Miért van annyi erőszak mindenütt körülöttünk? E korunk egyik legszenvedélyesebben vitatott kérdésére, sajnos, mélységesen kiábrándító válaszok adhatók.

Ha régebben arról esett szó, milyen veszélyek fenyegetik az emberiséget, számba vették ugyan az emberi erőszakot is, de csak más fenyegetések – mint a végzet, az istenek, a természet, vagy akár a vadállatok – után, melyektől sokkal jobban féltek, és amelyeket a festők és illusztrátorok még röviddel ezelőtt is nagyobbaknak és rémisztőbbeknek ábrázoltak, mint amilyenek a valóságban.

Ezek az emlékek inkább szomorúságot, mint vidámságot váltanak ki. Most már tudjuk: minden dolgok közül, amelyek csak fenyegetnek bennünket, mi magunk jelentjük a legszörnyűbb és az egyedül valós veszélyt. Ez napról napra világosabb, mivel az emberi erőszak napról napra nő.

A hidegháború után egyre kevesebb esélye volt annak, hogy valamilyen háborús katasztrófa következik be, s ennek a békeszerető emberek örültek is, de ezzel a konfliktus, ahogy sejteni is lehetett, csak későbbre tolódott. Hosszabb ideje szó volt már arról, bár senki nem hitt benne igazán, hogy a terrorizmus fog a hagyományos háborúzás helyére lépni. Nehéz volt elképzelni, hogy a terrorizmus képes lenne olyan rettegésben tartani az embereket, mint a szuperhatalmak kölcsönös nukleáris csapásai. Ma már el tudjuk ezt képzelni.

Úgy tűnik, az erőszak egyfajta eszkaláción megy keresztül, amely a tűz vagy valamilyen járvány terjedésére emlékeztet. A nagy mitológiai képek ismét életre kelnek, mintha az erőszak újra valamilyen ősi, kissé misztikus formában jelenne meg.

Olyan ez, mintha egy süteménytésztába belekevernék a legerőszakosabb bűntetteket, és összegyúrnák egymással. Van erőszak a családon belül és az iskolákban, ahogy a fiatalok példája mutatja, akik az amerikai iskolákban lemészárolják az osztálytársaikat, és ugyancsak létezik az egész világra kiterjedő erőszak, a határt és korlátot nem ismerő terrorizmus, mely egyenesen a polgári lakosság ellen folytat irtó hadjáratot. Úgy tűnik, hogy az emberiségnek világszerte a saját erőszakos tetteivel kell szembesülnie.

Amíg a globalizáció meg nem valósult, mindenki vágyakozott utána. A világ egységessége a diadalmas modernizmus egyik kedves gondolata volt. Tiszteletére egyre-másra rendezték a „nemzetközi kiállításokat”. Most, hogy létrejött ez az állapot, több félelmet hozott magával, mint büszkeséget. A különbségek leküzdése talán nem is azt a világméretű kiengesztelődést eredményezi, mint amit olyan biztosra vettünk.

Két alapvető modern elmélet is foglalkozik az erőszak kérdésével. Az első politikai- filozófiai természetű; abból indul ki, hogy az ember eredendően jó, és mindazt, ami ennek ellentmond, a társadalom hibájára, az egyes néprétegeknek az uralkodó osztályok által történő elnyomására vezeti vissza. A másik biológiai elmélet. Az eredendően békés állatvilágban valójában egyedül az emberi faj képes a kegyetlenségre. Freud gyilkolási ösztönről beszélt; manapság „az agresszivitásért felelős gének” után folyik a kutatás.

Egyik koncepció sem bizonyult kielégítőnek. Évek óta képviselek egy harmadikat, egy egészen új, ugyanakkor ősrégi gondolatot. Ha szóba jön, eleinte érdekli az embereket, de rögtön kételkedni kezdenek, amint meghallják, hogy elméletem kulcsfogalma: az utánzás.

A biológiailag determinált, emberben és állatban egyaránt közös, meghatározott célokra irányuló és következésképpen mindig egyforma igényekkel és szükségletekkel a vágyatvagy a szenvedélyes kívánságot lehet szembeállítani, amely kizárólag az ember sajátja. Egyfajta szenvedélyes kívánság, valamiféle intenzív vágy ébred bennünk attól a pillanattól fogva, amikor kósza törekvéseink elkezdenek egyetlen modellre koncentrálódni, s ez a modell megmutatja nekünk, mit kellene kívánnunk, miközben általában ő maga is kívánja azt a dolgot. Ilyen modell lehet az egész társadalom, de gyakran csak egyetlen személy, akit csodálunk. Mindazt, amit az emberiség presztízsértékűnek tekint, modellé teszi. Ez nemcsak gyerekekre és fiatalokra, hanem felnőttekre is érvényes.

Ha mi, emberek, figyelni kezdjük magunkat, hamar rájövünk: a mimetikus vágy vagy a vágyakozó utánzás legjelentéktelenebb gesztusainkat ugyanúgy áthatja, mint életünk lényegi pontjait, házastársunk, hivatásunk vagy létünk céljának megválasztását.

Amit „vágyódásnak” vagy „szenvedélyes kívánságnak” nevezünk, nemcsak néha vagy véletlenszerűen, hanem mindig mimetikus jellegű, vagyis az utánzáson alapul. Vágyódásunk nem embermivoltunk lényegéből, hanem máshonnan fakad. Elsősorban szociális dolog…

A fejlett emlősállatoknál az utánzás jelentős szerepet játszik, különösen legközelebbi rokonainknál, az emberszabású majmoknál; az embereknél pedig még intenzívebbé válik, s ez az alapvető oka, miért is vagyunk intelligensebbek s egyben harciasabbak és erőszakosabbak is minden más emlősnél.

Az utánzás az emberi intelligencia legdinamikusabb alkotóeleme; túlemel tehát az állati léten, de meg is foszt bennünket az állatok kiegyensúlyozottságától, s általa sokszor mélyen azok alá süllyedünk, akiket egykor „kisebb testvéreinknek” hívtunk. Mihelyt vágyakozni kezdünk valamire, amire egy általunk térben és időben megfelelően közeli modell vágyik, törekedni kezdünk arra, hogy – hogy az általa kívánt dolog számunkra is elérhetővé váljon – elvegyük tőle, s így elkerülhetetlenül viszály alakul ki közöttünk.

Ez esetben mimetikus viszályról van szó, ami rendkívüli intenzitást érhet el. Ez felelős az emberi konfliktusok gyakoriságáért és súlyosságáért – csak érdekes módon soha senki nem beszél erről. Még azok előtt is rejtve marad, akik a legközvetlenebbül érintettek egy ilyen ügyben.

