“(…) Jobban tennénk, ha ragaszkodnánk, tetvesen és békésen, az állatok társaságához, ha még évezredekig mellettük kuporognánk, ha inkább az istálló szagát szívnánk, mint a laboratóriumét, ha gyógyszerek helyett betegségektõl halnánk meg, ha ürességünk körül keringenénk, és szép nyugodtan belehullanánk.”

Egész nap fújt a déli szél. Az égbolt kék máza alatt fekete kontúrt rajzolt a tárgyak köré a száraz fény. Ezeken a napokon tisztán körvonalazódik a világ, mint a papírból kivágott minta. Nem lehet egyetlen pontra nézni, mert belevakulhat az ember. Olyan fényességet hordoz a levegõ, amihez errefelé nem vagyunk szokva. Az afrikai, földközi-tengeri fény átfolyik a Kárpátok gerincén, és a falura ömlik. Csupasz és áttetszõ a táj. A lombtalan ágak közt elhagyott madárfészkek látszanak. Fönn, a rozsdabarna erdõ szélén tehéncsorda ballag. Mindjárt eltûnnek az erdõben. Ott csönd van, sötét, és zöld szederbokrok kúsznak a földön. Az állatok több ezer évet hátrálnak vissza, elhagyják a társaságunkat, és ismét önmagukká válnak, amíg egy-két nap múlva rájuk nem talál, és vissza nem tereli õket valaki.

“(…) Jobban tennénk, ha ragaszkodnánk, tetvesen és békésen, az állatok társaságához, ha még évezredekig mellettük kuporognánk…” Júliusban olvastam ezt a mondatot. Augusztusban útnak indultam, hogy megkeressem Emil Cioran szülõfaluját. Sohasem tudtam elfogadni, hogy a gondolat absztrakt létezõ, úgyhogy muszáj volt elmennem Resinárba. A Gorganokon, az ukrán és román Bukovinán, Kolozsváron és Nagyszebenen át Erdély déli határára jutottam. Közvetlenül a falu utolsó házai mögött szökkent a magasba a Kárpátok. Szó szerint. Az ember megy-megy a lapályon, aztán egyszer csak fölfelé kell kaptatnia a marhacsapásokon, tízlépésenként megállva, hogy levegõt vegyen. Északon, kékeslila ködben terült el Erdély. A meredek, forró rétek Resinár fölött tehéntrágyától illatoztak. Napok óta nem esett, a föld kiadta magából a felgyûlt illatokat.

Pár nappal késõbb láttuk az állatok esti hazaterelését a legelõrõl. A paltinisi országúton több száz tehén és kecske vonult a vörös napfényben. Melegség és bûz lengte körül a két csordát. Legelöl a szürke, terebélyes szarvú tehenek lépkedtek. Az emberek a porták nyitott kapujában álltak, és vártak. Az egész csöndben zajlott, nem kiáltoztak, nem nógatták a jószágot. Az állatok elváltak a csordától, és besétáltak a karámjukba. Eltûntek az árnyas udvarok félhomályában, a faragott kapuk szinte embermód zárultak be mögöttük. Az óriási bivalyok fekete fémként csillogtak. Egy lépésükre másfél tehénlépés esett. Hatalmasak, ördögiek voltak. Nedves, szõrös pofájukról valamilyen távoli, érzéki mitológiára asszociált az ember. A végén apró léptekkel ügettek a kecskék. Tarkaság versenyzett a mozgékonysággal. A hosszan elnyúló csorda fölött kecskebûz terjengett. Tehenek után maradt pocsolyáktól csillogott az aszfalt.

