A közhely, miszerint Ukrajna egy európai (nyugati) és egy orosz (keleti) részbõl áll, számos regionális eltérést leplez, és leegyszerûsíti a helyi identitásokat. Bár a fõként oroszul beszélõ keleti országrész lakosságának többsége Janukovicsra szavazott, e régió maga is több, egymáshoz kevéssé hasonlatos területre oszlik, úgymint a Donyeck-medence városias részeire, az együttesen Novaja Rosszija (Új Oroszország) névvel illetett déli területekre, valamint a Krím-félszigetre.
Az elmúlt években a Donyeck-térség Viktor Janukovics otthona és politikai bázisa volt a legnagyobb hatással az országos politikára, és az orosz keletrõl szóló diskurzus is arról az azonosságtudatról szólt, amely Ukrajna e térségének lakóit jellemezte. Ám a régió identitásának politikai jelentõsége nemcsak abból ered, hogy a Janukovics köré szervezõdött Donyeck-csoport vált Ukrajna legjelentõsebb regionális erejévé, hanem abból, hogy Janukovics szándékoltan a maga javára fordította a térség identitásával kapcsolatos politizálást.
Ipari múlt
Donyeck városát a 19. században, orosz uralom alatt alapították, s a város olyan ipari központtá fejlõdött, amelynek politikumát a helyi iparmágnások határozták meg. A környezõ régió hosszú idõn keresztül megõrizte határövezet-jellegét: nemcsak a gazdasági fejlõdés élvonalában haladt, hanem Moszkva is kevésbé ellenõrizte.
Késõbb Donyeck évtizedeken keresztül a Szovjetunió egyik ipari fellegvára volt, ami az apparatcsikok fontos hatalmi központjává tette. A szovjet vezetõk a Donyeck-medencét a szocializmus kirakatövezeteként ünnepelték, dicsérvén ipari teljesítményét, és bányászainak, illetve munkásosztályának kemény munkáját. A cári és a szovjet idõk során egyaránt folyt a bevándorlás, ami nyelvi és kulturális szempontból is eloroszosodással járt (bár az ukrán nyelv szurzsik dialektusát vidéken továbbra is sokan beszélik). A társadalom hagyományos szövetét és a lakosság jelentõs részét az 1930-as években elpusztította az éhínség, illetve a sztálinista tisztogatások. A nagy iparvállalatok ekkor biztonságos menedékhelyül szolgáltak. A régió hivatalos történelmébõl kiiktatták az ismételt erõszakos pusztításokat, így az uralkodó diskurzus kizárólag az iparosításról, illetve a folyamatos gazdasági bõvülésrõl áradozott.
A régió azonban fokozatosan elveszítette jelentõségét a távol-keleti szovjet szénmedencékhez képest. Már az 1970-es években megindult a gazdasági visszaesés, bár ez csak a peresztrojka idején vált a nyilvánosság számára is láthatóvá. 1989-ben sokhelyütt spontán bányászsztrájkok törtek ki. 1991-re pedig, amikor a Szovjetunió összeomlott, az az általános érzület, hogy a Donyeck-térséget a szovjet rendszer mostohán kezelte, még ezen orosz nyelvû régióban is az ukrán függetlenségi törekvéseket erõsítette.
Iparmágnások mint politikai alkuszok
Donyeck politikai életének középpontjában mindig is gazdasági elitje állt. A régió történelmének alapmotívuma a felülrõl történõ iparosítás volt, melynek során exkluzív hatalmi elit uralta a térséget. Tagjai szorosan kapcsolódtak Moszkvához, illetve Kijevhez, bár jelentõs független hatalommal is bírtak.
