1. jelenet
Elsõ Beszélõ
(alatta tibeti nyelven is)
Erõs vára a rejtõzködõ bölcsnek e világ:
Távol sziklabástyák nyúlnak fehéren az égbe,
Az isten roppant ege alatt hívõk serege.
Hátul jégárfüggöny, aláhulló selyemkárpit,
Elõttem csudás liget, álom-erdõ, burjánzó.
Lent, a széles-nagy mezõk: áradó tengerpázsit.
Hûs szél támad, a szellõ szárnyán virágillat száll,
És a vízparti fûzfák szelíd táncot ringanak.
A tárulkozó végtelen mezõk zsenge füvét
jámbor állatsereg legelészi hajladozva.
A nyájat õrzõ pásztorok csendesen mulatnak,
A dal szavát messze hangzó furulyaszó váltja.
A világ magához köti mind a szolga-embert,
ki munkájával a földet egészen betakarja.
Ezt látom én, ki békességgel nézem e tájat.
A tündöklõ drágakõ-szikla magasából lent
A folyvást bolygó létvilág csak rezgõ délibáb.
Víz tükrében hamis képre tekintek merengve:
lám, az élni vágyó élet kis káprázat csupán.
Szánalmat érzek az odalent tévelygõk iránt.
Én a tiszta égbolt nagy ürességébõl vagyok,
s magamba zárom a messzi fénylõ gondolatot:
Minden, mi létezõ, képzeletben létezik csak.
2. jelenet
I. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Amikor a kereskedõk karavánja a városba ért, nagy csattogós zeneszó hallott akkor mindenfelõl az utcákból. Azt se lehetett tudni, honnan felõl jön igazán. Amint beljebb értek, látja ám Csoma Sándor, hogy egy széles udvaron karikában állanak nõk, férfiak vegyesen, s összefogóznak. A kör közepén áll egy hegedûs, s rendesen húz egy török-rác jellegû nótát. Ezt a többi citerával, réz csattogókkal, csörgentyûkkel, dobokkal kíséri, akár ördögtánc lenne odalent a pokolban. De nem ám az volt, hanem mennyegzõ! Bõ bugyogóban, szûk kaftánban ezüst pikkelyekkel nõ, férfi, mindegyik. Int akkor a kalmár a karavánjának, hogy megállás, megjöttünk.
– Negyedszer esküszik a legöregebb fiam, mit szólsz ehhez, te diák? Mondtam én neked, hogy nem vagyok szegény! Nekem is négy feleségem van ám!
– fordult oda jó hangosan Csoma Sándorhoz. – Na, gyere be!
És akkor Csoma Sándor bement a kalmárokkal az udvarba, beállt a karikába, így táncoltak együtt másnap hajnalig. De a mennyegzõ azután is még tíz napig tartott tovább. És a kalmár el nem eresztette a vendégeit. Éjjel-nappal táncoltatta, míg ki nem ájult a körbõl a teljes násznép, el nem horkolódott minden cigány. Meg akarta mutatni a gazdag kalmár, milyen víg nép a török, s hogy azok között is a legvígabb, leggazdagabb õ. De a legerõsebb táncos az összes jelen való között nem a hetvenkedõ kalmár volt ám, hanem maga Csoma Sándor. Õ maradt egyedül talpon tíz nap után. Egyedül bírta az ugrálást, a szünetlen muzsikás sárdagasztást. Ilyen nagy lakodalom azóta se volt az egész Balkánon, mondják.
– Aki tíz napig bírja a kalmárok lakodalmát, mehet egyenest Himalája-
országba! Mint Csoma Sándor ment, ahogy abbahagyta a táncot, mindjárt. Le a mélybe, föl az égbe, keresztül az egész földgolyón át. Úgy ért oda, hogy meg se állt – állítja török, görög, bolgár még ma is. Bárki megtudhatja, ha azon a tájon jár.
3. jelenet
Második Beszélõ
(tibeti nyelven is)
Pompázó lótuszok szirmain ezernyi hangos dongó.
A tónak a partján vízimadár, óriásfák tágas lombketrecében cifra madárcsapat.
Fák szédítõ magasában majomsokadalom,
a végtelen mezõk zsenge füvét jámbor állatsereg legelészi hajladozva.
Elõtted csudás liget, álomerdõ, burjánzó.
4. jelenet
Harmadik Beszélõ
(hindusztáni nyelven is)
Ez a Himalája egyik arca. A legszebb, legszelídebb arc, amit az ember valaha látott. Míg nem láttad, nyugtalanul vágysz rá, miután láttad, nem szabadulsz tõle soha többé. Álmaidban örökké visszatér.
Van azonban a Himalájának egy komorabb, barátságtalanabb arca is. Szemben a déli lejtõk indiai paradicsomával, északon végtelen kopár fennsíkok húzódnak, ahol kegyetlen szélviharok pusztítanak. Száll a por a kietlen tibeti pusztában, és nem terem meg a dermesztõ hidegben még a fûszál sem. Titokzatos, hûvös, holdbéli táj ez. Csak az vegye erre az útját, akinek épp itt van dolga.
Negyedik Beszélõ
(görög nyelven is)
„A déli Himalájában olyan magasra nõnek a fák, hogy árnyékában négyszáz (!) lovas tarthat déli pihenõt, s a hegyekben aranyásó hangyák élnek. Ezek akkorák, mint a rókák, de a bõrük a párducéhoz hasonló. Nagy gödrökben laknak a hegyek gyomrában, és az aranyport, amit a hegybõl bányásznak, a bányák bejárata elõtt halmozzák fel. Mint a vakondokok. Ezt aztán az ott élõ embereknek csak össze kell szedniük. Nem is kell sokat veszõdniük vele, olyan tiszta aranypor ez, hogy máris olvasztható. Az emberek titokban hordják el teherhordó állataikkal a temérdek kincset a gödrök bejáratától, mert ha nyíltan tennék, a hangyák rájuk támadnának és állataikkal együtt elpusztítanák õket. Ugyanis igen gyors mozgásúak, és ügyesen vadásznak. Csupán télen bányásznak a hegyekben, hogy az arany helyén keletkezõ üregekben tölthessék a hideg évszakot.”
Ötödik Beszélõ
(latin nyelven is)
Alaposan meg kell fontolnunk az Indiáról szóló tudósításokat. Mert nagyon messzire van, és a mieink közül még nem sokan látták. Nagyobbrészt csak hallomásból beszélnek róla. Kincsei, szépsége, talán csak ábrándozás.
Hatodik Beszélõ
(szanszkrit nyelven is)
Az istenek ezredévei alatt sem tudnám elzengeni neked a Himalája dicséretét. Meghökkenten állok, s valami réges-régi ünnepi hangulat, borzongás kerít hatalmába. Zavaromban csaknem meghajlok a hegy felé, ahogy szellemi elöljáróm vagy az istenség elõtt illik. Mert a Himalája nemcsak szentély, templom, de maga is isten. A Himalája az isteni és az emberi világ legnagyobb csodája.
Harmadik Beszélõ
(hindusztáni nyelven is)
Amikor India, még fiatal, de hatalmas sziget korában egymaga úszkált az óceán vizén, egyszer csak nekiütközött az eurázsiai kontinensnek. Az óriási ütközés felgyûrte a földrészek széleit, olyan magasra, hogy a földkéreg itt vált a legvastagabbá ezen a bolygón. Vagyis a hegyek itt a legmagasabbak.