Ez volt Resinár, ahol Emil Cioran született és tíz éves koráig élt. A napfény merõlegesen vetült a kövezett utcácskákra, pasztellszínû házakra, a tetõcserepek vörös pikkelyeire, elõcsalta a legrégebbi illatokat. Elõször nem tudtam, mi az, ami a levegõben száll, áthatja a falakat, az elhaladó emberek testét és a régi jármûvek karosszériáját. Csak pár nappal késõbb jöttem rá: az összekeveredett állatszag volt az. A zárt udvarok disznótrágyabûzt árasztottak. A macskakövek között a föld évszázadok óta gyûjtötte a lóhúgyot, a megszámlálhatatlan lovaskocsi mögött istállószag úszott, a havasi rétekrõl legelõk fülledt levegõje áradt, a vizesárkokban ólak és pajták trágyaleve csordogált. A folyóban egy nap széthurcolt belsõségeket fedeztem föl. Az ár elragadta a csillogó-opálzó vörösséget, s valamerre Nagyszeben felé vitte. Juhkarámok átható, csípõs szagát sodorta a szél a hegyekbõl – letaposott gyom, ragacsos, zsíros gyapjú és kõkeményre száradt zöldes bogyók keveréke. S csak imitt-amott szállingózott erdeifenyõfüst, a sült hagyma halvány illatcsíkja vagy a kipufogógáz benzinfelhõje.

“(…) Bárcsak sohasem hagytam volna el azt a falut. Nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor szüleim felültettek a szekérre, és elvittek a városi gimnáziumba. Akkor ért véget szép álmom, dõlt romba a világom.”

Most villamos jár Resinárból Nagyszebenbe. A falu szélén van a forduló. Le lehet ülni a bár és a cipészmûhely között a lépcsõre. A bárban tiszta vodkát árulnak, élesztõíze van, harminchat százalékos és olcsó. Vannak, akik, amíg jön a villamos, megisznak egy pohárkával vagy kettõvel. Ahogy az a cigány is, akit napokig hol itt, hol ott láttunk. Egyszer a paltinisi buszra várt, másszor a szebeni pályaudvar környékén lófrált. Fején fekete filckalap, kezében kaszanyél összecsukott kaszával, a hátán régi hátizsák. Augusztus volt, szénakaszálás ideje, talán csak munkát keresett, de nem talált vagy nem akart találni, így aztán próbálta elütni az idõt, várta, amíg elmúlik, véget ér az egész, és õ visszamehet valahová.

Reggelente és esténként a strada Nicolae Balcescun lévõ kocsmába jártunk. A bejárathoz kis lépcsõ vitt föl. Bent legyek röpködtek és férfiak ültek. Kávét és brandyt ittunk. Ugyanez a lépcsõ vezetett a fodrászhoz is, ahol egy régimódi karosszék állt. Sokáig nyitva volt az üzlet, tízig, tizenegyig, és mindig ült valaki a széken. Sört is ittunk, Ursust vagy Silvát. Az utcán állandóan hallatszott a lovak patáinak kopogása. A sötétben néha szikráztak a patkók. Minden szekéren volt hátul rendszámtábla. A boltok késõ estig nyitva tartottak. Szalámit, bort, kenyeret, paprikát, görögdinnyét vettünk. Leszállt a sötétség, a boltok belül meleg barlangokként ragyogtak. Zsebünk tele volt Mihai Eminescut ábrázoló ezerlejes bankókkal és Vitéz Mihályt ábrázoló százlejes érmékkel.

“Most európainak, nyugatinak kellene éreznem magamat. De cseppet sem érzem magam annak: életem végére érve, amelynek során sok országot megismertem és sok könyvet olvastam, arra jutottam: a román parasztnak van igaza. A parasztnak, aki nem hisz semmiben, aki azt gondolja, hogy az ember vesztes, hogy nem tehet semmit, hogy eltiporja a történelem. Ez az áldozat-ideológia az én elméletem, történetfilozófiám is.”

