Alábbi válogatásunk a francia filozófiatörténész-politológus Alexandra Laignel- Lavastine Cioran, Eliade, Ionesco. A fasizmus felejtése¹ című könyve körül az elmúlt hónapokban kirobbant romániai vitából ad ízelítőt. A kötet párizsi megjelenését követő indulatos polémia több szempontból is túlmutat a román kontextuson. A két világháború között startoló és 1945 után nemzetközi karriert befutó értelmiségiek „elhallgatott” múltjának boncolgatása természetesen illeszkedik abba az összeurópai jelenségsorba, melynek révén a nagyközönség kénytelen volt szembesülni a legkülönbözőbb kulturális és politikai kánonok kulcsfiguráinak (Heideggertől Mitterrand-ig, De Mantól Silonén át Christa Wolfig) „kiretusált” múltbéli elkötelezettségeivel. Túl a az első döbbeneten, az elfojtott politikum előtörése arra kényszeríti a huszadik század örökségével valamiképp számot vetni igyekvőket, hogy átgondolják saját kulturális hagyományaikhoz, értékeikhez és választott szellemi vonatkoztatási pontjaikhoz való viszonyukat.

Régiónkhoz közelítve, a román „fiatal generáció” (tânãra generaþie) politikai értékválasztásai és öröksége körüli vita emblematikus példája a különféle kelet-(közép-)európai magán és közösségi múltakról 1989 után kibontakozó polémiáknak. Romániában az ilyen típusú értelmiségi pengeváltások egyébként is különös jelentőségűek. Mindez részben történeti, részben „infrastukturális” okokra vezethető vissza. Egyrészről szomszédunknál még a magyarországinál is erősebb a „mindenhez értő és mindenhez hozzászóló” értelmiségi szerep(zavar) vonzereje. A kulturális elit lényegében két folyóiratban – „22” és Dilema – publikál, s így egy-egy nagyobb érdeklődésre számot tartó téma körül mintegy automatikusan vita kerekedik azáltal, hogy a szokásos hozzászólók kifejtik véleményüket. A szűk belső körön kívül elhelyezkedő alternatív értelmiségi műhelyek pedig éppen úgy tudnak betörni a szellemi piacra, hogy valamilyen – gyakran igen agresszív – módon vitára provokálják a mainstream képviselőit, azaz éppen a vitapartneri pozíció értékeli fel őket.

Mindehhez még az is hozzájárul, hogy lényegében ugyanez az értelmiségi kör ellenőrzi a legszínvonalasabb könyvkiadókat (mint a Humanitas és a Polirom) is, s így a legérdekesebb disputák idővel könyvalakban is napvilágot látnak – megerősítve, illetve esetenként újrarajzolva az elitértelmiségi közvélemény kontúrjait. A kulturális polémiák ilyen értelemben gyakran egyfajta rituális agresszió terei: az adott kérdésen túl a megszólaló értelmiségiek gyakran saját identitásukat igyekeznek meghatározni – az elit e vitákban, miközben „össztársadalmi” kérdéseket boncolgat, elsősorban önmagához és önmagáról beszél. Ugyanakkor az effajta koncentráció mégiscsak tapinthatóvá tesz olyan tendenciákat, amelyeket a diffúzabb kulturális szerkezetű országokban – ahol különféle szubkultúrák monologizálnak – sokkal nehezebb azonosítani.

Az elmúlt évtizedben jó néhány ilyen vita rázta meg a román közvéleményt. Honi érdeklődésre is számot tarthat a román nemzetfelfogás kérdése körül a kilencvenes évek közepén lefolytatott eszmecsere,² az amerikai politológus Tony Judt Romániáról – mint „Európa beteg emberéről” – szóló írása körül kirobbant polémia,³ vagy éppen az Eliadéék generációjához tartozó román-zsidó író – Mihail Sebastian – poszthumusz kiadásban megjelent naplójának⁴ indulatos fogadtatása, amely elsősorban szintén a két világháború közötti értelmiség politikai szerepvállalása és a román politikai kultúra antiszemitizmusa körül forgott.⁵ Ez utóbbiakról Magyarországon a Beszélő közölt összeállítást.⁶

