Győri Orsolya – Novellák

Csak egy levél a fán?

Emlékszik még, ahogy a pap kimondta az egyházi áldást és ők ketten lettek egy testté. Most meg maga lesz kettővé. Mégis, miért érzi ennyire egyedül magát? Mert hites ura nincs vele? Mert még egyben van? Vajon meddig? Már-már kettéreped. Ennyi és ne tovább? Vagy ezek még nem is igazi fájások? Az utolsók mintha elhomályosítanák a korábbiak emlékét, áttörik a határokat, elmossák őket. S mindez mi végre? Õérte, ki benne növekedett, s kitelvén az ideje, jelét adta, hogy immár kívülről is ismeretet szerezne anyjáról meg apjáról? Vagy maguk miatt? Ha tudta volna! Az Isten szerelmére, az anyja is ezt élte át? Érte? Mért nem gondolt erre így soha? Ez minden mértéken felüli!

Behunyja szemét. El akarja hagyni a fájdalmát, a félelmét, az erdőszélt és saját testét is. Egy pillanatra, mintha álmodna, melegnarancs-pamacsok közt élénkzöld folt pulzál. A pamacsok nyúlványai a mogyoró külső burkára emlékeztetik, mégis valahogy lágyabb az egész, ahogy ezek ott forognak-táncolnak a zöldessárga mag körül, meg a forma is sokkal nagyobb, mint egy szem mogyoró. Szemhéja belsejét a folt teljesen kitölti, s biztosra veszi, ha kitárná szemét, az egész égboltot betakarná e pamacs. Ekkor, mikor idáig jut, a folt körüli tánc lelassul, a kör közepén megjelenik egy kíváncsi, szürkéskék szem, elgondolkodó, türelmes tekintettel, öregedő, ráncos szemhéjjal. A nagy- mamának is ilyen szeme volt! Épp ilyen árnyalattal! A szem egy irányba néz, de körülötte a ráncok tovább mozognak. Mintha mondani akarnának valamit. Nem érti. Pedig esküdni merne, fontos! Koncentrál a tekintetre, hátha az visszanéz rá. Ám a szem, rendíthetetlen kitartással, egy irányba néz, de hogy hová, ő már nem látja, mert egy rövidebb fájás után összegörnyed, s a szürke folt helyét ismét átveszi az élénkzöld pulzálás. Utólag majd arra gondol, tán a kicsi szemével látta magát belülről, meg a füvet maga alatt, a beszüremlő-hívogató fényeket, s az élet teljességét ígérte e szín. A szemgolyó meg a nagyanyjáé volt, aki ugyan régóta halott, de aki mégiscsak megsejtette, akkor és ott segítségre szorul az unokája, nem hagyhatja egyedül, mert most vajúdik először. S ő azt hiszi, bár nem vallaná be magának, hogy utoljára. Mert ha ez ilyen, soha többé! Még az urát is elkerüli, világgá megy, nehogy még egyszer világra kelljen hoznia ekkora fájdalmat! Bár mondhatná már, soha többé, szíve-lelke minden erejével! Még nem, még nem teheti, mindjárt igaz lesz, de még nem az. Még nincs itt az ideje. Most még csak most van, nemrég költözött csak testébe a fájdalom. Vagy egy örökkévalósággal ezelőtt? Csupán a nagyanyjának juthatott eszébe, hogy két lány után, egy halott fiú emlékére, örökbe fogadjon egy árvát! Világ csúfját világ szégyenére. De szégyellje magát helyette a világ! Õ erre nem képes. Most úgy hiszi, még a szülés is meghaladja erejét.

Aztán, mikor majd a gyermek szürkéskék szemébe néz, átfut rajta más gondolat is. Mintha a nagyanyját tartaná a kezei közt! Összezavarodik benne az idő, azért juthat csak eszébe, mert hogyan is lenne lehetséges ez? De még messze az az önfeledt pillanat, mikor ilyen higgadtan gondol vissza minderre. Egyelőre még küzd, hogy észnél maradjon. Nem pihenhet, nem adhatja fel. Öntudata peremén himbálódzik. Vagy ez nem is ő, csak egy falevél, ott, a feje fölött. Az, amelyiket nem tudni miért, de külön mozgat egy különc levegőáram. Mozog összevissza, nincs benne semmi rend. Valóban, mintha azt nézte volna. Vagy az őt. A többi levél mozdulatlan a fülledt csendben, az meg csak ficánkol, mint valami rajtól elszakadt kóbor hal. Pedig egy pillanatig azt hitte, őt simogatják a hullámok, ő simogatja a szelet. Vagy ő a vízbe hullott falevél. Nem is! Inkább ő öleli körül hullámként, játékos örvényként a vízbe esett levelet! Vagy… mindez ő egyszerre! Ám hol itt a víz? Hol a hullám? Verejtékén kívül nem úszik egyébben. Nem gyermek, nem a pataknál játszik, szélcsend van. Saját szíve lüktetése ringatja. A levelet nem. Mégis mozog. De oly mindegy, vége. Csak egy pillanat volt. Mintha egy lett volna azzal a levéllel, az ágak árnyán. Meglepő! Tényleg hárs! Látta volna? Felnevet, emlékek veszik karjaikra, rántják maguk közé. Hogy ő mennyire szeretett határjelzők levélágyán időzni; csenevész meggy, körte, szilva és délceg hárs homályán! Meggy, körte, szilva, sorminta egy régi terítőn. Félhomály és napfény; még nem erdő, már nem szántó. Talán épp ez alatt a fa alatt terített estebédre az urának? Szándékosan integet neki az a levél? Üdvözli? Testvére annak a másiknak, amit a kredencen őriz, s ami a kancsó aljára tapadt azon az estén? Mit üzen? Ha ez így megy tovább, elhagyja a józan esze! Sors, múlt és jövő egyetlen falevélen? Hogyan támadhatott ilyen gondolata? Levél a múltból a jelenbe? Lehunyja szemét, a fájások visszatérítik saját nem múló pillanatába.