Egy este lefelé ereszkedtünk a hegyekbõl a faluba. Resinár a völgyben feküdt, eltelve a hõséggel. Éreztem állati jelenlétét. Meleget és aranyfényt sugárzott. Az utcácskák dzsungelében alig derengett valami. A redõnyök, amelyek napközben a napfénytõl védtek, most a házakba zárták a halvány világosságot. Így volt ez régen – gondoltam. Nem készítettek felesleges dolgokat, nem pazarolták a tüzet és az ennivalót. A luxus a királyok kötelessége és elõjoga volt. A Szent Paraschiva templom elõtti téren gyerekek verõdtek össze. Krómozott biciklialkatrészek csillogtak a sötétben. Nyolcvan évvel ezelõtt a kis Emil ugyanennek a templomnak az árnyékában töltötte a vakáció utolsó napjait. Akkor is augusztus volt, este, a fiúk ugyanígy incselkedtek a lányokkal. Csak nem volt annyi bicikli, a levegõben pedig még érzõdött a Magyar Királyság illata, és Rãinari helyett némelyek még a Resinár vagy a Städtendorf nevet használták. A fiú másnap elutazott, és soha többé nem tért vissza.

Ma a házunkkal szemközt négy férfi fát vágott. Egyesével az erdõ szélére vontatták a fenyõtörzseket. Amikor aztán összegyûlt három-négy, felpakolták a rönköket a lehajtott végû szekérre. Úgy dolgoztak, mint az állatok – lassan, monotonon, ugyanazokat a mozdulatokat végezve, amelyeket száz meg kétszáz évvel ezelõtt. A lefele út hosszú és meredek volt. Belekapaszkodtak a lõcsbe, és néha visszafogták a jármûvet. A befékezett kerekek csúszkáltak a nedves agyagon. Rongyos vattakabátjukba és köpönyegükbe burkolózva olyanok voltak, mintha földbõl gyúrták volna õket. Esett az esõ. Csak a svéd benzinmotoros fûrész és az eldobható öngyújtó különböztette meg õket apáiktól, nagyapáiktól és dédapáiktól. No meg a szekér kerekén a gumiabroncs. Minden más kétszáz, talán háromszáz éve változatlan volt. Szaguk, erõlködésük, nyögéseik, létezésük emberemlékezet óta meglévõ formát töltött ki. Éppolyan õsiek voltak, mint a két pej a lovaskocsi elõtt. A körülöttük elterülõ jelen vén volt, akár a világ. Alkonyatkor végeztek, és elmentek. Úgy gõzölgött a ruhájuk, mint az állatok háta.

Kimentem a verandára, hogy megint elnézzek dél felé. Habár novemberi sötét volt arra, én csak néztem visszafelé, néztem a múlt augusztust, s pillantásom ott futott valahol Bártfa, Sárospatak, Nagykálló, a bihari hegyek és Nagyszeben fölött, hogy végül elérjen Resinárra azon a napon, délután háromkor, amikor jöttünk lefelé a hegyekbõl, és mögöttünk sötétszürke felhõk gyülekeztek. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, amíg le nem értünk arra a végtelenül nyomorúságos fennsíkra, ahol több tucat vörösesbarna, szürke és foltos tehén állt és feküdt. Lejjebb már a falu kezdõdött. Az elsõ házak ideiglenesek voltak, teljesen szétverték õket, inkább táborra emlékeztettek, mint településre. A út és a folyó fölött meredek sziklafal emelkedett, rajta valamilyen csoda folytán megkapaszkodott, fiatal nyírfák. Húsz-harminc méterrel fölöttünk vékony fákat vágott ki fejszével egy férfi. Aztán lánccal összekötötte õket, és leküldte. A kötegek recsegve-ropogva, a kiszakadó kövek csörgése közepette szánkáztak lefelé. A völgy mélyébe szállt a visszhang. Lent nõk és gyerekek vártak, hogy aztán az egészet áthúzzák a folyón, és felrakodják a kordéra. Nem kapkodták el. Az út mellett pokrócok feküdtek, tábortûz égett, mellette egy hajasbaba hevert. A házuk ötven-hatvan méterrel odébb állt, de õk már berendezték itt az újabb ideiglenes menedéket. A tûz mellett ételmaradék, mûanyagflaskák némi innivalóval, egy bögre meg még valami, de nem akartunk túl tolakodóan nézelõdni. Egy köteg megakadt a sziklafal közepén, a férfi lassan lejjebb ereszkedett, hogy kiszabadítsa.