Míg az évtized első felének diskurzusai elsősorban arra kérdeztek rá, hogyan lehetne a román valóságot az „európai” normákhoz közelíteni, addig a Judt-cikk és Laignel-Lavastine könyve körül kibontakozó polémiák sok szempontból fordulópontot jelentettek. A korábbi vitákat szervező kettősség – a negatív önkép és a pozitív Európa-kép – elhalványodott és sokkal ambivalensebb modell vette át a helyét. Nem véletlen, hogy Judt és Laignel-Lavastine kritikusainak érvelése egyfajta kifordított centrum-periféria diskurzus jegyében fogalmazódott meg, azt hangsúlyozván, hogy „Nyugaton” csak a románokról kialakult sztereotípiákat alátámasztó munkákat kapják fel, a kritikai megjegyzéseket kiragadva eredeti kontextusukból – miközben az senkit sem érdekel, hogy ezek a felvetések kifinomult hazai önkritikai hagyomány részét képezik. Ebben az értelemben e pengeváltások nemcsak az adott történeti-politikai probléma tematizálását jelentik, hanem egyben a sokszor egymásba gabalyodó helyi és nyugati szellemi erővonalak összjátékába is bepillantást engednek.

A kiválasztott szövegek illetve szövegrészletek ennek a kérdéskörnek a körüljárásához igyekeznek további szempontokat adni. A blokkot a francia kötet bevezető fejezetéből vett gondolatmenet indítja, amely röviden összefoglalja a szerző néhány legfontosabb tételét és jól illusztrálja a mű hangvételét. A 36 éves filozófus-politológus Laignel-Lavastine a nyolcvanas években indult, és a régiónk iránt érdeklődő francia közvélemény a kelet-európai ellenzéki értelmiséget támogató akciók és kulturális projektek szervezőjeként is ismeri. Első komolyabb szaktudományos munkája a román filozófus Constatin Noica életművét feldolgozó doktori disszertációja volt, amely román fordításban is megjelent.⁷ Koncepciója szerint a fiatal korában a szélsőjobbal kacérkodó, 1945 után marginalizált, bebörtönzött, majd szolgálatait a kommunista rendszernek felajánló és végül, tanítványai jóvoltából, a román „máskéntgondolkodás” ikonikus figurájává váló filozófus jól példázza a kelet-európai értelmiségi lét végletes ambivalenciáját.

Már ebben a munkában is megjelenik az a tétel, hogy a régiónkbeli gondolkodók politikai eltévelyedései valamiképp a „kelet-európai kisállamiság nyomorúságának” követezményei. Laignel-Lavastine maga is hivatkozik Bibó István munkáira, azonban egy magyar eszmetörténész számára némiképp fülsértő módon olyan irányban értelmezi át Bibó koncepcióját, miszerint e „nyomorúság” lényege éppen a kisállamiság neurózisa, az európai központoktól való végzetes távolság feldolgozhatatlan traumája – az „élet máshol van” gyötrő metafizikai tapasztalata (nem pedig, ahogy Bibó írja, a nemzetalakulás megzavarodásában, a territorális és nyelvi keretek összecsúszásában gyökerező, s éppenséggel a nyugati hatalmak koncepciótlan beavatkozásával csak tovább fokozódó „politikai hisztéria”).