És ami még különösebb: ennek az ütközésnek olyan nyomai láthatók még a Himalája legmagasabb hegyeinek csúcsain is, amelyek a földdarabkák tengermélyi múltjáraemlékeztetnek. Csaknem 9000 méter magasságban, a felhõk fölött, megkövesedett csigák, ázalagok, tengeri állatok maradványait találod. Ezek a kõvé dermedt tengerlakók ma l0-12 ezer méterrel magasabban vannak, mint születésük pillanatában. És egyre magasabban lesznek. Mert az ütközés máig tart, máig nyomja fölfelé a földkérget, s a hegyek egyre nõnek. Így kerülnek az egykori tengermélyi állatok évenként egy-két centiméterrel közelebb az éghez, s így történt, hogy õk lettek az égiek legközelebbi szomszédai.
Hetedik Beszélõ
(angolul is)
„A Himalája és az egész földi világ középpontja a Kailásza, a nagy szent hegy. Sajátságos alakja következtében rendkívül érdekes. Hasonlít egy templom óriási boltozatához, csak híjával van az ívek szelíd hajlásainak, aminõk láthatók például Japánban a Fudzsijámán. Mûvészi szempontból ez a legszebb hegy, melyet valaha láttam. Annak ellenére, hogy a Kailásza szögletes, kellemetlenül szögletes. A festõ szemének akkor volt a legtetszetõsebb, amikor felhõk lengték körül és enyhítették formáit. Így például nagyon szépnek láttam napkeltekor. A felkelõ nap pirosra és sárgára festette egyik oldalát, a sziklatömeg fenségesen elvált a fénylõ aranyhoz hasonlító háttértõl. Magasra nyúló ormát kerek felhõcskék tömege koszorúzta, és bámulatos könnyûséggel terjedtek szét a különben tiszta égen. Távcsövemmel, különösen keleten, tisztán láthattam a szorost, amelyen az imádók körüljárják az istenek 6700 méter magas lakhelyét. És tisztán látszott a csúcs alatt húzódó csík is a hegy körül, melyet az ördög kötele okozott, amikor megpróbálta lerántani az istenek trónját.”
Harmadik Beszélõ
(latinul is)
De az ördög sohasem tudta igazán megvetni a lábát ezen a tájon, az imádók nem engedték megtörni a békét, a csodát.
5. jelenet
II. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Székelyföldön máig mesélik, hogyan ámult-bámult a világ, amikor Csoma Sándort valahol meglátták. Egyszer például, még útban Tibetország felé, majdnem elsüllyedt egy nagy hajó a szerecsenek partjainál. Akkora vitorlás hajó volt, hogy elfért rajta fél szerecsenország. Csoma Sándor épp a hajóskapitánynál vizitált, amikor az árbócról rémes kiáltás szállt.
– Vigyázz! Jön a Fekete Orkán! – És máris abban a Szentpillantásban (sic!) végigterült a tenger vízén egy sötét árny. Fölcsapott nyomában egy égig érõ hullám, az óriás hajót a hátára vette, aztán mint a szárnyaszegett kismadár, máris hullott vissza a magasból alá. Majd újból emelkedett megint fölfele a szörnyû hullámok hátán. És ez így ment soká, csak úgy hempergõzött a hajó gyomrában a sok turbános szerecsen, fejtetõre állott velük a világ.
– Igazhívõ deák uram! Ön Alekszandriában tudós mágus hírében áll – fordult akkor nagy tisztelettel Csoma Sándorhoz csuromvizes bugyogóban a kapitány. A Fekete Orkán odahaza mindenünket elpusztította már, odaveszett jószágunk, házunk, országunk, népünk jobbik fele, s a másik is most halálára vár. Mentse meg a maradékot, kérem, vegye elõ a tudományát! – hajlongott alázatosan selyembugyogójában Csoma Sándor elõtt, mire õ szótlanul a hajó orrába állt. Fölnézett az égen a sötét felhõre, és akkor meglátta benne a pokolbéli fekete sárkányt. És ahogy ma is beszélik, szelíden megszólította, aztán hosszú beszédbe kezdett hozzá. Senki se tudja, milyen nyelven szólt neki, s mit mondhatott. De a sárkány egyre csillapult, s végre kezes lett, mint a bárány. Aztán pedig úgy elillant, hogy attól fogva soha többé nem is látták.
Így maradtak a földön szerecsenek, különben nem is lennének már.
6. jelenet
Hatodik Beszélõ
(szanszkrit nyelven is)
Az istenek ezredévei alatt sem tudnám elzengeni neked a Himalája dicséretét. Meghökkenten állok, s valami réges-régi ünnepi hangulat, borzongás kerít hatalmába. Zavaromban csaknem meghajlok a hegy felé, ahogy szellemi elöljáróm vagy az istenség elõtt illik. Mert a Himalája nemcsak szentély, templom, de maga is isten. A Himalája az isteni és az emberi világ legnagyobb csodája.
Harmadik Beszélõ
(angolul is, férfi)
A Himalája komorabb, fenségesebb arcához szorosan hozzátartozik a Kailásza-hegy „kellemetlen szögletessége”. Markáns barátságtalansága és az ezen a tájon tomboló vad szelek és viharok, mind a hegy legnevezetesebb lakóját, Siva istent idézik.
Második Beszélõ
(angolul is, nõ)
Siva az egyik legkülönösebb, ám legmegnyerõbb isten, akit az ember az égiek között tisztelt valaha. Dühöngõ, de kegyes, erõs, de lágyszívû, erõszakos, de lovagias, önérzetes, de igazságos, kegyetlen, de jóságos, pusztító, de teremtõ, egyszóval: igazi férfi. Szélsõségeivel õ a világrend fenntartója.
Harmadik Beszélõ
(angolul is, férfi)
Amikor felesége apja nem hívta meg Sivát egy áldozati ünnepségre, mert külsejét ápolatlannak tartotta, kifogásolta, hogy kígyók laknak a hajában, kísértetek és rossz szellemek társaságában állandóan a temetõkben járkál, és csak az õrültekkel és a sötétség lényeivel tart barátságot, Szati, a büszke asszony, férje becsületének védelmében az áldozati ünnepség máglyájára vetette magát. Szati tudta, miért szereti Sivát annyira, hogy apjával szembefordulva feláldozza magát becsületéért. Elõször is: Siva jóképû isten, aki óriási szellemi erejével uralkodik a lidércek és démonok minden rendû és rangú társaságán. Ahogy neve is jelzi: szerencsét és boldogságot hozó. Másodszor és legfõképpen pedig: minden jó és rossz tulajdonságával egyetemben, Siva is õrülten szerette Szatit. Akinek aztán összeégett testével fájdalmában hétszer táncolta körül a világot. A világ minden teremtménye vele szenvedett akkor, s a Kailászán megrémültek az istenek, mi lesz a világgal, ha Siva nem tér magához gyászából. Végül új asszonyt találtak neki, és lassan-lassan rávették, hogy vele vigasztalódjon. Hogy pusztító és teremtõ ereje visszatértével ismét meginduljon az élet erejének áramlása az égi és a földi világban mindenütt.