Akkor kezdett esni, amikor már hazaértünk. Ültem a padláson, a nyitott ablakban. Hallgattam az esõcseppek kopogását a tetõn és a lenti udvar fölé terülõ szõlõleveleken. Délen a szürke hegyek elsötétültek, mint a vízzel átitatott szövet. A fehér kecskenyáj a bozótosban keresett menedéket. Simán lehetne nyolcvankilenc éves, gondoltam, és ülhetne itt, ahol én. Végül is a családjáé volt a ház. Házigazdánkat Petru Cioranak hívták. Megvoltak a polcán a könyvei, bár nem hiszem, hogy belenézett volna. Egyébként franciául és angolul voltak. Mutogatták a kifakult fényképeket a feleségével: ez Emil nyolcéves korában, ez Relu, az öccse Az ötvenéves, nagydarab ember büszke volt a rokonára, de a hétköznapokban boltosként dolgozott. Hajnalban kelt, bepakolta a furgonba a ládákat, és elment a városba áruért. Reggelire egy-egy pohárka slivovicát ittunk. Kisüstiszaga volt, erõs, mint a tisztaszesz, jól illett a füstölt szalonnához, kecskesajthoz és paprikához.

Szóval ülhetett volna ott helyettem, és nézhette volna az esõben ázó cementeszsákokat az utcán parkoló kisteherautó platóján. A kövezet csillog, a kéményekbõl bodorodó füst belevész a makacs esõbe, emelkedik a víz az árokban, és összegyûjti a szemetet, õ pedig hazatérhetett volna, mintha soha nem is utazott volna el; csak egy öregember, négyszemközt a gondolataival. Nincs már ereje a hegyekben csatangolni, nincs kedve beszélgetni a pásztorokkal. Néz és fülel. A filozófia lassan materiális alakot ölt. Beáramlik a testébe, és megsemmisíti. Párizs, az utazások nem értek semmit. Csak valamivel tovább tartott volna nélkülük az egész, és kicsit kevésbé kifinomult formákat öltött volna az unalom. A földszinti konyhából forró zsír szaga úszik, nõi hangok hallatszanak. A szõlõ fénylik és zörög az esõben. Aztán kelet felõl megérkezik az alkony, és a bolt melletti lugasban gyülekezni kezdenek a férfak. Fáradtak, koszosak az egész nap után. Vesznek egy üveg élesztõs vodkát. Az eladónõ ad nekik egy vastag üvegpoharat, és negyedóra alatt végeznek a flaskával. Õ hallgatja egyre hangosabb, egyre gyorsabb beszédüket, érzi a lombokon áthatoló testszagot. Az egyik kátrányszagú, a másik füstszagú, a harmadik meg olyan büdös, mint a kecskeól õsz elején, amikor a kecskék bûzleni kezdenek a húgytól, a pézsmától és a párzástól. A harmadik issza le magát a leghamarabb, a cimborák támogatják, a falnak támasztják, közben megállás nélkül beszélnek. Egy óra alatt elfogy az egy csomag Carpati cigaretta, akkor már halványsárga sört isznak zöld üvegbõl. A nyitott ablakból áradó aranyosszürke fény elvegyül a forró leheletekkel, az éjszaka párás sötétségével, könnyû, félig láthatatlan lesz tõle a testük, megtisztul a mocsoktól és a fáradtságtól. Ekkor belép az a pár: a férfi barna bõrû, bajuszkás, pepita zakós sármõr, csillogó cipõben és élére vasalt, fekete nadrágban, sugárzik és összevissza fecseg; a nõ kicsit zavart, meg van illetõdve, mintha valamilyen fontos döntésre jutott volna az elõbb. Bátortalanul mosolyog, és a hidrogénezett haját igazgatja. A férfi szórakoztatja, buzgólkodik, dürrög körülötte; amíg vásárol – csokit, vodkát, sört –, és mindent bepakol a nejlonszatyorba, egy pillanatra sem hagyja abba a násztáncot. Az egyik sört helyben isszák meg, miközben állnak és egymást bámulják. A nõ pohárból, a férfi a maradékot az üvegbõl. Aztán egymásba karolnak, és kimennek a sötétbe; a nõ tûsarka csúszkál és botladozik a kövezeten.