S ha nem feledné, vagy ha később meg tudná különböztetni ezt a csak neki integető levélkét a többitől, biztos elrakná, imakönyve lapjai közé préselné, a kredenc üveglapja mögött szárítaná, mert hiába adta össze pap: babonás. Főleg az lenne, ha tudná, hogy valóban ez az a fa, ahol az estebéd egykor hideg vacsorává hűlt, s a kora őszi lombhullásban a korsóba ragadt egyetlen kósza falevél. De lemarad e mozdulatról s az ezt kísérő gondolatokról, mert összeszorítja szemét, ahogy anyává vajúdja magát. Így annak sem lehet szemtanúja, hogy emberi ésszel nem érthető össze- függések miatt, mire megszül, lehullik ez a csak neki integető falevél. Nem érzi, hogy érinti valami homlokát hulltában, s nem tudja, hogy az utolsó nyomás után ez a levél egyszerre siklik majd földre gyermekével. Résztvevője ő a történetnek, nem szemtanúja. S mert nem képes az őt körülvevő világot részleteiben szemlélni, egészben érzékeli azt. Nem kérdi, milyen hosszú az út egy vajúdó nő homlokától a talajon támaszkodó csöpp fejtetőig, s milyen hosszú egy reccsenő öltől a biztonságot jelentő szilárd anyaföldig, s arra sem kíváncsi, e két út hossza összemérhető-e, vagy véletlen egybeesés a hasonló ív. Nem tesz fel kérdéseket. S nem csupán azért, mert mire mindez megtörténik, nem tud már sem üvölteni, sem suttogni, hanem jóval inkább azért, mert akkor is erősen fogja összeszorítani szemhéját, mikor végső erejével egy utolsót nyom, s az a levél útjára indul. Így a pillanatnak, melyben anyává lesz, a levél pedig lehull, nem lesz nézője. Senki sem őrzi meg a suhogást, a megkönnyebbült sóhajt, s nem akad tanúja a szaggatott ívnek, gyermek és anya pillantásváltásának, hiába keretbe illő kompozíció. A szemlélő nélküli látvány pedig nyomtalanul elvész, ahogy ők is egymás tekintetében.

De még nem jár itt, még dermedt tetszhalott az idő. S ő bezárt szemhéjjal tekint magába, saját pillanata örök foglyaként. Kutatja, honnan támadt a gondolat: levél a jövőből. A zöld folt tette a szem belső felén? A folttal azonos színű levél? Az elszáradt emlék a kredencen? Ám nem gondolhatja végig, mert a következő lökéshullám messze sodorja a táncoló levéltől, messze a pulzáló magtól. Egyetlen érzés marad benne és körülötte: a hullámzás. Õ ringat, őt ringatják, egynek érzi. Nem tudja, mennyi idő telik el, ismét gyermek, s kézről kézre adják az ősidők öregjei, az utolsó kar pedig szinte már remeg a súlya alatt, mert ő időközben felnőtt. Érzi, ahogy megöregszik benne a fiatalság, s megfogan benne az idő. S mialatt kihordja magában, elvonulnak előtte a régen születettek, az összes ősanyák. Főhajtással üdvözlik őt körükben. Akár egy régi óraszerkezet, kiszámítható lépésrend és hajlongás, megunhatatlan várakozás, majd az ütések után a csönd, a könyörgés az újbóli ütésekért, s a csendben ólomsúllyal lopakodó következő perc. Mert nincs falióra, nincs víz és lepedő, csak a fém-asszonyok. Időről időre itt vannak körülötte, kilépnek a számlapra, hajlonganak, itt a fájás, itt a fájás. S szürke szemük, akár az inga, biztatva ring. Õ meg az ajtóban: se ki, se be. Szemlét tart, ott vannak-e mind, a szépen élők és a bűnösen boldogok. Még nem állhat sorukba, hiába biccent feléjük tisztelettel. És képek és képek! Aztán hideg csend, majd megint a pléhanyák keringenek körülötte. Milyen erősek! S ő a kör közepén csepp porontyból ismét felnő és anyává lesz. Óráról órára mindig ugyanúgy: befogják a táncba, egyre gyorsul az iram, ujjai közt szétporladnak a rozsdás ujjbegyek, szédül, zuhan, a földön fekszik. Nem is állt? Aztán felhúzzák, szorítják kezét, megint pörgetik, zuhanni hagyják. Anyáim, kik nem nyugszotok földben, lányotok vagyok, testeteken fekszem, ti tápláltatok, titeket hívlak segítségül terhemet letennem! Adjatok biztonságos éjt, rejtsetek szoknyátok ráncaiba, tartsatok, ne essem a porba, testem ne legyen senki koporsója! Kerüljön szent Mihály lova, s még sokáig ne harangozzanak érettem! Nem saját hangján szól, a pléhfigurák hajlongásából olvassa ki e szavakat, s rögtön visszaadja nekik. Minden szó egy fájás. Aztán elfogynak a szavak, a csönd pedig felsír.