Második Beszélõ
(angolul is, nõ)
Siva azóta minden világkorszak végén lerombolja a teremtett világokat, hogy aztán újat alkosson helyettük. A hindu számítások szerint nemsokára ismét véget ér egy világkorszak. Siva innen, a Himalájából, a szeles, viharos Világhegyrõl irányítja majd ennek a világnak a lerombolását. Aztán újat teremt – másoknak. Ez a dolga. Úgy pusztítja el a világot, hogy porszem se marad belõle.
Harmadik Beszélõ
(angolul is, férfi)
Siva és isteni asszonyai lakják a szent Kailásza-hegy legmagasabb csúcsát. Fölöttük az égben már csak Brahma isten palotája áll. Nemcsak a Himalájában, de az egész földi világban a Kailásza a legnevezetesebb hegy. A Siva családdal együtt él itt a legtöbb hindu és buddhista istenség. Fölöttük a mennyek, a hegy tövében a középsõ, az emberi világ, alatta a poklok különbözõ szintjei. A Kailásza a három világ középpontja és tengelye. Világhegy.
Hatodik Beszélõ
(szanszkrit nyelven is)
Az istenek ezredévei alatt sem tudnám elzengeni neked a Himalája dicséretét. A Himalája az isteni és az emberi világ legnagyobb csodája.
7. jelenet
Negyedik Beszélõ
(latinul is)
Különös, hogy a hegyvidéket mindenütt a világon az inas, vékony, hosszúkás arcú, barna bõrû, dinári típusú ember lakja. Mintha nagy mûgonddal a hegyvidéki éghajlat és életkörülmények formálnák a hegylakókat mindenütt egyformára. De legalábbis a földrajzi hosszúságnak nagyjából ezen a fokán: a Pireneusoktól a Kaukázuson át a Himalájáig.
Ötödik Beszélõ
(angolul is)
A Himalája déli lejtõin ez a dinári típusú népesség hindu vallású, a sárga bõrû tibetiek pedig buddhisták. Nagyjából fele-fele arányban élnek szépséges falvaikban. Szentélyeik olyan szoros közelségben állnak egymás mellett, hogy a hindu és a buddhista hívek imái szinte felelgetnek egymásnak.
Hatodik Beszélõ
(tibetiül is)
Kanam falu kolostorának tetejérõl minden hajnalban zene köszönti a felkelõ napot. A tibeti buddhizmus itt csaknem ezer esztendeje változatlan formában létezik. A nap ezer esztendeje úgy kezdõdik, hogy a zenész szerzetesek felmennek hangszereikkel a lapos tetõre. Elõször szép csendesen fújják hosszú fuvoláikat, majd ahogy a napkorong a keleti csúcsok fölé emelkedik, egyre hangosabban szólnak. Hangjuk végül teljesen betölti a kanami völgy mérhetetlen tereit.
Lent, az ezer méteres mélységben eljut a Szatledzs folyó gyors vizéig, fent, a szikrázó napsütésben a Kailásza isteneinek mennyországáig száll. Körös-körül pedig hegycsúcsok ezrei visszhangozzák.
8. jelenet
III. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Egyszer, épp a nagy homokpusztát járván, Csoma Sándor hirtelen az arabus király pompás ligetében találta magát. Sok csudát, ragyogást látott már, de olyat még õ sem. Páfrányok hûs árnyékában, csobogó szökõkutak közt kacskaringázva vezették az udvaroncok a palotába. Termeiben jégfényû kristályablakok elõtt bíbor függönyök, mindenütt cirmos márványoszlopok, körös-körül óriás aranykádakban színes ékkövek, púposan. A király pont háborúban volt akkor egy közeli helyen, de estére hazavárták. Csoma Sándort addig illatos fürdõben kényeztették, könnyû, fehér arabus viseletbe öltöztették. Ezután a cselédekkel ütötte agyon az idõt.
Az volt a szokása, hogy bármerre járt, akárkivel találkozott, azon nyomban eltanulta tõle a nyelvét. Hiába vitt magával már Székelyföldrõl egy zsák nyelvet az útra, sose volt neki elég. Az arabus király palotájában is addig-addig hallgatta a cselédnépet, hogy estére megtanulta annak a királynak a nyelvét. Éppen addigra meg is jött a háborúból haza a király. Amikor megtudta, hogy Csoma Sándor nála jár, örömében akkorát rikkantott, hogy összefutott az egész elõkelõség meg a szolganép. Ekkora megtiszteltetés ritkán ért akkoriban egy arabus királyt. Nagy lakomát rendelt, ettek, ittak, összebarátkoztak, és még azután is három éjjel, három nap Csoma Sándor szóval tartotta a barátját. Mesélt neki a falujáról, Nagyenyedrõl, Göttingáról, ahol iskolába járt. És arról, hogy õ is Ázsiában keresi hazáját, az otthoniak régi maradékát. Nagy ámuldozva hallgatta õt a király, csudálta ám Csoma Sándor bátorságát.
Amikor aztán kellett neki visszamenni a háborúba, mert már hiányolták, Csoma meg Tibetföld fele vette az útját, szívszakadva megölelték egymást. De hogy soha el ne felejtse ezt az országot, a király egy nagy aranyos könyvet ajándékozott neki. Akkorát, hogy négy szolga vitte Csoma Sándor után végig a messzi Himalája-ország kellõs közepéig, ott meg fel egyenesen a tetejéig. Ezen aranyos könyvben az egész világ nyelvei voltak mind leírva, hogy amelyiket csak akarja, eltanulhassa belõle, s kedvét lelje benne, amíg csak él.
9. jelenet
Harmadik Beszélõ
(latinul is)
A Himalája sziklabástyái között kolostorában rejtõzködõ tibeti szerzetes hûvösen szemléli a földi élet eseményeit.
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
„Ezt látom én, ki békességgel nézem e tájat.”
Harmadik Beszélõ
(latinul is)
Hûvösen, békességgel, hogy ne ragadja õt magával a „létezés” indulata,
vagyis az élni akarás szenvedélye.
Hûvösen és távolról, hogy nyugalma rendíthetetlen legyen.
Hogy ne támadjon benne vágyakozás a szépséget és örömöt is bõséggel kínáló, ám mégiscsak szenvedéssel teli földi életben.
Nem akar küzdeni, mert tudja, hogy a végén mi vár rá, ha addig minden
csatát megnyer is. Ezért érzi illúzióvilágnak, hamis képnek, amit a sziklák magasából odalent lát.
A hamis, képzelt világban elmerülni, örömre szomjazva fantomokkal küzdeni, majd végül csalódva, sebzetten, vesztesen elvonulni, oktalan, méltatlan, megszégyenítõ emberi vállalkozás.
Második Beszélõ
(tibetiül is)
A Himalája sziklabástyái között kolostorában rejtõzködõ tibeti szerzetes azt kérdezi: valódi szépség-e, valódi öröm-e az, amit örökösen fenyeget a mindig gyõzedelmes halál.
Az elmúlás árnyékát vetíti mindenre, ami a közönséges ember számára boldogság.
Azt kérdezi: a múló szépség, a múló öröm, a múló boldogság – nem szenvedés-e inkább?
Hetedik Beszélõ
(páli nyelven is)
„Minden lángban áll, papok!
Lángban áll a szem, lángban állnak a képek, lángban áll a fül, lángban állnak a hangok, lángban áll az orr, lángban állnak a szagok, lángban áll a nyelv, lángban állnak az ízek, lángban áll a test, a tárgyak, lángban áll az értelem, lángban áll a gondolat! Mi gyújtotta lángra õket? A szenvedély tüze, a balgaság tüze, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.