Szóval tegyük föl, hogy hallotta az egészet, érezte a lombokon áthatoló parfümillatot. Az éjszaka betöltötte a faburkolatú padlásszobát, és õ akadálytalanul felidézhette az életét, hiszen az álmatlanság, akárcsak évtizedekkel korábban Nagyszebenben, most is az örökkévalóságot helyettesítette a számára A strada Braziloron és a strada Popa Bratun, a strada Episcopein, a strada Andrei Sagunán és a strada Ilarie Mitreán mindenhol állatok alszanak. A sötétben és a fülledt istállószagban tehenek fekszenek, és álmukban rágnak. A lovak lógó fejjel állnak az üres jászol elõtt. Így kellene lennie, és így is van valójában. A meleg egyszer s mindenkorra kiszáll belõle, és Resinár fölött egybeolvad a jószágok melegével. Aztán felemelkedik a fekete égbe a Kárpátok fölé, és a fagyos csillagok felé úszik, mint a lélek képzete, amit nem bírt elviselni, mivel álmatlanságot okozott neki.

Három hónappal késõbb a Slone Góry lábánál fekvõ Rozpucién autóztam keresztül sötétedéskor. Tehenek ballagtak hazafelé a legelõrõl, teljes szélességében eltorlaszolták az utat. Kénytelen voltam lassítani, és végül teljesen megállni. Úgy váltak szét az autó elõtt, mint egy lusta, vörösesbarna hullám. Csípõs hideg volt, dõlt a pára az orrlukaikból. Melegek, duzzadtak, közönyösek voltak. Egyenesen maguk elé bámultak, a távolba, hiszen a dolgok, a táj és a tárgyak nem bírtak jelentéssel a számukra. Egyszerûen átnéztek az egészen. És Rozpuciében megéreztem a környezõ világ roppant súlyát és megszakíthatatlan folyamatosságát. Egy idõben, ugyanabban a kihunyó fényben ballagtak haza a marhák: ugyanaz történt Kijevtõl, mondjuk, Splitig, az én Rozpuciémtõl Skopjéig és – teszem azt – Sztara Zagoráig. A természeti és az épített táj, az állatfajták, a szarv formája és a szõr színe valamicskét változott, de a kép maradt: jóllakott csordák ballagtak a házakkal szegélyezett úton. Utánuk kitaposott cipõs, kendõs asszonyok vagy gyerekek lépkedtek Sem a magányos ipari szigetek, sem az elszórt, álmatlan metropoliszok, sem az utak vagy vasútvonalak pókhálója nem fedhette el az évezredes képet. Az emberi kapcsolódott az állatihoz, hogy együtt várják az éjszaka végét. Kapcsolódott hozzá, noha sohasem vált el tõle.

Nincsenek csodák, gondoltam magamban, és egyesbe tettem a váltót. A visszapillantó tükörben ringó farokat láttam. Már nem voltak legyek, tétlenül lógtak a farkak. Ennek az egésznek el kellett pusztulnia, hogy, ha csak csökevényes formában is, de fennmaradjon. A “rosszabb és kisebb” népek az állataikkal élnek, és velük együtt szeretnék a megváltást. A nyájaikkal együtt akarnak elismerést szerezni, mivel nemigen van egyebük. A marhaszemek mélykék örvénye olyan, mint a tükör: megelevenedett húsnak látjuk benne magunkat, amely mégis egyfajta kegyelemben részesült.

