fogják Budapesten eldönteni. Épp ezért teljesen értelmetlenek voltak azok a vissza-visszatérõ kormányzati megnyilatkozások, amelyek durván és fölöslegesen csatlakoztak a Moszkvát Európától távol tartani igyekvõk kórusához. Ráadásul, még az is több mint kétséges, hogy ez a retorika politikai haszonnal járt volna, hacsak nem a belpolitikában, ahol a Moszkvával szemben megengedett „kemény hang” a magyar társadalom bizonyos rétegeinek oroszellenességére próbált rájátszani. Ez azonban legfeljebb a kormányzati hatalom, de semmi esetre sem a magyar társadalom – vagy legalábbis nagy többsége – könyvelhette el a maga hasznaként. Sajnos az Orbán-kormányzat állandó retorikai késztetést érzett arra, hogy Oroszországot ostorozza. Ennek egyik jellemzõ epizódja volt, amikor tavaly szeptember elején a külügyminisztérium politikai államtitkára Tallinnban, az európai jobbközép pártok vezetõinek tanácskozásán nemcsak az európai szociáldemokráciát illette minõsíthetetlen szavakkal, de Nyugatra és Keletre osztva Európát, elõbbit a jövõvel, utóbbit a múlttal azonosította, s ezzel nehezen félreérthetõ jelzését adta annak, mit is gondol a hivatalos Budapest keleti szomszédairól, mindenekelõtt – már csak az elõadás helyszínébõl következõen is – Oroszországról. Moszkvát már ekkor, pár nappal a szeptember 11-i terrortámadá- sok elõtt is semmivel nem indokolható tapintatlanság volt a múlttal avagy a múlt erõivel azonosítani. Ezt a diplomáciában már önmagában véve is felettébb szokatlan hangot még kínosabbá tette az a jól látható fejlemény, hogy 2000 õszétõl Európa kulcshatalmai már-már egymással is versengve keresték a putyini Oroszországgal a hosszú távú együttmûködés lehetõségeit. Ez az az idõszak, amikor a németek és a britek mellet már a franciák is bekapcsolódnak a versenyfutásba, jóllehet Európában mindaddig talán éppen õk ítélték el legvehemensebben Moszkvát csecsenföldi túlkapásaiért. Talán nem a puszta véletlen mûve volt, hogy Tony Blair – Vlagyimir Putyin elnökké választásának évében – öt ízben találkozott az orosz államfõvel. Bizonyára része volt ebben az aktivizálódásban az ismeretlenség homályából felbukkant Putyin személyével kapcsolatos nyugati tanácstalanságnak is, de komolytalan lenne mindent csak erre visszavezetni. Putyin 2000 októberi párizsi útja után – mikor a tárgyaló felek közt több tízmilliárd dolláros gázipari óriásüzlet köttetett – nehéz volt nem érzékelni, hogy nemcsak Moszkva fordult határozottan Európa felé, de Európa kulcsállamai is készek az Oroszországgal való szorosabb együttmûködésre. Ez a folyamat 2001 nyarára már odáig jutott, hogy a Moszkvában tárgyaló francia elnökkel elvi egyezség született arról, hogy Párizs kém-mûholdjainak új generációját 2004-tõl orosz hordozó rakétákkal állítják földkörüli pályára. Ez azért mégis csak a kölcsönös bizalomnak egy egészen új minõségét jelezte. Nem érzékelni mindezt és nem alkalmazkodni ehhez – súlyos hiba volt. És akkor még nem is szóltunk az orosz–német és az orosz–EU közeledés ekkor már jól érzékelhetõ új fejleményeirõl.

Az Orbán-kormánynak legalább négyszer lett volna lehetõsége még szeptember 11. elõtt korrigálni Oroszország-politikáját. Elõször 2000 elején adódott volna erre alkalom. Ekkorra ugyanis kiderült, hogy az új orosz elnök nem holmi politikai kreatúra, akinek egyetlen feladata: átmenteni a Jelcin utáni korszakra a korábbi elnök környezetének privilégiumait. Már 1999 végére egyértelmûvé vált, hogy Putyin politikai értelemben jóval többet jelent annál, aminek megálmodói eredetileg tervezték. Az akkor még csak kormányfõi posztot betöltõ jövendõ elnök népszerûségi mutatói példátlan ütemben nõttek. Társadalmi támogatottsága december elejére áttörte az 50%-os szintet, de ami ennél is fontosabb: népszerûsége egyre inkább elszakadt attól a pillanatnyi politikai hatástól, amelyet az október elején indított második csecsen háború váltott ki. Az orosz társadalom Putyin iránti rokonszenve mindinkább a politikai és társadalmi konszolidáció régóta várt reményéhez kezdett kapcsolódni. 2000 elejétõl kezdõdõen nem lehetett nem érzékelni, hogy Oroszországban – a késõi jelcini korszak belsõ bizonytalanságai és külpolitikájának kiszámíthatatlansága után – nem újabb átmenet, hanem új korszak veszi kezdetét.

A második, korrekciót felkínáló pillanat 2000 õszén, Putyin már korábban említett párizsi útja után adódhatott volna, ám a magyar kormányzat ezúttal is tétlenkedett. Harmadszor 2001 tavaszán lett volna alkalom, hogy Budapest új lapot nyisson Oroszország-politikájában. Ez az az idõszak, amikor Nyugat-Európa vezetõ hatalmai – ellentétben a korai Bush-adminisztrációval – élénken keresték a Moszkvával való együttmûködés lehetõségeit. De ez a helyzet sem késztette Budapestet arra, hogy újragondolja keleti politikáját. Végül, 2001 nyara kínált újabb esélyt a magyar magatartás módosítására, amikor is elõbb az olasz kormányfõ, Silvio Berlusconi, majd az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Condoleezza Rice, illetve a német kancellár, Gerhardt Schröder egymást követve vetette fel Moszkva NATO-tagságának lehetõségét. Ám ez is kevés volt ahhoz, hogy Budapest hangnemet váltson. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Németh Zsolt fentebb már idézett tallinni nyilatkozata.

