A rendszerből fakadó forrásai és a lehetséges megoldások¹

Az idegengyűlölet támaszai a régióban

Az idegengyűlöletet (görög szóval xenofóbia, azaz tágabb értelemben a másság, szűkebb értelemben a külföldiek gyűlölete vagy el nem fogadása) Kelet-Európában – amelyet itt Európa egykor államszocialista keretek között élő országaiként értelmezünk –, rendszerint ezen országok kulturális hagyományainak vagy az átmenet gazdasági és társadalmi megrázkódtatásainak szokás tulajdonítani. Mindamellett az idegengyűlölő gyakorlat és beszéd és a politikai és médiabeli másságdiskurzus, illetve a bevándorlók jogszabályokban megalapozott és intézményesen gyakorolt kirekesztése között a kapcsolat nem egyoldalú. A médiadiskurzus és az intézmények nemcsak tükrözik, hanem befolyásolják is az idegengyűlöletet.

Miközben régiónkban a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló intoleranciát kulcsfontosságú társadalmi, politikai, sőt biztonsági kérdésnek tekintik, Nyugat-Európától és Észak-Amerikától eltérően ritkán hozzák összefüggésbe a migrációval. A „bevándorló” és az „őshonos” vagy „történelmi” kisebbségek közötti különbségtétel elismeri – legalábbis papíron – az utóbbiak támogatásának szükségességét, miközben az előbbieket, politikai problémára szűkítve ügyüket, kirekeszti a társadalmi és kulturális kérdések megvitatásából. Ez a kettéválasztás lehetővé tette, hogy az idegengyűlölet politikai megnyilvánulásai Kelet- Európában intézményesüljenek és kiszélesedjenek, hozzájárulva ezzel a türelmetlenség általánosabb légkörének kialakulásához, ami pedig már a helyi kisebbségeket sem kímélte.

A bevándorlás, a befektetések és a turizmus egyre növekvő áramával párhuzamosan e régióban az idegengyűlölet fontos jelenséggé és politikai problémává vált. Kelet-Európában – miként bárhol máshol – az idegenekkel szembeni diszkrimináció, az idegenek kizárása része a nemzetállamok szuverenitását meghatározó törvényi keretnek. A beutazással, a tartózkodással, a foglalkoztatással, a befektetéssel, a szociális ellátással kapcsolatos korlátozások alkotják a kirekesztésnek ezt az intézményes, a nemzetállami logika által indokolt keretét. Az efféle kirekesztés nem csupán az egyénre vonatkozó politikai, gazdasági és szociális jogok területén, illetve az egyének adminisztratív kezelésében vezet kettős mércéhez, de a társadalmat meghatározó párbeszédben is. A „fejlett”, demokratikus társadalmak ösztönzik a mobilitást, a foglalkoztatást, a hajlandóságot arra, hogy jobb állást keressünk magunknak, vagy munkahelyet teremtsünk mások számára, de ez csakis a kérdéses ország és néhány más, vele egyenlő fejlettségű ország állampolgáraira érvényes. Ám ha a „harmadik világ” vagy valamiféle, gyakran önkényesen meghatározott listán szereplő országok polgárai a társadalmi magatartásnak ugyanezeket a mintáit követik, nekik megbélyegzés és büntetés az jut osztályrészül, s minden ok nélkül bűnelkövetőkként tekintenek rájuk.

Ha ez a kettős mérce jogilag érthetőnek tűnhet is, a társadalomnak nem könnyű összhangot teremteni a migrációt gátoló szabályok és az egyenlőség, illetve a másság elfogadásának általánosságban hangoztatott elve között. A „hétköznapi emberek” számára nem egy másik államhoz való kötődés vagy az eltérő állampolgárság számit. A bevándorlókat inkább kulturális és nyelvi értelemben érzékelik „másoknak”. A bevándorlás ellenőrzésének retorikája – ellentmondva az egyetemes egyenlőség magasröptű eszményének, és aláaknázva azt – a társadalmat fenyegető tényezőkként láttatja ezeket a „másokat”.

Miközben a törvényi kirekesztés egyetemleges, két lényegi tényező mégis megkülönbözteti a kelet-európai országokat a nyugat-európaiaktól, illetve egymástól. Az első a törvényesen szabályozott bevándorlást ösztönző programok megléte vagy hiánya. Egyes nyugat-európai országok, felismervén, hogy szükségük van munkaerőre, nemrégiben ilyen programokat indítottak, az Európai Unió pedig közös európai bevándorlási politika kidolgozására tesz erőfeszítéseket, amely magában foglalja az iménti szükséglet felismerését is. Ezzel szemben Kelet-Európában egyedül az orosz, illetve részben a cseh politika ismeri el a szabályozott bevándorlás szükségességét. A második tényező az, hogy a bevándorlók törvényi kirekesztése milyen mértékben alakítja a nyilvános eszmecserét és a társadalmi magatartást. E probléma – egyéb tényezőkkel egyetemben – összefüggésben áll azzal, hogy a társadalmi integrációt célzó politikai elképzelések és programok kiterjednek-e a bevándorlókra vagy sem.

Az imént elmondottak alapján az idegengyűlöletet intézményi, diszkurzív és társadalmi folyamatok együttes termékének kell tekintenünk. Kezelése éppúgy megkívánja a törvényi keretek és az államigazgatási gyakorlat vizsgálatát, mint ahogy a médiadiskurzusét, a szociológiai felmérésekét és az etnikai gyökerű erőszak adatainak figyelembe vételét is.

Az idegengyűlölet jogi alapja

Az etnikai kisebbségi csoportok megközelítését Kelet-Európában – akárcsak Nyugat-Európában – az „őshonosok” és a „bevándorlók” közötti szigorú megkülönböztetés határozza meg. Míg a „bevándorlóknak” tekintett csoportok történelmi eredete és mérete igen széles körben váltakozik – kezdve az Észtországban és Lettországban élő orosz nemzetiségűektől, akik nem kapták meg az állampolgárságot, egészen a Magyarországon élő kínaiakig –, az e csoportok ellen alkalmazott diszkrimináció törvényi kerete és diszkurzív igazolása hasonló. E kettősség lehetővé teszi az idegengyűlölet politikailag irányított intézményesülését, ami aztán elhomályosítja a különböző státusú kisebbségeket érintő közös problémákat, és megteremti az idegengyűlölő diskurzus, illetve gyakorlat alapjait.