Ha egy okos tanítvány ezt belátja, elfordul a szemtõl, a képektõl, a fültõl, a hangoktól, az orrtól, a szagoktól, a nyelvtõl, az ízektõl, a testtõl, a tárgyaktól, elfordul az értelemtõl, a gondolattól. Ha mindezektõl elfordul, a tanítvány eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén szabaddá lesz, ha szabaddá lett, elérte a tökéletességet. Ha elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, nincs többé köze a gyötrelmekkel teli, lángokban álló világhoz.
Nincs többé újraszületés, nincs többé halál.
Céljához ért a tanítvány. Számára megszûnt a világ.
Így tesz a bölcs tanítvány, én mondom nektek, papok!” –
Harmadik Beszélõ
(szanszkrit nyelven is)
Szólt Sziddhartha Gautama Buddha, amikor meghirdette tanítását.
10. jelenet
Második Beszélõ
(hindusztáni nyelven is)
A Himalája déli lejtõjén, Kanam faluban, lent a völgy hinduk lakta alsó végén, gyakori az ünnep. A szertartást a Dévi istennõ temploma elõtti téren tartják. Tánclépésben járnak körül az éneklõ asszonyok, mellettük külön sorban, hangszereikkel a férfiak. Az asszonyok hosszú fehér vászonruhába öltöznek, vállukon piros-fehér kendõ, fejükön széles karimájú zöld kalap, fekete copfjukban sárga virág. A férfiak ugyancsak ünneplõben, vastag, fehér vászonból varrt kabátban, hosszú sálban, zöld-fehér kerek sapkában járják a táncot, miközben hatalmas trombitákkal, kürtökkel és dobokkal az ünnepi zenét játsszák.
A szinte teljesen nyitott templomban Dévi istennõ egyik félelmetes megjelenése, a tízkarú Durga alakja áll, valóban ijesztõ, hatalmas agyagszoborba formázva.
Dévi istennõ minden megjelenésében Siva asszonya, nélkülözhetetlen nõi párja. Szelíd megjelenése volt az önfeláldozó Szati, egyik félelmetes alakja pedig Durga. Durga szépséges sárga asszony, ám minden bája ellenére rémisztõ jelenség. Egy himalájai tigrisen lovagol, és tíz kezének mindegyikében fegyver. Lángokból keletkezett, amelyek Brahma, Visnu, Siva és a többi isten szájából törtek elõ. Arra született, hogy öljön. Hogy elpusztítsa az ártó démonokat, az emberek ellenségeit.
Harmadik Beszélõ
(tibetiül is)
A Himalája hegy déli lejtõjén, Kanam faluban, fent a sziklabástyák közt, a kolostor tetején minden napnyugtakor megszólal az alászálló napkorongtól búcsúzó tibeti zene. Ahogy a napkeltét, úgy a napnyugtát is zenével ünneplik.
A tibeti szerzetesek csakis e két alkalommal szólaltatják meg hangszereiket a kolostor falain kívül. Soha máskor. A keletkezés és az elmúlás pillanatait köszöntik így, ami köztük van, az nem különösebben lényeges. A létezés hétköznapi és profán történés. Tulajdonképpen jelentéktelen. Csak a keletkezés és az elmúlás misztériuma érdekes.
Abban a pillanatban, ahogy a nap lebukik a hegyek mögött, elnémul a zene is. Már nincs miért szólnia.
11. jelenet
IV. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Máig beszélik Bagdadban, hogy Csoma Sándor miként mentette meg a kalifát. Egyszer, amikor a palotából kettesben kilovagoltak, úgy elbeszélgettek, észre se vették, hogy elhagyták a város kapuját. Már messzi kint jártak a homokos pusztában, de nem bírták abbahagyni a filozófiát. Egyszer csak látják ám, hogy a messzi távolban nagy porfelhõ száll, egyre közelebb gomolyog hozzájuk. A porból aztán hirtelen feltûnt elõttük egy egész perzsa lovas hadsereg. Vágtattak, mint a szélvész Bagdad felé, ám ahogy a két magányos lovast meglátták, megtorpant és megállt a sereg.
– Kik vagytok?! – lépett elõ tízezer lovas közül göndörsörényû, smaragdfülû paripáján maga a perzsa császár.
– Az vagyok, ki városában ma lovára szállt, s eltöprengve a világ dolgán, a pusztában idáig jutott. Ez vagyok magam, ez társam, s ez vagy te is, bármit csinálsz – felelt neki Csoma Sándor szép csendesen. – Nem lehet több az ember. Még ha egyik közülünk bagdadi kalifa is, egy másik meg perzsa császár.
– Ha egyikük valóban a bagdadi kalifa, intésemre máris halott, s enyém városa. De megtörténhetett volna ez a találkozás fordítva. Akkor az én életem múlna õrajta, s mindjárt utánam veszne Perzsia. Hát tényleg csak ennyi az egész? – tûnõdött el Csoma Sándor szavain a pusztában a perzsa császár. Aztán lassan, rossz kedvûen megfordította paripáját. Majd erõsen megsarkantyúzta és visszaszáguldott seregével falai mögé. Soha életében nem szállt nyeregbe katonái élén.
„Csak a szél, amit hiú markod szorít, sereged vezetvén. Minden, mi más, torz töredék, sorsod is az.”
Olvasta késõbb a császár palotája könyvtárában.
„Csak a szél, amit hiú markod szorít, sereged vezetvén. Minden, mi más, torz töredék, sorsod is az.”
Mondta Csoma Sándor a bagdadi kalifának, palotájába visszatérvén. Itt hagyták abba aznap a filozófiát.
A bölcs kalifa aztán elmesélte írástudóinak kettejük történetét, s azok följegyezték. Akik olvassák és értik a pusztai találkozás lényegét, máig idézik szavait. És sohasem felejtik, hálával emlegetik Bagdadban Csoma Sándor nevét.
12. jelenet
Hatodik Beszélõ
(németül is)
Az emberélet nagyszerût ígér:
Mily szép a nappal és nagy az éj!
S mi, bár becéznek égi hatalmak,
Alig örvendünk a tündöklõ Napnak.
Zavaros harcba sodródik az ember,
Elõbb magával, aztán a többiekkel.
Negyedik Beszélõ
(arabul is)
– Hol van hát lakásod? Hol van lakása a tündérnek, a lepkének? Hol van lakása az embernek? – kérdezte a vándor a Holdtól. – Hol van? Merre van?
– A tündér otthonává teszi a hegyet, a sziklát, a fát, a lepke otthona a fûszál, a levél, a virág. Az ember pedig otthonává teszi az egész Ég alatti világot. Bárhol lehet hát lakása – válaszolta a Hold. – Csakhogy ez pont olyan, mintha sehol sem lenne – tette hozzá.
A vándor a rémülettõl megállt. Aztán elindult, de lassabban emelgette a lábát. – Bárhol lehet lakása, mégsem találja otthonát. Bárhol lehet lakása, mégsem találja otthonát – ismételgette a jövõ különös ígéretét. – Merre menjek hát ezután?