Laignel-Lavastine legújabb könyve is ebbe a keretbe igyekszik beilleszteni a huszadik század három legnagyobb hatású román értelmiségi életpályáját, illetve azok „sötét oldalát”. Természetesen nem ez a munka az első, amely a „fiatal generáció” politikai elkötelezettségeit górcső alá vette. Már a hetvenes években megjelent egy sor cikk, elsősorban Olaszországban és Izraelben, amely felvetette Eliade vasgárdista múltját. Ezek a támadások azonban általában kevéssé álltak történettudományi lábakon, sokkal inkább a zsurnalisztikus hangvétel és az ad hominem érvelés volt jellemző rájuk. Lényegesen informatívabbnak bizonyult – minden „hagiográfiai” vonatkozásával együtt – az odaadó Eliade-tanítványnak, MacLinscott Rickettsnek a mestere életútját végigkövető sorozatából a fiatalkort feldolgozó kötet, amely, anélkül, hogy messzemenő következtetéseket kívánt volna levonni, a nyugati közönség számára is hozzáférhetővé tette Eliade harmincas években napvilágot látott politikai publicisztikájának legfontosabb gondolatmeneteit.⁸ Az elmúlt évtizedben aztán valóságos lavina indult el ezen a nyomon. Az addig általános köztiszteletnek örvendő vallástörténészről egyre-másra kezdtek megjelenni a szélsőjobboldali múltját felhánytorgató és azt valamiképp későbbi szaktudományos munkásságával is összekötni igyekvő elemzések.

Ennek az irányzatnak a talán legnagyobb visszhangot kiváltó darabja Daniel Dubuisson munkája volt.⁹ A francia antropológus-eszmetörténész azt igyekezett bebizonyítani, hogy Eliade történelemellenes és az archetipikus ősvallásosságot piedesztálra emelő vallás-antropológiai koncepciója mögött a judeo-keresztény hagyomány teljes elutasítása – metafizikai mélységeiben pedig a fiatalkori vasgárdista elkötelezettség szublimált maradványaként „antiszemita ontológia” – húzódik meg. Ennek a hullámnak a tetején érkezett Saul Bellow Ravelstein című regénye is. A fasiszta múltját elhallgató emigráns vallástörténész Radu Grielescu profeszor alakjában nem volt nehéz felfedezni Eliade karikaturisztikusan elrajzolt vonásait.¹⁰

Eközben a szélesebb román értelmiségi közönség számára 1989 után Eliade, Noica és Cioran figurái (a Humanitas kiadó nagy példányszámban megjelentetett, és még az utcai könyvesstandokon is megvásárolható életműsorozatainak hathatós segítségével) a kommunista szellemi kényszerzubbonytól való megszabadulás szimbólumaivá váltak. Még akkor is, ha az avatottak tisztában voltak vele, hogy e gondolkodók „személyi kultusza” éppenséggel nem független a nemzeti kommunista rendszer kulturális klímájától, hiszen Eliade „reintegrációját” már a nyolcvanas években is megkísérelték, hogy Noicának a nemzeti kommunista ideológiához fűződő végletesen ellentmondásos viszonyáról már ne is beszéljünk.

Ezzel együtt a „fiatal generáció” – elsősorban éppen Eliade és Cioran – szellemi hagyatéka a kilencvenes évek elejére egyértelműen az „Európa-párti” román kulturális irányzat meghatározó vonatkoztatási pontjává vált, nyilván nem függetlenül e gondolkodók 1945 utáni nemzetközi karriertörténetétől. Ezért is váltott ki igen negatív visszhangot a román-zsidó származású, Amerikában élő író-esszéista Norman Manea egyébként igen kiegyensúlyozott és az egyoldalú ítélkezéstől őrizkedő írása, amely elsőként vetette fel a román közönség számára e szellemi bálványok 1945 előtti politikai tévelygéseinek kérdését.¹¹ A kilencvenes évek közepétől aztán egyre több történeti feldolgozás látott napvilágot, amely kontextualizálni igyekezett a harmincas évek értelmiségi útkeresésének és a szélsőjobboldali eszmék különlegesen erős romániai visszhangjának problémáját.¹² Így sorban megjelentek románul a romániai származású, de nyugati akadémiai kontextusban alkotó történészek – mint Leon Volovici¹³ vagy Irina Livezeanu¹⁴ – alapvető munkái. A szintén emigráns irodalomtörténész és teoretikus Sorin Alexandrescu nagyhatású esszékötete, amelyet a huszadik századi román identitásválság problémájának szentelt, többek között arra a kérdésre is választ keresett, hogy mi vitte a két világháború közötti értelmiség színe-javát a szélsőjobboldalra.¹⁵ Mindemellett a kilencvenes években sorra jelentek meg a közelmúltban elhunyt történész-irodalomtörténész Zigu Ornea¹⁶ írásai is, melyek szintén gyakran foglalkoztak a „fiatal generáció” szellemi forrásvidékével és politikai értékválasztásaival.