Az idegengyűlölet törvényi alapjának vizsgálata ennélfogva három mozzanatot foglal magában: 1. a bevándorlási, idegenrendészeti és ehhez kapcsolódó jogszabályok, amelyek intézményesítik az állampolgárok és nem állampolgárok közötti diszkriminációt; 2. a „nemzetalkotó”, „őshonos” vagy „történelmi” etnikai csoportokat meghatározó jogszabályok, amelyek intézményesítik az etnikai csoportok közötti diszkriminációt; végül 3. diszkriminációellenes, illetve – ha vannak – a kisebbségekre vagy a diaszpórára vonatkozó jogszabályok, amelyek ellensúlyozhatják az efféle diszkriminációt.

A külföldiek státusát szabályozó törvényi keretek igen jelentős eltéréseket mutatnak Kelet-Európa-szerte. Mindamellett kimutathatók bizonyos közös jellemzők. Oroszország valamennyi kelet-európai állam közül kimagaslik, mint az egyetlen olyan ország, amely átfogó migrációs politikával rendelkezik, jóllehet mindez nagyra törő, ámde összefüggéstelen és diszfunkcionális törvényi szabályozással párosul. Oroszország elsősorban az orosz nemzetiségű menekültek, valamint az utódállamokból érkező kényszerbevándorlók okozta krízis kezelésére hozta létre a Szövetségi Migrációs Szolgálatot. Az 1992 óta kiadott Szövetségi Migrációs Programok azonban a bevándorlás által teremtett lehetőségek és nehézségek teljes spektrumáról szólnak: számba veszik a be- és kivándorlást, a belső migrációt, a demográfiai és munkaerő-piaci helyzetet, a társadalmi és gazdasági integrációt, nemkülönben az intolerancia és a szociális ellátás kérdéseit. A programok meghatározzák a menekültekre vonatkozó éves kvótákat és a visszaküldés tilalmának („non- refoulement”) garanciáit (Voronyina, 1998, 48.).

Az idegen munkaerő alkalmazását kvóták szabályozzák. Mindent egybevetve, ez a szabályozás előnyben részesíti az orosz állampolgárokat: a valamely posztszovjet államban levő lakhelyüket elhagyni kényszerült „kényszermigránsokat”, illetve a belső migránsokat. Oroszország ratifikált egy FÁK-egyezményt a munkaerő-vándorlás, valamint a migráns munkaerő szociális védelmében történő együttműködésről, és kétoldalú szerződéseket írt alá a munkaerő bevándorlását illetően egy sor országgal, köztük Ukrajnával, Kínával és Vietnammal (Voronyina, 1998, 42–49.).

Ezen túlmenően a külföldiek valóságos helyzetét nagymértékben meghatározzák az iménti törvények látókörén kívül eső, a beutazással, a vállalkozásokkal, a munkavállalással, valamint a lakcímbejelentéssel kapcsolatos szövetségi és helyi rendelkezések. A szövetségi és helyi szintű szabályozások – ezek nemcsak törvényeket tartalmaznak, de gyakran az elnöknek, a helyi közigazgatás vezetőinek, valamint a központi és a regionális kormányzatoknak a rendeleteit, sőt, nyilvánosságra sem hozott körleveleit is – gyakran kerülnek összeütközésbe egymással. Főként arról van szó, hogy számos helyi adminisztráció, beleértve a moszkvait is, rendeleteket adott ki, amelyek korlátozták a menekültstátusért folyamodók elismerését, mozgás- és lakhelyválasztási szabadságát, vagy pedig kvótákban rögzítették lehetséges számukat (Hoperszkaja 1998, 137–138.). Így például a Krasznodari Terület 9–K3-as törvénye (amelyet továbbra is alkalmaznak, holott a Központi Szövetségi Bíróság érvénytelenítette) kiköti, hogy a területi bevándorlási hivatal csakis abban az esetben ismerhet el valakit menekültként, ha az illető közvetlen rokonai legalább tíz éve laknak a területen. A törvény a lakcím bejelentését kötelezővé teszi mindenki számára. Az állandó lakcímen történő bejelentkezés ellenben csak azok számára lehetséges, akik megszerezték a menekültstátust, s ők is csak rokonaik állandó lakhelyén lakhatnak. A menedékjogért folyamodók ideiglenesen jelentkezhetnek be egy évre. Az öszszes többi külföldi állampolgár évente mindössze egy alkalommal 45 napra jelentkezhet be, ami újabb 45 nappal meghosszabbítható (Oszipov, 1998, 144–150.; International Helsinki Federation, 2001, 127.).

Egészen a legutóbbi időkig a többi kelet-európai állam nem alakított ki migrációs koncepciót, hanem – követve a nyugat-európai példákat – ad hoc alapon kezelte a migráció kérdését, a közvélemény, a „nemzeti” vagy etnikai szolidaritás, a gazdaság vagy az Európai Unióhoz történő későbbi csatlakozás rövidtávú presszóinak függvényében. Másfelől viszont a külföldi állampolgárok státusának törvényi szabályozása átfogóbb és alkalmazása is jóval következetesebb, mint Oroszországban.

2002-ben a Cseh Köztársaság meghirdette bevándorlási politikájának alapelveit, kiemelve, hogy keményen fel kíván lépni az illegális bevándorlás ellen, ugyanakkor „támogatja azt a bevándorlást, amely előnyös az állam és a társadalom számára” (Drbohlav 2003). Ezenfelül a cseh kormány 2003-ban egy kísérleti programot indított, amely három országból érkezett külföldi munkavállalók beilleszkedését követte nyomon. A programban olyan önkéntesen jelentkezők vehetnek részt akik egy 65 pontos, az életkort, a foglalkozást, az iskolai végzettséget és a személyes hátteret figyelembe vevő skálán legalább 25 pontot kaptak. A lengyel kormány 2002-ben kezdte meg a munkát a bevándorlást érintő politikai koncepciójának kidolgozására (Iglicka és mások, 2003, 396.). A többi ország eddig még nem tett lépéseket átfogó migrációs politika megalkotására.

A legtöbb országban az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezők ugyanolyan eséllyel jutnak munkához, jóléti juttatásokhoz, tanulási lehetőségekhez és egészségügyi ellátáshoz, mint az ország állampolgárai. Ugyanakkor jogbiztonságuk országról országra változik. Magyarországon a letelepedési engedélyt ötévente meg kell újítani, és abban az esetben, „ha a tartózkodás feltételei megváltoztak” (például ha az érintett adózott jövedelme egy bizonyos szint alá esik), vissza is vonható. Így attól tartva, hogy letelepedési engedélyüket visszavonják, sok külföldi nem folyamodik olyan szociális juttatásokért, amelyekre pedig jogosultak lennének. Ezzel szemben Lengyelországban az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezők státusa csakis akkor vonható vissza, ha az illető három évet meghaladó szabadságvesztéssel sújtható bűncselekményt követett el, vagy a lépést „nemzetbiztonsági” okok indokolják (Iglicka és mások, 2003, 425.).