Az 1990-es évek elsõ felének nagy kérdése az volt, hogy kikbõl lesznek a poszt-szovjet kor meghatározó iparmágnásai és politikusai. E szakasz egyik meghatározó jellemzõje, különösen az 1994 és 1996 közötti idõszakban, a politikai instabilitás volt. Kijev újra és újra beavatkozott a régió ügyeibe, megkeverte a helyi, illetve regionális szintû szereplõket, éspedig azzal a céllal, hogy a hatalmi eliten belül megakadályozza a túlságosan erõs kapcsolatok, valamint a túlzott befolyással rendelkezõ, független hatalmi központok létrejöttét. A strukturális reformok terén nem sok történt. A stratégiai iparágak vállalatai állami tulajdonban maradtak, a kommunista korszak nagyhatalmú urai a vörös igazgatók továbbra is döntõ szerepet játszottak. Mindazonáltal az energiaszektorban több állami vállalat fokozatosan nagy magáncégek befolyása alá került. A helyi hatalmasok bizonytalan helyzetben találták magukat. A régióban a különbözõ hatalmi csoportok között (amelyek közül a legerõsebb a dnyepropetrovszki volt) erõs versengés folyt a stratégiai vállalatok fõ pozícióiért, illetve a fölöttük való befolyás megszerzéséért. Ez olykor véres harcokhoz vezetett, amelyek során számos bérgyilkosságot is elkövettek. A hatalom újraelosztásáért folyó küzdelem emellett új iparágak meghódításával, valamint a régió hagyományos, nehézipari ágazatain belüli diverzifikációval is járt.
A donyecki hatalmi elit az úgynevezett Donyeck-klán a függetlenné válás utáni elsõ generációs vezetõkbõl, a vörös igazgatókból és a korábbi kommunista tisztségviselõkbõl megmaradt elitbõl, illetve a késõbb érkezettekbõl tevõdik össze, akik földgázzal és egyéb árukkal kereskedve halmozták fel tõkéjüket. Bár az eredeti csoport is aktív maradt, az 1990-es évek második felében az erõviszonyok a fiatalabb szereplõk javára tolódtak el, akik a szovjet nómenklatúrához csak gyengén kapcsolódtak.
A Donyeck-klán 1995 és 1999 között alakult ki, azóta konszolidálta hatalmát, összetétele csak kevéssé változott. 1996 és 1999 között a klán óvatosan távolmaradt a nagypolitikától. Alapstratégiája ez lehetett: a politika Kijevben, a pénz a Donyeck-medencében készül. Sokan csendben óriási gazdagságot és hatalmat halmoztak fel anélkül, hogy maguk személyesen szerepet vállaltak volna a politikában. Nagyhatalmú politikusokkal kötöttek (informális) megállapodásokat Kijevben, de sohasem léptek fel egységes csoportként, amit a régión belüli hatalmi harcok magyaráztak, no meg Kijev oszd meg és uralkodj stratégiája is.
Viktor Janukovics színrelépésével ez megváltozott. Donyeck-megye kormányzójává történt 1997-es kinevezését a regionális és a központi erõk közötti kompromisszum tette lehetõvé. Janukovicsról ismert volt, hogy egyfelõl Leonyid Kucsma elnök támogatója, másfelõl komoly érdekeltségei vannak helyi üzleti körökben, amelyek informális ura mindmáig Rinat Ahmetov, Ukrajna leggazdagabb üzletembere.
Janukovics kinevezését követõen a Donyeck- régión belüli küzdelmek civilizáltabbakká váltak. Az erõszakos bûncselekmények száma csökkent, a stratégiák megváltoztak, a kulcsfigurák újabb, kvázi-politikai területeken buzgólkodtak, hogy hatalmukat megõrizhessék. Ráadásul kevesebbet avatkozott be a helyi ügyekbe a központ, amelyet ekkortájt dnyepropetrovszkiak uraltak.
A helyirõl az országos szintre
A Donyeck-klán csak egyike az Ukrajna függetlenné válása óta alakult regionális csoportoknak. Újfajta patrimoniális kötõdésekkel átszõtt adminisztratív-gazdasági csoportok ezek. Idõvel valamennyi régióban sajátos politikai és gazdasági rezsimek alakultak ki.
Ez gyakorlatilag nem más , mint state capture regionális szinten, ahol is a térség nagyhatalmú emberei ellenõrzik a helyi gazdaságot, a politikai infrastruktúrát, és a regionális szintû szabályozást. Alig van olyan jelentõsebb helyi figura, aki önmagában komolyabb döntéseket hozhatna. A közintézmények, mint a regionális tanács és a városi tanácsok önállósága nagyrészt látszólagos.
A klán tagjai hasonló hatalmi vertikumot hoztak létre a gazdaságban is. Pénzügyi-ipari csoportosulások révén hierarchiába szervezték a bányászatot, kohászatot és az energiaszektort. E vertikális integrációnak köszönhetõen a nehézipar teljes értékképzõ folyamatát ellenõrzik. Az elmúlt években e csoportok megindultak a mezõgazdaság, az élelmiszeripar, a telekommunikáció irányába, s elkezdték kiépíteni saját médiabirodalmaikat is.