Mindezzel együtt a román értelmiségi közvéleményt sokkszerűen érte Laignel-Lavastine könyve, hiszen a francia szerző nemcsak Eliadéék elfojtott politikai szimpátiáit igyekezett az érdeklődés középpontjába állítani, hanem az elfojtás mikéntjének tematizálására is törekedett, és így végeredményben az egész szellemi hagyomány végletes őszintétlenségét és erkölcstelenségét látszott felvetni. A román kritikusok számára ezt a gyanút erősítette a kötet triadikus felépítése is. Ha Eliade és Cioran „elfojtott múltja” esetében sokan el is fogadták a radikális kritika szükségességét, a Rinocéroszokban „metafizikai” szinten éppen nemzedéktársai elfasizálódását bemutató Ionesconak a kötetbe való beemelését a legtöbben a distinkciókra tökéletesen érzéketlen „szellemi vádiratként” élték meg.

A kötet körül kirobbant vitát bemutató válogatást az ismert esztéta, Mircea Iorgulescu által a bukaresti „22” folyóiratban megjelentetett cikksorozat egyik részlete indítja, amely minden teketória nélkül tudatos manipulációval és inkompetenciával vádolta a francia szerzőt. Ebben az értelemben viszonylag koherens darabja a romániai reakciók első hullámának, amely – gyakran inkább a megjelent újsághírekre, mint olvasmányélményekre hagyatkozva – a „nemzeti kánon” elleni orvtámadásnak írta le a könyvet. Hasonló módon nyilatkozott többek között a jeles irodalomtörténész Nicolae Manolescu is,¹⁷ aki a román „nyugatos” értelmiség egyik közismert figurája volt a szocializmus alatt, a kilencvenes évek elején radikális-liberális politikai nézeteket vallott, az utóbbi években azonban erősebben „nemzeti” és határozottan globalizáció-ellenes retorika felé mozdult el a hangvétele.

E kritikák nyomán valóságos cikklavina indult el Romániában. A „22”-ben több hónapon keresztül sorjáztak a hozzászólások,¹⁸ sőt, számos televíziós és rádiós studióbeszélgetésre is sor került.¹⁹ Bár az indulatok elsősorban a román médiában szabadultak el, míg Franciaországban (többek között a Le Figaro, a Nouvel Observateur, aLe Point, a L’Express és a Marianne hasábjain) a kötet megjelenését csak egy sor, lényegében inkább pozitív kritika kísérte,²⁰, akik megpróbáltak megszabadulni románságuktól.”] végül mégiscsak történt egyfajta visszacsatolás és a román kultúrával valamiféleképp kapcsolatban álló francia értelmiségiek is bekacsolódtak a polémiába.²¹

Jóllehet a román megszólalók többsége egyértelműen negatív véleményt fogalmazott meg, természetesen igen széles skálán mozogtak a kritikák. Például az Amerikában élő és tanító irodalomtörténész, Matei Cãlinescu, aki maga is a közelmúltban jelentetett meg egy kötetet Eliade múltjának kényes kérdéseiről,²² esszéjében – habár láthatóan igen sok szakmai problémája volt Laignel-Lavastine könyvével – jóval kevésbé éles hangon reagált, mint Iorgulescu. Ezzel együtt igyekezett az inkriminált generáció radikális, esetenként szélsőjobboldali kulturális-politikai szimpátiái és valamifajta koherens „fasiszta múlt” között éles fogalmi határvonalat húzni.²³ A recepció másik pólusát képviseli Alexandru Floriannak az Observatorul cultural hasábjain megjelent, és e válogatásban is közölt „hitvallása,” amely ugyan szintén felfedezni vélt bizonyos filológiai problémákat Laignel-Lavastine munkájában, ugyanakkor „a saját múltjával elszámolni képtelen” román társadalom számára egyfajta szimbolikus figyelmeztetésként és a megkésett terápia lehetőségeként értékelte a könyvet és alapjában elfogadta érvelését.