A legtöbb kelet-európai ország ratifikálta az 1951. évi Menekültügyi Konvenciót és más, a menekültekkel és a menekültstátusért folyamodókkal való bánásmódról szóló nemzetközi egyezményeket. Az elismert menekültek az adott ország állampolgáraival egyenlő jogokat élveznek. Azoknak a menekültstátusért folyamodóknak a jogai, akiknek kérelmét elutasították, de akik a non-refoulement elvének megfelelően emberiességi okokból nem küldhetők vissza saját hazájukba, országról országra változnak, de az egészségügyi ellátás, a jóléti juttatások és a foglalkoztatás terén sokkal korlátozottabbak, mint a menekültstátussal rendelkezőké. Némi pénzbeli támogatásra és ingyenes alap- és középfokú oktatásra jogosultak Csehországban; egyszerűsített eljárásra számíthatnak a munkavállalási engedélyek kiadásakor Magyarországon; minderre együtt jogosultak Bulgáriában, ugyanakkor Észtországban egyetlen eszköz sem áll rendelkezésre védelmükben (Potisepp és Adamson, 2001, 176.; Tychtl 2001, 156–158.; Marincheshka, 2001, 57.).

Egyes kelet-európai országok (Lettország, Szlovákia) törvényei egy bizonyos etnikai csoportot jelölnek meg „nemzetalkotóként”. Akadnak országok (Szlovákia, Románia, Lettország, Bulgária, Észtország), ahol törvényt alkottak a nemzeti nyelvről, korlátozva ezzel más nyelvek használatát. Bizonyos posztszovjet országok állampolgárainak személyazonosságát igazoló dokumentumok, beleértve Lettországot, kötelezően tartalmazzák az etnikai hovatartozást, amit a szülők etnikai hovatartozása határoz meg, nem az, hogy az illető személy minek vallja magát.

Egyes országok (Magyarország, Szlovénia, Észtország) törvényben határozzák meg, kik tartoznak a „történelmi” etnikai kisebbségek sorába. Kisebbségi jogokkal csak a felsorolt csoportok rendelkeznek. Magyarországon a köztársasági elnök jóváhagyásával a lista kibővíthető abban az esetben, ha kellő számú állampolgár valamely etnikai csoporthoz tartozónak vallja magát és bebizonyítja, hogy az adott csoport legalább egy évszázadon át jelen volt Magyarországon. Az Európa Tanács emberi jogi biztosa 2003-ban megjegyezte, hogy Szlovéniának többet kellene tennie azon kisebbségek érdekében, amelyeket nem tekint „őshonosnak” (RFE/RL Newsline, 7. köt., 91. sz., II. rész, 15., 2003. május).

A nemrég önállósult államoknak sajátos törvényhozási feladattal kellett szembenézniük: meg kellett határozniuk azokat a feltételeket, amelyek alapján az új ország állampolgárságát az ott lakóknak odaítélik. A legtöbb állam a függetlenség elnyerésének időpontjában való állandó ott-tartózkodást fogadta el legfőbb kritériumnak, Észtország és Lettország ezzel szemben azt vette alapul, ki lakott az országban 1940-ben, amikor a Szovjetunió megszállta a balti országokat. E szabályozás a helybéli lakosok – zömmel orosz nemzetiségűek – nagy csoportjaitól megtagadta az állampolgárságot. Az 1990-es évek derekán elfogadott törvények „gyakorlatilag legalizálták az állampolgárság összekapcsolását az etnikai hovatartozással”. 1994-ben Lettország és Észtország állandó lakosainak egyharmada nem rendelkezett állampolgársággal: azon túlmenően, hogy megtagadták tőlük a politikai képviselet jogát, gazdasági lehetőségektől is megfosztották őket, például attól, hogy részt vegyenek a termőföld privatizációjában (Tyiskov, 1996, 106–107.).

Számos országban, illetve az Oroszországi Föderáción egyes régióiban különbséget tesznek idegen állampolgárok között is, mégpedig azon az alapon, hogy etnikailag mennyire „állnak közel” a helyi lakosság úgynevezett „névadó” etnikumához. (Nyugat-Európában szintén számos példa létezik az ilyen törvénykezésre.) Az efféle diszkrimináció szélsőségesebb példája figyelhető meg Oroszország számos helyi törvénykezésében, a „hazatelepülők” sajátos státusát megteremtve a domináns etnikai csoporthoz tartozó (nem feltétlenül orosz) bevándorlók számára. E státus előjogokat biztosít a bejelentkezésben, lehetővé teszi földtulajdon megszerzését stb., függetlenül attól, hogy a „repatriáló” személy milyen állampolgárságú (Hoperszkaja, 1998, 130–138.).

Az ilyen jellegű diszkriminációnak kevésbé szélsőséges változata érvényesül a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Szlovénia, Románia, Lengyelország, Horvátország és Magyarország törvénykezésében. E törvények jelentős része pozitív diszkriminációban részesíti a hasonló etnikumúakat a bevándorlás és az állampolgárság megszerzése során, illetve a foglalkoztatás és különféle juttatások terén. Romániában a Moldvai Köztársaság románajkú állampolgárai, akiket Románia etnikailag románoknak tekint, külön jogokat élveznek a foglalkoztatás és a tanulás terén. Magyarországon, nem számítva a státustörvényt, mintegy másfélszáz olyan törvényszöveg van érvényben, amely az egyéb külföldiekkel szemben nyíltan vagy burkoltan megfogalmazza a magyar etnikumúak pozitív megkülönböztetésének lehetőségét az országba történő belépéskor, a foglalkoztatás során, az állandó lakhely vagy az állampolgárság megszerzésénél (Tóth 2001).

Több kelet-európai ország alkotmánya (beleértve azokat is, így Lettországot és Észtországot, amelyek alkalmazzák a „névadó” etnikai csoport fogalmát) rendelkezéseket tartalmaz az etnikai gyökerű diszkrimináció tilalmára. Egynémely ország más törvényekben fogalmazza meg antidiszkriminációs intézkedéseit. Magyarországon a diszkrimináció tilalma többször felbukkan a közoktatással kapcsolatos törvényekben, valamint a Munka Törvénykönyvében: ez utóbbi a diszkriminációval vádolt munkáltatóra hárítja a bizonyítási kötelezettséget. A szlovén törvények tűnnek a legszigorúbbnak: azon túlmenően, hogy az alkotmány tartalmazza a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, az „egyenlőség megsértése” – amin az egyén alapvető, törvény által biztosított jogainak vagy szabadságának megtagadását kell érteni nemzetiségi, faji vagy vallási alapon –, illetve az emberek közötti egyenlőséget támogató személyek vagy szervezetek ez okból történő zaklatása bűncselekménynek minősül, és egy évig, illetve, ha a bűnelkövető hivatalos személy, három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható (Büntető Törvénykönyv, 141. tc.; Školkay, 2002). Ezzel szemben Magyarországon és Bulgáriában nincs törvényes fórum, amelyhez folyamodni lehetne a diszkriminációellenes rendelkezések megsértése miatt (Tóth, 2002; Ilieva, 2003).