Hetedik Beszélõ
(hindusztáni nyelven is)
– Hívek! Elmondom ma nektek, mi történt egykor az együgyû Vasztuka szerzetessel. Ez a Vasztuka a híres Katalanka-kolostor novíciusa volt az indiai Magadhában – kezdte elbeszélését az apát. – Képzeljétek, olyan jóravaló, jámbor és kedves fickó volt, hogy idõsebb társai mindenkinél jobban szerették. Pártfogásukba vették, segítették. Vasztuka készséges volt, szorgalmas, dolgos. Csak egyet nem lehetett elmondani róla, azt, hogy okos lett volna. Balgaságáról azonban õ maga mit sem tudott. Boldog volt és elégedett, esze ágában sem volt a tudomány, a filozófia. Vasztuka csakis azért állt be szerzetesnek, hogy a kolostorban Buddha tanítása szerint éljen.
Az öreg szerzetesek azonban, akik járatosak voltak a buddhista dogmatikában, jól tudták, hogy vallásuk szerint a legfõbb bûn épp a balgaság. A balgaság, vagyis a nemtudás, nem tudása annak, milyen is a helyes világlátás, s milyenek az ebbõl származó bölcs következtetések. S mivel Vasztukát igen kedvelték, fejükbe vették, hogy tudós papot nevelnek belõle. Esténként a jó társak együtt olvasták vele a szent könyveket, hogy elsajátítsa helyes gondolkodást. Vasztuka, bár szenvedett nagyon, szépen fejlõdött. Legalábbis idõvel ügyesen fel tudta mondani a szútrák tartalmát, s érteni látszott a Tanítás bonyolultabb részleteit is.
Ám amikor a könyörgés ünnepének reggelén pappá avatták volna, cellájában hûlt helyét találták. „Bizonyára elröppent valahová. Valószínûleg a szûk cellaablakon át.” Állapították meg a társak, s nagyon sajnálták a jó Vasztukát. Várták, hogy visszatér talán, de soha többé nem látták – fejezte be történetét ezzel a váratlan fordulattal az apát. A szerzetesek meghökkenten álltak, szólni se tudtak az eset hallatán. Ekkor az apát ismét feléjük fordult, s a régi versbõl idézett egy strófát.
– A bölcs a földön jár,
a balga az égben jár.
Sem varázslat, sem akarat
nem hívhatja el
az égi madarat.
Figyelmeztette szerzeteseit az apát, hogy jól értsék Vasztuka példáját, s tiszteljék az égi madarak szabadságát.
13. jelenet
Harmadik Beszélõ
(németül is)
Ki látja önmagát? Ki tudja, mit tehet?
Mondd, ki álmodó köztünk? És ki bátor?
Hogy mit tettél, a holnap mondja meg,
Mi jó, vagy mi rossz, eldõl magától.
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
A vajban a tej nem látszik,
a Tanítás néma titok.
Tudásból nem-tudás fakad,
szívedre bízd látásodat.
14. jelenet
Nyolcadik Beszélõ
(tündérhang)
(perzsa nyelven is)
– Én vagyok a Csodálatos Ébredés Tündére – szólalt meg egy hang a vándor mellett. – Innét nem messzire van otthonom a Nagy Üresség Árnyékbirodalmában, túl a Könnyhullató Bánat Tengerén, a Megszabadított Tavasz Hegyei között, az Örök Illatok Barlangjaiban. Vezénylõje vagyok a keleti szelek szárnyán utazó álmoknak, bírája az alvóknak, akiknek lelke azért száll fel álmukban az Égbe, hogy visszatérve enyhítse a földi terhek kínját. A lélek otthona ez a világ. Idefent megpihen, jól érzi magát, aztán ha odalent jól fogadják, könnyûvé teszi a hosszú-hosszú Ég alatti utazást. Erre való a lélek titkos útja hozzám, erre való az alvás, az álmodás – világosította fel a Csodálatos Ébredés Tündére a vándort, alighogy betette a lábát mennyei birodalma kapuján. Lám, milyen nagy az Ég felelõssége az ember egész földi sorsa iránt!
– Ó, bárcsak mindig álmodhatnék, lakhatnék országodban! Bár vissza se kellene térnem az Ég alatti világba! – sóhajtotta a vándor a tündérnek.
– Tudom, hogy szívesen itt maradnál velem örökre – szólt a tündér. – De még nem költözhetsz hozzám. Mikor majd földi tested végképp leveted, ez a táj otthonod lehet. Addig nálam csak vendég lehetsz, mikor álomba merülve tested odalent felejted. Ugye, érted?
15. jelenet
Kilencedik Beszélõ
(bengáli nyelven is)
Amint ott feküdtem, felpillantottam és megláttam a Hold sarlóját a bíborkék levegõben. A hegycsúcs homlokán lebegett, s szelídfényû sugárudvara széppé varázsolta az ég gyászsötétjét.
S miközben csodálattal néztem õt, az Ég homlokáról a Hold lehajolt hozzám és a fülembe suttogott.
– Lásd, én vagyok az éj csillaga, az Ég homlokdísze, a homály égiteste, a minden képzeletet felülmúló bûbájos szépség megtestesülése. És te, aki az én ragyogásomban fürdesz, ezüstös áradatomban úszol, mely lágyabb és szelídebb, mint a legdrágább pillantás, nem akarsz-e hódolni nekem? Mert magam is istenség vagyok.
A gyógyfüvek sarjasztója, a lélek orvossága, hûs, halovány, csodás éjféli madonna. Minden homályos és szép dolgok között a leghomályosabb és legédesebb, de mégis mindeneknél ragyogóbb.
Nem akarsz-e fõt hajtani elõttem, ahogyan minden idõk emberei tették valaha régen, és ahogyan a Kelet népei még ma is teszik. Kik az istenek istenének fürtös homlokára helyeztek engem díszül, és e nagy sötét világ fölséges és egyetlen ékességének neveznek engem? Mert képzeld el, milyen lenne az éj nélkülem! Jéggé dermedt sötétség, vak félelem.
Titokzatos hattyú, kámfortelt kehely, ezüsthajó, kristálygömb, hûs ambróziát hullató. Sok néven emlegettek engem a régiek, és amikor megneveztek, mindig asszonyok nevén.
Mert jelképe vagyok annak az erõnek, mely egy személyben anya, hitves és leány, mely csak vonz és nem taszít. Annak az erõnek, mely az egész engedékenyen hódoló teremtést vezeti misztikus körtáncában. A vonzásnak és a vonzalom erejének, melyet az ember magyarázni nem tud. De átadja magát neki. Mert benne rejlik minden szépség, és benne rejlik minden érzés.
16. jelenet
V. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Éjszakának éjszakáján Csoma Sándor egyszer hosszan eltûnõdött a hold változékonyságán. Az újhold fényes sarlóján, a fogyó hold karcsú csónakján, a telihold tébolyító erején, a holdtalan éjszakák dermedt némaságán. A Kaukázus egyik sziklabástyáján üldögélt, barátja, a hegy istene vendégeként. Oldalvást körös-körül virágba borult gránátalma- és égiszilvafák illatoztak, alatta végtelen mezõ.
– Odalent a völgyben füvek ezüst tengerárja. Látja amint a szél a hullámait formázza? – szólalt meg váratlanul Csoma Sándor mellett a hegy legszebb tündérlánya. Csoma látta a hegy holdfényben fürdõ pázsitját és hallotta a csengettyû hangú tündérleányt. De reánézni nem mert. Szebb volt, mint a hold és vele együtt a kaukázusi ég összes csillaga.