Összességében az Observatorul cultural adott helyt a legpozitívabb hozzászólásoknak. Mindez nyilvánvalóan összefügg a folyóirat kulturális-politikai irányultságával, amennyiben a fiatalabb nemzedékhez tartozó szerkesztői az 1989-ben pozíciókba került és a román kulturális életet meghatározó „nemzeti liberális” és franciás-németes orintációjú középgenerációs értelmiségi csoporttal (melynek kulcsfiguráit éppen a „22” és a Dilema szerkesztőinek és publicistáinak derékhada adja, mint a két Noica-tanítvány, a bukaresti Új Európa Kollégium igazgatója, Andrei Plesu, illetve a Humanitas könyvkiadó meghatározó figurája, Gabriel Liiceanu) vetélkedve egyfajta „amerikai típusú” neo-liberális doktrínát igyekeztek megfogalmazni, többek között a political correctness romániai meghonosítása mellett is lándzsát törve.

A Cioran romániai korszakát monográfiában feldolgozó kolozsvári filozófiatörténész, Marta Petreu kétszeresen is érintett volt a vitában. Egyrészt ő a két világháború közötti román eszmetörténet egyik legavatottabb ismerője,²⁴ s egyben Eliadéék politikai tevékenységének egyik legélesebb liberális kritikusa, így Laignel-Lavastine téziseinek megvitatásában az ő szakmai véleménye különösen sokat nyomott a latban. Másrészt pedig a kötet körül kibontakozó polémiában kulcsszerepet játszott az a vád, hogy a francia szerző lényegében a román másodlagos irodalomból szedte össze a kötet dokumentumanyagát, s csak a politikai „túlinterpretáció” a saját szellemi terméke. Lényegében ezt az álláspontot tette magáévá Petreu is, aki bőséges idézetanyaggal bizonyítja, hogy Laignel- Lavastine valóban sokat merített áttételes forrásokból (leginkább éppen tőle és Orneától). Az öt folytatásban közölt kritikából az első és az utolsó részt választottam, amelyekben Petreu nem annyira a filológiai kérdésekre koncentrál, hanem inkább arra, hogy ez a vita mit jelent a román társadalom tisztázatlan önképe és a Nyugatnak a románokról alkotott véleménye szempontjából.

A válogatás utolsó darabja a bukaresti antropológus és judaista Andrei Oisteanu Eliade „politikai teológiáját” boncolgató tanulmánya, amely a vitához is kapcsolódva, de azon sok szempontból túlmutatva, alternatív értelmezési keretet igyekezett felállítani a „fiatal generáció” politikai és filozófiai irracionalizmusának elemzéséhez, nem vitatva, hogy politikai „örökségük” terhelt, de nem is törekedve arra, hogy e gondolkodókat a „kánonból” kiretusálja.

A terjedelmi korlátok miatt ugyan képtelenség a könyvet övező polémia minden ágát-bogát bemutatni, ám az itt következő részletek segítségével a magyar olvasó is betekintést nyerhet a vitában felhozott retorikai érvek és kulturális referenciák labirintusába, és egyfajta keresztmetszetet kap a közösségi identitás és a „nemzeti kánon” körüli romániai csatározások kulturális szövedékéből. Mindez remélhetőleg nemcsak az oly közeli és mégis oly távoli szomszéd kertjéből származó „egzotikus csemege” – a két világháború közötti antimodernista ideológiai mutációk feldolgozása és újragondolása nem csupán a román értelmiség magánügye, hanem nagyon is közös szellemi feladatunk.