Az embereknél a saját fajtával vívott harcok erőszakos halálhoz vezethetnek, ám ez a lehetőség nem tartja vissza őket a harctól. Más emlősöknél is megvan az utánzásos rivalizálás, de kevésbé erősen, s szinte mindig megszakad, mielőtt valamelyik fél halálához vezetne. Fontossági sorrendet szabályozó mechanizmusokat indít be, s ezek általában tartósabbak az emberek közötti kapcsolatoknál, főleg, ha ezek az emberek ki vannak szolgáltatva a lényükben gyökerező mimetizmusnak.

Mihelyt egy utánzó elkezd arra törekedni, hogy modelljétől elszakítsa közös vágyódásuk tárgyát, a modell természetszerűleg ellenáll s a vágyódás mindkét oldalon intenzívebb lesz. A modell az őt utánzó utánzójává válik és viszont. A szerepek megcserélődnek és folyamatosan tükröződnek egy kettős, egyre tökéletesebbé váló utánzásban, mely fokozatosan egyre hasonlóbbá teszi egymáshoz az ellenfeleket. Ebben ne egyszerűen a Lacan- féle tükörhatást lássuk, hanem sokkal inkább valós cselekvésként fogjuk fel, mely megváltoztatja másokhoz való viszonyaikat s átformál minket magunkat is, mégpedig végül éppen abba az irányba, amelyet elkerülni véltünk azáltal, hogy ellenállni próbálunk: hogy utánzási riválisunkhoz egyre hasonlóbbá, vele egyre azonosabbá válunk. Ez az asszimilációs folyamat elválaszthatatlanul összefügg az erőszak manapság egyre fenyegetőbb növekedésével.

A nagy görög filozófusok, különösen Platón és Arisztotelész, felismerték az utánzás alapvető jelentőségét az emberi viselkedésmódokban, de az utánzásos versengés súlyát alábecsülték. Platón esete különösen érdekes. Kifejti az utánzás ontológiáját: szerinte minden valóság utánzáson alapul, s mégis, az emberi utánzást elégtelennek, sőt veszélyesnek látja. Mintegy megvetéssel tekint rá, ugyanakkor nyilvánvalóan tart is tőle, bár egyszer sem határozza meg pontosan, mitől is fél. Félelme természetesen a rivalizációs viszonyokkal kapcsolatos, bár ezekről szintén nem ad igazi meghatározást.

Arisztotelész ellenben még az erőszak okát sem látja az utánzásban. Az ő felfogásában az utánzás nem jelent problémát, és ő definiálja az embert „utánzó állatként”. Kifejti azt is, hogy semmit nem szeretünk úgy, mint az utánzást. Mindkét esetben igaza van, csak éppen ő sem fedezi fel az utánzásban az erőszak forrását. Találóan ismeri föl, hogy a barátság gyakran vetélkedéshez vezet, ám ezt a vetélkedést egyfajta arisztokratikus versengésre korlátozza, mely csupán az erényes viselkedésmódokra vonatkozik. Sosem tér ki azokra, akik vele ellentétben se nem arisztokraták, se nem kiugróan tehetségesek. Ő nem fél a konkurenciától. Látja ugyan a lényegi problémát, de megtalálja a maga elegáns megoldását arra, hogy kikerülje.

Az utánzás platóni ontológiáját ugyanúgy el kell vetnünk, mint azt a filozófiai-pszichológiai elképzelést, amely Arisztotelésztől származik, s amely az utánzást külső viselkedési elemekre, cselekvési vagy beszédmódokra korlátozza. A lényeg mindkét esetben elsikkad.

A romantikus és modern filozófia lenézi az utánzást, s idővel ez a lenézés egyre nő. Különös módon e megvetést azzal a feltételezéssel szokták indokolni, hogy az utánzók bizonyára képtelenek ellenállni modelljüknek! A filozófusok a mimetizmusban a saját individualitásról való lemondást látják; az egyént elnyomja a „többiek” hatása és az uralkodó véleményt teszi magáévá.

Valóban, létezik passzív és szolgai utánzás is, de a konformizmus elleni gyűlölet és a túlfeszített individualizmus ugyancsak imitatív alapú. Napjainkban ezek egyfajta negatív konformizmusként jelennek meg, mely legalább olyan veszélyes, mint a másik. A modern individualizmus, úgy látom, egyre inkább az utánzásos vágy kétségbeesett tagadásává válik, azt pedig mindenki a többnyire lenézően emlegetett „tömegekre” akarja áthárítani.

Legtöbbször azt mondják, hogy lemondunk a „személyiségünkről”, ha a „többieket” utánozzuk. Az utánzót nem az erőszak, hanem a passzivitás, a csordaösztön jellemzi. Ezt nevezem „romantikus hazugságnak”, melynek legismertebb képviselője a 20. században Martin Heidegger volt. A Lét és Időben a „nem-tulajdonképpeni én” elválaszthatatlan egységet alkot „az emberrel” a kollektív felelőtlenségben. A passzív és konformisztikus utánzás lemond az önigazolásról és a harcról. Mindez ellentmond a filozófus tulajdonképpeni énjének, akinek volt bátorsága, hogy a hérakleitoszi polemos (küzdelem), vagyis az erőszak szellemében, mely „minden dolgok atyja, minden dolgok királya”, hozzá méltó ellenfelekkel szálljon harcba. A harci kedv és az ellenkezés lenne a ténylegesség bizonyítéka, nietzschei értelemben a hatalom akarása.

Heidegger szóhasználatában a szenvedély és a vágy sohasem „tulajdonképpeni”. Soha nem saját lényegünkből merítjük őket, hanem másoktól vesszük át. Ám konfliktusainkban mégsem szabad az önállóság bizonyítékát látnunk, ahogy Heidegger teszi, hanem éppen az ellenkezőjét kell felismerni: vágyunk utánzásos természetének igazolását.

Az „individualisták”, aminek mindannyian tartjuk magunkat, úgy érzik, ők attól kezdve, hogy határozottan modelljük ellen fordulnak, már senkit nem utánoztak. A „hérakleitoszi” erőszak mindeközben egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az utánzással, hanem az utánzásos versengés egy idealizált megjelenési formája. A mélyrehatóbb kritika észreveszi itt a „romantikus hazugságot”.