– Hány éve nézed a tavaszi égbolt apró holdját és tízezerszer milliárd csillagját, kicsi tündérleány? – kérdezte tõle halkan Csoma Sándor, messze elõre tekintve, le nem vette a füvek ezüst óceánjáról a szemét.
– Én örök idõktõl fogva nézem az égbolt holdját és tízezerszer milliárd csillagját – felelte neki a tündérlány. – Annyi éve, ahány éve áll itt e hegy, jár fönn a hold, és õ is néz rám. És örök idõkig nézni fogjuk egymást, amíg csak világ a világ. De minden nappal azért egy kicsit öregebb leszek – tette hozzá együttérzését mutatván a halandó vándor iránt. – És te, tudós vándor? Mióta nézed az ég holdját és csillagzatát? – kérdezte aztán.
– Számolhatnám az éveket, de nem teszem. Megrémülnék gyors múlásuktól. Ezért én is úgy élem az életet, ahogy te élsz. Leszek, míg lennem kell, míg akarja az ég. Ám míg múlik e véges földi lét, én minden nappal sokkal, de sokkal öregebb leszek – válaszolt a tündérnek komoran Csoma Sándor, s így is gondolta egészen. – Maradj itt velem a szirten, s megszûnik életed múlása. Attól fogva a hegy isteneivel és tündéreivel örökké élsz – kérte akkor csendesen a tudós vándort a tündérleány. De Csoma Sándort õ is hiába marasztalta, itt sem maradhatott. Elhagyta hamarost a Kaukázust és a szépséges, csengettyûhangú tündérlánykát. Várt rá Tibetország, oda ûzte õt a vágy. Társa volt a konok fegyelem, mégis nehéz lett lépte ezután. Végig, egész, hosszú földi útján.
17. jelenet
Kilencedik Beszélõ
(perzsa nyelven is)
– Az ember valóban az Ég alatti világban találja meg otthonát? Valóban ott kell keresnie? – nézett a vándor kérdõn a Holdra. – Vagy az ember sokkal inkább égi származék? Azért fordul mindig az Ég felé? Azért tölti el vágyakozás? Mire való akkor a földi élet harminchatezer napja? – A holdfényes éjszakákon nem volt a vándorban kétség: az ember égi lény. A napfényes reggeleken nem volt a vándorban kétség: az ember földi lény.
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
A lelkem égi származék.
Nem érinti a földi lét.
Szenvedése tûnõ felhõ,
Az elborult ég látomás.
Kilencedik Beszélõ
(perzsául is)
A vándor egy tóparton megállt. Félig nyílt lótuszok szirmain harmatcseppek csillantak. Tündéri ujjak munkája. Úgy szórták hajnali gyöngyeiket a fehér szirmokra, hogy a virág a víz tükrén meg sem billent. És a parton a gyenge fûszál meg se hajolt. A vándor nézte a lótuszkelyheket, nézte a fûszálat. Nézte a harmatcseppet, az egyszerre égi és földi csodát.
Harmadik Beszélõ
(perzsa nyelven is)
Az emberi létezés titka a legparányibb titok a világon. A szív és az elme oly idegen egymástól az emberlétben, mint az égi és a földi világ. S a kettészakadt ember oly zavarodott, mint a sebzett fõnixmadár. Nincs hozzá hasonló teremtmény más. Ez teszi otthontalanná, nyugtalanná. Kiveti õt, s magára hagyja a világ.
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
E világnak minden dolga
vízben tükrözõdõ kép csak.
Lásd s tudd: e tûnõ rajzolat
Sohasem lehet valóság.
Harmadik Beszélõ
(perzsául is)
Idegen vagy! Sem az égi, sem a földi világból való.
Vándor vagyok – szólt, s aztán hallgatott.
Kilencedik Beszélõ
(németül is)
Fájdalmak közt az útját egyre járja,
nyugtalan lelke egyre csak hevül,
égi szellemek pompázó mezõin
könnyû álmában kedve felderül –
Harmadik Beszélõ
(perzsául is)
tekintett alá a vándorra odafentrõl a Hold. Ismerte már jól földi társát, látta a járásán, amikor ébren is álmot lát. De nem féltette, sõt büszke volt rá. – Nem téved el, mint a porba hullt hernyó, mely tétován keresi az irányt. Ismeri útját. Az Égbe, ha akar, visszatalál. De addig még el kell végeznie odalent minden dolgát.
Szelíden kell fogadnia a földi ember tudatlanságát, és föl kell tárnia a Föld és az Ég kapcsolatát. Nehogy egyszer úgy érezze, õ is hibás, hogy bolygó társai nem találják, merre vannak a pompázó égi mezõk, nem hallják, miként zengenek az égi bambuszfuvolák.
Kilencedik Beszélõ
(németül is, nõ)
Az éj a lét szebbik fele.
Gyors nappalok sok keserve
tûnik puha sötétjébe,
s a lélek a végtelenben idõz.
Harmadik Beszélõ
(németül is, férfi)
A vándor gondolatban már régen készült a szerzetesekkel közös életére. Ám ilyenkor is leginkább könyvtári magányról és csöndes kolostori celláról álmodott, ahol nem riasztja csúfság, otrombaság. Ahonnan égi útra indulhat olykor, ahogy parti sziklabástyáiról, hullámzó nyári fûágyából, fûzfalombja alól. Mert a vándor ismerte már akkor a sorsát. Tudta, hogy örök utasként kell járnia Ég és Föld között egész életében, ha nem akarja, hogy elnyelje õt a földi sokaság. Ez volt számára az egyetlen szabadulás. Égi útjai nélkül élete az emberek között komor lett volna és sivár.
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
Az érzékek felismerik
az elme képzelgéseit.
Hamis és való, innensõ
És túlsó – szétválasztható.
18. jelenet
VI. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Mikor Csoma Sándor egy szép napon India földjére érkezett, hát nagyon megörültek akkor a maharadzsák. Tudós csudatevõ híre sok idõvel megelõzte õt, már alig várták Éjjel-nappal csak a palotáikat takarították, lányaikat csinosították. Amikor aztán Csoma Sándor végiglátogatta valamennyit, és asszonyt mégse vett egyiktõl se, nagy lett ám a királylányok közt a sírás-rívás. Mind azt gondolták, azért nem kellett neki addig se román, se bolgár, se török, se görög, se szerecsen, se arabus, se perzsa, se tatár, mert teljes szívével csak indiai lányra vágy. Hiába voltak azonban okosak, szépek, dolgosak, hiába értették a kerti munkát, a költészetet, a muzsikát, Csoma Sándornak egyik se kellett, csak ment tovább.
Pedig õk aztán igazán tudták, hogy van egy ország, hol a kristálypaloták ablakai mögött örökké mámoros, dús illatot lehelnek a szobák, éj s nap gyönyörök forró forrásai buzognak, s ligeteikben sohasem hervad el a virág. Ám Csoma Sándornak ezt a sok szépséget is mindhiába mondták.
De mit is kezdett volna, szegény, annyi sok királyleánnyal? Ha azt egyszer mind hazahozza, hát ellepte volna Székelyföld minden táját az a sok csupa napkeleti királylány!
19. jelenet
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
A bûn pompás és bûvölõ!
Csillogó színes buborék.