Ide tartoznak a „gyűlöletkeltést” és a „gyűlöletbeszédet” büntető jogszabályok is. Szlovéniában maga az alkotmány tiltja a „nemzetiségi, faji, vallási vagy más alapon történő egyenlőtlenségre történő izgatást”, nemkülönben „a nemzetiségi, faji, vallási vagy egyéb alapon történő gyűlölködésre és türelmetlenségre történő buzdítást” (36. tc.). Ezen túlmenően a tömegkommunikációs törvény tiltja az olyan műsorokat, amelyek támogatják a nemzetiségi, faji, vallási, nemi vagy bármilyen más alapú egyenlőtlenség hirdetését (8. tc.), illetve faji, nemi vagy etnikai alapú megkülönböztetést gerejesztenek (47. tc.). A törvényt megszegő kiadókkal és magánemberekkel szemben 10 ezer dollárnak megfelelő összegig terjedhető pénzbüntetést helyez kilátásba (129. tc., Školkay, 2002). A szlovák Büntető Törvénykönyv tiltja „valamely nemzet, faj vagy emberek csoportjainak azok politikai meggyőződésén, vallásán vagy ateista világnézetén alapuló gyalázását (198. tc.). A nemzetiségi vagy faji alapon történő gyűlöletkeltés Szlovákiában egy évig terjedő elzárással vagy pénzbüntetéssel sújtható (198a tc.). A „nemzetiségi, faji, vallási vagy osztályalapon történő gyűlöletkeltést” elősegítő mozgalmak támogatásáért egytől nyolc évig terjedő börtönbüntetés szabható ki (260. tc., Školkay, 2002). Hasonlóképpen Magyarországon is bűncselekménynek minősül „valamely nemzetiségi vagy vallási csoport elleni erőszak, vagy az ellenük való izgatás”. Ugyanakkor az összes eddig említett országban ezeket a rendelkezéseket fölöttébb visszafogott módon értelmezik, és igen csekély számú ítélet született e rendelkezések alapján. Arról nem is szólva, hogy ezekben az országokban mind ez ideig egyetlen személyt sem vádoltak meg valamely bevándorló csoport elleni „izgatással”. Ugyanez igaz Lettországra, ahol az alkotmány tiltja „a gyűlöletbeszédre való izgatást vagy annak terjesztését”, ugyanakkor megköveteli „a nemzetiségi vagy faji gyökerű gyűlöletkeltés szándékának bizonyítását” (Open Society Institute, 2002, 339.).

Mindent egybevetve, aránylag csekély eltérésekkel Magyarországon és a többi közép-kelet-európai országban közös: 1. a bevándorlás átfogó törvényi szabályozásának hiánya (habár néhány ország már tett lépéseket megteremtése érdekében); 2. az idegenrendészeti szabályozás öszszehangolatlansága a munkaügyi, polgári jogi és befektetési szabályozással, és 3. a hatóságok széleskörű mérlegelési jogköre az idegenrendészeti eljárásokban. Ezek a körülmények teremtik meg az idegengyűlölet törvényi alapját. Oroszországban más a helyzet: a bevándorlás jogilag elfogadott, de a gyakorlatban nem működik, mivel a helyi törvények, amelyek jelenleg szabályozzák a bevándorlók letelepedését, lakhatási és egyéb jogait, részben összeférhetetlenek vele, részben pedig egyenesen alkotmányellenesek és nyíltan diszkriminatívak.

Miközben a menekültek és a menedékjogért folyamodók helyzetének jogi szabályozása egészében hasonló a térség más országainak törvényeihez (jóllehet a menedékkérők hosszabb ideig tarthatók elzárva), az (elvben állandó) letelepedési engedéllyel rendelkezők olyan jogi bizonytalanságnak vannak kitéve, amilyennel másutt nem találkozunk; Magyarország a régió más országainál nyomatékosabban tesz különbséget a magyar etnikumú külföldiek és minden más külföldi között. Miként máshol a régióban, diszkriminációellenes törvények itt is léteznek – újabb törvényeket mostanában készítenek elő –, de ezeket nem alkalmazzák a migránsokra.

Az idegengyűlölet és az intézmények

Az intézmények, valamint az egyes hivatalnokok gyakorlatát nemcsak az határozza meg, hogy miképpen alkalmazzák a törvényi és ügyrendi előírásokat (vagy miképpen szegik meg őket), hanem az is, hogy milyen az intézmények belső kultúrája. Bár ezt az intézményi kultúrát befolyásolják a meghatározó politikai és társadalmi diskurzusok is, az lehet egészen sajátos, ellenállhat környezetének, ideértve a jogszabályi környezetet is. Minél szélesebb mérlegelési jogkört biztosít az intézményeknek a törvényi szabályozás, hogy az eljárás során maguk mérlegeljenek, annál inkább az intézményi kultúra befolyásolja a kirekesztésnek azt a szintjét, amellyel a külföldiek találkoznak.

