Hét vezető európai értelmiségi nemrég egyazon napon különféle európai újságokban felhívást jelentett meg Európa megújítására. A kiválasztottak között egyetlen kelet-európai sem volt.
Ilyen arrogancia még néhány évvel ezelőtt is jókora felzúdulást okozott volna. Ám úgy tűnik, az iraki háború óta Párizsban és Berlinben a political correctness új játékszabályai alakultak ki. Az embernek az az érzése támad, mintha Habermas, Derrida és a többiek szemében a kelet-európaiak a Bush-kormány iránti „farkcsóváló” engedelmességükkel elárulták volna az európaiság gondolatát, eljátszva ezzel azon jogukat is, hogy részt vegyenek az európai jövőről szóló közös vitákban. E nyugat-európai gondolkodók számára a kelet-európai kormányok viselkedésénél is nagyobb súllyal esik latba az a tény, hogy február 15-én – Habermas nyomán: Európa újjászületése napján –, amikor világszerte tüntetések folytak Amerika háborús tervei ellen, Varsó, Budapest és Szófia utcái üresen maradtak. Lényegében véve Habermas és Derrida igazat ad Donald Rumsfeld állításának, miszerint két Európa létezik. Csak a feliratok mások: Rumsfeld ezt „régi Európának” és azt „új Európának” hívja, Habermas pedig „mag-Európát” és „még-nem-Európát” különböztet meg.
De tényleg van ilyen szakadék? A brit miniszterelnök, Tony Blair tavaly júliusban az amerikai kongresszus előtt tartott beszédében azt jövendölte, hogy a Keletről érkező új tagok megváltoztatják majd Európát. A diktatúra hegei rajtuk még frissek, a szabadsághoz való viszonyukat még a szenvedélyesség és nem a megszokás kényelmes meghittsége hatja át. Amerikai neokonzervatív kommentátorok az Irakkal kapcsolatos kelet-európai álláspontnak ezt az értékdimenzióját még hangsúlyosabban méltatták: szerintük a szabadság iránti közös elkötelezettség és az USA iránti hála (e Párizsban már kihűlt, Lengyelországban azonban igencsak eleven érzés) vezették az egykori kommunista államokat az amerikaiakéval egyező álláspontra.
Az események értelmezésének e romantikus változatával csak egy a bökkenő: a közvélemény- kutatások pont az ellenkezőjéről tanúskodnak. Ezek ugyanis azt mutatják, hogy a háborúellenes hangulat az összes posztkommunista államban nagyon erős volt (mintegy 70–75% utasította el a háborút); Párizzsal és Berlinnel szemben csak az a különbség, hogy Kelet-Európában a háborúellenes többség csak a közvélemény-kutatásokban, és nem az utcán jelent meg. Emellett a neokonzervatívok nemcsak a népesség hangulatát, hanem az elit indokait is rosszul értelmezik. A szabadság ideája magyarázhatja Václav Havel vagy Adam Michnik kijelentéseit – de nem azoknak az ex-kommunistáknak a hozzáállását, akik manapság fél Kelet-Európát uralják. Ezeket bizonyára kevéssé indítja hálára az amerikaiak iránt az, hogy azok 1989-ben nagymértékben közreműködtek elődeik megbuktatásában.
Ha tehát nem a „szabadság iránti elkötelezettség” indította az „új-európaiakat” arra, hogy az amerikai háborús irányhoz csatlakozzanak – akkor vajon mi?
Az adott politika ellenzői elhamarkodottan azzal vádolták az új Európát, hogy gyorsan új vazallus-szerep után néz, s hogy a kelet-európai kormányok Amerikával való szolidaritása alapjában véve nem más, mint a Szovjetunió iránti egykori lojalitás. De a hasonlat sántít. Egy Havel vagy egy Michnik életrajza kevés alapot ad a vazallusság vádjára. S reálpolitikailag nézve Franciaország és Németország nemcsak egy hangosan csattogó ostort, hanem – hátuk mögött az EU csatlakozási bizottságával – sokkal több cukros falatot is tartogat a belépés előtt álló tagok számára, mint Amerika.