Másnap sokszor eszébe jut a megelőző nap. Akár egy álom, de nem az övé. Jól tudja, ő nem álmodott aznap éjjel. Éber volt, bár ébren nem. Hisz beállt a körtáncba! S minden órában kijött az óraházból, meghajolt a többiekkel együtt, azok meg körültáncolták, pörgették, rángatták, húzták és vonták! Majd anya lett. Nem, előbb még síró kisgyermek, csak aztán préselték át a pléhkarok a percek szorításán, s csak azután lett anya. Most már tudja, milyen az, átlépni saját határait, gyermeket szülni a földnek, bérest az életnek. Kiválthatatlan örökváltság. S mióta anya, jobban hallja Mária szobrát a templomból. Anyává lenni a gyász lassú kezdete, suttogja. Hogy legalább most ne emlékezzék e szavakra, évszázados szokás szerint bejegyzi Bibliája belső oldalára: Anna. És a dátumot: 1938. Alája pedig apró betűkkel: Talán csak azért születtem, hogy a tegnapot megérjem. Minden vágyam elült. Mintha idézné valahonnan, nem érzi maradéktalanul a sajátjának. Sem szellemét, sem a betűk ívét. Mégsem teljesen idegen. Akkor mi vezette kezét? Olvasta volna korábban? Visszalapoz, nézi az ősök névsorát, mellettük semmi kommentár. Felolvassa még egyszer hangosan, amit írt, majd hozzásuttogja: valóban? Fülelve az óra felé néz.

Ám a pléhanyák hallgatnak, ahogyan csak halottak tudnak. Mária szobra ugyan most is suttog valamit, de hál Istennek, az óra éppen üt. Itt az etetés ideje.

Természeti theatrum: a kóborló füves ember színeváltozása

„még isten-nem látott helyen is fák édesnemes gyümölcsöt teremnek, kiknek termése mindenkié – s az ok csudás: ki vadba nemeset olt bármi helyen, legalább mindig emlékeznek róla, ha vesznek a fájáról, mert nem magának oltotta volt”
Mészöly Miklós: Fakó foszlányok nagy esők évadján)

(I.)

Egy körvonalait vesztett határvonalon ül. Az egykori utat, szorosan hozzásimulva, épp itt kísérte az árok. Valamely háborúskodást követően aztán televetették döggel, s ráhúzták a földet. Annál bővebb a legelő, annál zöldebb a határ. Tapasztalt szem még kiveszi az árok nyomát a televénynek sávján, hol ő is megpihent. Imhol puhább a fű, ülni, még inkább aludni fölöttébb alkalmatos. Nem zavarja, hogy néhány arasszal lentebb nyugszik netán valaki egykor volt emberfia. Legalább nincs magában. Úgyis eltévedt madár jár csak erre, meg nagy néha egy-egy lovas szekér. Ha van mit ennie, nem óvja, hogy ne morzsálódjék. Addig sem a cimborát zargatják a férgek! Ha lenne bora, bizton löttyintene hozzá, az nem lehet, hogy bor nélkül vígan lakozzon bárki emberfia, még ha odalenn is! Messziről mintha a füvet tépkedné összevissza, csak közelről látszik: mozdulatainak célja van. Úti- füvet gyűjt. Úton járók istápját. Összemorzsolja, tenyerébe ejti, ráköp, majd bedörzsöli sebes talpát. Egy holdjárásnyi idő alatt tucatszor, ha megkérdik, messze-e a város, ő meg mindig visszakérdez, minél hosszabban fonva szavakba a szót, hogy hallja, van-e még hangja: melyiket is kérdenék? Különben minden ugyanaz. Vagy majdnem. A nagy vészek előtt ugyan könnyebben esett a járás, kevesebb tarack és gaz nőtt szertefelé, olyannyira, hogy tapasztalt kóborló éjjel sem tért le útjáról, rögvest észbe kapott, irányt vétett, máshogy esik a járás. A sár meg milyen puha volt frissiben! Igaz, utóbb sok vérszívó kelt fel belőle ember és állat nyomorúságára, húzta az embert magához, mozdulni se bírjon, érezze csak: egybetartoznak, rög a röghöz. Mikor pediglen kiszikkadt, menten megkemé- nyedett, azt’ kerülgethették a keréknyomokat öröklétig! Bokája most is belefájdul. Mégis jobb így: több az Szent László füve, gyorsabban kérgesül az seb. Ki emlékszik már, melyiket hol szerezte?
Az országútnak is mindegy, mi borítja!

