SZÜLETÉSNAPRA
Megállok lassan a híd közepén.
Hét óra lehet, ez még délután
ilyenkor, július hatodikán.
A nyári időszámítást elfogadom.
Lenyugodtam. Tizenöt évbe telt.
Látszatra legalábbis úgy teszek.
Öt éve, hogy kijárok a hídra,
az összesen húsz. Már úgy volt, hogy feladom.
A korlátra szoktam könyökölni,
csontjaimra hagyom a remegést,
ahogy a busz hozza s a villamos.
Ha ismerős észrevesz, majd letagadom.
Nikotex szipkát vettem az idén,
borostyánból van vagy kőgyantából.
Olyan kell, ami nem süllyed mélyre,
de elmerül egyben, ha végre bedobom.
Időben ez is oda fog érni,
ha mindenhova minden odaér,
de most még vackol a tenyeremben,
előző életeim még átizzadom.
Valaki a Holdat kint felejtette,
talán, hogy legyen egy látható hiba.
Miattam kár volt, én már a végtelent
felmérettem, van ott egy emberem, egy apám.
Kinézem a hullámot magamnak,
míg útban van egy csapkodó sirály,
s már arra gondolok, hogy utána
mignont veszek a régi Sziget helyén.
MEGYEK A ZÁRÓVONALON
Én Ábris bácsit nem ismerhettem,
meghalt rég, mielőtt megszülettem.
Apám mesélte, hogy Ábris bácsi
szeretett az út közepén járni.
Pontosan a közepén: jobbra is,
balra is három karnyújtásnyira
az ároktól. Kerülgetik kocsik,
szekerek, baltás, kaszás emberek,
valami háborús katonadalt
fütyül Ábris bácsi két pipacsos
sorminta között, van, hogy énekel,
és rúgja a port az út közepén.
Azt hiszem, nagyapám nagybátyja volt
Ábris bácsi vagy talán a bátyja.
Én meg felmenők nélkül apai
ágon, ha megyek a nagykörúti
záróvonalon, az a fekete
posztókalap jut mindig eszembe,
amiről a padláson galambszart
és tollpihét vertem le térdemhez
csapva, s ami Ábris bácsié volt,
egy régi fényképe. Az Emkénél
megemelem, mikor a busz rámdudál.
HA MEGHALOK,
Tihanynál a Balaton többé nem ér
addig senkinek, mint nekem.
Elévülnek közös ismerőseim,
akik egymást csak révemen.
Hiány támad naponta egy Diána
sósborszeszes cukorkára való
igényből a sarki fűszeresnél.
Nézettségben mínusz egy az Eurosportnak,
törlesztések itt-ott elmaradnak.
Levegőből kicsivel több lesz: amennyit
kiszorít háromnegyed köbméter corpus.
SZÁMVETÉS
Egy végtelen előttem már letelt.
Utánam egy még hátravan.
Hozzáadom magam, mindenem
begyűjtöm, élire rakom, de nem lesz
több velem. Csak végtelen marad.
EGY BOGÁR
Jó volt a tenger. Kezemben vittem
a tornacipőmet, hosszában mentem,
a vízbe jutás rendes irányára
éppen merőlegesen.
Az origó egyre beljebb csúszott,
s ment vele, a szabályos apály után,
egy bogár. Előre tudtam, mi lesz.
Mi lesz, ha jön a dagály. De ilyen
egy bogár a két dimenziójával.
Ha mondanád, nem értené, mi az a három
(ahogyan én sem a négyet).
Boldog. Föl-alá szalad, odavan a vízért.
Vissza nem fut soha, a helyiek szerint
feladja bent valahol, mélyen.
Van hat jó órája mondják.
Nem várom meg a végét, megyek
horizontálisan. Legjobb azon a sávon,
ahova ki-kicsap és mindjárt föl is szárad.
NEHÉZ EGY KŐNEK
Nehéz egy kőnek semmi másnak lenni,
csak kőnek. Hallgat, nem tud mit tenni,
hagyja, hogy simogassam, zsebre rakjam,
és kénytelen tudomásul venni,
hogy elvigyem magammal, néha pedig
otthon felejtsem. Nem törik össze,
tűri, hogy leejtsem a kőre, vízbe
süllyesszem és halálra keressem.
Az én kövemnek nehezére eshet
éjjel-nappal az enyémnek lenni.