Chirac februári retorikai ostorsuhintása, mikor a „Nyolcak levele” aláíróinak azt hányta szemére, hogy elszalasztottak a hallgatás lehetőségét, nem volt más, mint hűvös fejjel kiszámított erődemonstráció. Ha a „szatellitmentalitás” vádja megalapozott lenne, akkor ez a megjegyzés bizonyára elég lett volna ahhoz, hogy az új-európaiak az ó-európai pártvonalhoz igazodjanak. A valóságban azonban mindegyik posztkommunista kormánynak megvoltak a maga indítóokai arra, hogy az amerikai irányhoz csatlakozzék.
Ami az új Európát és az USA-t mindenekelőtt összeköti egymással, az a sebezhetőség közös érzése. A 2001. szeptember 11-i merénylet óta Nyugat-Európa – a transzatlanti közösség történelme során először – nagyobb biztonságban érezheti magát, mint az USA. Amerika mérhetetlen katonai fölénye ezen mit sem változtat. A globális terrorizmus világában ugyanis nincs ellentmondás a szuperhatalom és a szupersebezhetőség között. Az Atlanti-óceán innenső és túlsó oldalán gyökeresen másképp élik meg a fenyegetettség érzését, és ez a különbség kibillentette egyensúlyából a szövetséget. Szeptember 11-e óta Amerika háborúban álló országként tekint magára, miközben Európa továbbra is a háború elkerülését tartja fő feladatának. Paradox helyzet: a szövetséges USA és Nyugat-Európa nagyobb fenyegetéssel néz szembe, mint eddig bármikor – ám éppen ez el is választja őket egymástól. Kelet-Európában az ember hajlamosabb arra, hogy legalább néhányat elfogadjon az amerikai érvek közül, itt ugyanis sokkal erősebb a bizonytalanság érzése, mint Nyugat-Európában. Bulgária és Románia például egy évtizeden át élt az agresszív Milosevics-kormány közvetlen szomszédságában. A kelet-európaiak a NATO jelentőségét többre taksálják, mint a nyugat-európai nyilvánosság; és magasabb árat is készek megfizetni azért, hogy az USA megmaradjon rendfenntartó erőként Európában. A hidegháború elején Walter Lippmann azt írta: „A biztonságra való törekvés és egy birodalom felépítése ugyanannak az éremnek a két oldala.” A varsói és szófiai politikai elit az érem innenső, a párizsi és berlini vezetők és népesség pedig az érem túlsó oldalát látta.
A párizsi és berlini kormányok háborúellenes vonalát magyarázza az attól való félelem is, hogy egy ilyen háború a saját moszlim kisebbségeiket is föllázíthatja, és az Európai Unión belül táptalajt kínálhat az iszlám terrorizmus számára. Az új Európa ilyesmik miatt nem aggódik; a legtöbb posztkommunista országban nincsenek említésre méltó moszlim kisebbségek, s ahol mégis vannak, mint például Bulgáriában, ott a legerősebben Amerika-barát szellemiségű társadalmi csoportok közé tartoznak. Jelentőségteljes tény, hogy az Irak-háború mit sem gyengített a koszovói Amerika-párti lelkesedésen. Az ottani moszlim közösség az egyetlen Európában, amely egyértelműen jobban vonzódik az USA, mint az EU felé.
Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közé nemcsak az a kérdés vert éket, hogy hogyan reagáljanak a fenyegetettségre. Vitatott a közös transzatlanti értékek értelmezése és azok megvalósítása is. Ez több esetben is nézeteltérésekhez vezet, mint például a kyotói klímaegyezmény, a nemzetközi büntetőtörvényszék vagy a halálbüntetés legitimitása esetében. Az európaiak támogatják a kyotói egyezményt és a nemzetközi büntetőtörvényszéket. Az európai értelmiség újra és újra felháborodással fogadja az egyes amerikai szövetségi államokban végrehajtott halálbüntetések hírét. Az új Európában azonban mindezeket a kérdéseket meglehetős közöny övezi. A környezetvédelem mint téma valahol a kelet-európai társadalmak napirendjének legvégén kullog. A nemzetközi büntetőtörvényszék a nyilvánosság tudatában egyáltalán nem is létezik; ami pedig a halálbüntetést illeti, a legtöbb új-európai sokkal inkább a keménykezű texasiakkal, mint a liberális érzelmű nyugat-európaiakkal ért egyet. Még durvább a különbség az állam szociális szerepével kapcsolatos vélemények között. Kelet-Európában még mindig az állam szociális intézményrendszerének le-, és nem pedig felépítése a központi probléma. Ráadásul a kelet-európaiaktól maga az EU is olyan politikát vár el, amely a szabad piaci verseny felé vezet. Ezt a célt ők önkéntelenül is az amerikai modellel kapcsolják össze. Így aztán nem értik, hogy egyes nyugat-európaiak, mint Habermas vagy Derrida miért éppen az állam szociális intézményrendszerének a védelmezésében látják azt az identitási tényezőt, ami Európát megkülönbözteti Amerikától.
Az Európán belül az iraki kérdés kapcsán megjelenő szakadék további oka lehet 1968 kétirányú öröksége is. Nyugat-Európában 1968 szelleme Amerika-ellenes és kapitalizmusellenes volt. Kelet-Európában 1968 ezzel szemben kommunizmusellenes és Amerika-párti volt, és Amerika a demokrácia és a szabad világ jelképét jelentette. Amikor Rudi Dutschke Prágába érkezett, hogy a cseh diákokat a polgári demokrácia és a kapitalizmus ellen mozgósítsa, azzal kellett szembesülnie, hogy hiszen ez éppen az, amiért ők harcolni akarnak. Nyugat-Európa azt várta a „harmadik úttól”, hogy kivezet a kapitalizmusból, míg a lengyelek és a csehek a szocializmust akarták ezen az úton maguk mögött hagyni. Ennek az eltérő szocializációnak a hatása mutatkozott meg a keleti és nyugati politikai és kulturális elit eltérő reagálásában is arra az Amerika-ellenességre, ami az iraki krízis során magasra csapott.
Kelet-Európában nagy riadalmat okozott, hogy a régi Európában a politikai elit egy része Amerika-ellenes retorikába kezdett. Az új Európa számára az Amerika-ellenesség nemcsak valamiféle hamis retorikai hangot jelent, hanem egy veszélyes politikai kurzusváltás jelzése is. Azok a demokratikus és piacgazdasági reformok, amik az elmúlt évtizedben Kelet-Európában megvalósultak, amerikai védjegy alatt álltak. Az Amerika- ellenesség új hulláma tehát nemcsak a reformpolitikusokat, hanem magát az egész reformpolitikát is rossz hírbe keveri. Egy olyan pillanatban, amikor az addig kommunista Európában sokan csalódottnak érzik magukat az államukban lejátszódó fejlődés miatt, a Párizs és Berlin által legitimizált Amerika-ellenes retorika az egész reformfolyamatot aláaknázza. A Gallup International öt balkáni államban az iraki háború után végzett közvélemény-kutatási eredményei kimutatták, hogy ezekben az országokban az Amerika-ellenes nézetek piacgazdaság-ellenes gondolkodással, antidemokratikus hajlamokkal és antiszemitizmussal párosultak. Ezzel szemben azok, akik a leginkább nyitottak az USA felé, egyben a leginkább Európa- és demokrácia-barát gondolkodást tanúsították. A „Nyugat” eszméje, ami Nyugat-Európában széttöredezni látszik, Kelet- Európában még teljesen ép. E háttér keretében az új Európa politikusai a transzatlanti konfliktust úgy élik meg, mint ami komolyan veszélyezteti társadalmuk sikeres átalakítását.