A menedékjogért folyamodóknak Oroszországban be kell mutatniuk a helyi vízum- és és lakcímbejelentés-ügyi igazgatóság (UVIR) által kiadott lakcímbejelentést, ezt azonban rendre megtagadják tőlük, ha a kérelmezők nem formálhatnak törvényesen jogot a letelepedésre és a lakhatásra. Ennélfogva sokkal több menedékjogot kérő jelenti be magát az ENSZ menekültügyi főmegbízottjánál, mint az orosz hatóságoknál (Forced Migration Monitor, 1996a). Rendszerint még a regisztrált menedékkérőktől is megtagadják a lakcímbejegyzést, ennek folytán pedig nem bérelhetnek lakást. A lakcímbejelentéssel nem rendelkező menekültek nem vehetnek részt az oktatásban, nem vállalhatnak legálisan munkát, és nem lehet társadalombiztosításuk, tekintet nélkül a menekültügyi törvény ellentétes értelmű rendelkezéseire (International Helsinki Federation, 2001, 445.). Ráadásul a regisztrált menedékkérők, de még az elismert menekültek is rendőri zaklatásoknak vannak kitéve, pénzbüntetésre ítélik, elzárják, kiutasítással fenyegetik őket. Azt állítva, hogy papírjaik érvénytelenek, a rendőrök gyakran fenyegetik őket, sokszor zsarolási céllal. Így a menekültek vagy pénzt adnak, vagy „elkobozzák” áruikat; esetenként erőszakot is alkalmaznak velük szemben, megsemmisítik irataikat, vagy néhány napra letartóztatják őket. A lakcímbejelentés hosszadalmas folyamata kizárja a menekültstátusért folyamodókat, valamint az azzal már rendelkezőket a munkavállalásból, jóllehet a törvény értelmében erre jogot formálhatnának. Az orosz hatóságok elismerik, hogy megfelelő pénzforrások hiányában a menekültek ellátása terén képtelenek eleget tenni a Genfi Konvencióban foglalt kötelezettségeiknek (Jasztrebova, 1998, 101.; Oszipov, 1998, 148., 152.). A kaukázusi országokból érkező menekülteknek hátrányos megkülönböztetéssel kell szembenézniük, ha Moszkvában akarnak letelepedni.

Habár az elismert menekültek helyzete Közép-Kelet-Európában jóval kedvezőbb az oroszországinál, a menedékjogért folyamodók védelme országról országra változik. Észtországban a menedékjog-kérelmeket elbíráló testület nem független, hanem a Belügyminisztériumnak van alárendelve (Potisepp és Adamson, 2001, 166–169., 175.). Magyarországon, Lengyelországban és Bulgáriában a menedékjogért folyamodók kitoloncolhatók még a kérelem elbírálásának befejezése előtt, amennyiben a hatóságok úgy döntenek, hogy az illető „nyilvánvalóan” biztonságos országból érkezett. Olykor a bevándorlási hivatal tisztségviselői egyszerűen közlik a bevándorlókkal, ne alkalmatlankodjanak a menedékjog-kérelem beadásával (Magyar Helsinki Bizottság, 2001; Izing, 2003; Kaczmarczyk, 2001, 216., 225.; Marincheshka, 2001, 53.).

Lengyelországban, Magyarországon és Szlovéniában a menedékjogot kérők egy önkényesen meghatározott kisebbségét minden törvényi felhatalmazás nélkül fogdában tartják. Magyarországon ez az elzárás akár 12 hónapig is terjedhet: brutális és megalázó bánásmódról érkeznek beszámolók (Magyar Helsinki Bizottság, 2002a, b). Lengyelországban az elzárás legfeljebb 30 nap lehet.

Akadnak országok (például Bulgária és a Cseh Köztársaság), ahol a menedékjogért folyamodóknak jogukban áll munkát vállalni, de nem ez a helyzet másutt (például Magyarországon). A menekültek jogosultak minden olyan juttatásra, amelyet az állampolgárok élveznek, ugyanakkor alkalmazásuk a legtöbb országban a beilleszkedésüket segítő, hatékony programok hiánya következtében akadályokba ütközik. Ez az oka annak, hogy Magyarországon a menekültek legtöbbje képtelen megfizetni a saját lakást, így a menekülttáborból történő elbocsátásukat követően hajléktalanokká válnak, hacsak ismeretségi körükben nem találnak szállást (Menedék, 2003).

Azokban a külföldiekben, akik nem menekültek és – ahol létezik ilyen szabályozás – nem tartoznak a domináns etnikai csoporthoz, a legtöbb kelet-európai országban egyszerű rendészeti ügyet látnak. Habár a Cseh Köztársaság 2002-ben kidolgozta a külföldiek beilleszkedését segítő koncepcióját, s Lengyelország ugyanebben az évben, Magyarország pedig a rákövetkezőben dolgozni kezdett egy hasonló elgondoláson, a gyakorlatban a bevándorlók továbbra is két szék – egyfelől az „őshonos” etnikai kisebbségek jogainak és kultúrájának védelméről, másfelől a menekültek ellátásáról gondoskodó bürokrácia – közt a pad alá esnek. Egy külföldi kutató azon kérdésére válaszolva, hogy vajon Magyarországnak vannak-e irányelvei a legális bevándorlók integrációjának segítésére, a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) Tartózkodási Főosztályának vezetője – tehát az a főhivatalnok, akinek illetékességi körébe az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezők tartoznak –, így nyilatkozott: „Ha valakinek van munkája, az az integráció.”

Magyarországon a Határőrség, valamint a BÁH munkatársai jogosultak arra, hogy dokumentumaik ellenőrzése érdekében belépjenek az idegenek otthonaiba (Idegenrendészeti Törvény, 2001, 61. tc.). A külföldiek különösen gyakran szenvedő alanyai a rendőri brutalitásnak: erre, miként a rendőrség általi zsarolásokra is, Magyarországról írott 2001. évi országjelentésben az Európai Bizottság is felhívja a figyelmet (SEC [2001] 1748). A külföldiek és jogi képviselők egyaránt panaszkodnak, hogy a letelepedési és tartózkodási engedélyek kérelmezésének ügymenete a BÁH-ban önkényes, hosszadalmas és megalázó. Egy jogász, aki 1996-ig az ORFK Közigazgatási Főosztályának vezetőjeként (tehát az idegenrendészeti ügyek felelőseként is) szolgált, azt nyilatkozta, hogy „a külföldiek és jogi képviselőik minden egyes ügyben megaláztatásoknak vannak kitéve.” Az állampolgári jogok parlamenti biztosa megállapította, hogy a BÁH az eljárási határidők be nem tartásával alkotmányt sért.²

Egyes országok közigazgatása a törvényes kereteken kívül is alkalmaz hátrányos megkülönböztetést bizonyos országok állampolgáraival szemben. Magyarországon a jogi képviselők arról számolnak be, hogy magyar etnikumúak és nyugati állampolgárok tartózkodási engedély kérelmeit sokkal gyakrabban bírálják el kedvezően, mint azonos jövedelmi és lakásviszonyokkal rendelkező más külföldiekét.³ Bizonyos országok, például Kína és Vietnam, állampolgárainak letelepedési engedély kérelmeit nemzetbiztonsági ellenőrzésnek vetik alá. Egyes országokban „feketelisták” vannak érvényben, amelyek hátrányos megkülönböztetésben részesítik bizonyos országok állampolgárait a vízum- és idegenrendészeti eljárásban. Ezek a „feketelisták” nem kapnak nyilvánosságot, és semmilyen törvény nem szabályozza őket. A Cseh Köztársaságban egyes országok állampolgárai, így a kínaiak is, a bevándorlási kockázat szempontjából „problematikusnak” minősülnek: az ő számukra szigorúbb a tartózkodási engedélyek kiadása (Forschungsgemeinschaft, 2001, 42.; Moore és Tubilewicz, 2001).⁴ Az efféle diszkrimináció elősegíti a korrupciót. Kínai informátoraink határozottan állítják, hogy 2000 és 2002 között magánútlevéllel rendelkező kérelmezők semmilyen jogcímen nem kaptak tartózkodásra jogosító magyar vízumot, hacsak nem pénzeltek le egy közvetítőt, akinek bejárása volt a Belügyminisztériumba. Egyes középszintű hivatalnokokat, akiknek feladatkörükbe tartozott a vízumok, illetve letelepedési engedélyek kiadása, korrupció vádjával őrizetbe is vettek.