Miközben ül, sok mindent megfigyel.

Isten ege alatt kevés, mi változik. Õszi tisztább és csendesebb időkben megengedi a nap a Csillagpásztor láthatását. Nem tudja, más, tanultabb fők ugyane tüneményre Vénuszt mondanak, de ettől nem szegényebb, nem boldogabb. Tapasztalja, hogy dél és est oly könnyen, váratlan lepi meg az embert, ha nem ügyel rájuk, mint ki átaludta a nap dolgos felét. Eszébe veszi, miféle a megelőző széljárás, miféle az eljövendő változásról hírt adó égi fény, ha előjelek nélkül, hamar hal ki a rövidéletű nap. Mivel egyéb hozzá való eszköze nincs, minden arra érdemest megjegyez. Jobb napjain az ég krónikásának gondolja magát. Egyszer arra ébred, hogy a hajnali megsejtések a leggyönyörűségesebbek, máskor arra, hogy a kezdet néha úgy hangzik, akár egy kihűlt csillag panasza. Már ekkor meg tud részegedni szavaktól. Ha ismerné az esthajnalcsillag szót, napestig ismételné, olykor alélásig. Így azonban csak sűrűn mondogatja magának, nehogy feledje: hajnali megsejtések. És: a kezdet, akár egy kihűlt csillag panasza. Szinte bánja, hogy nincs közel s távol senki emberfia, kivel megoszthatná. Az osztozkodás ösztöne gyermekkori, elfeledett emlékeket ébreszt, emlékeket be nem teljesült kívánságokról. Ám hiába erőlködik, nem tudja felidézni egykori önmagát. Kétségbe vonja, valóban ő volt-e, ki világot akart látni, bocskort próbálni messzi földeken. Óh, egy jó lábbeli most sem lenne rossz, nem azt mondja, de a próbálgatás öröme a gyermekkoré. Az ilyesmi úgy múlik el, akár egy álom. Utóíze sincs. Ami marad, kevés, s olybá tűnik, nem változik. Magányos csillaghullás havában; s magányos, mikor a hó oly csendesen hull, hogy nem hallani, ha lehunyja pilláit. Erről eszébe jutnak a téli temetők. Meg hogy az ember nem több a földnek, mint a hópehely, mely lehull, elolvad, átszivárog pályáján, hogy újra felszálljon, és újra esőcseppé, hópehellyé vagy harmattá legyen. És mekkora háborgás, milyen mérhetetlen szenvedés ebben a hópehelyben, az emberben! És ahogy forgatja elméjében a mulandóság kérdését, ahogy végignézi évszakonkénti színeváltozását, látja, hogy hiába keríti minden körbe az idő tengelyét, egyes események mintha kihullanának belőle, mások ellenben vissza-visszatérnek. Mint hajnalok és éjszakák, tavaszok és telek, meg-megszakítva néhány ködbe fúló virradattal vagy hold- és napfogyatkozással. Emberi ésszel alig követhető, mit érez.

Ha megkérdenék ilyenkor, ki ő, az a bolond gondolata támadna, hogy ő az nap megfogyatkozott állapotában avagy az folt az napon, kiről csillag-fürkészek mesélnek, kit ő puszta szemmel soha ez életben nem tapasztalt, mégis ezenképpen látja magát, ki áthullott az természet rend-rostáján. Mindazonáltal jól alszik, testben és lélekben nyugodtan. Nincs benne kétség, az bolháknak is részük van ez áldásban, kik az vészekkel együtt kivesztek. Meg annak, mit az szószékről fennen hirdetnek:
ki megelégszik minden napnak önnön gondjával, s nem kísérti magát jövendő időkkel, arra gondot visel az Úr, s megkönyörül azon, ki nem fárasztja eszét ez világ viselt dolgain. Ha utóbbit nem is hinné szívvel-lélekkel, akkor sem tamáskodna hangosan. Jobb annál, ha malomkövet kötnek nyakára, s mély kútba vetik, semmint megkísértés oka légyen. Nem titok: a napfoltok nemcsak szabad szemmel láthatatlanok, füllel hallható szavuk sincs. Ekképp, ha városon jár, csak fülel, ki méri élte folyását tavaszokban, ki méri telekben, ki vetésekben, aratásokban vagy lomboknak hullásában. Hallgat azonban róla, hogy ő, ki ismeri az évszakok rezdüléseit és teste legkisebb porcikájában hordozza, milyen csupasz lábasan ugyanazt az utat járni télen, azonképpen, mint nyáron, s milyen ugyanabba a mezbe takarózni minden időben, a legfülledtebb nyári éjjelen vagy a legcsikorgóbb téli hajnalon, ő nagyon jól tudja, hogy ugyanaz az út télen és nyáron nem ugyanaz az út, ahogy a mez sem ugyanaz. Erősen kételkedik benne, hogy kérges teste, öregedő szíve egyazon maradna. S bár nem gondol folyókra, melyekbe kétszerte ugyanolyan módon sohasem léphetni, hisz világi tudomány nélkül való ember, ki olvasni csak arcok vonásaiból tud, mégis helyénvalónak érzi, nem baj, hogy nem emlékszik, hány őszt vagy nyarat ért meg. Jól tudja, hogy egyik ősz sem ugyanaz. S ahogy az utak is változnak, nem adna egy lukas garast tegnapi önmagáért. Korábbra meg mért gondolna? Háborús időben az ember hamarabb értéktelenedik el minden fizetőeszköznél!

Isten ege alatt amúgy is minden egyívásúan érdemes avagy éppen érdemtelen. Mikor, kire, milyen idők járnak. Emberek születnek, szeretnek, meghalnak, s ő vándorol, füvet gyűjt, lábra áll, tovább kóborol. Nem válogatós: vizet hord, fát hasogat, még a tinót is leöli, ha kell. Aztán megint tovább- megy, majd, ha megfájdul a lába, megint leül. Leül az útra, az út mentén az árokpartra, a fák ágaira, a kerítések és határkövek töveibe, a lépcsők és ajtónyílások eleibe. Ispotályt magafajtának hiábavaló keresnie, bárhol helyénvaló, ha fűszerszámot kever dagadt bokájára. Ki mondja meg, mi több, mi kevesebb? Mihez kell több tett- és lélekerő: születni, szeretni, meghalni, vándorolni, füvet gyűjteni, lábra állni, tovább kóborolni vagy otthonra lelni? Igaz lenne: csak a gyávának nincs hazája? S mindenki csak önnön keresztjét hordhatja, másétól összehorpad? E kérdések okán néhanapján beszédbe elegyedik egy-egy emberfiával. Így kezdődik minden történet. Meghányják-vetik magok közt, melyikük, mit csinál, végezetül úgyis ott kötnek ki, hogy nincs két ugyanolyan nap, nincs két ugyanolyan sors. Minden egyes pillanatban, akkor is, mikoron ők szót váltanak egymással, akkor is, mikoron megállapodnak vagy tovább állnak, minden időben születnek, szeretnek, meghalnak emberek, s ki mondja meg, mi több, mi kevesebb? S bár nincs emberfia, ki szünet nélkül, erőnek erejével tudomást venne események, tettek, szándékok egyidejűségéről, mégis mind, ki másokkal egyazon ég levegőjét szívja, sejti: mindenkoron a szekérkaraván kerekeinek együtt gördülő fordulataiban lakozik a teremtett világ rendje. Isten keze pediglen ott pihen a legkisebb eresztékén is, ugyan legritkább esetben bukkanni nyomára, inkább csak ujja vonásaira, körme mintázatára lelhetni, de ember isteni dolgokban ne légyen telhetetlen! Ahogy ott áll a városszélen és nézegeti tenyerét, tisztán látja, hogy ő csak egy folt, egy makula az nagy köröm alá ragadtan. Megtörölné kezét öltözetében, de az még emennél is törődöttebb.

Hogyan jutott idáig? Gyalogolt volna? Áll a város egyik kapujában, még nincs bent, de már kint sincs. Idegen arcú emberek kerülgetik. Nézi kezeit, mintha tőlük kérne tanácsot: valóban beszédbe elegyedett valaki emberfiával, ahogy képzeli, vagy csak fennhangon gondolkodott? A barázdák nem emlékeznek, ahogy ő sem. S már épp arra gondol, utat vesztett, mikor eligazítja a kiszínesedő világ. Ott köszönti a szagos muskátli cirmos szirmaival, ott meg az kosárból kikacsint az naspolya, imhol pedig fut az falra az iszalag. Nincs egyedül, ki néven tudja nevezni felebarátait, emlékezik meg egykori kísérője szavairól, hála legyen a Magasságosnak, hogy együvé terelte őket egykoron! Még fel tudja idézni a pillanatot, mikor egy kicsiny zöldellőt forgatva először észlelte, hogy a látásbeli megismerés mennyire töredékes, a megesmértető jegyek mennyire titkosan nyomják be magokat az emlékezetbe, úgy, hogy azokat szóval elő nem beszélhetni, tud róluk ugyan valamit nagyjából szólani, de hogy miképpen veszi a lélek együvé mindeme jegyeket, arról képzelése sincs, mégis rájuk ismer, ha kezébe akadnak. Nem sokra ment azonban ezzel egészen mindaddig, amíg nem találkozott a nevek ismerőjével, ki megtanította rá, micsoda jegyeket keressen a szeme előtt lévő plántában, majd megnevezte őket, s azoknál fogva igazította rá a család- majd szűkebb neveket, miért is később ő ugyanígy cselekedett. Ma már gond nélkül felismeri a plántát nemcsak termetéből, de azon mód leveleiről, szirmairól, olykor puszta magjáról vagy gyökeréről, a jegyekkel együtt pedig a név sem vész el: szagos levelű muskátli, naspolya, kék iszalag.

Érzi, éltető lehelet költözik belé, amint névvel nevezhető ismerősökre lelt. S szemhunyásnyi időbe sem telik, máris befogadják felebarátai, a növekedő kistestvérek, kik buja jelenvalóságukkal ott vannak mindenütt, városfalon kívül és belül. Az emberek nélkülük meg nem lehetnek, s van, kinek hiányukban halni sem sikerül. Régi igazság, ükapja idejében is öreg volt már, mint az országút: ha cserbenhagynak a szavak, érzésid kinyomatát nyugton bízhatod levelek, virágok, gyümölcsök nyelvére. Mintha a szirmok értenék a szív szavát, ismernék redőit, s az apró, metszett csészék arról is tudnának, mit oltó kezű ember soha senkinek nem mond el, mit reményei teljében sem kotyog ki, nemhogy álmában. Ugyan asszonyi állatok világgá üvöltik e titkot vajúdáskor, ám ki hallgatna fegyelem nélkül való szavakra, ha azok úgyis elvesznek a bábák ügyelő motozása közt? Diófa alatt kell kínlódni, hogy a magzat mélyebb gyökereket eresszen. Eszébe vette kend: hamarabb érnek az gyümölcsfák, kiket szülő asszony vére öntözött?! Különösen az kemény héjú gyümölcsösök: baraczk, makk, kis belű dió, kedves dió, mandola, görög dió, aegiptomi dió, veres mogyoró. A virágok már tudják, miről a csontos héjak majdan hallgatnak. Õ is hallgatna, ám egyre nehezebb megregulázni gondolatait, kikívánkoznak, hogy fennhangon hirdessék: még él.

Most ő kéri a növekedő kistestvérek segítségét. Sorolja őket. Puszta nevükből gyűjt erőt, mint ki főzetük veszi magához. Bagoly borsó, cziczer borsó, vad borsó, adjatok szemességet az gazdagsághoz! Spinacz, óh, főtt spinacz sült tikmonnyal és te, ádáz vízi torma, adj férfiúi tetterőt! Saffran, boldog asszony mentája meg oly fű, ki az embernek jó színt ad, mondják még ánizsnak, adjatok testi mérgektől való tisztulást! Galagonya, aszú füge, birsalma, tengeri barackfa, adjatok ellenszert az ősz zsibbadásira! Aztán ti, tarkállók: boldogasszony tenyere, csillagvirág, égőszerelem, szarkaláb, harangvirág, fejér tengeri malna, kit mondanak még hibiscusnak és te, bársonyvirág, kit neveznek amaranthusnak is, adjatok kedvet az lányoknak, legyenek jó szívvel mind az süldő, mind az érett férfiemberhez! Aztán papits, búzavirág, lisztláng, adj kevélységtől mentes serénységet! Parlagi tsipke rózsa, adj szent fényességet! Szent György virága, adj bátorságot az világ sárkányai ellen! A kistest- vérek nevei oly hamar kijózanítják, ahogy máskor megrészegedik tőlük. Akár belép, akár visszafordul, mindkettőhöz elszánás szükséges. Valóban a gyávaság az egyetlen átok? S gyáva, ki rossztól való féltében lemond az élet örvendetes jótéteményiről, s kiönti a piszkos vízzel együtt a tisztára mosdatott gyermeket? Csak a gyávának nincs hazája? Szent György virága, adj erőt a gyávaság sárkányai ellen,
s te, Szent Kristóf füve, védd útján a gyermeklelkű öreg legényt! S mikor már oly régóta sorolja e neveket, mintha Noé bárkájához készítene egykorú számadást, ráébred: mennyi idő is volt mindezt kiismernie, természet-anyától ellesnie, más kóborlóktól eltanulnia, s azt is látja: épp elég évszak lehet mögötte, hogy csillaghullás havában se unatkozzék a falakon túl, az éji órákat egyképp múlatva akár halottai, akár sosem látott magzatjai számbavételével. Elérkezett tehát az idő az emberi rendhez tartozni! Remegő lábakkal lát neki, megteszi az embertől emberhez vezető, legnehezebbnek tartott, első lépéseket, s odabent van, a falon túl. Kutathatja a módját, hogy a folt eltűnjön, a köd felszálljon,
s ő visszatérhessen az együtt forgó kerekek boldogságába.

(II.)

Hát az idő nemcsak készen áll, de végtére őt is elkészítette, szemébe nézhet félelminek?! Nem oly bizonyos az! Jobb elálldogálni a fal tövében, beérni önmagát! Ám hiába minden elhatározás, magával ragadja az emberi ár. Küzd ellene, mert nem tudja, nincs miért aggódnia, s nem telik sok időbe, a piacon, a mozgás mozdulatlan középpontjában találja magát. Mint vízbe dobott kavics, körülhullámozza a tömeg: jóember, eltévedt? Földbe gyökerezett a lábad? Bálám szamara, hol a gazdád? Angyal szállt el fölötted? Óh, Szent László, védd az útját kereső s útját tévesztő öreg legényt! És Szent Kristóf, óvd az ártatlanságát vesztett lelket is! S mert a csodák, akár a szentek, sosem járnak egymagukban, a sodrás nemcsak lelassul, de kérése meghallgatásra is talál: eszébe jut az útifű. Remegő kézzel húzza elő koszlott kendőjét, akinek van szeme a látásra, lássa. Minden sebre, gyulladt fekélyre! Hegek nyom nélküli eltüntetésére! Vegye igénybe, szépasszony, Szent László segedelmét, mindent egybeforraszt! Pirul, mint kit szentségtelen dolgon értek. Pedig csak beléhasított: őt kéne bekenni a főzettel, kössön a többihez, simuljon össze fölötte az ár! Ám nem minden kérés adatik meg mindenkoron. Hiába adja el portékáját és zörögnek tenyerében érmék, hiába oszlanak el a hullámok és éri medrét a kő, mert mindettől még nem heged be semmiféle nem-evilági seb! S akár ítéletnapig is elrázná érméit, ha nem érné el a vigyázó hangja: kushadj, koldus, legyen elég, amid van!

De ő többet akar. Mindenütt ott van, hol gyökeret ver az asszonyi beszéd. Látszólag árul, gyógyító fűszerszámmal kereskedik, zsákba gyűjtött, vászonvégbe göngyölt füveket kínál, valójában violából préselt olajjal még a fülét is kikeni, hogy jobban halljon. Mert ismeri ugyan a zöldellő kistestvérek titkát, akár a tarkállókét, s tudja, melyik, mikor, minek szereti társaságát és mitől veszti erejét, mégis el kell lesnie, mi cserél gazdát piactereken, mi kapuboltokban, s mit büntet a törvény szigoránál ridegebb szóbeszéd. Hallja: ki álmatlanság űzésére mák szirmaiból készítene főzetet, méregkeverő.
A mákot tehát el kell felednie. Pillangószárnyból is csak a mesebeli királylány akar csokrot, hát még mákvirágból! A kutyafűvel majd’ megjárja. Pedig mennyi bajra ír! Eleget hált a mezőn, hogy tudja, nem kóbor ebektől tejes a szárbél, ám tapasztalatát nem szegezheti szembe öröklött hiedelmekkel. Csak kanboszorkány itatna ily förtelmet emberfiával! Ha nem, hát nem. Minek bánkódna? Termékeny talajra lel benne minden elejtett szó, minden elcsípett sóhaj. S elhozza a hasznos helyett a hasztalant, ha arra áhítoznak a népek. Árul macska-mézet szilvafáról kőrontásra, gyermeki szeplő űzésére, ólt-varok gyógyítására, s barackfáról valót is vér-pökés ellen, bár nem hisz erejükben. Hoz petrezselymet, rozmaringot, erős paprikát. Nem érdekli, öreg kappan húsát kell-e fiatalítani vagy gyenge galambét öregbíteni. Nem látja az egyik keze, mit szed és ad a másik. Az asszonyok pedig főznivaló áruit éppúgy viszik, mint a gyógyító tégelyekbe, vázákba valókat. Alig van különbség.
S ha volt is, egy-egy alkalmatos tanács után a virág gyakran kerül liktáriumba, flastromba. Ám mások meggyőzése nem boldogítja. Tekintete továbbra is az égi kerekek működését nyomozza, s nem-evilági sebeken készül győzedelmet venni. Mert ha a világ egy nagy test, érthető, hogy a legkisebb baj is kihat az összes porcikára. Egy hibás ereszték a kerékre, tengelyre.