Kiértem az országútra, és balra fordultam. Még napnyugta elõtt szerettem volna feljutni a szerpentinen a Slone Góry gerincére. Hideg volt, sehol egy lélek. Egy kocsi sem jött. Tyrawában a köd keveredett a kémények füstjével. Errefelé már teljesen beesteledett, de öt perc autózás után hirtelen felhasadt az égbolt, és fényes vörösség úszott elõ belõle. A lepukkant parkolóban hagytam a kocsit, és elsétáltam a szakadék széléig. A sanoki út szürke volt, mint a hamu. Zaluzban kigyulladtak az elsõ fények. Gyengék voltak, alig láthatóak, mint a tûszúrás. A völgy ködös mélyében annyira rejtve maradtak a házak és udvarok formái, mintha soha nem is járt volna arra senki. A Kárpátok viszont talpig lángban állt A naplemente vízszintes sebe a horizont mentén húzódott. Az egész déli égbolt olyan volt, mint a frissen szeletelt hús, fényes mészárszék.

Eszembe jutott az út Kolozsvárról Segesvárra. Vonattal utaztunk. A kupéban egy japán népviseletgyûjtõ ült román idegenvezetõnõjével; valahol Apahida után füves pusztaság kezdõdött. Soha azelõtt nem láttam ilyen csupasz földet. A szelíd lankák a látóhatáron húzódtak. Néha kicsit feljebb kapaszkodott a vonat, ilyenkor látszott, hogy a horizont mögött ott az újabb, ugyanolyan horizont, és még egy, és még egy. A fátlan, néptelen térségnek szürkéssárga, szikkadt színe volt, mint ami tûzvészre, egyetlen gyufára vár. Itt nem volt semmi. Néha felvillant egy-egy messzi épület, parasztház hozzá tapasztott óllal, szénapajta, aztán ismét a levegõ örvénye és a barázdált föld. Kis birkanyájak tûntek föl. Mindig egy-egy ember kísérte õket, nem nagyobb egy gombostûnél. Az izzó ég alatt, a hõségtõl szürke földön úgy festettek, mint a tévelygõk valamilyen vakító túlvilágon. A semmibõl a semmibe mentek. A csenevész füvek közt csak legyek, madarak és gyíkok éltek. Forróságot és port lehelt a föld.

Most esõs, hótalan december van: az idõjárási térképek szerint egészen odáig ér. Az égbolt vízzel teli vászonként lóg Erdély fölött, a dombokat por helyett sár és rothadt fû borítja, én viszont szeretnék ott lenni, és megismételni azt a nyári utat, ezúttal kiszállva valahol Kolozsbóson, tíz román és öt magyar szó birtokában. Nem is emlékszem az állomásra – annyira kicsi és reménytelen volt. Lehet, hogy csak egy bádogtábla volt a vágány mellett, és kész. De szeretnék ott lenni december 14-én, minden különösebb terv nélkül, mivel már rég nem izgat a jövõ, és egyre inkább azok a helyek vonzanak, amelyek valamiféle kezdetre emlékeztetnek, de legalábbis ahol végzetes ereje van a szomorúságnak. Egy szó mint száz, tojok arra, hogy hova tartunk, csak az érdekel, honnan csöppentünk ide. Szóval tíz szó románul, öt magyarul, a kolozsbósi vasútállomás és – mondjuk – egymillió lej kis címletekben, hogy lássam ég és föld között az ürességet, amelyben a fekete bivalyok gázolnak. Bécs ötszáz kilométer, München nyolcszáz, Brüsszel ezernyolcszáz, durván, megközelítõleg és légvonalban. Valahol útközben azonban megreped ez a lég, és szétcsúszik, mint a földrészeket elválasztó tektonikus táblák. Igen, egy kis pénz, jó cipõ, valami esõ ellen, mûanyag flakonos bihari pálinka, és egész jól ellennék; üldöz ugyanis ezeknek a domboknak a képe, átfénylik minden tájon, amit mostanában nézek, valahol Virágosvölgy és Ploszkos között ugyanis újra elhittem, hogy sárból gyúrták az embert. Semmi más nem történhetett ezen a tájon, és szomorúsága csupán abból fakad, hogy soha többé nem ismétlõdhet meg az az eset.