A „faji indíttatású” bűncselekmények kezelése országonként meglehetősen jelentősen változik. Oroszországban a Human Rights Watch 2003. évi jelentése szerint a rendőrség általában „tagadja a faji motivációt, kivéve, ha az esetről sikerül erős bizonyítékokat, például videofelvételeket bemutatni”. A rendőrség néha megtagadja az afrikai diákokat megtámadó bőrfejűek őrizetbe vételét is, és a diákok a későbbi megtorlástól tartva nem tesznek feljelentést (International Helsinki Federation, 2001, 420.). Hasonló a helyzet Magyarországon. Nagyon kevés bírósági eljárásban fogalmazódott meg a kisebbség elleni gyűlöletkeltés motívuma, és még ezeknek az eljárásoknak a többségében is elutasították a vádat. A Cseh Köztársaságban és Szlovákiában több ilyen jellegű esetben indult eljárás (RFE/RL Newsline, 7. köt., 75. sz., II. rész, 2003. április 18.; Školkay 2002).

Egészen sajátos azoknak az oroszajkúaknak a helyzete, akik már a Szovjetunió összeomlása előtt Észtországban és Lettországban laktak, de azóta sem kapták meg a helyi állampolgárságot. Az Észtországban élő nem észt etnikumúak 40 százaléka vélekedik úgy, hogy diszkriminatív módon megkülönböztetik őket a tartózkodási engedélyek és az állampolgárság megadásában, 46 százalékuk pedig úgy érzi, hogy a hivatalokban egyenlőtlen bánásmódban részesítik, mert nem beszélik kellő szinten az észt nyelvet. Ugyanezen oknál fogva kerülnek hátrányos helyzetbe a foglalkoztatás során, számuk jóval nagyobb a börtönökben, mint az észteké, és kevésbé szívesen helyezik őket feltételesen szabadlábra, mint az észt etnikumúakat. Hasonló tapasztalatokról számolnak be az oroszajkúak Lettországban is, ahol a kormányzat integrációs programja bevett akadályokkal nehezíti az állampolgárság megszerzését: Lettország lakosságának 22 százaléka nem lett állampolgárságú (Open Society Institute, 2002, 334–335., 347.). Az alacsony honosítási arány legfőbb oka, hogy megkövetelik a nemzeti nyelv használatában való jártasságot. Az Észtországban és Lettországban élő orosz anyanyelvűekkel szembeni bánásmód vitája honosításuk lehetőségeire, valamint polgári, szociális és kulturális jogaik védelmére összpontosul – amennyiben már megkapták az állampolgárságot; azokkal, akik idegen állampolgárok maradnak, nemigen foglalkoznak (Open Society Institute, 2002, 213–243., 300– 304., 322. skk.).

Idegengyűlölet a politikai és médiadiskurzusban

A kelet-európai politikai intézményrendszer számos nagyhatalmú játékosa járul hozzá közvetve vagy közvetlenül az idegengyűlölethez egyes diszkurzív toposzok rendszeres használatával. Ellentétben Nyugat-Európával, ez nem korlátozódik az úgynevezett jobboldalra. Mindamellett a xenofób diskurzusok dominanciájának foka megint csak számottevő eltéréseket mutat a különböző országok között.

Talán Oroszország kivételével, a nemzeti homogenitásról vagy sokféleségről, illetve a kisebbségekkel való bánásmódról folytatott nyilvános vita mindkét oldala inkább az „őshonos” csoportokra összpontosít, semmint a bevándorlókra. Másként fogalmazva, ebben a kérdésben a nacionalisták és a liberálisok között húzódó frontvonalat sokkal inkább a romákkal, a zsidókkal és a helyi etnikai kisebbségekkel, úgymint a magyarokkal, az oroszokkal vagy a „kaukázusi népekkel” szembeni magatartás határozza meg, mintsem a bevándorláshoz való viszony. A külföldiek hébe-hóba kapnak ugyan egy-egy oldalrúgást a nacionalistáktól a népességfogyás, a külföldiek által állítólagosan elfoglalt munkahelyek és az általuk (főként a „nyugatiak”) által „fölvásárolt” ipar, föld és ingatlanok jól ismert szövegösszefüggéseiben, de a gyűlöletbeszéd ritkán irányul ellenük. Lettország és Észtország, amely ellenáll az orosz nemzetiségűek honosításának, ebből a szempontból sajátos helyzetbe van, minthogy sok orosz továbbra is külföldi állampolgár, holott nem közelmúltbeli bevándorló.

Kevés olyan csoport akad, amely a bevándorlás ellenzését helyezné programjának középpontjába. A legtöbb ilyen Oroszországban tevékenykedik. Moszkva polgármestere úgy vélekedik, hogy a hatóságoknak védelmezniük kell az illegális bevándorlási „hullámtól” az igazgatásukra bízott területet (Ivanova, 1998, 93.), s 1993 óta több alkalommal is elrendelte az engedéllyel nem rendelkező migránsok kitoloncolását (például Humphrey, 2002, 50., TOL, 2002). Délnyugat-oroszországi kozákok egyes csoportjai ellenzik a „kaukázusiak” beáramlását – mindegy, hogy Oroszország határain belülről, vagy azon kívülről (Hoperszkaja, 1998, 125., International Helsinki Federation, 2001, 127–128., 152.). Az orosz Távol-Keleten egyes helyi politikusok és kozákvezérek ellenzik a Kínából és a Kaukázusból történő bevándorlást (pl. Gyatlov, 1999a. 91–93.; Puskarjov, 1999). Az Orosz Duma egyik képviselője 1997-ben a „kínai invázió” megállításának programjával jelöltette magát Irkutszk kormányzói székébe, és azt hirdette, hogy „elviselhetetlen feltételeket kell teremteni a külföldiek számára”.