Mikor a Tudás eléri,
Szertefoszlik a ragyogás.
*
Lenn délen, forró ég alatt,
bõkedvû lányok közt élnék
végtelen hosszan, s boldogan,
ha megengedné – a Halál.
*
A vágyódásból bûn fakad,
a bûnbõl hamis képzetek.
Pedig a lelkek, szegények,
csupán szeretni akarnak.
20. jelenet
Harmadik Beszélõ
(hindusztáni nyelven is)
– Íme, a királylány! – hangzott föl a vándor mellett egészen közelrõl az udvarmester hangja, túlharsogva a sok-sok dobot és trombitát. – Íme, a királylány! – súgta most a vándor fülébe csendesen egy szolgáló. És akkor palotahölgyek seregétõl kísérve a királylány épp a terem közepére ért. Nagyra nyíló lótusz szeme tisztán és melegen tekintett körül a teremben. Orrának finom hajlatait mintha rózsaszín topázból metszették volna, kerek arcán fénylõ, feszes bõr. Arca oly makulátlan, mint az ezüstkehely, alakja karcsú, szökkenõ. Apró kezének lágy mozdulatai Buddha kéztartásait idézték. Bõrének színe az aranyló zafíré.
– Uram! Tudós híred nagy fénnyel ragyogja be égi országunkat! Bölcsességednek a legfényesebb ékkövek között sincs párja. A lányomnak még nincs férje, s én sok bölcset meghallgattam már. Híredet hallván döntöttem, a királylányt neked szánnám. Megfelel-e kívánságom a te óhajodnak is?
– A vándor sietve mondott igent, mire a király intett az énekes lányoknak, akik lótusz formájú fáklyákat és jázminszirom alakú gyertyákat gyújtottak, s a menyasszonyt a vándorhoz vezették. Akkor a király két festett tökhéjba cirmos kalászú rizsbõl erjesztett százéves bort töltött mindkettõjüknek. A királylány és a vándor meghajoltak egymás felé, majd fenékig itták a tökhéjcsészéket. Ezzel házasságukat megpecsételték, s a szolgálók gyertyák halvány fényénél a nászszobába vezették õket. Az ágy vörös korallból készült, s feldíszítették a hét drágakõvel. Függönyein ragyogó apró ékkövek csüngtek, alattuk párnák és takarók puha öblei vártak rájuk.
A vándor egy kicsit még csodálta álmában a gyönyörû lótuszszemû királylányt aztán felébredt, majd felállt. Tántorogva ment tovább.
21. jelenet
Elsõ Beszélõ
(tibetiül is)
Beteljesülve se csökken
csökken a vágy, az életre szóló.
Ha férfi s nõ kötést tesznek,
a lét társas útját járják
örökkön örökké.
*
A földi tesben nincs megnyugvás.
Kilencedik Beszélõ
(bengáliul is)
Miközben a vakító holdfényben a vándor a földi életen és az égi álmokon tûnõdött, térdére hajtotta a fejét. Sokat és sietve haladt aznap, ki tudja, miért? Szépet és merészet álmodott aznap, ki tudja, miért? Belefáradt a földi sietségbe és az égi kalandba egyaránt. El is aludt volna könnyedén, ha nem fél belépni Álomország kapuján. Még inkább a király palotájának ajtaján. De a vándor félt. Vagy attól, hogy az álom folytatódik, vagy attól, hogy véget ér. Õ sem tudta, melyiket szeretné.
Harmadik Beszélõ
(németül is, férfi)
Megadják majd neki az évek
erejéhez a jó irányt,
most még a forró szenvedélyek
fényében mindent elmosódva lát.
Ötödik Beszélõ
(németül is, nõ)
Az ember általában nem tudja, mire való. Ezért keresi folyvást a célját, ezért igyekszik mindig valahová. Ezért akar átváltozni mássá, szebbé, jobbá, okosabbá, hatalmasabbá. Ha céljai tiszták, szándéka jó, akkor sem ismer határt. Ha vágyait betölti, máris új terveket szõ, nélkülözhetetlennek érzi magát. Ha elbukik, azt hiszi, feleslegessé vált. Középsõ utat magának nemigen talál.
22. jelenet
Kilencedik Beszélõ
(németül is, férfi)
A vándor a titkokat keresi, lesi, csodálja. Nem firtatja létezésük okát. Magához engedi õket és vigyáz, nehogy feltörje a titkok burkát. A rejtelmek akkor kezesek lesznek, szelíden lengik körül. Õ pedig bennük mint jelképben, a világ egészét látja. Általuk van otthon égen és földön egyformán.
23. jelenet
Vándor a Holdhoz
(bengáli nyelven is, férfi)
Szólj, vándor, égi társam! Látszik-e onnan,
mit kutat az ember idelenn a porban?
Bûvös árnyak között forog tébolyultan,
Jelek erdejében bolyong vakon, kínban.
Hold a Vándorhoz
(bengáli nyelven is, nõ)
Örökké ugyanazt: önmagát keresi.
Ám térképén az utat sohasem leli.
Ûzi az elszánt ész, csatát csatára vív,
A könyv lapján az elme küzd, soha a szív.
Negyedik Beszélõ
(kínaiul is)
A helyes út nem oly nehéz.
Csak ne válassz és ne szeress!
Ha nem gyûlölsz és nem szeretsz,
fényesség vár, felhõ se lesz.
Végre kék ég fénylik át
vészek sötét felhõtorlaszán.
24. jelenet
VII. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Csoma Sándor aztán egy nap ott állt végre magában a Himalájahegy tetején. Nézelõdött, forgolódott, látszott onnan az egész világ. Azért ment föl oda, hogy meglássa a magyarok maradékát. De hogy éppen arra járt, eszébe jutott hirtelen az angol király.
Egyszer, még nagyon régen, arra kérte õt az angol király, hogy ha a Himalájahegyre felér, kis idõt szánjon rá, és olvassa ki a tibetiek könyvtárát. Senkit az egész földkerekségen nem talált, aki képes lenne rá. Magyarázta akkor Csoma Sándornak a király, Csoma pedig szavát adta, hogy sort kerít rá.
Bement hát a szerzetesek egyik kolostorába, s megkérte õket, hogy nyissák ki a könyvtárt. Amikor kinyitották, Csoma Sándor bement, s egy ültõ helyében elolvasott tízezer tibeti könyvet. Azután fölállt, s igen erõsen elgondolkodott. A tibeti könyvek azt állították, hogy a látás számára nincs más, csak amit mutat neki a világ. Az pedig mind káprázat, valótlanság, mert örökös benne a változás. Mire megismerné az ember, már teljesen más.
Csoma ezután sokat tûnõdött azon, hogy miért érdekli ez az angol királyt. És egy kicsit aggódott is, vajon megérti-e egészen a tibetiek gondolatát. Visszaült hát a könyvekhez, és csinált a királynak egy jó nagy tibeti-angol szótárt. Hadd forgassa õ maga a könyveket, míg csak fel nem fogja, milyen tünékeny is a valóság.
25. jelenet
Kilencedik Beszélõ
(latinul is)
A létezés folyamában egyetlen pillanat sem ismétli magát. Az érzõk családjának minden lénye minden pillanatban más és más. De épp így változnak örökké a nem érzõk is. A kõ, a homok, az érc, a víz, a levegõ. Mi hát akkor a való? – tûnõdött a vándor. Letekintett a völgybe, borzongott az izgalomtól. Odalent szédítõvé vált a létfolyó áramlása, fölötte rezgett a levegõ.