Hogy megértsük korunk történelmét, először saját bensőnkbe is ugyanúgy be kell pillantanunk, mint ahogy környezetünket figyeljük. Világunk minden szempontból a versenyre, a lázas becsvágyra irányul. Mindannyiunkat befolyásolja ennek a szelleme, s ebben önmagában véve nincs is semmi rossz. A versenyszellem, mely az uralkodó osztályokon belüli kapcsolatokban már régóta túlnyomó fontossággal bírt, most az egész társadalomra kiterjedt, s napjainkban nyíltan vagy kevésbé nyíltan az egész világot meghódította. A nyugati országokban s mindenekelőtt az Egyesült Államokban nemcsak az üzleti életre és a gazdaság egészére hat pezsdítőleg, hanem a kutatásra és a szellemi életre is. A feszültség és nyugtalanság ellenére, amit mindenhol magával hoz, a nyugati emberek összességében véve szerencsésnek tartják magukat, hogy a versenyszellemet ennyire érvényesülni hagyták, mert nagyon pozitív hatásai vannak, ami mindenekelőtt a népesség jelentős részének példátlan gazdagságában mutatkozik meg. Senki, vagy szinte senki nem gondol már arra, hogy lemondjon a versengés elvéről, hiszen ez teszi lehetővé számára, hogy egy olyan jövőről álmodozzon, amely még dicsőségesebb és sikeresebb, mint a közvetlen múlt. Világunkat minden idők legkívánatosabb világának látjuk, különösen, ha olyan világtájakkal hasonlítjuk össze, amelyek nem élik át ugyanezt a fellendülést.

Mégis van ebben a jelen helyzetben valami negatív és ijesztő, s ezt még azok is érzik, akik a legnagyobb hasznot húzzák belőle: arról a többnyire mélyen titkolt, de kétségtelenül létező sóvárgásról van szó, amelyet a „nyugati modell” a harmadik világ nyomorgó tömegeiben kelt. A legtöbb szuverén állam túlságosan le van maradva ahhoz, hogy hatékonyan részt vehetne a nemzetközi versenyben.

Mindkét fél ősi tradíciókra hivatkozik, hogyha meg akarnak magyarázni bizonyos eseményeket, amelyek épp ellenkezőleg és nyilvánvalóan ezeknek a tradícióknak az elvesztéséből eredeztethetők, s erre a veszteségre eddig még semmilyen pótlékot nem sikerült találni. A Nyugat és a Nyugatot képviselő dolgok elleni gyűlölet nem azon alapszik, hogy a Nyugat szelleme ténylegesen idegen az adott népektől és valóban a „haladás” ellen védekeznek, melyet viszont mi testesítenénk meg, hanem azon, hogy bennük ugyanúgy megvan a versenyszellem, mint mibennünk. A valóságban nem fordulnak el a Nyugattól, hiszen nem tudják megállni, hogy ne utánozzák, ne vegyék át értékeit, anélkül, hogy maguknak is bevallanák, s akárcsak minket, őket is a személyes vagy közösségi siker ideológiája ösztönzi.

Ez a versengésen alapuló koncepció, mely a mi példaképünket kényszeríti az egész világra, nem tehet minket győztessé anélkül, hogy máshol ne eredményezne számtalan sok legyőzöttet, számtalan áldozatot. Ezért nem lehet csodálni, ha ez az ideológia egészen más reakciókat vált ki a harmadik világban, mint a győzteseknél. Mindenekelőtt mélységes vágyat ébreszt arra, hogy egyszer s mindenkorra megsemmisítsék azt az erőt, amely a személyes és országos legyőzöttségért felelős, azt az erőszakos konkurenciagépezetet, amivé az Egyesült Államok s közvetlenül utána a Nyugat összes többi része is fejlődött.

Az emberek nem tudnak ellenállni az erőszak fertőző hatásának, amely gyakran vezet bosszúsorozatokhoz, olyan erőszakos tettek láncreakciójához, amelyek szemmel láthatóan hasonlítanak egymásra, mert mindegyik a másikat akarja utánozni. Ezért mondom: a konfliktusok és az erőszak valódi titka a vágyódó utánzásban, a mimetikus megkívánásban és az ebből fakadó megkeseredett rivalizálásban rejlik.

Ha el is ismeri valaki, hogy az utánzásos versengés számos konfliktus okozója lehet, gondolhatja úgy, hogy sok más konfliktusterhes viszony is van, melyekben nincs vágy vagy kívánás, s ennek csak én túlzom el a szerepét, amikor az emberi konfliktusok fő okának tekintem. Úgy vélhetik, a „redukcionizmus” könnyelmű örömeinek estem áldozatul.

Van sok olyan – kisebb és nagyobb – konfliktus, amelyeknek látszólag nincs köze az utánzási vágyhoz és az ebből fakadó versengésekhez, mert ezekben nincs a kívánságnak semmi szerepe. A legszenvedélymentesebb emberi kapcsolatokban is meghatározó szerephez juthat az erőszak. Hogyan magyarázza az általam kifejtett elmélet, az utánzási vágy elmélete azokat a konfliktusokat, amelyek olyan emberek között törnek ki és mérgesednek el nyugtalanítóan rövid idő alatt, akiket semmilyen közös vágy nem kapcsol össze vagy választ el egymástól?

Hogy erre a felvetésre válaszolni tudjunk, vegyünk egy viszonylag banális példát: Ön kezet nyújt nekem, s én is odanyújtom Önnek a kezem. Együttesen végrehajtjuk a kézfogás ártalmatlan rítusát. Az udvariasság azt parancsolja, hogy én is kezet adjak, ha Ön felém nyújtotta az Önét. Mi történik, ha én valamilyen oknál fogva megtagadom, hogy részt vegyek a rítusban és nem vagyok hajlandó utánozni az Ön gesztusát? Ön rögtön vissza fogja húzni a kezét. Távolságot fog tartani velem, legalább olymértékben, mint az általam kifejezett távolságtartás volt, de valószínűleg kicsit többet is.

Teljes mértékben normális és természetes reakció, gondolnánk, s mégis, ha egy kicsit belegondolunk, fölfedezzük, milyen paradox is valójában. Ha megtagadom a kézfogást, ha alapjában véve visszautasítom, hogy utánozzam Önt, akkor Ön kezd el engem utánozni, amikor átveszi és megismételi az én elutasításomat.

Az utánzás, amely kifejezésre juttatja az egyetértést, ugyanúgy megjelenik, hogy az egyet-nem- értést igazolja és megerősítse. Máshogy fogalmazva: itt is utánzás valósul meg, s ez világosan mutatja, hogy a megkettőzött utánzás hogyan strukturálja szigorúan, kérlelhetetlenül az összes emberi kapcsolatot.

Az általam említett példában az utánzó modellé válik és a modell utánzóvá, s az utánzás azáltal jön újra létre, hogy megpróbálnak kitérni előle. Röviden: ha az egyik fél elejti a mimetizmus stafétabotját, akkor a másik fölveszi, és nem azért, hogy a már oldódó kapcsolatot újjáteremtse, hanem hogy befejezze a törést azáltal, hogy utánozva megismétli.

Ha B személy elfordul A-tól, aki a kezét nyújtja neki, A rögtön megsértődik, és most már ő sem adna kezet B-nek. Az első tagadó gesztus után ez a második késve érkezik, és akár észrevétlen is maradhat. A tehát meg fogja próbálni nyilvánvalóbbá tenni saját elutasító gesztusát úgy, hogy némi nyomatékot kölcsönöz neki, kicsit tovább megy az elutasításban. Még az is lehet, hogy nyomatékosan hátat fordít B-nek. Esze ágában sincsen erőszakhullámot megindítani, mindössze szeretne „jelezni” és B tudomására hozni, hogyB sértő viselkedése nem maradt észrevétlen a számára.

Annak, amit A udvariatlan elutasításként értelmezett, talán csak B figyelmetlensége volt az oka, aki valami mással volt éppen elfoglalva. A hiúsága számára kevésbé fájdalmas, hogyha szándékos elutasítást feltételez, mintha arra gondol, hogy akár egyetlen percig is, de észre sem vették őt. Az eredeti félreértés teljesen jelentéktelen, de ha B megpróbál kimagyarázkodni A-nál, a kapcsolatukra vetődő árnyék nem oszlik el, hanem még áthatolhatatlanabbá válik.

B igazságtalannak fogja érezni A hűvös viselkedését, és üzenetében, hasonlót hasonlóval viszonzandó, A távolságtartására még hűvösebb viselkedéssel fog felelni. A ugyanannyira nem akar viszályt, mint B, és az mégis megvan. Ki a felelős érte?

Tartalmukat tekintve azok az üzenetek, amelyeket egymás felé közvetítünk, többnyire lényegtelen banalitások, de kapcsolataink hőfokát tekintve rendkívül érzékeny hőmérőnek mutatkoznak, sokkal fontosabbak a szavaknál, amelyeket váltunk egymással. A nyelvi megnyilvánulások, a „diskurzus”, ahogy ma hívják, sokkal kevésbé fontosak, mint a mai divat látni szeretné.

A legtöbb üzenet pusztán udvariassági gesztus, olyasmi, amit változatlan formában egyszerűen viszonozni lehet. Ezt szokás jól működő kölcsönösségnek nevezni. Azt gondoljuk, hogy csak viszonozzuk az üzenetet, de nem változtatunk rajta, vagy éppen csak egy kicsit változtatunk, hogy kicsit egyértelműbbé tegyük, hogy partnerünknek jól tükrözze és érthetően üzenje vissza azt, amit mi az ő részéről hűvös viselkedésnek láttunk. Soha nem mi vagyunk azok, véljük, akik a veszélyes lépést megteszik, mindig a másik.

Az emberek közti viszony alapja egy állandóan kettőződő utánzás. A kölcsönösség jellemzi, bár magát a kölcsönösséget nem is mindig könnyű megfejteni. A kapcsolat lehet jóindulatú és békés, de akár ellenséges és agresszív is, érdekes módon a kölcsönösség mindig ugyanúgy megvan benne. Ez rendkívül jelentős dolog az utánzás szempontjából, ami újra és újra nagy szerephez jut.

Az állatoknál véleményem szerint az utánzás igen kis mértékben van csak jelen a kapcsolatokban. A kölcsönösség elsősorban az erőszakos versengésnél jelenik meg, s talán még ott sem, az embernek ugyanis az az érzése, hogy a harcoló felek küzdelem közben sosem néznek egymásra. A másik soha nincs jelen abban az értelemben, mint az emberek közti viszonyokban.

Az emberi konfliktus lényege nem a kölcsönösség elvesztésében rejlik, hanem a jó kölcsönösségtől a rossz kölcsönösség felé való először észrevétlen, majd egyre gyorsuló eltolódásban. Az ember szinte észre sem veszi ezt az eltolódást, ám a legcsekélyebb figyelmetlenség, a legkisebb feledékenység is hosszú időre csorbíthatja kapcsolatainkat. A rossz kölcsönösségtől a jó felé tartó ellentétes irányú elmozduláshoz viszont nagy odafigyelésre és önmegtagadásra van szükség. És az ilyen elmozdulás nem is mindig lehetséges.

A megfigyelők nem szokták észrevenni ezt az általános kettős utánzást. Egyedül bizonyos „pszichésen zavart” személyiségek szoktak ennek mindennapi életük során is tudatában lenni, akik „kezdődő pszichózisban” szenvednek, ahogy Dr. Henri Givois nevezi. Ezek az emberek, gyakran fiatalok, úgy érzik, hogy állandóan utánozzák őket, és nemegyszer magukat is utánzóknak érzik. Nagyon fontos az is, hogy a legtöbben közülünk nem vesznek ilyesmit észre, s hogy nem is szabad észrevennünk, hogy normálisak tudjunk maradni; ennek tükrében némiképp módosítani kell a banálisról és az eredetiről, a normálisról és az eltérőről vallott felfogásunkat. Az utánzás észrevétlen, mechanikus mivolta a normális kapcsolatokban ahhoz vezet, hogy ezek a betegek, elsősorban olyan emberek, akik bizonytalanná váltak, mert hirtelen kiragadták őket megszokott környezetükből, az általános utánzás célpontjának érzik, tehát a világ közepének tartják magukat. Henri Givois ezt centralizmusnak nevezi. Ha az ember pszichésen normális akar maradni, jobb, hogyha úgy viselkedik, mint mások, és vak marad az általános utánzással szemben.

A kettős utánzás következésképpen mindenhol jelen van. Legmechanikusabb formájában is ugyanazt a konfliktustípust tudja előidézni, mint a mimetikus vágyódáson alapuló versengés. Apró, szimmetrikus elhatárolódások, észrevétlen, megoldódás után is egyre csak újratermelődő komplikációk sorozatán keresztül lesz az egyetértésből széthúzás. Mindennek legfőbb oka abban a folyamatban rejlik, hogy a másik vélt ellenségességét túlkompenzáljuk és ezáltal tovább erősítjük. Olyan személyek, akik az előbb udvariasságokat mondtak egymásnak, most éppen azon vannak, hogy szemtelen célzásokat vágjanak egymás fejéhez. Hamarosan sértéseket váltanak majd, aztán fenyegetéseket, sőt akár pofonokat vagy revolverlövéseket is, s mindezt, ismétlem, anélkül, hogy a kölcsönösség csorbulna.

Hogyha az ellenfelek végül megölik egymást, akkor az abból a célból történik, hogy megszabaduljanak a kiirthatatlan gyomként terjedő rosszindulatú kölcsönösségtől, s ez aztán vég nélküli, ciklikus bosszúláncolatba torkollhat. Ez a bosszú generációkon keresztül fennmaradhat és az egész világra kiterjedhet. Átlép téren és időn. Nem csoda, hogy az archaikus népek a bosszút szent hatalomnak tartották.

A kultúrák, éppen és különösen olyankor, hogyha nem vallásos kereteken kívül gondolkoznak róluk, félelemmel viszonyulnak az erőszakhoz, és ezt fontos alaposabban megvizsgálni. E félelem fellépése igazából a hasonlósággal, azonossággal, differenciálatlansággal kapcsolatban figyelhető meg. A korai társadalmak, amelyek megrettentek az ikrektől és születésük után azonnal megszabadultak tőlük, úgy hitték, hogy a gyermekek rendkívüli hasonlósága valamilyen akut konfliktus veszélyét jelzi.

Az emberi kultúra jelentős részben abból a törekvésből áll, hogy az erőszak kitörését megakadályozzuk azáltal, hogy a magán- és közélet minden aspektusát elválasztjuk egymástól és „differenciálunk” köztük; ha hagynánk, hogy saját természetes kölcsönhatásaik érvényesüljenek, az rettenetes erőszakhoz vezethetne.

A házasságkötés szabályai tulajdonképpen egyetlen alapszabályra vezethetők vissza: arra, hogy a szoros család lemond tulajdonáról, elsősorban lányairól és nővéreiről, akik gyilkos versengést válthatnának ki azok között, akiknek születésük óta a tulajdonában vannak. Ezeket a leányokat és nővéreket, akiket nem szabad feleségül venni, átadják a szomszédoknak, hogy ők vegyék azokat el, s cserébe megkapják a szomszéd lányokat és nővéreket, akikkel pedig a szomszédoknak nem szabad összeházasodniuk, és akiket helyettük el lehet venni feleségül. A tabu mindig a legközelebbi, leghozzáférhetőbb javakra vonatkozik, vagyis azokra, amelyek a legkönnyebben válthatnak ki konfliktust és amelyek a legveszélyesebbek természetes birtokosukra nézve.

A kultúrák az erőszaktól való félelmükben rá vannak kényszerülve, hogy a közeli hozzátartozók között mindent ki kelljen cserélni. Földarabolják, szétszedik, szeletekre osztják az alapproblémát, s az így az előírások erdejében, melyeket, úgy tűnik, azért nehezítenek meg, hogy a mindenek dacára a mélyben mégis ott lapuló ellenségességet ne lehessen olyan könnyen felszínre hozni, lassan eltűnik a szem elől, elsikkad és feledésbe merül.

Az „ajándék” vagy „adomány” szónak több nyelvben is van egy másik jelentése is: méreg. Egy igazán archaikus világban, úgy vélem, minden ajándék mérgezett: eredeti tulajdonosaik mindig csak olyasmit ajándékoznak el, ami saját életüket megmérgezné, és amitől emiatt meg akarnak szabadulni, hogy cserébe hasonlóan használható dolgokat kapjanak, amelyek már csak amiatt is kevésbe mérgező hatásúak, mert máshonnan származnak.

Ha az ember valami mérges dolgot küld ajándékba szomszédainak, akkor alapjában véve nem akar annak az életére rontást hozni, hanem sokkal inkább a sajátjából akarja a rontást eltávolítani azáltal, hogy megszabadul mindentől, ami saját környezetében vég nélküli széthúzáshoz vezetne.

Az eredeti helyükön mindig mérgező, ám célba érésük után, egy idegen társadalomba való átküldésükkel használhatóvá váló ajándékok cseréje végül mindent szabályoz. Könnyebb a mások aszszonyaival együttélni, mint a sajátainkkal. Úgy gondolom, innen származhat a csere gondolata. Mauss és sokan mások állandóan arra keresik a választ, hogy miért vannak a legbékésebb cserekapcsolatoknak is mindig erőszakos aspektusaik, mégpedig nemegyszer akut összetűzések igencsak realisztikus megjelenítései. Hogy válaszolni tudjunk, fel kell idéznünk, hogy az emberek világában oly elterjedt csere, amennyire csak lehetséges, ellentétben áll az állati ösztönnel, hiszen az mindig arra törekszik, hogy szükségleteit a legrövidebb úton, a közvetlen hozzáférés területén elégítse ki. Hogy a csere általános rendszere kialakulhasson, először rettenetes harcoknak kellett dúlniuk, és a rítusok rendkívüli konzervativizmusa miatt ennek az erőszaknak megőrződtek a nyomai azoknak a kényszerűségből igencsak kései archaikus rendszereknek a cserekapcsolataiban, amelyek napjainkig fennmaradtak.

A mesterséges különbségek, feltételezem, valóban megvédik az archaikus társadalmakat a rossz irányú kölcsönösségtől, melyet mindig a jó irányú kölcsönösség nyugtalanító felgyorsulása előz meg és jelez előre. Még a közelmúltban is megvoltak a paraszti világban olyan népszokások, biztosan ősrégi szabályok maradványaiként, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a legbanálisabb cserék időbeli lefolyását is lassítsák. A 20. sz. elején az auvergne-i hegyekben komolyan odafigyeltek arra, hogy a legmindennapibb tranzakciókat se siessék el. Ha valaki a falubeli állatvásáron vett egy borjút, és túl gyorsan húzta elő a pénztárcáját, akkor az eladó meghívta még előbb egy italra a legközelebbi kávéházban, hogy az „elszámolás” pillanatát (még egy kicsit, de természetesen nem túl sokáig) késleltessék. Az „elszámolás” és „leszámolás” szavak ijesztő összecsengése jól példázza, hogy milyen félelmet kelthet az emberben egy túl gyors, már-már brutális kölcsönösség.

A „különbség” (différence) szót a Jacques Derrida által definiált kettős értelemben használtam: egyrészt a térbeli nem-azonosság, mint az ugyanolyantól való megkülönböztetés(différenciation), másrészt az időbeli egybe-nem-esés, vagyis az ugyanakkor-történő dolog késleltetésének (diffèrement) kifejezésére.

A megkülönböztetés és a késleltetés eszköze rendelkezésünkre áll és lehetővé teszi, hogy a szétrombolhatatlan kölcsönösséget, ha nem is megszüntessük, de legalább elkendőzzük és időben eltoljuk, és a lehetőségek szerint minél nagyobb – tér- és időbeli – távolságot hozzunk létre az alapvető lépések között, remélve, hogy a cseretevékenységben észrevétlen marad a kölcsönösség. Másképp fogalmazva az ember arra törekszik, hogy az ugyanolyat, az azonost elfelejtse, szó szerint szem elől veszítse, olyan komplikált különbségtevések és olyan sokáig húzott késleltetések kusza szövevénye mögé rejtve, amelyben senki nem képes többet kiigazodni.

Elsőként Claude Lévi-Strauss próbálkozott azzal, hogy minden kulturális szabályt különbségként fogjon föl. Ez lényeges, de nem elegendő lépés a kultúrák megértése felé. A különbségeket a maguk valódi összefüggésrendszerébe kell belehelyezni, az utánzásos viszonyok és az utánzás ama legyőzhetetlen képességének összefüggésrendszerébe, hogy képes megszüntetni a különbségeket, visszavezetni az azonossághoz.

Lévi-Strauss alapelve csak az – egyébként soha nem igazán győzedelmes – ellenállásra alapozva igaz, amellyel a kultúrák az állandóan köréjük nyúló, állandóan fenyegető identitás ellen fordulnak.

A különbség-elmélet önmagában még nem elég. Akármilyen nagy erőfeszítéssel próbálja is valaki ezt az igazságot elrejteni önmaga elől, nem fogja tudni örökre elkendőzni, hogy kizárólag a különbség elmélete alapján nem lehet koherens antropológiát fölépíteni. A különbség jelenlegi abszolutizálása teljesen abszurd gondolat. Ezt a gondolatot régóta készítette elő az a túl szűk, csökevényes látásmód, amellyel a modern antropológia mindig is vizsgálta tárgyát. E tudomány szándékosan a kulturális szabályok kizárólagos vizsgálatára korlátozta magát, miközben nem foglalkozott volna azzal a területtel, ami a különbségek kifejlődéséért felelős, nevezetesen az emberek közti kapcsolatokkal és azok mimetikus kényszerével, ami a végén mindennél erősebbnek mutatkozik.

Szinte minden etnológus relativista. Biztosra veszik, hogy az emberi kultúrákban semmi nem tesz túl a szabályok, az állandóan változó különbségek végtelen sokaságán. Csak a különbség létezik, hirdetik diadalmasan. Elfelejtik, hogy első perctől kezdve elhatározták, nem foglalkoznak az emberi kapcsolatokkal, s ezt azokra hagyják, akik ezt akarják vizsgálni, mintha rájuk nem tartozna ez a probléma. Aztán megfeledkeznek saját eredeti elhatározásukról, és csökevényes antropológiai látásmódjukat a legújabb felfedezésnek vélik.

Nem a különbség ural mindent, hanem a különbség feloldása a mimetikus kölcsönösség által, ami viszont tényleg általános érvényű és ellentmond az örökérvényű különbség illuzórikus relativizmusának. A kölcsönösség már mindegyik kultúra kezdeti szakaszában jelen van és ott is marad, és ugyanez a kölcsönösség jelenik meg rossz, erőszakos formájában újra, hogy elhozza ugyanezen kultúra végnapjait. Másképp fogalmazva: az erőszak és a kölcsönös bosszú mindig ugyanabba a káoszba taszítja bele a bizonytalan kultúrákat, amelyből azok keletkeztek. A mimetikus utánzás elmélete megvilágítja, min alapulnak valójában a hinduk ciklikus elméletei vagy a preszókratikus filozófusoké, akiket Anaximandrosz híres kijelentésével lehet legjobban definiálni: „(A dolgok kezdete a végtelen.) Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik a pusztulásuk is, szükségszerűen; mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az Idő elrendelése szerint.”¹

A győzedelmes modernizmus a történelem minden kultúrájával határozott ellentmondásban áll, hiszen ő foglal először nyomatékosan állást a kölcsönösség és azonosság mellett az ellentétekkel szemben.

Az igazságtalannak érzett archaikus és hagyományos vallásokhoz viszonyítva a diadalmas modernizmus az egyenlőség és a jó irányú kölcsönösség vakmerő előharcosaként lép fel. A különbség előbb említett filozófiája összességében véve csak egy modern és különálló reakció a nyugati kultúra alapvető dinamikájára, amely jóval a francia és amerikai forradalom előtt már beindult.

Nem okos dolog állandóan csak az erőszakra való hajlamunkra panaszkodni, s nem figyelni oda helyzetünk másik, pozitív oldalára. Kapcsolataink bizonytalansága és változékonysága emberi természetünk nemcsak a legrosszabb, hanem legjobb részének is nélkülözhetetlen alapja. Ha kapcsolataink nem lennének képesek elfajulni, javítani sem lehetne rajtuk. Hogy a valódi szerelem létezhessen, lehetségesnek kell lennie a gyűlöletnek is.

A győzedelmes modernizmus a jó kölcsönösségre szavaz. És megmutatja, hogy a mai világban valóban képes mindazt magas fokon befogadni, amit az archaikus és hagyományos kultúrák joggal visszautasítottak, hiszen a pusztulás veszélye nélkül nem engedhettek volna meg olyasmiket, amiket mi manapság még kibírunk; bár persze senki nem tudhatja, mit hoz a holnap. Fejlődésünk útja nem mentes nagy nehézségektől, rendkívüli feszültségektől és megrázkódtatásoktól. Az újkor rettenetes tettei minden bizonnyal a legszörnyűbbek az emberiség egész történelmében. Egyébként azért nem lehet mindet a diadalmas modernizmus számlájára írni.

E témából messzemenő következtetések adódnak, melyekre most csak utaltam. Mindössze annak megállapítására szorítkozom, hogy világunk az archaikus és tradicionális különbségekkel együtt már minden olyan véres áldozatot megszüntetett, amelyet az ilyenfajta különbségek elvileg elkerülhetetlenné tesznek. Ugyanakkor mégis megőrizte, sőt még szaporította is a jó kölcsönösség rítusait, melyek már az archaikus világban is megvoltak, s melyek az ellensúlyt biztosítják a békés kapcsolatok erőszakba való átcsúszásának hajlamával szemben. Minden eddiginél intenzívebben ápoljuk a köszönések, baráti megnyilvánulások, látogatások és ünnepek, a kisebb-nagyobb értékű és gyakoriságú ajándékok adásának stb. gyakorlatát.

Napjainkban, ebben a folytonos változások közt vergődő világban még egyfajta spontán tendenciát is meg lehet figyelni abba az irányba, hogy a régi udvariassági formákat hosszabbra nyújtsuk – azt hiszem, ez öntudatlanul is hatékonyságuk növelését célozza. Angolul például a Have a good day egyre jobban kiszorítja a hagyományos, ám laza good bye-t. Franciául a taxisofőrök a kissé lezser bonsoir-t barátságosan bonne soirée-re nyújtják, ami már régebben is megvolt, vagy bonne journée-re, ami újabb keletű. Ezek a változások több nyelvben is lejátszódnak, ám, úgy vélem, egymástól függetlenül. És ezek nem anglicizmusok.

Egy másik, korunkra jellemző tünet abban áll, hogy társadalmunk szemmel láthatóan lelkiismeretesen, sőt féltő gonddal őriz bizonyos rítusokat, melyeknek eredete a régmúltba nyúlik vissza, ám jelentőségük ma megjelenési formájukban mégis egyre nő. A legjellegzetesebb példák közé tartozik nyilvánvalóan az ajándékozás rítusa. Mint minden rítus, természetesen az a célja, hogy a szociális kötelékeket erősítse s emellett a társadalom olajozott működését segítse. Szokás azt mondani, hogy ezt a rítust a Big Business manipulálja a fogyasztás növelése érdekében. Ez nyilván így is van, de nem fedi a teljes igazságot. Maguk az ajándékozást meghatározó szigorú szabályok szolgáltatják a bizonyítékot arra, hogy az ajándékozás valódi rítus. E szabályok alkalmazása rendkívüli tapintatot követel meg az embertől, aminek meg is van a maga oka, mégpedig az, hogy e szabályok tulajdonképpen ellentmondanak egymásnak. Megpróbálják a kölcsönösségre és az egyformaságra való kötelezettséget a különbségtétel nem kevésbé alapvető kötelezettségével összeegyeztetni.

Az adással kapcsolatos, Mauss által definiált legfontosabb kötelezettségek a mai ajándékozásban is ugyanúgy jelen vannak: adni – elfogadni – viszonozni. Ha egy ajándék drágább, mint a másik, a rosszabbul járt fél nem fogja merni kinyilvánítani csalódottságát, de ettől csak még sértődöttebbnek érzi majd magát. A többet kapó fél sem lesz elégedett: benne az a kérdés merül majd fel, hogy a kapott ajándék magasabb értéke nem az adományozó rejtett kritikáját fejezi-e ki, s nem tartják-e őt zsugorinak

Ha az ajándékok közt megmutatkozó különbség a két fél anyagi lehetőségei közti komoly eltérést tükrözi, akkor még rosszabb az eredmény. Az értékesebb dologgal megajándékozott fél még kevésbé lesz boldog, ehelyett rossz érzések fogják kínozni, és úgy érzi, hogy meg akarták alázni.

Az okosság ugyanolyan szigorú értékegyezést követel meg az ajándékok tekintetében, mintha cseréről lenne szó. Nagyon pontosan meg kell figyelni egymást, ám ugyanakkor meg kell őrizni a teljes spontaneitás látszatát. Mindenkinek arról kell meggyőznie partnerét, hogy a neki adott ajándék kiválasztásánál valamiféle ellenállhatatlan késztetésnek, magával ragadó ötletnek engedelmeskedett s távol állt tőle mindenféle kicsinyes számítgatás.

Tegyük fel, Ön megajándékoz engem egy csodálatos töltőtollkészlettel. Vajon hogyan reagál, ha közvetlenül ezután annak rendje s módja szerint, díszcsomagolásban átnyújtom Önnek pontosan ugyanazt a töltőtollkészletet, ugyanaz a márka, ugyanolyan forma, ugyanolyan szín… Halálosan meg lenne sértve.

Most tételezzük fel azt, hogy egy ugyanolyan töltőtollkészletet ajándékozok Önnek, de nem azonnal, és nem is ugyanolyan színűt, hanem másmilyet. Ajándékom még mindig nem éri el az elvárható szintet. Aztán gondoljuk azt, hogy eme még mindig nem kielégítő mértékű különbségen túl még másik márkát is választok, egy különleges tollat, valamilyen extra tintával stb. Ennek meg kellene oldania a problémát, ámde éppen azáltal, ha a különbség túl naggyá válik, újabb veszély bukkan fel. A szembeötlően impozáns töltőtollkészlet, amit Önnek ajándékozok, rejtett kritika sötét gyanúját ébreszti Önben az egyszerű tollkészletre vonatkozóan, amelyet Ön adott.

Világunkban, mint ahogy egyébként a múltban is mindig, éppen hogy kikerüljük a túl kicsi különbség Charübdiszét, s máris a túlságosan nagy különbség Szküllája mellett találjuk magunkat. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az ajándékozási időszakok közeledtével évről évre nő az akut depressziók száma.

A dráma abban rejlik, hogy az ajándékozástól való félelem csöppet sem képzelt, hanem igencsak jogos. Régen ezt minden áldozattal foglalkozó pap tudta: minél hatásosabb egy rítus akkor, amikor sikeresen hajtják végre, annál jobban kell félni, ha kudarcot vallanak vele. Ha az ember nem tart be minden szabályt – még a bizánciakat is –, akkor a békének és harmóniának az a forrása, ami az ajándékozás kell legyen, ördögi módon soha véget nem érő feszültségek okává válhat.

Az ajándékozással kapcsolatos félelmeink megtanítanak értékelni ama csendes-óceáni szigetlakók bölcsességét, akik úgy erősítették jószomszédi viszonyaikat, hogy nem rövid életű és elhasználódó ajándékokat, hanem rendre szakrális tárgyakat – mégpedig mindig ugyanazokat – cseréltek egymással. A tengeren keresztül ünnepélyesen elszállították az adott szent tárgyat a szomszédokhoz, akik egy darabig őrizték, majd ugyanolyan ünnepélyes keretek közt továbbadták egy másik szomszédos szigetnek, és ez így ment tovább. A szakrális tárgyak folyamatos körforgása révén mindenki ugyanolyan értékű ajándékot adott és kapott, hiszen ezek mindig ugyanazok s mégis, szakrális jellegük miatt mindig kiszámíthatatlanok és titokzatosak voltak. Ez a cseretípus nem igényelt olyan óriási pénz-, energia-, idő- és töprengés-befektetést, mint amit a mi rendszerünk megkövetel. Ugyanígy nem adhatott alapot rosszindulatú összehasonlításokra sem. Rendelkezett a modern ajándék minden előnyével, annak hátrányos velejárói nélkül. Minderről Malinowski számol be legjelentősebb művében, A Csendes-óceán argonautáiban.

Kis, egymásra következő lépéseken keresztül tudnak tehát a kapcsolataink megromlani, anélkül, hogy ezért bárki is felelősnek érezné magát. Az erőszakmentes emberek erőszakossága, amilyennek mindannyian tartjuk magunkat, sosem különösen „agresszív” egyének cselekedetét jelenti, akiktől alkalmatos megelőző intézkedések (rituális kiutasítások stb.) révén meg tudnánk szabadulni; nem is valamiféle agressziós ösztön következménye, emberi természetünk egy leküzdhetetlen vonásáé, amellyel ki kell egyeznünk – sokkal inkább negatív hatások összeadódásának eredménye, amit nárcisztikus önámításunk álladóan sikerrel ignorál.

Hogy az erőszak iránti felelősséget elhárítsuk magunk felől, elegendőnek véljük, ha elkerüljük az erőszak kezdeményezését. Csak éppen soha senki nem veszi észre, hogy ő kezdeményez. A legerőszakosabb emberek is mindig meg vannak arról győződve, hogy csak válaszoltak egy támadásra, ami valaki mástól indult ki.

Természetesen minden moralista arra int bennünket, hogy kerüljük az erőszakot, de csak a lehetséges keretek között. Ennek értelmében legalábbis kimondatlanul megengedik, hogy nyilvánvaló provokációkra az általam említett mérsékelt ellentámadással reagáljunk, mely mindig jogosnak és igazolhatónak tűnik számunkra. „Önvédelmi jogunk” legitimitását nem kérdőjelezik komolyan meg. (Nem gondolom azt, hogy az erőszak ellen mindenfajta védekezés jogtalan lenne. Nem osztom a feltételnélküli pacifizmus álláspontját.)

Eme vakság a mimetizmussal szemben kedvező körülményeket teremt az erőszak fokozódására. Hogy is csodálkozhatnánk tehát azon, hogy a többi erkölcsfelfogás soha nem tudott semmit változtatni az erőszak megszokott megjelenési formáin! Mindnek a szokásos illúziói vannak e témával kapcsolatban. Ezért is felelnek meg egyértelműen az ízlésünknek. Megerősítik ártatlanságunkat és igazolják méltóságteljes panaszainkat az egyre terjedő erőszakról, anélkül, hogy a legcsekélyebb kétséget is keltenék bennünk önmagunk iránt, vagy egyszer is arra a gondolatra indítanának, hogy a magunk szerény síkján ugyancsak hozzájárulunk a felpanaszolt jelenség általános terjedéséhez.

Ha a lényegtelen konfliktusok dinamikája ilyen veszélyesen működik, mint ahogy elemzésem mutatja, akkor az erőszak körülöttünk és bennünk egyaránt ott van. Az egyedüli szövegek, amelyek figyelembe veszik kapcsolataink utánzásos természetét, azok az evangéliumok, melyeknek tanítását a híres hegyibeszéd foglalja össze. „ Hallottátok a parancsot: „szemet szemért” és „fogat fogért”. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is.”² (Mt. 5:38–40.)

Korunkban a legtöbb ember ebben a tanításban valamiféle pacifista utópiát lát, amely nemcsak nyilvánvalóan naiv, hanem még el is lehet amiatt ítélni, mert szükségtelenül megalázkodónak, szenvedésre hajlónak és „valószínűleg mazochisztikusnak” mutatkozik. Ez az értelmezés olyan ideológiákra jellemző, amelyek mindenhol politikai programokat fedeznek fel és kapcsolataink „irracionalitását” puszta „babonásságra” vezetik vissza.

Vajon Jézus tényleg azt kívánja tőlünk, hogy az első utunkba akadó ember előtt a porban csússzunk, hogy pofonokat kunyeráljunk, amelyeket nem is szán nekünk senki és önként jelentkezzünk, hogy a hatalmasok kitölthessék rajtunk a szeszélyeiket? Ez a fajta értelmezés csak látszólag adja vissza Szent Máté szövegének értelmét.

Miről szól valójában ez az idézet? Először is valakiről, aki dühös és minden ok nélkül megpofoz minket, majd valakiről, aki legális eszközökkel megpróbálja ellopni a köntösünket, ami a Jézus korabeli embereknek a legfontosabb s nemritkán az egyetlen ruhadarabja volt.

Egy ilyen példaszerűen elvetemült viselkedés valamiféle mélyebb provokációs szándékra utal. E gonoszoknak az a leghőbb vágyuk, hogy a végsőkig felingereljenek bennünket s ezáltal bevonjanak magukkal egy kölcsönös „erőszaklicitbe”. Alapjában véve mindent megtesznek, hogy provokációjukkal kicsikarjanak valamit, ami igazolhatja ezután következő dühkitöréseiket. Arra törekszenek, hogy „jogos önvédelemre” hivatkozva menthessék majd magukat. Ha mi is úgy cselekszünk, mint ők, akkor igazságtalanságukat rögtön kényszerűségnek fogják álcázni, amit a mi erőszakosságunk indokolt. Meg kell tőlük tagadni azt a negatív együttműködést, amire rá akarnak minket venni.

Az erőszakosaknak soha nem szabad engedelmeskedni, nemcsak azért, mert rosszfelé vezetnek, hanem azért is, mert csak engedetlenségünk törheti meg azt a kollektív együttműködést, amely mindig az erőszak fertőző betegségként terjedő, legrosszabb fajtájához vezet. Csak a Jézus által ajánlott viselkedés tudja csírájában elfojtani a kezdődő eszkalációt. Egy pillanat múlva már késő.

Bármilyen értékes is egy jogvita tárgya, többnyire mégis korlátozott ez az érték, vagyis jelentéktelen, annak a végtelen veszélynek a tükrében, amit az igazságtevési kényszernek, vagyis megint csak a mimetizmusnak adott legcsekélyebb engedmény is jelent. Jobb lemondani erről a tárgyról.

Hogy Máté szövegét helyesen értelmezzük, összevethetjük Szent Pál egyik mondatával, ahol arról ír, hogy ha az ember lemond a belőle kikívánkozó igazságtételről, akkor „izzó parazsat tesz” (Róm. 12:20) ellensége fejére, más szóval, lehetetlen erkölcsi helyzetbe hozza. Úgy tűnik, ez a taktikázó gondolat messzire távolodott Jézustól. Az erőszakmentesség gyakorlati hatására mutat rá, és egyértelműen tükröz bizonyos cinizmust is. De ez csak a látszat, nem a valóság. Aki itt „cinizmusról” beszél, az lekicsinyli azokat a konkrét igényeket, amelyek az erőszakmentes emberben abban a szempillantásban jelentkeznek, amint az erőszak ellene fordul…

Személyes jellegű gondolataim minden értelmüket abban a világban nyerik el, amelyben élünk, amelynek számára folyamatos fenyegetést jelent saját erőszakossága. Még ha régebben lehetséges is volt a hegyi beszédet „realizmustól távolinak” tartani, ez mára már lehetetlenné vált, s rombolási képességünk állandó növekedésének tükrében a naivitás inkább a másik táborra jellemző. Most már minden embernek ugyanaz az érdeke, mégpedig létfontosságú érdeke: hogy megőrizzük a békét. Egy valóban globalizált világban a túlélés kikerülhetetlen és egyre egyértelműbb conditio sine qua non-ja az erőszak-eszkalációkról való tudatos lemondás.