A külügyi államtitkár észtországi beszéde azonban korántsem elõzmény nélküli. Többször is hasonlóképpen tapintatlan hangot ütött meg maga a miniszterelnök. Ennek egyik korai példája volt a Newsweeknek 1998 õszén adott interjúja, amelyben kijelentette: „Nem tetszik nekünk, hogy Primakov lett a kormányfõ.” Lehettek persze Orbán Viktornak komor és nyugtalanító gondolatai az új orosz miniszterelnökrõl, csak éppen aligha volt politikai értelme ennek nyilvánosan is hangot adnia. Végtére Primakov nem puccsal ragadta magához a hatalmat, sõt, meglehetõsen hosszasan kellett kapacitálni, hogy egyáltalán elfogadja a miniszterelnöki tisztet. Mindez egy olyan szituációban történt, amikor Oroszország az augusztusi államcsõd után már-már megállíthatatlanul sodródott a teljes politikai és társadalmi káosz felé. Ebben a helyzetben „találták meg” Primakovot, mint olyan jelöltet, akit az orosz politikai osztály lehetõ legszélesebb csoportja kész elfogadni és támogatni. Ráadásul, nem más, mint az elit egyik legtekintélyesebb „nyugatos” alakja, Grigorij Javlinszkij ajánlotta Primakovot képviselõtársai figyelmébe. Ha a liberális és demokrata Javlinszkijnek jó volt Primakov, felmerül a kérdés, milyen alapon nem volt jó a magyar miniszterelnöknek? A Newsweek-interjú különösen annak fényében érdemel megkülönböztetett figyelmet, hogy fordított helyzetekben miként szokott reagálni ilyen mondatokra a magyar kormányfõ. Orbán Viktor mimóza-érzékenységgel reagált például a korábbi amerikai nagykövetnek a magyar médiahelyzet kapcsán tett kijelentésére vagy arra, amikor a jelenlegi misszióvezetõ az antiszemitizmus nyugtalanító jeleirõl beszélt. Miközben az ilyen megnyilatkozásokat megengedhetetlen beavatkozásnak tekintette a magyar belügyekbe, teljes mértékben helyénvalónak találta, hogy aggályának adjon hangot a frissen megválasztott orosz miniszterelnök személyét illetõen a nemzetközi nyilvánosság elõtt.

Orbán miniszterelnököt minden jel szerint komolyan foglalkoztatta Oroszország. Erre utal, hogy a nemzetközi sajtó vezetõ lapjainak adott interjúiban mindig elõszeretettel tért ki e témára. 2001 májusában például, egyik esedékes amerikai magánlátogatása elõtt, a New York Times-nak adott hosszú interjújában fejtette ki aktuális álláspontját orosz ügyekben. Itt már a kaotikus és kiszámíthatatlan Oroszország-képet fölváltotta az ismét erõre kapó keleti óriás víziója. Oroszország, mint nagyhatalmi státuszát helyreállítani igyekvõ nemzetközi szereplõ tûnt föl ekkor már a magyar miniszterelnök látomásában. Föl sem merült benne, hogy a belsõ viszonyait rendezõ Moszkva megerõsödve és konszolidálódva ne környezetének fenyegetõjeként, hanem fontos stabilizáló erejeként jelenjen meg a nemzetközi porondon. Orbán szerint a konszolidálódó Oroszország az európai biztonsági rendszer kulcselemének tekintendõ Ukrajna függetlenségét fenyegeti. Ráadásul, manapság – állította Orbán – az orosz behatolás már jóval kifinomultabb formákat ölt, mint korábban. Ma már nem kellenek tankok, elég hozzá az általában kétes eredetû orosz tõke is. Nyilvánvaló, hogy a kormányfõi interjún erõsen érzõdött három ekkoriban kulmináló fontos eseménysor hatása. Egyrészt, hogy 2000 kora õszétõl a magyar kormányzat kénytelen volt szembesülni az orosz gázipari óriáshoz, a Gazpromhoz kötõdõ cégek magyarországi tulajdonosi expanziójával. Ezek a fejlemények láthatóan meglepték és felkészületlenül érték. A helyzet azonban távolról sem volt olyan drámai, ami indokolttá tette volna a magyar kormányzat ingerültségét. Túl ezen, 2001 márciusban került sor arra a szerencsétlen incidensre is, amely egy angol biztonságpolitikai lap, a Jane’s Intelligence Digest közlése nyomán pattant ki. A lap mindenféle konkrét, avagy komolyan veendõ bizonyíték nélkül azt állította, hogy a Strasbourgban menedéket kérõ zámolyi romákat az orosz titkosszolgálat ösztönözte Magyarország elhagyására. Az ügy komoly belpolitikai hullámokat vert, miközben a kormányzat egy ideig – máig nem teljesen világos megfontolásból – azt a benyomást keltette, hogy valami mégis csak lehet az események hátterében. Utóbb, mikor a hullámok elültek, a kormányzat hallgatásba burkolózott: semmiféle magyarázatot nem adott a semmiféle ténnyel alá nem támasztott sajtóhír kétértelmû kormányzati tálalására.

Harmadsorban ez volt az az idõszak – 2001 elsõ fele –, amikor az újonnan felállt amerikai adminisztráció úgy gondolta, hogy Oroszország gyenge, már-már jelentéktelen hatalom, és ennek szellemében is cselekedett: semmi sem indokolja, hogy Washington bármely területen is különleges figyelmet és bánásmódot tanúsítson Moszkvával szemben. Nos, ha tehát az orosz tõke expanzív, az orosz titkosszolgálatok pedig arcátlanul aktívak, legnagyobb szövetségesünk, az Egyesült Államok pedig épp most „teszi helyére” Moszkvát, akkor minden okunk meglehet arra – gondolhatta a magyar miniszterelnök – hogy az oroszok rafinált, ám mégis csak fenyegetõ rémképével álljunk elõ a nemzetközi porondon. Ez az elsietett, felesleges és az Egyesült Államok felé kissé túlteljesítõ kormányfõi reakció azonban nemcsak a putyini konszolidáció természetét értette félre – hiszen semmiféle komoly érv nem hozható föl amellett, hogy a Putyin etatista kurzusa külpolitikai téren feltétlenül a birodalmi aspirációk felerõsödéséhez és konfrontatív magatartáshoz kell vezessen – hanem arról sem vett tudomást, hogy eközben Nyugat-Európa vezetõ hatalmai, szembehaladva a korai Bush-adminisztráció politikájával, már ekkor intenzíven keresték a tartós együttmûködés útjait és módjait a putyini Oroszországgal.

Ilyen elõzmények után nyilván meglepetésként érhette Orbánt és környezetét mind Bush és Putyin nyári találkozása és barátkozása, mind pedig – és fõként – Putyin szeptember 11. utáni világpolitikai szerepvállalása. Pedig meglepetésre nem volt semmi ok. Ha a miniszterelnök és tanácsadói legalább a lehetõségek szintjén számoltak volna azzal, hogy a konszolidálódó, a központi hatalmat megerõsítõ, a közhatalmat reprivatizáló putyini kurzus nemcsak fenyegetõ lehet a külvilág számára, de lefektetheti egy tartós és kiszámítható együttmûködés alapjait is, akkor nem kellett volna elcsodálkozniuk Moszkva nemzetközi pozícióinak hirtelen fölértékelõdésén. Ha a magyar kormányzat kicsit is jobban figyelt volna Európa kulcshatalmainak már a terrortámadások elõtt is követett Oroszország-politikájára, talán nem került volna ilyen váratlan és kellemetlen helyzetbe.

Szeptember 11. lényegében csak egyetlen fontos hatalom Moszkvához fûzõdõ viszonyát rendezte át radikálisan: az Egyesült Államokét. Ez a fejlemény persze Oroszországot az európai hatalmak többsége számára is értékesebbé tette, de egyikük sem kényszerült arra, hogy alapvetõen értékelje át korábbi keleti politikáját. Nem így Magyarország. Budapestnek nem egy kellemetlen incidens és tapintatlan kormányzati megnyilatkozás után kellett volna módosítania Oroszországgal kapcsolatos külpolitikai kurzusán. Azt persze – terrortámadások utáni világban – már nem tehette meg, hogy érintetlenül hagyja addig folytatott Oroszország-politikáját, de a változtatás felettébb nehéznek bizonyult. Ezt a miniszterelnök is érzékelhette, ami többek között abból is kitûnt, hogy a korábbihoz képest sokkal intenzívebben próbálták kihasználni azokat a helyzeteket, amelyek alkalmat adhattak a korábbi pozíciók korrekciójára, anélkül, hogy a távolságtartás addigi politikáját teljesen föladták volna. Feltehetõen ezzel a furcsa helyzettel (no meg a magyar választási kampány szükségleteivel) magyarázható, hogy Orbán Viktor 2002 januárjában tett londoni vizitjét követõen a magyar és a brit miniszterelnök találkozójáról kiadott sajtóközleményben különös hangsúlyt kapott az orosz téma. Mert legalábbis szokatlan, hogy egy alig fél óráig tartó és inkább udvariassági jellegû kormányfõi találkozó után a megtárgyalt témák között külön említésre kerüljön „a NATO és Oroszország közötti új stratégiai szövetség szükségességének” kérdése. Nem azt állítom, hogy kétoldalú tárgyalásokon ne kerülhetnének és kerülnének szóba harmadik országgal kapcsolatos ügyek, csakhogy ezekrõl a nyilvánosság elõtt általában hallgatni szokás. A Blair–Orbán találkozóról kiadott magyar közlemény még akkor is furcsa és – az igyekezet ellenére – megint csak tapintatlan, ha a tájékoztatóban említett harmadik ország egyébként jóindulatúan említõdik. Mindez bizonyos zavarodottságra vallott.

Azt, hogy mennyire nem könnyû kikeveredni ebbõl a helyzetbõl, jól mutatták a magyar kormányfõnek 2002. március elején a bostoni Tufts Egyetemen tartott elõadásának Oroszországgal kapcsolatos részei is. Bár az elõadásban Orbán inkább békülékeny, mint barátságtalan hangot használ Oroszországgal szemben, mindezt egy csapásra semmivé teszi azzal a kijelentésével, miszerint „kívánatos ugyan a nemzetközi terrorizmus elleni széles körû fellépés, de ez egyetlen célra irányul, alapját nem a közös értékek és a közös politikák adják”. Ezzel a megjegyzésével – még ha nem is említette konkrétan Oroszországot és talán valóban a rendkívül vegyes nemzetközi szövetség egészére gondolt – végsõ soron mégis Oroszországot találta el. Mert hát mi dolga is lenne Magyarországnak és a magyar miniszterelnöknek e szövetség megannyi távoli, más kontinensen található résztvevõjével? Nyilvánvalóan semmi. Gondot számára csak az új szövetséges jelenthet és ez nem más, mint Oroszország.

A jelek szerint – valamilyen okból kifolyólag – Orbán és tanácsadói azt gondolhatták, hogy az érdekek és értékek fogalompárjával ragyogóan leírható Oroszország szeptember 11. utáni európai helyzete. Nem árt óvatosnak lenni Moszkvával – sugallta a bostoni beszéd is –, mert Oroszország és a Nyugat közeledése és – a terrortámadások óta – egyre szorosabb kapcsolata csak az érdekek, s nem az értékek közösségén alapul. Ez a tetszetõs gondolati séma azonban egész egyszerûen hamis. Mindenekelõtt azért, mert aligha tudna bárki is olyan fontos európai értéket felhozni, amelyet ne osztana az orosz elit mértékadó, és az eseményeket ténylegesen alakító része. Ez már rég nem kérdés. A kérdés az, hogy azok a konkrét feltételek, amelyek között ma Oroszországnak élnie kell, mennyire engedik ezeket az értékeket érvényre jutni. A politikai célok és szándékok nem kérdésesek, a jelenlegi gazdasági, szociális, civilizatorikus feltételek között azonban töredezetten, részlegesen, felemásan vagy csak hosszabb távon valósíthatók meg. Nem észrevenni ezt a különbséget – csúsztatás, diplomáciai szempontból pedig súlyos hiba. Arról most már nem is szólva, hogy mért lenne az baj, ha a szóban forgó értékek nem esnek minden tekintetben maradéktalanul egybe. Valószínûleg az európai és az amerikai értékek sem teljesen azonosak. Ettõl még nemcsak a partneri, de a szövetségesi kapcsolatok is megbízhatóan mûködhetnek.

A bostoni beszéd lényegében megismétli azt a széles körben elterjedt vélekedést, hogy szeptember 11. hozta Oroszországot közel a Nyugathoz. Ez az állítás Orbán szájából azonban nemcsak hamisnak, de egyben önfelmentõnek is hat. Azt sugallja ugyanis, hogy Moszkva csak a terrortámadások óta kezelhetõ együttmûködésre kész partnerként. Ha tehát korábban tartózkodóak, avagy esetenként barátságtalanok voltunk, akkor az teljes mértékben megfelelt a korábbi helyzetnek. Ez azonban távolról sincs így.

Az elõadásban Orbán „szép” gesztust tett, amikor elismerte – nehéz is lenne az ellenkezõjét állítani –, hogy Oroszország is a keresztény ökumené és Európa része, bár a biztonság kedvéért ehhez is hozzáfûzte azért: nem tudja, mit fog jelenteni mindez majd a XXI. században. Nemigen érthetõ, miért kell ilyen természetû kérdésekrõl más országok kapcsán politikusoknak nyilatkozniuk, hacsak nem tekintik magukat orákulumoknak is egyben. De van a beszédben még egy bökkenõ: miközben Orbán mintegy „beengedte” Oroszországot Európába, a spirituális értékközösség elismerését azonnal el is bizonytalanította, mivel – mintegy a „tapasztaltabb” jogán – azt sugallta a „naiv Nyugatnak”, hogy nem ismerik õk még Moszkvát, bizony lehetnek itt még gondok Oroszország európai beilleszkedésével. Természetesen, lehetnek gondok, sõt konfliktusok is lehetnek, csakhogy ezek nem a vallott és követett értékek, hanem az érdekek különbözõségébõl adódhatnak, ahogyan maguk a nyugati országok között is adódnak szinte nap mint nap. Ezt talán nem ártana most már Magyarországon is belátni. Az orosz elit józan, a Nyugattal tartós kapcsolatokat építõ és elõreláthatólag tartósan döntési helyzetben maradó csoportja minden bizonnyal méltányolni tudná, ha a külvilág politikusai egyszer és mindenkorra leszoknának arról, hogy nyilvánosan meditáljanak Oroszország európaiságáról. Ebben az ügyben politikus valószínûleg csak egyféleképpen nyilatkozhat meg: Oroszország európai hatalom, értékei európai értékek. Szerencsére azért volt az Orbán-kormánynak olyan tagja, aki ezt világosan látta és merte is értésre adni. Martonyi János két nappal Orbán bostoni beszéde után moszkvai sajtótájékoztatóján többek között leszögezte: „országaink eltérõ méretûek, de értékrendünk és érdekeink egybeesnek”. Talán nem véletlen, hogy õt az orosz miniszterelnök, Mihail Kaszjanov is kész volt fogadni.

Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy az utóbbi négy évben Magyarországot kormányzó koalíció Oroszország-politikája egyetlen árnyalatot ismert csupán. Már a kormányzat nyilvános kommunikációjából is jól kivehetõ volt, hogy a különbözõ szereplõk nem mindig ítélték meg azonos módon ugyanazt a helyzetet. Általánosságban elmondható, hogy a Külügyminisztérium – már amennyire ez külsõ szemlélõ számára megítélhetõ – soha nem volt incidensek kiváltója, avagy generálója. Emlékezetes nyilvános fellépései szinte mindig a már kialakult konfliktusok kezelésére, enyhítésére, az esetleges félreértések tisztázására irányult. Ha valamilyen ügy kapcsán több minisztérium is érintetté vált, akkor a Külügyminisztérium rendre a kapcsolatok normalizálójának szerepében lépett fel. Úgy tûnik, hogy a Moszkvával szemben idõnként tanúsított barátságtalan hangnem és magatartás, vagy egyes kormányzati tényezõk dilettantizmusával, vagy bizonyos Orbán-közeli döntés-elõkészítõ csoportok nagyon is tudatosan vállalt politikai akaratával hozható összefüggésbe. Valószínûleg nem járunk messze az igazságtól, ha egyszersmind azt is feltételezzük, hogy mindkét döntéstípus mögött ugyanaz a kulturális háttér húzódik meg: az Oroszországgal kapcsolatos elõítéletes sztereotípiák, az aktuális tudás felületessége itt nemhogy nem jelent fogyatékosságot, de egyenesen erényszámba megy: „Bõven elég, amit Oroszországról eleve mindenki tudhat, aki magyar! Aki ennél többet akar tudni vagy mást tud, az nem is lehet jó hazafi!”

De nézzük, hogyan festett mindez a gyakorlatban. Érdemes talán külön is felidézni az elmúlt négy év három olyan incidensét, amelyek kapcsán a magyar magatartás is bírálható.

 

1. A konvoj-ügy
Miután az eset nem lehet minden részletében ismert a külsõ megfigyelõ elõtt, szerencsésebb, ha bizonyos vonatkozásokban csak feltételezünk, s nem állítunk dolgokat. Ugyanakkor azt is szeretném elõrebocsátani, hogy a három konfliktusos helyzet közül a konvoj-ügyben érzem legkevésbé felelõsnek a magyar felet. Mi több, abban sem vagyok biztos, hogy egy más összetételû, nagyobb külpolitikai tapasztalattal rendelkezõ kormányzat feltétlenül jobban jött volna ki a szituációból. Az Orbán-kormány mentségére legyen mondva: olyan helyzet alakult ki, amelynek nem volt jó megoldása. Legfeljebb a kevésbé rosszat lehetett megtalálni. Nézzük hát röviden magát a történetet!

Az orosz és a fehérorosz kormány mintegy két héttel a Jugoszlávia elleni NATO-bombázások megkezdése után, 1999 áprilisának derekán több tucat teherautóból álló konvojt indított el humanitárius segéllyel Szerbia felé. A teherautó-oszlop Magyarországon keresztül szeretett volna céljához eljutni. Moszkva a konvoj átengedését elõzetesen kérte és a magyar féltõl meg is kapta az erre vonatkozó engedélyt. Ám amikor a gépkocsioszlop Záhonyhoz ért a magyar vámhatóságok, arra hivatkozva, hogy a konvojban haladó üzemanyag-szállító tartálykocsikat Moszkva nem jelezte elõre, és a több tízezer liternyi üzemanyag egyébként is ENSZ-embargó alá esik, megtagadták azok beléptetését. Ugyancsak elfogadhatatlan volt a magyar hatóságok számára annak a négy páncélozott vezetõfülkéjû Kamaz-teherautónak a beengedése, amelyeket „kettõs rendeltetésûnek” ítéltek meg. Orosz részrõl megalapozatlannak tartották a magyar kifogásokat és jelezték, hogy a félreállított teherautók nélkül nem hajlandók tovább haladni. A konfliktust végül a Budapestre érkezõ Szergej Sojgu, az orosz rendkívüli helyzetek minisztériumának vezetõje és magyar belügyminiszter kollégájának tárgyalásai oldották fel, és a konvoj két napi veszteglés után továbbindulhatott. A kérdés az, lehetett volna-e gyorsabban és rugalmasabban eljárni? Végül is humanitárius segélyrõl volt szó, olyan szállítmányról, amelynek föltartóztatása, még ha az egyébként indokolt volt is, óhatatlanul a föltartóztató országra is rossz fényt vet.

Nem egyszerû a feltett kérdésre válaszolni, fõként ha arra gondolunk, hogy mindkét magyar kifogás nemcsak orosz nézõpontból tûnhet erõsen „peremhelyzetûnek”. A páncélozott fülkéjû, ám fegyver nélküli Kamazok, aligha változtattak volna a jugoszláviai katonai helyzeten, fõként, hogy az oroszok egyébként is garanciát vállaltak azok visszahozására. Az pedig, hogy magyar részrõl – egyébként jogszerûen – az ENSZ BT határozatára hivatkozva tagadták meg az üzemanyag- szállító kocsik beengedését, az orosz fél számára abban a pillanatban épp elég gyönge érvnek tûnhetett. Joggal vetõdhetett föl ugyanis a kérdés: hogyan, hát csak bombázni lehet BT-határozat nélkül Jugoszláviát, segélyszállító konvojt kiszolgáló tartálykocsikat átengedni a határon nem? Valljuk meg, ebben azért volt valami abszurd. Valószínûleg némi jóindulattal és nagyvonalúsággal magyar részrõl mindkét ügyben gyorsabb megoldást lehetett volna találni. Ez a kétnapos huzavona teljesen feleslegesen terhelte meg a már akkor sem különösebben meghitt orosz–magyar kapcsolatokat.

A legnagyobb problémát mégsem ez jelentette, hanem az, hogy minderre egy mind az orosz belpolitika, mind pedig Oroszország nemzetközi mozgása szempontjából rendkívül érzékeny pillanatban került sor. Ne feledjük, a friss NATO-tag Magyarország akkor „kekeckedik” – legalábbis a moszkvai olvasat szerint – a jelcini orosz vezetéssel, amikor épp beindul az elnök elleni alkotmányos felelõsségre vonás. Ez a konvoj-incidens újabb érveket adott azok kezébe, akik e nélkül is már jó ideje erõtlenséggel és engedékenységgel vádolták a mindinkább megrendült helyzetû orosz elnököt. És persze nemzetközi téren is felettébb érzékeny volt a szituáció. Jelcin éppen ekkor, a Jugoszlávia elleni bombázások harmadik hetében kezdi Oroszországot beterelni a Milosevicset politikailag elszigetelõ hatalmak koalíciójába. Nem kell mondanunk, mekkora ellenállásba ütközött és milyen népszerûtlen volt ez a manõver magában Oroszországban. Jelcin és környezete mégis vállalkozott rá. Ilyen helyzetben nem volt kifejezetten bölcs dolog ezzel a konvoj-üggyel is nehezíteni az orosz politika mérsékeltebb, „nyugatos” csoportjainak amúgy sem könnyû helyzetét. Amire pedig végképp nem volt szükség, az a magyar honvédelmi miniszternek a konvoj-ügy elültét követõ napokban tett nyilatkozata. Szabó János miniszter ugyanis épp ekkor érezte elérkezettnek a pillanatot, hogy nyilvánosan adjon hangot a MIG-gépek felújításával kapcsolatos rosszallásának. Ez a nyilatkozat tipikus esete annak, amikor nyilvánvalóan technikai természetû kérdések teljesen fölöslegesen, ám annál kártékonyabban politikai szintre emelõdnek. Egyébként máig nem derült ki, hogy Szabó miniszter orosz megbízhatóságot kétségbevonó megjegyzései milyen viszonyban is voltak a tényekkel. Ez azonban szempontunkból nem is érdekes, hiszen ha mégoly jogosan vonta is volna kérdõre az orosz felet a miniszter, a nyilvános számonkérés még ez esetben is – tekintettel a helyzet kényességére – teljes mértékben elfogadhatatlan.

Tagadhatatlan, hogy a magyar kormányzat az incidens idején nem volt könnyû helyzetben. Friss NATO-tagként, rögtön egy furcsa háborús szituációba keveredve került szerencsétlen konfliktusba a Jugoszlávia elleni bombázásokat határozottan elítélõ Oroszországgal. Ráadásul Moszkva magatartása sem volt talán minden tekintetben jóhiszemû. A konfliktus napjaiban óriási politikai nyomás nehezedett Budapestre. Feltûnõ volt, ahogyan az orosz politikai osztály egyébként mérsékelt és józan csoportjai is milyen éles hangon bírálták a magyar magatartást. Moszkvában már-már általános volt a vélemény, hogy Budapest legfeljebb csak eszköz a történetben, nem pedig szuverén szereplõ. Amit tesz, azt nem önszántából teszi. Azért lép fel így, mert elvárják tõle. Hogy mi az igazság ebben a tekintetben – nem tudjuk. De, ha fel is tesszük, hogy nyugati kérés, avagy biztatás ösztökélte volna Budapestet a szigorúbb fellépésre még ez esetben sincs okunk azt gondolni, hogy ne maradt volna meg a magyar vezetésnél a végsõ döntés joga. Egyébként is ez a „nyugati nyomás”-verzió már csak azért sem tûnik nagyon valószínûnek, mert mind az Egyesült Államok, mind pedig az európai kulcshatalmak épp abban voltak érdekeltek, hogy Moszkva átálljon a Milosevicset politikailag elszigetelõk táborába. Aligha akarhatta – legalábbis józan számítás szerint – ezt a bonyolult mûveletet fölösleges incidensekkel megzavarni. Összegezve, tehát, valószínûbbnek látszik, hogy kizárólag Budapest mérlegelésén múlt, hogy miként fog eljárni az ügyben. A néhány napos huzavona kétségtelenül nem okozott drámai konfliktust, az incidens nem is eszkalálódott, ugyanakkor mégiscsak lehetett volna gördülékenyebben kezelni. Ezt aligha vették volna rossznéven Budapesttõl nyugati szövetségesei.

A konvoj-ügy átmenetileg megterhelte Moszkva és Budapest viszonyát, de nem hozott létre jóvátehetetlen helyzetet. Ez már abból is látható volt, hogy a Szerbiában élõ orosz állampolgárokat és az orosz diplomaták családtagjait utóbb épp Budapesten keresztül evakuálták. A fehérorosz kormány pedig hetekkel késõbb hivatalosan is kifejezte köszönetét a magyar vezetésnek a konvoj átengedésekor nyújtott segítségéért és együttmûködéséért.

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy 1999 áprilisában az orosz belsõ viszonyok ismét bizonytalanná váltak. A Jelcin-korszak végéhez közeledett. Ilyen körülmények között talán még érthetõbb, hogy a magyar kormányzat jobbnak találta, ha különösebb gesztusok nélkül kezeli az ügyet. A következõ két közjáték kapcsán ez már nem mondható el. Azokra ugyanis már olyan idõszakban kerül sor, amikor az orosz belpolitika megint visszatér stabilizációs ciklusához.

 

2. A Gazprom-ügy
A következõ incidensre 2000 õszén, a Gazprom, illetve a hozzá kötödõ szatellit cég, a Szibur magyarországi tulajdonszerzése nyomán került sor. Minthogy mind a tõzsdei mûveletek világa, mind a vegyipar mûködése ismeretlen elõttem, komolytalan lenne részemrõl, ha a Gazprom, illetve a Szibur magyarországi expanziójának üzleti vonatkozásait próbálnám meg taglalni. Amire az ügy kapcsán vállalkozhatom, egészen más: megpróbálom röviden összefoglalni az eset politikai vonatkozásait és igazolni, hogy az ügynek – függetlenül annak jogi megítélésétõl – mégiscsak voltak bizonyos politikai kockázatai. Ráadásul, ezek a kockázatok már jóval 2000 õsze elõtt is láthatók voltak, vagyis a kormányzat idõben felkészülhetett volna egy ilyen helyzet elhárítására.

Bár magam is politikai kockázatokról beszélek, ez nem jelenti azt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is osztom azokat a vélekedéseket, melyekkel a korabeli kormánykoalíció némely parlamenti képviselõje hozakodott elõ, miszerint a Gazprom üzleti lépései mögött orosz titkosszolgálati manõverek, illetve átláthatatlan maffiakapcsolatok állnak. Ezek nemcsak súlyos vádak, de felettébb nehezen bizonyíthatók is, kiváltképp Magyarországról. Egyébként is, ha volt kockázata a Gazprom magyarországi tulajdonszerzésének, az elsõsorban politikai természetû volt. Nem mintha Magyarország számára fenyegetést jelenthetett volna az orosz tõke megtelepedése. Még egy olyan óriás cég expanziója esetén sem beszélhetünk fenyegetésrõl, mint amilyen a Gazprom. Legfeljebb lehetséges kockázatokról. Olyan veszélyekrõl, avagy kellemetlen következményekrõl, amelyeket nem tudatos döntések, hanem a Gazprom és Oroszország akkori (és részben még ma is meglévõ) sajátos helyzete idézett elõ. Aligha gondolhatja ugyanis bárki komolyan, hogy a moszkvai gázóriás valamilyen politikai célt követõ gazdasági játszma kedvéért próbált tulajdonhoz jutni Magyarországon.

A Gazprom, illetve a hozzá kapcsolódó Szibur magatartása teljes mértékben ésszerû és következetes volt. Illeszkedett ahhoz a ’90-es években követett üzleti stratégiához, amely megpróbált az energiaszektorhoz kapcsolódó területeken is pozíciókhoz jutni. Nincs okunk azt feltételezni, hogy ez az üzletpolitika a felvásárolt magyarországi vállalatok elsorvasztására, avagy tönkretételére irányult volna. De még az is igen valószínûtlennek tûnt és tûnik még ma is, hogy a Gazprom tulajdonosként valamilyen elõre nem látható céllal gazdasági, avagy politikai nyomást gyakorolhatna majd Budapestre. Ezek sem 2000 õszén, sem ma, csaknem két évvel késõbb nem tûnnek megalapozott aggodalmaknak. És persze nem is a tõke eredetével, avagy „etnikai hovatartozásával” volt a baj. Ez önmagában aligha alapozhat meg bármiféle félelmet. A tényleges politikai kockázatok másutt voltak és másképpen függtek össze. Mert kockázatok valóban voltak. Az Orbán-kormány nem is azért bírálható, mert érzékelte ezeket, hanem mert túl késõn ébredt, és amikor felébredt, ügyetlenül és nem túl diplomatikusan juttatta kifejezésre aggodalmait.

De miféle politikai kockázatokról van is itt szó? Látnunk kell, hogy a BorsodChem-ügylettel nem csupán egy orosz vállalatóriás jutott tulajdonosi kulcspozícióba a szóban forgó magyar cégnél, hanem egy politikai tekintetben 2000 õszén még mindig túl sok bizonytalanságot rejtõ állam többségi tulajdonában lévõ gigász jelent meg fontos játékosként a magyar gazdaság egyik stratégiailag érzékeny pontján. Nyersebben fogalmazva: a Gazprom túl nagy, az expanzió színtere pedig stratégiailag túlságosan érzékeny volt, ráadásul a „behatoló” körül túl sok politikai ügy kavarogott már akkor is ahhoz, hogy az ügyletet szimpla tulajdonszerzésnek lehetett volna tekinteni.¹ Nem feltétlenül kell tehát russzofóbiát látni abban, hogy a Gazprom magyarországi tulajdonszerzése politikai mérlegelés tárgyává vált. Már csak azért sem, mert egy gazdasági ügylet estleges politikai kockázatait nyilván nem a piaci szereplõknek kell számításba venniük. Ez magától értetõdõen kormányzati feladat. (Mellesleg Moszkva számos eszközzel védi stratégiainak tekintett ágazatait, így a Gazpromot is. A vállalat külföldi tulajdonosainak arányát törvény határozza meg. Ennek megfelelõen a nem orosz tulajdonosi rész nem haladhatja meg a 20%-ot. A tényleges helyzet pedig még ettõl is jelentõsen elmarad. A külföldiek Gazprom-beli részesedése ugyanis 10% alatt van.)

Nem a politikai mérlegelés jelent tehát problémát – bár ezt magától értetõdõen nem nyilvánosan kell megtenni – , hanem a mérlegelés elmaradásából következõ kapkodás. Ez annál is inkább érthetetlen volt, mert már jó ideje világosan lehetett látni, hogy a racionális gazdasági megfontolások az orosz üzleti élet jelentõs csoportjait fogják a – belátható idõn belül EU-taggá váló – visegrádi államok felé fordítani. Ráadásul, azt is tudni lehetett, hogy az oroszországi új tulajdonosi elit legális tõkeexportot lényegében csak az energiaszektorban hajtott végre az elmúlt évtizedben. Következésképpen, ha valamire számítani lehetett, az épp a Gazprom és a hozzá kapcsolódó cégek expanziója. Ezért aztán meglehetõsen furcsán hatott a kormányzati kapkodás. Nehéz volt elhessegetni az érzést, hogy itt valakik nagyon elnéztek valamit.

Egy körültekintõbb, több szempontot mérlegelõ kormányzat kétféle magatartást is követhetett volna. Ha úgy ítélte volna meg a helyzetet, hogy a Gazprom – egyébként elõrelátható – expanziója és ebbõl következõ tulajdonszerzése Magyarországon egyelõre csak fölösleges kellemetlenségekkel és kockázatokkal jár, elébe vághatott volna az orosz vállalat terjeszkedésének, ha mással nem, például azzal, hogy nem gyengíti meg a MOL-t.

De kínálkozott egy másik lehetõség is: az orosz külpolitika európai fordulatának kihasználása. 2000 õszén már világosan látható volt, hogy a ’90-es évek moszkvai külpolitikájának Amerikára koncentráló attitûdje a múlté. Oroszország figyelme egyértelmûen az Európai Unió és annak kulcsállamai felé fordult. E fordulatnak ekkor már nemcsak a politikai, de a gazdasági vonatkozásai is jól kivehetõek voltak. Jól kivehetõ volt az európai hatalmak érdekeltsége is a kölcsönös közeledésben. Ez az érdek pedig már akkor is ugyanaz volt, mint ma: Nyugat-Európa energiabeszerzéseinek diverzifikálása. Körültekintõ és okos politikával az új helyzetbõl Magyarország is hasznot húzhatott volna. Ez esetben a Gazprom üzleti érdeklõdése akár még kapóra is jöhetett volna. Egy okosan és hatékonyan kialakított együttmûködés feltehetõen arra is lehetõséget adott volna, hogy a korábban említett politikai kockázatok minimálisra csökkenjenek. Arról már nem is beszélve, hogy az energiaárak felszabadítása elõtt álló Magyarországnak – a nagy és a kis energiafogyasztóknak – valószínûleg nem jött volna rosszul a magyar és az orosz fél kölcsönösen korrekt együttmûködése. Ezzel szemben kapkodást és elõítéleteket láthattunk csupán.

A Gazpromhoz kapcsolódó Szibur tulajdonszerzése 2000 õszén – a már említetteken túl – leginkább azért volt nyugtalanító, mert már akkor sejteni lehetett, hogy csak idõ kérdése és megindul vele szemben az orosz igazságszolgáltatás gépezete. Azt is sejteni lehetett, hogy az anyavállalat, a Gazprom vezetése sem maradhat már hosszú ideig a helyén. Túl sok probléma halmozódott fel a gázipari óriás és az általa alapított szatellitcégek kapcsolatában és mûködésében. Az események mindezt utóbb teljes mértékben igazolták. A Gazprom vezetését a Kreml nyomására radikálisan átalakították, míg a Szibur legszûkebb irányítói körébõl ketten immár több hónapja elõzetes letartóztatásban vannak. És mindez azért történhetett meg, mert a Kreml megelégelte – egyébként teljes joggal – hogy az állam többségi tulajdonában lévõ cég aktívumait rendre a legkülönfélébb magánvállalkozásokba síbolták át. Épp ezért, az teljesen rendjén való, amikor a közelmúltban leköszönt magyar miniszterelnök a Magyarországon befektetõ orosz cégektõl a törvényesség betartása mellett joggal várja el tevékenységük és tulajdonosi szerkezetük átláthatóságát. Talán csak azt lett volna érdemes ehhez még hozzátenni, hogy az orosz tõkétõl elvárt transzparencia pontosan akkora, mint a többi üzleti szereplõ esetében, se több, se kevesebb. Ez talán Moszkva számára is világossá tehette volna, hogy itt szó sincs valamiféle diszkriminációról. Csak azt várják el tõlük, amit mindenki mástól is.

 

3. Moszkvától Zámolyig
A harmadik – Moszkvában mindvégig komolytalannak ítélt – közjátékra 2001 tavaszán azok után került sor, hogy a tekintélyes brit biztonságpolitikai periodika, a Jane’s Intelligence Digest egy február végi rövid írásában azt állította, hogy a Franciaországban menedéket kérõ zámolyi romák mögött az orosz titkosszolgálat áll. Az elhíresült cikk mindenekelõtt azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy lényegében semmiféle bizonyítékkal nem szolgált a zámolyi romák orosz felbujtására. A cikk, azon túl, hogy „megbízható hírszerzõ forrásokra” hivatkozott (amit azért nehéz lenne bizonyítéknak tekinteni) megpróbált az orosz titkosszolgálatok érintettségét igazoló közvetett bizonyítékokkal is elõállni. Az írás egyenesen azt feltételezte, hogy a romákkal kapcsolatos állítólagos orosz manipulálási szándék egy nagyszabású és átgondolt „új orosz offenzíva” része.

Ez a sajátos koncepció öt egészen különbözõ súlyú és jelentõségû epizód egymás mellé rendezésébõl épült fel, hogy aztán a máig „legkártékonyabbnak” tartott akcióra, a zámolyi romák állítólagos titkosszolgálati manipulálására fusson ki. Az elsõ és egyben hangulatfestõ epizód, a Moszkva javára kémkedõ Robert Philip Hanssen FBI- ügynök 2001. februári letartóztatását idézte fel, mint olyan friss esetet, amely „felvet néhány fontos kérdést”. De milyeneket? Az ügyben ugyanis aligha volt bármi szokatlan vagy rendkívüli. Ilyen esetekre korábban is – a Jelcin-korszakban is – volt példa (lásd: Aldrich Ames CIA- munkatárs ügyét!) és minden bizonnyal lesznek a jövõben is. Ahogy Moszkva kémkedik Amerika ellen, Washington is kémkedik Oroszország ellen. Az effajta kémbotrányok ritkán hoznak fordulatszerû változást két ország kapcsolatában, ha azoknak nem áll érdekükben politikai ügyet csinálni belõlük. A brit lap cikkének megjelenésekor még nem lehetett tudni, hogy Washington hogyan fogja kezelni az ügyet. Utóbb, csaknem egy hónappal Hanssen lebukása után kiderült, hogy az Egyesült Államok a történteket arra próbálja felhasználni, hogy cezúrát vonjon a Clinton-korszak türelmes Oroszország-politikája és a Bush- adminisztráció kõkemény kezdeti kurzusa köze. Mindennek azonban vajmi kevés köze volt ahhoz, hogy Moszkva állt-e a zámolyiak manipulálása mögött vagy sem. Ráadásul, az efféle esetek kirobbanásának hátterében gyakorta játszanak közre véletlenek. (Hanssen lebukásában a „véletlen” szerepét feltehetõen az játszotta, hogy az elõzõ év novemberében politikai menedékjogot kért Washingtontól az orosz ENSZ-képviselet második embere, aki egyes feltételezések szerint a moszkvai katonai hírszerzés diplomáciai fedésben dolgozó ügynöke volt.)

A koncepciót megalapozó második epizód a kalinyingrádi területre állítólagosan elõretolt taktikai nukleáris fegyverek ügyét villantotta fel, mint Moszkva offenzív és barátságtalan magatartásának bizonyítékát. Itt is hírszerzõi források és kiszivárogtatások, illetve Varsó és Stockholm hivatalos magyarázatkérése hitelesítette az állítás igazát. Eközben azonban még említés se történt arról, hogy orosz részrõl többször is és a leghatározottabb módon – Putyinig bezáróan – tagadták a telepítések tényét. Ettõl persze még a hír igaz is lehetett – és akkor kétségtelenül nyugtalanító lenne –, de ezzel aligha jutottunk egy tapodtat is közelebb a zámolyi romák esetéhez.

Harmadik elemként az angol biztonságpolitikai intézet írása a Gazprom lengyelországi vezetékfektetésének egy valóban kétségeket támasztó epizódját említette. A moszkvai gázóriás ugyanis az elõzetes megállapodással szemben nem csupán a gázvezeték biztonságos mûködtetését szolgáló kommunikációs rendszert telepített, hanem rendkívüli áteresztõ képességû optikai kábeleket is. Ez kétségtelenül az orosz magatartás rosszhiszemûségére vallott, még akkor is, ha a hipermodern kábel telepítése – meglehet – eredendõen nem hírszerzési, hanem mindenekelõtt üzleti célokat szolgált. De miután megtörtént, bármik is voltak Moszkva szándékai, kétségkívül biztonsági kockázatot jelentõ tényezõnek kellett tekinteni. Ámde ebbõl a ténybõl is nehezen vonható le az a következtetés, hogy Moszkva áll kezeit dörzsölve a „magyarimázst” romboló zámolyi romák mögött.

A negyedikként említett epizód sem vitt közelebb a feltételezett lejárató akcióhoz, noha már Magyarországon járunk és a Gazprom BorsodChem-beli tulajdonszerzése került terítékre. A Jane’s közleménye meglehetõsen egyszerûnek látta az ügyletet. Nyugtalanítónak magát a tulajdonszerzést és annak technikáját tartotta, holott a helyzet – mint fentebb már vázoltam – korántsem volt ennyire egyszerû. Kétségkívül nem mindig könnyû elválasztani egymástól bizonyos orosz ügyletek kapcsán az üzleti és politikai vonatkozásokat, ebbõl azonban még sem következik, hogy minden üzleti lépés feltétlenül politikai szándékok által vezényelt. Ezt még a Gazprom esetében is erõs túlzás lenne állítani. A Gazprommal nem az volt a probléma, hogy magyarországi tulajdonszerzését késõbb az orosz fél esetleg politikai nyomásra akarja majd kihasználni. Ennek csekély a valószínûsége. A problémát egészen más szülte: a gázipari óriás és Oroszország akkori és részben ma is fennálló konszolidálatlan helyzete, amit még tovább bonyolított ebben az idõszakban Oroszország Európa felé fordulása, illetve az orosz–amerikai kapcsolatok elhidegülése. Megint csak igen távol kerültünk Zámolytól.

Végül pedig az ötödik építõkocka a brit lap cikkében természetesen Putyin titkosszolgálati múltja volt. Fontos körülmény ugyan Putyin KGB-s elõélete, de arra mégsem alkalmas, hogy a moszkvai politikai fejleményekre minden helyzetben és idõpontban naprakész magyarázatot adjon, a jövõre nézvést pedig biztos iránytûnk legyen. A titkosszolgálati évek persze nyomot hagytak Putyin habitusán és észjárásán. Súlyos félreértés lenne azonban azt gondolni, hogy az elnökként meghozott putyini döntések pusztán egy magánakarat szüleményei. Ezeket a döntéseket ugyanis komoly háttérapparátusok és szolgálatok – gyakran egymással is versengõ – ajánlásai formálják. Ergo: Putyin felderítõi múltjából is felettébb merész dolog a zámolyi romák orosz manipulálására következtetni.

A titkosszolgálatok tevékenységérõl persze soha nem tehetünk kategorikus kijelentéseket. Hiszen épp attól titkosak ezek a szolgálatok, mert a nyilvános politikától eltérõ eszközökkel segítik az adott ország kormányzatát. Sõt, idõnként kifejezetten kényes feladatokat kell megoldaniuk. Egy jól felépített titkosszolgálati akció nyilván akkor tekinthetõ igazán sikeresnek, ha a kitûzött célok teljesítésén túl az érintettekben föl sem merül, hogy eszközei, avagy szereplõi voltak bármilyen mûveletnek. Ráadásul, egy igazán kifinomult akció feltehetõen úgy komponálódik, hogy amennyiben a mûvelet valamely fázisában problémák merülnének fel, akkor a gyanú másra, adott esetben rivális titkosszolgálatokra terelõdjék. Épp ezért azt továbbra sem merném állítani, hogy az ügy hátterében biztosan nem voltak titkosszolgálatok. Az viszont tény, hogy a Jane’s Intelligence Digest elhíresült cikke mondandóját – az ügy kipattanásától mindmáig – semmilyen hitelt érdemlõ bizonyítékkal nem tudta alátámasztani. A konstrukció prekoncepción és nem bizonyításon alapult. Elvileg persze feltételezhetõ, hogy Oroszországnak nem jött volna rosszul, ha az EU-bõvítés némiképp lelassul. Ebbõl azonban még nem következik, hogy Moszkva ennek érdekében titkosszolgálati eszközökkel bármit tett is, s hogy ha tett, akkor az éppen a zámolyiak felbiztatása volt. Valljuk meg: itt még túl sok láncszem hiányzik ahhoz, hogy a történetet komolyan vehessük.

A magyar kormányzatban azonban akadtak olyanok – máig nem egészen világos, milyen megfontolásból – akik politikai fantáziát láttak az ügyben és hosszú heteken át lebegtették a problémát. Az talán még érthetõ lett volna, hogy a titkosszolgálatokat felügyelõ miniszter elsõ nyilatkozataiban nem kívánta sem megerõsíteni, sem megcáfolni a brit lap közlését. Végül is lehetnek olyan a nyilvánosságra nem tartozó operatív érdekek, amelyek az efféle megfogalmazást indokolttá tehetik. De még ebben az esetben is kijárt volna roma honfitársainknak legalább egy mondat arról, hogy „függetlenül az ügy hátterétõl a kormány természetesen teljes mértékben átérzi felelõsségét a roma-kérdésben és abban érdekelt, hogy megnyugtatóan rendezõdjék a zámolyi menedékkérõk ügye”. Ez az egyszerû és magától értetõdõen ide kívánkozó mondat egyértelmûvé tehette volna, hogy a kormány semmilyen körülmények között sem akarja saját felelõsségét másra hárítani.

A Zámoly-ügy ugyanakkor és jellemzõ módon úgy halt el, hogy semmiféle érdemi magyarázat nem hangzott el arról, miként is lehetett az heteken át téma Magyarországon. Mellesleg itt is üdítõ kivételt jelentett Martonyi János, aki – tudtommal legalábbis egyedül a kormányból – merte A hét címû televíziós mûsorban elismerni, hogy a külügyminisztériumnak nincs semmiféle tudomása a zámolyiak orosz manipulálásáról. Megkövetni, persze senki nem követett meg senkit. Sem az érintett romákat, sem Moszkvát. Sem a kormány, sem annak illetékes minisztere, sem a kormányzat szócsöveként fellépõ és a brit biztonságpolitikai kiadvány máig bizonyítást nem nyert állításairól sietve és egyetértõen beszámoló Magyar Nemzet nem tett semmit, amibõl arra lehetett volna következtetni, hogy akárcsak egy kicsit is sajnálja szerepét.

Moszkvában a szánalmas ügyre és még ennél is szánalmasabb politikai kezelésmódjára nem reagáltak. Nem tulajdonítottak neki különösebb jelentõséget. A kevés megnyilatkozásból, ami az orosz sajtóban napvilágot látott, kiderült, hogy az esetet végtelenül komolytalannak tartják.

 

Összegzés helyett
Mindent egybevetve ezalatt a négy év alatt nem történt persze semmi jóvátehetetlen a magyar–orosz kapcsolatokban. Végül is egyik fél számára sem különösen fontos a másik. Bár az is világos, hogy inkább nekünk lehet szükségünk az Oroszországgal való korrekt és kiegyensúlyozott kapcsolatok helyreállítására. Nem azért, mert a politikai kapcsolatok javulása szükségszerûen magával hozza a két ország közti gazdasági kapcsolatok intenzívebbé válását. Ilyen szoros összefüggés nincs a politikai és gazdasági kapcsolatok minõsége közt. Magyarország számára két dolog miatt lehet érték a viszony korrekt és bizalomteljes keretek közé terelése. Egyrészt, mert vannak olyan ügyek, amelyek megoldása sokkal gördülékenyebbé, sõt bizonyos esetekben egyáltalán lehetségessé válik (például a restitúció ügye), másrészt, mert talán szerencsésebb dolog jóban lenni egy olyan európai hatalommal, amelyik lehet, hogy nem máról holnapra, de úgy 15-20 év múlva nagy valószínûséggel ismét egyik kulcsszereplõje lehet az európai történéseknek. Ráadásul, minden esély megvan rá, hogy ezúttal nem elrettentõ katonai erõ birtokosaként, hanem az európai játékszabályokat maradéktalanul elfogadó és betartó partnerként tér vissza az európai színtérre. De egyébként is: miért ne legyünk jóban egy olyan országgal, amellyel semmi okunk rosszban lenni. Érdekes, hogy ezt az egyszerû igazságot a lengyelek már fölismerték. Most talán rajtunk a sor…