*
Mi hát a való? Ennél a kérdésnél az írások is mindig elakadtak. Pedig a vándornak tudnia kellett a választ. Tartós, jó viszonyban akart élni önmagával és a világgal. A valósággal. De mi hát a való? Mi mozgatja a változót? Mi állandó? A vándor elméje lázasan kutatott az eléje táruló változékonyság sûrûjében, hátha fölleli a jelenségek mögött az erõt, fölleli a titkos mozgatót.
Harmadik Beszélõ
(németül is)
A kíváncsiság, lám, egyre messzebb csalja,
egy út, egy ösvény se elég nehéz.
Csak nehogy a szenvedés karjába hajtsa
végül a konok, az akarnok ész –
Kilencedik Beszélõ
(latinul is)
tekintett le aggódva odafentrõl a Hold. A vándor épp azon tûnõdött, valóban érdemes-e bejárni a földi és égi utak mindegyikét. Nem túlozza-e el a létezés fontosságát? Nem foglalkozik-e túl sokat magával?
S bár olykor valóban végtelennek és haszontalannak érezte tûnõdései sorát, úgy döntött, nem hagy föl velük, folytatja tovább. Nagy szégyennek érezte volna, ha földi alakja úgy válik lenge hamuvá, hogy nem is ismerte magát.
26. jelenet
VIII. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Csoma Sándor a tibeti könyvek közt sok-sok évet eltûnõdött a magas Himaláján. Az odalent folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá. „Amott a tó vizén kicsiny kép az odafönn tündöklõ nagy Ég. Lent hamis rajzolat a való, puha ürességbe illanó.” Olvasta a könyvekben a Tanítást, itta minden szavát. Aztán följegyezte az angol királynak, hogy a tibeti írások szerint egyetlen hatalmasság létezik csak a világon: a mindenben jelenlévõ és változatlanul múló Idõ. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fûszálakat nevelõ. Teremtõ és pusztító. Nap és Hold fölött trónoló. Õ az egyetlen valóság, s minden, mi rajta kívül létezõ, csupán arra való, hogy megmutatkozzon benne Õ.
Följegyezte az angol királynak, hogy a tibeti könyvek szerint más dolgokon töprengeni, terveket szõni, iparkodni egyenesen bárgyúság. Figyeljen hát jól, hagyja múlni szépen az idõt. Ne mutassa erõsen magát, ne szabjon a múlásnak irányt. Az akarnokság megbosszulja magát. Figyelmeztette egykoron Csoma Sándor az angol királyt.
Õ maga pedig, ezután örökre becsukta könyveit. Attól fogva még gyakrabban és még hosszabban fürkészte kolostora ablakából a Himalája arcát.
27. jelenet
Tizedik Beszélõ
(angolul is, nõ)
Bolond, aki a dolgok nevei közt kapirgál! Mintha múlhatnék a néven, ami csak némán tud létezni. A megnevezés sohasem tökéletes, a szó mindig kevés, hibás. Ám mindenünnen szavak tízezrei merednek ránk, õk mutatnak az elmének irányt. De hogy mit akarnak mondani a szók, nem értjük mindig jól, vagy elfelejtettük már.
Hogy milyen lehet a szavakba öltöztetett valóság, lassan azok se tudják, akik a tudós könyveket írják.
Harmadik Beszélõ
(kínaiul is, férfi)
Honnan jövök, hová megyek?
Nem ti szabtok annak irányt.
A Zöld Szirtfok alatt van otthonom.
Kerestek engem? Hiába?
Száz mélység és száz magasság
Választ el minket.
Próbálkozzatok, jöjjetek!
Csak egy nevetéssel
Üdvözöllek bennetek.
28. jelenet
IX. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Amikor Csoma Sándor a Himaláján már nem tett semmi mást, csak nézte az eget, a hegyet, a követ, a fát, nézte, mit csinál a fûszál, a virág, a bogár, a madár, megint hosszan eltûnõdött. Azután egy nap úgy döntött, hogy alászáll. Odafönt a tibeti könyvekbõl megtanulta, mit rejt az anyagon túli világ, most elindult, hogy lássa, mi lehet az anyagi világnak innensõ oldalán.
– Engem az érdekel, voltam-e mielõtt megszülettem, leszek-e a halál után? Hol voltam, hol leszek? Tud-e rólam most a föld alatti világ, s ha alászállok, tudok-e majd rólatok én? Míg nem hívott a halálból élet, s az életbõl halál, míg nem voltál vendége az Égnek, s a föld alatti mélynek, csak unt vendége vagy sárnak és sötétnek– szólt még a tibeti kolostor tudós szerzeteseihez, s
elindult a völgy felé. Ott haladt lefelé a folyó partján. Csak nézték, milyen gyorsan távolodik. Elõször akkora volt , mint egy holló, majd mint egy légy, végül pedig mint egy mákszem. Aztán eltûnt a szemük elõl. Titkon azt
remélték, a föld alatti világ mélyén nemcsak önmaga elõzményét, de õsei maradékát is megleli.
29. jelenet
Harmadik Beszélõ
(németül is)
Mielõtt alászállt volna, így búcsúzott minden földlakótól:
Hagyjatok el most, drága útitársak,
Itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyûjtve,
Az élet titkát dadogva, betûzve.
Nyolcadik Beszélõ
(angolul is, férfi)
Nincs semmi sem, csak ti vagytok, míg vagytok egyáltalán. Legjobb tehát, ha ezután már mindent magatokkal intéztek el. Átlátni a válóság titkát, ismerni az okokat és a törvényt. Megszabadulni a vágyak indulatától, a létezés indulatától, a tudatlanság indulatától. Legyõzni a születést, legyõzni a halált.
Ez most már a ti dolgotok. Menjetek! Menjetek tovább!
Harmadik Beszélõ
(tibetiül is)
Venni vagy elvetni való születés számtalan s határtalan sok van, s fényvilágosságaik támadtát mind elõsorolni sem lehet. A makacs nemtudás eltakarja õket, s a végtelen s határtalan Forgatagban kell bolyonganod. Azért fontos most, hogy biztos helyre érj!
Kilencedik Beszélõ
(tibetiül is)
A halál a törvény testetöltése – így mondjuk.
A halál a fény fölragyogása – így mondjuk.
A halál a valóság – így mondjuk.
30. jelenet
X. LEGENDA
Mesélõ (magyarul)
Háromszéken máig úgy tudják, ha Tibetországból Csoma Sándor hazatér, õ lett volna egész Székelyföldön a király. Sokáig várták. Vannak, akik most is várják.
Bizonyos, hogy mire megjárta a három világot, õ lett a legokosabb ember, aki valaha élt. Itt királyok lesték a szavát, innen és túl, sárkányok, lidércek, istenek, tündérek csodálták tudományát. Mindent tudott az égi és földi világról, ismerte a poklok legsötétebb zúgát.
Sokáig várták. Vannak, akik ma is várják.
A legendák közé illesztett szövegrészletek között Sztrabón, Milarepa, Henry S. Landor, Baktay Ervin, Gautama Buddha, Su-la-ce, J. W. Goethe és Cangjang-gjaco, a 6. dalai láma sorai is olvashatók.