Kelet-Közép-Európában a kifejezetten bevándorlásellenes politikai platformoknak sokkal kisebb a keletjük. Országos szinten példa rájuk a parlamenten kívüli cseh Republikánus Párt. A helyi szintű, átmeneti mozgósításnak egyik példája a Fidesz egyik békéscsabai jelöltjének kampánya a 2002-es helyhatósági választásokon, amelynek középpontjában a kísérő nélküli kiskorú menekültek számára létesítendő otthon megnyitása elleni fellépés állt. 2001 októberében Kalocsa szabaddemokrata polgármestere több ezer embert vitt az utcára a városban tervezett menekülttábor megnyitása ellen tiltakozva. 2000 novemberében Szlovéniában Ljubljana polgármestere tiltakozott egy „kitoloncolandó külföldieket otthona” felállítása ellen (Školkay, 2002).

Miközben Oroszország határain kívül igen kevés politikai erő állítja tevékenységének középpontjába a bevándorlásellenes politikát, a bevándorlással kapcsolatos hivatalos és nyilvános vitákat a teljes politikai spektrum képviselői nagyrészt rendészeti és biztonságpolitikai témákra korlátozzák. Mindamellett bizonyos jelek szerint az eszmecsere eltérő módon alakult az egyes kelet-közép-európai országokban, egynémely helyen megerősödtek az alternatív diskurzusok is. A most következő szakaszban az Európai Unióhoz első hullámban csatlakozó országokat veszem szemügyre, főként Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot és Magyarországot.

1992 táján, a Szovjetunió és Jugoszlávia összeomlását követően, a közép-kelet-európai országok politikusai és tömegtájékoztatási eszközei a migrációt kriminalizáló diskurzust vezettek be. Ezt befolyásoltak a nyugati félelmek, de nem kevésbé a helybéliek körében a gazdasági problémák miatt egyre növekvő elégedetlenség. Magyarországon 1992-ben az akkori belügyminiszter, Boross Péter, a „menekültözön megállítására” szólított fel. Miként a Magyar Helsinki Bizottság egy 2001-es közleményében írta:

A magyar kormány politikája és a menekültügyi és idegenrendészeti kérdés valószínűleg fontos szerepet játszott az idegen- és menekültellenes légkör kialakulásában… A kormányzat hozzáállását tükrözte az 1993. évi Idegenrendészeti Törvény, amely a hatóságok számára lehetővé tette a Magyarországon jogcím nélkül tartózkodó külföldiek hosszabb ideig történő fogva tartását.

Ugyanebben az időszakban lengyel „szakértők… rámutattak… a közbiztonságot fenyegető veszélyekre, és fölszólítottak az állami szintű válaszra”, miközben a lengyelek 80 százaléka „számított a menedékkérők tömeges beáramlására” (Iglicka és mások, 2003, 391.). A rákövetkező években az a néhány parlamenti vita, amelyet Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon a bevándorlással kapcsolatosan folytattak, a menekültkérdésre, az „illegális” bevándorlásra, a határőrizetre fókuszált – rendszerint összekapcsolva egymással ezt a három kérdéskört –, továbbá a vízumpolitikára (Tychtl, 2001, 152.). Magyarországon még egy központi kérdés volt napirenden: a határokon túli magyar etnikumúak problémája, de a viták szóhasználatát inkább a jelképes nemzeti aggodalmak határozták meg, semmint a migráció valódi kérdései (Melegh, 2002).

Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején – miközben a bevándorlási törvények Kelet-Európa-szerte mindinkább korlátozó jellegűvé váltak – Lengyelországban lazulásnak indult az ellenőrzés- és megszorítás-központú diskurzus monolitikus jellege. Az idegenrendészeti törvényről 1995 és 1997 között folytatott vita során, miközben a Szejm egyes képviselői az „illegális” bevándorlásra és annak a foglalkoztatásra gyakorolt vélt hatására összpontosították figyelmüket, mások a potenciális befektetők számára kedvezmények bevezetését sürgették. 1996-tól kezdődően a lengyel ombudsman több ajánlást is megfogalmazott a bevándorlók jogainak széleskörű védelmében, így az illegális bevándorlók jogi helyzetének tisztázását is (Iglicka és mások, 2003, 405.). 2001-ben zajos ellenállás kísérte azoknak a törvényi szigorításoknak a bevezetését, amelyeket az EU-csatlakozás követelményeire hivatkozva hoztak meg: az ellenvéleményt megfogalmazók hangoztatták, hogy Lengyelországnak „erkölcsi kötelessége a demokrácia… támogatása Keleten”, márpedig a nyitott határok „e támogatásnak elengedhetetlen feltételei”. A két legnagyobb ellenzéki párt átfogó bevándorlási politika kidolgozását követelte, ami 2002-ben meg is kezdődött „növekvő mértékben szem előtt tartva azokat az előnyöket, amelyekkel a külföldiek gazdagíthatják a piacot” (Iglicka és mások, 2003, 395–397.). 2003-ban a Magánmunkaadók Lengyelországi Szövetségének elnöke a munkaerő-beáramlás érdekében szólalt föl.⁵

A Cseh Köztársaságban lassabban bontakozott ki a migráció kérdéseit érintő alternatív eszmecsere, s nem annyira a nyilvános vitákban, mint inkább a közigazgatásban. 1999-ben a bevándorlók beilleszkedésének elősegítésére egy bizottságot hoztak létre; a kormányzat 2001-ben belefogott a kvalifikált külföldi munkaerő kiválasztását elősegítő kísérleti program megvalósításába, 2002-ben pedig elfogadták annak a bevándorlási politikának az alapelveit, amely „támogatja az állam és a társadalom számára hasznot hajtó bevándorlást” (Drbohlav, 2003, 78–79., 82.). Már maga a tény, hogy a kísérleti programot nem a Belügyminisztérium, hanem a Munkaügyi és Szociális Minisztérium irányítja, arra enged következtetni, hogy a kormányzat a bevándorlásról folytatott eszmecserét el kívánja mozdítani az ellenőrzés- és megszorításorientált kormányzati szervektől azon intézmények irányában, amelyek a társadalmi beilleszkedésre helyezik a hangsúlyt. 2000-ben a kormány „tolerancia-kampányt” indított az „etnikumok közötti megértés előmozdítására, és szembenézett a kisebbségek valamint a bevándorlók legfontosabb problémáival” (Tychtl, 2001, 145.), 2003-ban pedig a gazdasági miniszter újabb húszmillió koronás kampányt jelentett be a cseh közigazgatásban, a rendőrségen és az idegenforgalomban tapasztalható idegengyűlölet ellen. Mindez azonban még nem vezetett el oda, hogy a politikai pártok és a civil szervezetek szélesebb körben vitassák meg ezeket a kérdéseket (Drbohlav, 2003, 84.).