“Országom! Mindenáron kötõdni szerettem volna hozzá – és nem volt mihez. Sem a jelenében, sem a múltjában nem találtam semmi valóságosat. (…) Szerelmes és õrült gyûlöletemnek nem volt, hogy úgy mondjam, tárgya, minthogy pillantásom erejétõl széthullott az országom. Azt akartam, hogy hatalmas legyen, mértéktelen és õrült, mint valami gonosz erõ, világrengetõ fatalitás, de kicsi volt, szerény, híján mindenfajta erénynek, amely a végzet része lehetne” – írta Cioran 1949-ben, amikor felidézte kalandját a Vasgárdával.

A tehenek eltévedtek valahol az erdõben. Bõgnek a decemberi félhomályban. România Mare, Nagy-Szerbia, tengertõl tengerig érõ Lengyelország… Országok csodálatosan ostoba fikciói. A vágyakozás reménytelen szomorúsága az után, ami nem igazán volt, ami nem lehetett, és az ócska kesergés amiatt, ami van. Tavaly Ólublón a vár tövében kihallgattam egy hangosan kotkodácsoló lengyel turistacsoportot. Negyvenéves külsejû tuskó vezette õket rikító Gortex-bakancsban és polárdzsekiben. Dörömbölt a múzeum már bezárt kapuján. Végül nagyot rúgott belé, és közölte a társasággal: “Újra a miénk vagy a magyaroké kellene hogy legyen. Akkor rendet tartana valaki!”

Igen. A világnak ezen a felén mindig mindennek máshogy kellene lennie. A térkép találmánya idõ elõtt vagy túl késõn ért el ide.

Erõs kávét iszom, és egyre csak Emil Cioran darabokra tört szívére gondolok a harmincas években. Õrültségére, román dosztojevszkijizmusára. “Codreanu¹ igazából szláv volt; valóban emlékeztetett egy ukrán atamánra” – mondja negyven évvel késõbb. Ó, a könyörtelen érzékek. Elõször elpusztítják a világot, mint a tûz vagy a földrengés, s amikor már minden elégett és szétbaszódott, amikor már körös-körül nincs semmi, csak a pusztaság, a teremtés elõtti ûr és szakadék, akkor eldobják a frissen szerzett szabadságot, és átadják magukat a reménytelen és vesztes ügyekbe vetett mohó hitnek. Tisztára mintha az érdek nélküli szeretettel akarnák megváltani a kételyt. Hatalmas a felszabadult elme magányossága, akár az égbolt Erdély fölött. Úgy bolyong benne a gondolat, mint az árnyékot vagy ivóvizet keresõ jószág.

Végül mégis hazatért Resinárba. A ház elõtt, ahol született, áll a mellszobra. Fakó rózsaszínû a ház. Az utca felõli oromfalon két zsalugáteres ablak van. Fehér párkányzatok és gyámpillérek díszítik a homlokzatot. A mellszobor alacsony talapzaton áll. Verista stílusban, esetlenül adja vissza Cioran arcát. Népmûvész faraghatta, utánozva a szalonmûvészetet. Az alkotás “kicsi, szerény, híján mindenfajta erénynek”, leszámítva az eredetihez való hasonlóságot, de illik erre a falusi terecskére. Mindennap tehenek és birkák vonulnak el mellette. Szagot és meleget hagynak maguk után. Sem a nagyvilág, sem Párizs nem hagyott nyomot ezen az arcon. Csupán szomorú és fáradt. Hasonló férfiak üldögélnek a fodrász mellett, a kocsmában és a bolt mellett, a szõlõ alatt. Olyan az egész, mintha valaki valóra váltotta volna Cioran álmát, vagy teljesítette volna utolsó kívánságát

“Acel blestemat, acel splendid Rãinari.”²

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR