SZÜLETÉSNAPRA

Megállok lassan a híd közepén.

Hét óra lehet, ez még délután

ilyenkor, július hatodikán.

A nyári időszámítást elfogadom.

Lenyugodtam. Tizenöt évbe telt.

Látszatra legalábbis úgy teszek.

Öt éve, hogy kijárok a hídra,

az összesen húsz. Már úgy volt, hogy feladom.

A korlátra szoktam könyökölni,

csontjaimra hagyom a remegést,

ahogy a busz hozza s a villamos.

Ha ismerős észrevesz, majd letagadom.

Nikotex szipkát vettem az idén,

borostyánból van vagy kőgyantából.

Olyan kell, ami nem süllyed mélyre,

de elmerül egyben, ha végre bedobom.

Időben ez is oda fog érni,

ha mindenhova minden odaér,

de most még vackol a tenyeremben,

előző életeim még átizzadom.

Valaki a Holdat kint felejtette,

talán, hogy legyen egy látható hiba.

Miattam kár volt, én már a végtelent

felmérettem, van ott egy emberem, egy apám.

Kinézem a hullámot magamnak,

míg útban van egy csapkodó sirály,

s már arra gondolok, hogy utána

mignont veszek a régi Sziget helyén.

MEGYEK A ZÁRÓVONALON

Én Ábris bácsit nem ismerhettem,

meghalt rég, mielőtt megszülettem.

Apám mesélte, hogy Ábris bácsi

szeretett az út közepén járni.

Pontosan a közepén: jobbra is,

balra is három karnyújtásnyira

az ároktól. Kerülgetik kocsik,

szekerek, baltás, kaszás emberek,

valami háborús katonadalt

fütyül Ábris bácsi két pipacsos

sorminta között, van, hogy énekel,

és rúgja a port az út közepén.

Azt hiszem, nagyapám nagybátyja volt

Ábris bácsi vagy talán a bátyja.

Én meg felmenők nélkül apai

ágon, ha megyek a nagykörúti

záróvonalon, az a fekete

posztókalap jut mindig eszembe,

amiről a padláson galambszart

és tollpihét vertem le térdemhez

csapva, s ami Ábris bácsié volt,

egy régi fényképe. Az Emkénél

megemelem, mikor a busz rámdudál.

HA MEGHALOK,

Tihanynál a Balaton többé nem ér

addig senkinek, mint nekem.

Elévülnek közös ismerőseim,

akik egymást csak révemen.

Hiány támad naponta egy Diána

sósborszeszes cukorkára való

igényből a sarki fűszeresnél.

Nézettségben mínusz egy az Eurosportnak,

törlesztések itt-ott elmaradnak.

Levegőből kicsivel több lesz: amennyit

kiszorít háromnegyed köbméter corpus.

SZÁMVETÉS

Egy végtelen előttem már letelt.

Utánam egy még hátravan.

Hozzáadom magam, mindenem

begyűjtöm, élire rakom, de nem lesz

több velem. Csak végtelen marad.

EGY BOGÁR

Jó volt a tenger. Kezemben vittem

a tornacipőmet, hosszában mentem,

a vízbe jutás rendes irányára

éppen merőlegesen.

Az origó egyre beljebb csúszott,

s ment vele, a szabályos apály után,

egy bogár. Előre tudtam, mi lesz.

Mi lesz, ha jön a dagály. De ilyen

egy bogár a két dimenziójával.

Ha mondanád, nem értené, mi az a három

(ahogyan én sem a négyet).

Boldog. Föl-alá szalad, odavan a vízért.

Vissza nem fut soha, a helyiek szerint

feladja bent valahol, mélyen.

Van hat jó órája – mondják.

Nem várom meg a végét, megyek

horizontálisan. Legjobb azon a sávon,

ahova ki-kicsap és mindjárt föl is szárad.

NEHÉZ EGY KŐNEK

Nehéz egy kőnek semmi másnak lenni,

csak kőnek. Hallgat, nem tud mit tenni,

hagyja, hogy simogassam, zsebre rakjam,

és kénytelen tudomásul venni,

hogy elvigyem magammal, néha pedig

otthon felejtsem. Nem törik össze,

tűri, hogy leejtsem a kőre, vízbe

süllyesszem és halálra keressem.

Az én kövemnek nehezére eshet

éjjel-nappal az enyémnek lenni.