Az Amerika-ellenes hangvétellel kapcsolatos rossz érzésük emellett nem utolsósorban abból is ered, hogy Washington az elmúlt évtizedben az EU keleti bővítésének egyik legnagyobb támogatója volt, s a ’90-es évek elején kulcsszerepet játszott a Balkánon, miután az EU ott csődöt mondott.
Az új Európa eltökéltségében, hogy Amerika mellé álljon, egy további meghatározó tényezőt jelent az is, hogy nincsen egy egységes, közös európai álláspont. A kelet-európai kormányok úgy látták, nekik két különböző Európa-kép között kell választaniuk – egyáltalán nem Európa vagy USA között. Az új Európa Tony Blair pártjára állt – nem pedig George Bush pártjára. Ez jól látszik azon is, ahogy az új Európa kormányai a nemzetközi büntetőtörvényszék kérdésében a közös európai álláspontot támogatják. Blair erőfeszítései, hogy a Nyugatot az új világrendben kulcsszerephez juttassa, sokkal közelebb állnak az új Európa jövővel kapcsolatos képzeteihez, mint Chirac ideája a többpólusú világról, amelyben Európa az USÁ-val szembenálló ellensúly egyik része lenne. Az új Európa is akarja a multipolaritást, de csak úgy, ha az egyértelműen nyugati kontroll alatt áll. Egy olyan „multipolaritás” azonban, amely Kínát és Oroszországot is magában foglalná, túlságosan eltolná a globális erőviszonyokat, a Nyugat súlyának csökkenése rovására.
Hát ennyit azokról az okokról, amik arra indíthatták az új Európa kormányait, hogy az iraki kérdésben az USA pártjára álljanak. Nyugat-Európa számára mindez kettős kockázatot jelent: akár hogy alá-, akár hogy túlbecsüli ezeket az okokat. Ha az Egyesült Államok megpróbálná az új Európát vagy annak egyes államait eszközül használni arra, hogy megossza és ezzel gyengítse a kontinenst, az igencsak veszélyes játék lenne. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az újonnan csatlakozó országokban a nagytöbbség egy egységes uniós kül- és védelmi politikára szavazna. Az EU tagjaként az új európaiak egyre inkább az unióban uralkodó egységes véleményekhez fognak csatlakozni. Az alkotmányozó konventben való részvétel a kelet-európaiakat is közelebb vitte az összeurópai kérdésekhez. Igaz, hogy az iraki kérdésben képviselt kelet-európai álláspont a történelmi összetartozás-tudat győzelme volt a földrajzi összetartozás fölött – vagyis a történelem győzelme a földrajz fölött. De hosszútávon a földrajz bizonyul erősebb tényezőnek.
Ugyanakkor az új Európának nem holmi szentimentális, hanem igencsak kézzelfogható okai vannak arra, hogy az Amerika-ellenességet mint az európai egység kötőanyagát elutasítsa. Újonnan megtért gaulle-isták és megtéríthetetlen szociáldemokraták, úgy tűnik, az Amerikai Egyesült Államok 200 évvel ezelőtti alapításának megismétléseként képzelik el az egyesült Európa létrehozását is. Eszerint a régi Európának kellene egy „Új világ” magvát alkotnia, amely ugyanúgy kihívást jelent Amerika számára, ahogy Amerika (az akkori Újvilág) jelentett kihívást Európa számára. Európának azonban ma más a helyzete, mint Amerikának volt 200 évvel ezelőtt: nincs sem egységes nyilvánossága, sem egységes nyelve. De az Amerika-ellenességet semmiképpen sem szabad egy ilyesfajta összeurópai közös nevezővé stilizálni – mert ez azt jelentené, hogy az új európai identitást egy illúzióra alapozzuk.
FORDÍTOTTA HÁMORI ÁGNES