Miután Janukovics 1997-ben kormányzó lett, szövetségeseivel együtt monopolizálta a helyi politikát, tipikus nómenklatúra-stratégiát alkalmazva, azaz saját embereit helyezve kulcspozíciókba. Maga Janukovics további fõszerepeket vállalt: õ lett a Regionális Tanács elnöke, és néhány más, térségi szintû szervezet vezetését is megszerezte. Ez lehetõvé tette számára, hogy ellenõrizze a legfontosabb gazdasági és adminisztratív folyamatokat, a választásokról nem is beszélve. Emellett saját kvázi-politikai szövetségét, az Egységért, Egyetértésért és Megújulásért Mozgalmat is vezette, amely 1999-ben a Zlagodi (Egység) elnevezésû blokk tagja volt az elnökválasztáson.
Miután helyi hatalmát konszolidálta, Janukovics a politika nemzeti színterei felé fordult. Az 1999-es elnökválasztáson Janukovics és a legtöbb helyi gazdasági szereplõ erõteljes támogatásának köszönhetõen Kucsma Donyeck- megyében váratlan gyõzelmet aratott kommunista ellenfelével, Petro Szimonenkóval szemben, aki innen származik, és akinek diadala a baloldali orientációjú választókerületben biztosnak tûnt. A Kucsmának nyújtott támogatás és regionális politikai gépezet kitûnõ teljesítménye országos szinten is megnövelte a Donyeck-lobbi formális és informális befolyását.
20002001-ben a Donyeck-csoport szervezeti formába öntötte politikai álláspontját, létrehozta a Régiók Pártját. Tagjai zömében a Donyeck-medence környékérõl származtak. Minthogy hatalmuk a térségben már megkérdõjelezhetetlen volt, a Donyeck-klán nem is azért alapította meg a pártot, hogy a régiót kormányozhassa, hanem hogy megerõsítse jelenlétét a kijevi folyosókon, ideértve a parlamentieket is.
2001 márciusában a 2002-es parlamenti választások elõjátékaként Ukrajna Régiói néven új parlamenti csoportosulás alakult. Tagjai közül sokat erõs politikai és üzleti szálak fûztek a Donyeck-régióhoz. 2002 márciusában, a választások folyamán a Régiók Pártja csatlakozott az elnöki rendszerért síkra szálló Egyesült Ukrajnáért koalícióhoz. A vörös Donyeck-medencének és jól mûködõ politikai gépezetének köszönhetõen a koalíció többséget szerzett; egy kivételével valamennyi egyéni választókörzetben az Egyesült Ukrajnáért képviselõi nyertek, akik közül legtöbben tagjai (vagy leendõ tagjai) voltak a Régiók Pártjának, s többségük helyi fõnök vagy fontos szereplõ volt az üzleti életben.
A választási siker megnövelte a Donyeck-klán befolyását Kijevben. Ugyanaz a csoport, amely korábban nem átallotta a kormányt zsarolni (1993-ban és 1996-ban sztrájkolni hívta a szénbányászokat), most a lojalitásáért cserébe jóformán kihívók nélkül folytathatta regionális szintû gazdasági és politikai tevékenységét, úgy, hogy a törvényeket pénzügyi érdekeikre szabták.
Janukovics saját jutalmát is elnyerte: 2002-ben miniszterelnöknek nevezték ki. Csapatából másokra is vonzó állások vártak. A kormányfõ a szoros szálakkal egybeszõtt csoportosulás több tagját is magával vitte Kijevbe, s fontos posztokra helyezte õket: az Állami Vagyonalapnál, a Gazdasági Minisztériumban és a Fõügyészségen. Számos régióbeli üzletember is kaszált a hasznokból. Ahmetov, Kucsma vejével, Viktor Pincsukkal együtt nyomott áron megvette a Krivorizssztalt, Ukrajna legnagyobb acélgyárát. A régiót Janukovics több, a mostani választások elõtt adományozott ajándéka is gazdagította. A térségben úgy tekintettek rá, mint Kijevbe delegált saját emberükre, aki végre megadja a Donyeck-medencének azt, amit megérdemel.
Így 2004 tavaszára, amikor világossá vált, hogy Janukovics megpályázza az elnöki posztot, már a régió valamennyi fontosabb szereplõje támogatta. És amikor beindult a kampány, minden elképzelhetõ eszközt készek voltak felhasználni a szavazók mozgósítására, hogy emberük (velük egyetemben) hatalmon maradhasson.
Donyeck: felsõbbrendû és különb
A mozgósítás módszerei közül az egyik legfontosabb az volt, hogy rájátszottak a Donyeck-régió identitására. A regionális elit már jó ideje formálgatta a régió sajátos azonosságtudatát.
Az általa felvázolt imázsban Donyeck Ukrajna legjelentõsebb ipari központja és a bányászok fõvárosa. Röviden szólva: olyan régiónak a szíve, melynek fõ jellemzõi az erõ és a hatalom. A régió maga primus inter pares (akárcsak egy róla szóló hivatalos publikáció címe is jelzi). Azt az elgondolást, hogy ez az iparosodott és városias régió felsõbbrendû, senki sem kérdõjelezi meg. A felsõbbrendûség érzése a munkásosztály primátusának szovjet tézisére épül, és támaszkodik a lakosság önbizalmára is, arra, hogy a helyiek hõsnek látják magukat. Ez a felsõbbrendûségi érzés is magyarázza, hogy az itt élõk szenvedélyesen ragaszkodnak a térséghez. Különbözõ felmérések egybehangzóan azt mutatják, hogy nincs még egy olyan régió Ukrajnában, amelynek a lakosai érzelmileg olyan erõsen kötõdnének otthonukhoz, mint a donyeckiek. 2002-ben a régió lakosainak több mint kétharmadát büszkeséggel töltötte el, hogy ott lakhatnak.
Többségük tutosnyij (az orosz tut szóból, melynek jelentése: itt): olyan emberek, akik elsõsorban nem az államhoz vagy a nemzethez, hanem közvetlen lakóhelyükhöz kötõdnek. Ezt az identitást elsõsorban nem nemzeti, hanem társadalmi-gazdasági tényezõk határozzák meg. A szovjet uralom egyfelõl a lakóhellyel teremtett azonosulást, másfelõl a Szovjetunióval. Minthogy a Donyeck-medencét a szocializmus kirakatövezeteként ünnepelték, ez a beállítódás igen erõs volt. Így Nyugat-Ukrajnához képest a térség lemaradt a nemzetépítésben.
Az ukrán nacionalista elit egyes tagjai a nemzeti érzület effajta különbségét annak jeleként értékelik, hogy a Donyeck-medence népe áldozat eloroszosított, elidegenített ukrán. Ám a régióhoz tartozók visszautasítják ezt a megfogalmazást és a mögöttes térítési szándékot, melynek célja, hogy igazi ukránokká formálja õket. Ehelyett úgy különböztetik meg magukat a nyugat-ukrajnai nacionalistáktól, hogy olyan értékekkel büszkélkednek, mint a tolerancia és a multikulturális hagyományok. Néha egyenlõségjelet tesznek Nyugat-Ukrajna és az Óvilág, vagyis Európa között miközben Kelet-Ukrajnát Amerikához hasonlítják, és a régió természetét annak határhelyzetébõl és olvasztótégely voltából eredeztetik. Ez azt a célt is szolgálja, hogy olyan további fontos tulajdonságaikat is hangsúlyozhassák, mint a vállalkozó szellem, a nyitottság és a szabadság.
E szellemben a Donyeck-medencébõl szemlélve sokan továbbra is egy nagyobb egység, a Szovjetunió részeként fogták fel a régiót az 1990-es évek során. Ez volt végül is az az egység, amelyben önazonosságuk kialakult és értelmet nyert. A régió politikusai nagyon is magukévá tették azt a hivatalos szovjet propagandát, miszerint a Donyeck-medence az iparosítás motorja.
A szovjet múlt iránt érzett rokonszenv keretében különleges kapcsolataik alakultak ki Oroszországgal. 1997-ben például a legtöbben szorosabb gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat szerettek volna Oroszországgal és a Független Államok Szövetségével. Ez a politikai nézetekben is megjelent: az Oroszországgal szorosabb kapcsolatokat preferálók 27 százaléka a Szovjetunió újbóli létrehozása mellett foglalt állást, 28 százalékuk a FÁK-kal történõ politikai uniót támogatta, míg 12 százalékuk egy Oroszországgal létrehozandó uniót favorizált (a felmérés nem terjedt ki ezen unió elképzelt formájára). 2001-ben a lakosság 78, illetve 81 százaléka gondolkodott pozitívan egy Oroszországgal, illetve Fehéroroszországgal kialakítandó unióról.
Az elnökválasztási kampány során Janukovics és támogatói szerették volna kihasználni ezt a vonzódást a választók mozgósítására. Ám a magukat oroszoknak vallók száma 1989 és 2001 között 43,6 százalékról 38,2 százalékra csökkent. A Donyeck-medencében élõk közül sokan, akik ukránnak vallják magukat, oroszul is beszélnek. 2000-ben és 2001-ben a donyecki népesség 8193 százaléka támogatta az orosz nyelv elfogadását második hivatalos nyelvként.
Ha úgy közelítjük a kérdést, hogy a Donyeck- régióban élõk oroszok vagy ukránok-e, elhomályosítjuk azt a tényt, hogy e régióban sokaknak van többrétegû és elsõ pillantásra ellentmondásos identitása. Itt, ha valaki mindkét nemzetiséggel azonosul, az nem számít különösnek, és akár orosznak, akár ukránnak, akár mindkettõnek vallja is magát, leglelkesebben regionális identitásához kötõdik.
Különleges identitás, különleges jogok
Sok más ukrántól eltérõen a Donyeck-térséghez tartozók hagyományosan nem a többi ukrán régióhoz képest határozták meg önmagukat. Sõt, egyszerûen tudomást sem vettek az ország más részeirõl. Korábban a regionális elit mindig úgy tüntette fel magát, mint a helyiek ügyvédje, aki a fõvárostól, illetve a külföldi kizsákmányolóktól óvja õket. Most viszont úgy manipulálta a régió identitását, hogy felsõbbrendû voltát hangsúlyozva megerõsíthesse befolyását a régióban, és nagyobb hatalmat szerezhessen országos szinten is.
Ám az ilyesfajta arrogancia visszaüthet, kivált hogy a donyecki elitnek Ukrajnán belül rossz a híre. Ezért retorikájában csökkenteni kezdte a régiója egyedülállóságát, illetve felsõbbrendûségét hirdetõ frázisokat. 2000, de különösen 2002 óta a helyi erõk azon voltak, hogy a regionális azonosságtudatot az átfogó ukrán identitásba illesszék. A hivatalos jelképek (mint például a régió címere) keveredtek az ukrán nemzet és állam jelképeivel. A régióról szóló vitákban egyre inkább megjelentek ukrán nemzeti elemek. Egyszóval a Donyeck-medence vezetõi egyre inkább elfogadták, hogy az ukrán nemzetállam adja mûködésük kereteit.
A legutóbbi politikai válság során ismét stratégiát váltottak. A média fölötti ellenõrzés révén felcsigázták a helyi lakosság nacionalizmussal szembeni, illetve a Nyugat iránti általánosan ellenséges érzületét. A kampány során Viktor Juscsenkót oroszellenesnek állították be, hogy megosszák a közvéleményt. Akárcsak az 1990-es évek elsõ felében, szeparatizmussal kezdtek el fenyegetni.
Ám kevés okunk van attól félni vagy abban bízni , hogy komolyabb elszakadási törekvések mutatkoznak. Az elit szeparatizmusa nem az orosz identitáson alapul, hanem egyszerûen abból a buzgó szándékból fakad, hogy megõrizhesse hatalmi pozícióit. A szeparatizmus csak eszköz a központ zsarolására. A régió gazdasági szereplõi nem érdekeltek sem abban, hogy függetlenné váljanak, sem abban a (még rosszabb) verzióban, hogy az Orosz Föderáció részei legyenek, mivel hatalmukat ez esetben gyengítenék a hatalmas orosz pénzügyi-ipari csoportok, illetve a Kremlnek az orosz oligarchákat megregulázó politikája.
A Donyeck-klánnak Ukrajna a hazája, és az ukrán nemzetállamtól függ. Üzleti érdekei jóval túlmutatnak a térség és Kelet-Ukrajna határain. Ezért van a centrumban szüksége politikai támogatásra.
FORDÍTOTTA Tardos Károly