Ezenközben Magyarországon a bevándorlásról folyó vita – ha egyáltalán – kizárólag negatív megfogalmazásokban zajlik ma is. 1999-ben a menedékjogot szabályozó törvény módosítását a szervezett bűnözés ellen hozott törvénycsomag keretén belül vitték véghez. Egy 2001. évi parlamenti vitában a szocialisták elleneztek egy megállapodást, amely lehetővé tette román állampolgárok számára, hogy könnyebben jussanak rövidtávú munkavállalási engedélyhez, azzal riogatva, hogy az „román munkavállalók millióit” zúdítja majd a munkaerőpiacra, miközben a megállapodást támogató nacionalista oldal úgy érvelt, hogy arra a határokon túli magyar etnikum védelmében van szükség (Melegh, 2002). A belügyi államtitkár sajnálatosnak nevezte, hogy „Magyarországon hiányzik a tolerancia a külföldiekkel szemben”, ugyanis szerinte ez nem teszi lehetővé, hogy a kormányzat a menekülteket elnéptelenedett falvakban telepítse le (Népszabadság, 2001. május 21.). Az Országgyűlés egyik, akkor ellenzékben lévő szocialista párti képviselője, egyetértett azzal, hogy „szellemében Magyarország nem befogadó ország” (Oltalomkeresők, 2001. október, 6.). Az egyetlen magyarországi felmérés az itt lakó külföldiek lakóhely szerinti eloszlásáról (1995-ben, majd 1997-ben megismételve) a Gazdaságvédelmi Koordinációs Bizottság és az Európai Integráció Stratégiai Munkacsoport közös megbízásából készült. A polgármesterek, akikhez a kérdőívet eljuttatták, negatívan értékelték a külföldiek jelenlétét (Sik, 1998, 13.). Sem az ombudsman – jóllehet több ajánlást is megfogalmazott a fogva tartott „illegális” bevándorlók jogait illetően –, sem az emberi jogi és menekültügyi szervezetek nem kezdeményezték a bevándorlók széles körű jogi képviseletét, figyelmük inkább a menekültek jogaira és életkörülményeire irányul.

Jórészt az imént elmondottak következményeként a külföldiekkel kapcsolatos médiadiskurzusokban általában a negatív és sztereotip beállítások vannak túlsúlyban. Ugyanakkor igaz az is, hogy egy sor országban, ide értve Oroszországot, Lengyelországot, Szlovéniát, Szlovákiát és a Cseh Köztársaságot, inkább jelen van egy alternatív, toleránsabb kép, mint másutt.

Magyarországon sértő természetű kijelentések gyakran még azokban a médiumokban is felbukkannak, amelyeket szabadelvűnek vagy a baloldalhoz közelinek tekintenek. Öt országos és négy regionális magyar napilap elemzése 1997-ben arra a következtetésre jutott, hogy míg a turistákat és a befektetőket általában pozitív és „emberi” megvilágításban mutatják be, a menekültekről és a bevándorlókról – az illegális bevándorlásra és feketemunkára, valamint a bűnözésre irányítva a figyelmet – mint „betolakodók” „arctalan tömegéről” festenek képet (Nyilvánosság Klub, 1998). A Tóth által 1996-ban végzett elemzés, amely azt vizsgálta, hogyan mutatják be a médiumok a kínaiakat, hasonlóképpen arra az eredményre jutott, hogy a külföldiekről szóló tudósításokban a sajtó felelősségérzet nélkül alkalmaz pejoratív jelzőket, közöl ellenőrizetlen állításokat vagy állítja be a szerző előítéletét általános vélekedésként. A legnagyobb magyar napilap, a Népszabadság, amelyet rendszerint a baloldallal azonosítanak, 1997. május 5-én azt állította, hogy „a triádok” (Hong Kongban tevékenykedő kínai bűnözőcsoportok) „szervezik a piacokon eladott áru beszerzését és több éttermet, boltot is működtetnek”. 2001 augusztusában egy sor újságcikk jelent meg, arról számolva be, hogy halott kínaiak tetemei rejtélyes módon tűnnek el, aminek következtében az elhunytak iratai újra felhasználhatóvá válnak.

A különböző politikai színezetű lengyel napilapok 1993 és 2001 között a vietnami bevándorlókról szóló tudósításainak elemzése szintén felidézi Tóth végkövetkeztetését: a központi témák az „illegális” bevándorlás, a bűnözés és a migráció gazdasági, valamint egészségügyi fenyegetése (Grzymala-Kazlowaska, 2002). A legnagyobb szlovén napilap elemzése ismét csak hasonló következtetésre jut: egy „illegális bevándorlóknak” szállást adó központ és a helyi lakosok közötti konfliktusról szóló tudósítás „főként az intoleranciát tükröző, idegengyűlölettől áthatott megfogalmazásokkal szemben volt megértő”, miközben „a bevándorlók elmosódott tömeget alkottak… amely nem hallatja a hangját”, s csak „fenyegetést” jelent (Kuhar, 2001, 46.). Kuhar is megállapítja a külföldiek kriminalizását a tudósításban, valamint azt, hogy a beszámoló nyelvezete erősen érzelmi volt, és semlegesebb kifejezések helyett olyanokat használt, mint „nyakon csípni”, „kihajítani” (Kuhar, 2001, 46–47.). A cseh tömegtájékoztatás gyakran szintén bűnözőkként tekint a kelet-európai bevándorlókra (Forschungsgemeinschaft, 2001, 45.).

Mindamellett a kutatók a szlovák és szlovén médiában a külföldiek kiegyensúlyozottabb bemutatásának trendjeit is érzékelték (Jalušiè, 2001, 15.). Školkay (2002) ezt összefüggésbe hozza a 2001-ben bekövetkezett fordulattal, amely a polgári jogok korábbinál szélesebb körű tematizálását hozta. Lengyelországban a kép árnyaltabbnak tűnik. Bár a beszámolókban leggyakrabban felbukkanó téma az egykori Szovjetunióból érkező bevándorlók bűnöző vagy törvénybe ütköző magatartása volt (az úgynevezett „orosz maffia”), az egykori Jugoszláviából érkező menedékjogot kérők bemutatása általában együttérző, a munkaerő beáramlását pedig úgy mutatják be, mint ami elősegíti Lengyelország fejlődését. Az iratokkal nem rendelkező roma bevándorlókkal szembeni razziák bírálatot váltottak ki mind a médiában, mind pedig a Szejmben (Stola, 2001, 192–193.).

A tanulmány második része januári számunkban jelenik meg.

FORDÍTOTTA BALÁZS ISTVÁN