Ekképp, míg a piacon ácsorog, kedvtelve méregeti az embereket, mintha feledné: ő is az. Micsodás létező e hús-vér, kocsonyás szenvedély és égi vágy zűrzavara? Ki látja által gyengesége sötét mélységeit s hatalma félhomályos korlátjait? Csak erősségünk fényes oszlopa világíthatja be e terek minden vak zugát, földi lénynek pecséttel tilalmas! Mert nincs e világon senki emberfia, ki emberésszel felmérhetné érzései csekélységét és nagyságát; e tudás terhét csak az bírhatja meg, ki elől senki és semmi, semmiféle módon el nem rejtekezhet. Az mi szemünkön pedig hályog, szívünkön féreg, lelkünkön rozsdahizlalta zár; szellemünk kalodában ez világban, mint tömlöcben, s testünkből, mint ingyen koporsóból, nincsen szabadulás. Emígy hiábavaló, ám magasztos kihívás: testi-lelki nyavalyák szüntelen ostromában felkészülni a várvédő harcra, s a test hadmérnökeként, a kistestvérek és tarkállók seregével kéz a kézben, megvizsgálni az erősség gyengeségeit, pótolni foghíjas védműveit. Igen, hiányt tapasztani szép, dolgos föladat, valóban férfimunka! Bár láthatatlan ellenséggel hadakozni kétes, az ütközet dicsőség nélküli, jutalmát pusztán önmagában hordó. Tartsunk hát seregszemlét, mérjük fel a falak állapotát? Tapintsunk a habarcs alá, felfedve a rejtett ácsolatot, a kampókat és hézagokat, míg látjuk a szabályt, a rendszert? Kalkuláljunk, hogy ugyanaz a jegy vajon jelezheti-e minden időben ugyanazt a bajt, s orvosolható-e egyazon fűszerszámmal; hogy a menyasszony orcájának tűzrózsái különböznek-e a gyermeki lázétól, s az özvegy és szülő asszony könnyei egyként sósak-e? Kétkedjünk, hogy gyenge gyermek, ifjú hajadon, érett korú asszonyi személy egymástól megkülönbözhetetlen nyavalyájának ugyanaz lehet az istápja? Vagy a nagyoknak és kicsiknek egyformák a betegségeik, a bosszúságaik és szenvedélyeik, de egyikük a kerék peremén, másikuk a kerékagy közelében ül, s ugyanaz a mozgás, a távolság különbsége okán, kevésbé vagy éppen jobban rázza őket? Így lenne? Mindazonáltal, ki állíthatná tiszta szívvel, hogy különböző bajoknak nem lehet közös gyökere? Példának okáért, ha a napba néz, rögvest látja a szeme világát behálózó hajszálereket. S a hála önti el ilyenkor egy-egy pillanatra: tán csak az ő szeme hibás, nem a látvány töredékes, nem a valóság! Ám a kétség mindjárt kijózanítja: láthatja-e a látást a látás szerve, gyökerezhet-e benne, mint magban, a látvány? Legbenső világában a külső világ?

Próbára teszi hát a töredezettséget és egészséget. Hisz annak, ki orvoslásra adta fejét, részt kell a résszel elegyítenie, támfalat erősíteni támfalhoz, akár a részek akarata ellenére is. A nap is egyként süt jóra és gonoszra, s Isten nem személyválogató! Így nem kérdi kié, de ott van a keresztelőkön, áldozásokon, kézfogókon, esketéseken és temetéseken. Segít a Tulipák ünnepéhez lámpást készíteni, ágyások közé állítani. Látja, hogy a tarkállók egy nyelven beszélnek, hogy a rózsa, jázmin, jácint lehelete néha imádság, néha dicséret, de mindig ír az emberi léleknek. Róluk vesz példát. Hol a régi mecset tövében tűnik fel alakja, gyermekek gyűrűjében mesél a rózsák apjáról, s keze sebesen jár, törökszegfűt rendez csinos csokorba, hol a katolikus piacon. Bazsarózsát árul piros pünkösd napján, búcsújárás idején pedig Máriának köt koszorút virágokból és szavakból. S mert füvek erejével is esnek csodálatos gyógyulások, nem hagyhatja, hogy a halálé legyen az utolsó szó. Ha a könyörgés végére ér, mielőtt még a kötni való tarkálló elfogyna, újrakezdi: Mária, Jó Anyánk, esedezz érettünk, sok száz esztendőn át beh’ sokat szenvedtünk, irigység, kajánság, rút szitok és átok, isten káromlási sújtják e világot, jaj, de sokszor mondtam panaszom a szélnek, de a szél elvitte, nem mondta senkinek, Szűzanyám, Teérted és Fiadnak élek, még a sötét Halál sem választ el Tőled! – közben koszorúba köti a virágokat, szavakat fűz szirmokhoz és szálakat mondatok közé. Ezeket olykor a körmeneti szobor fejére helyezi, olykor azonban egy szent dervis sírjára. Ám ki fogadná el egy közös Isten bizonyítékául, hogy minden sír az ő koszorúit viseli, egyként? S mire lenne bizonyság az, hogy az ég is mintha varasodna? A bizonytalanság túl sok, a remény pedig kevés.

Mindazonáltal: mikor szeme világában összerántják a hegek a szakadozott képeket, s szíve kamráiban az összes eleddig hallott szó egyszerre jut szóhoz, lesétál a folyópartra. S itt, az áramlást szemlélve azon kapja magát, hogy nem tudja pontosan, melyik folyót látja. Mintha összezavarodna benne az idő, hol a Danubio, hol az Ister, hol a Duna lusta, olajos teste hullámzik előtte. A rózsa sem mindig rózsa, hiába éppoly illatos! S balga, ki hiszi, hogy egy rózsát bárhogy nevezhetni, épp úgy illatoz! Fajtája szerint köztudomásúan más aromájú a pünkösdi, a baba-, a bazsa- vagy mályva- rózsa, bár egyként meghálálják a gondoskodást. Rózsavíz sem mindből készíthető! Ám, hogy melyik- ből a legjobb, maguknak tartják a bolgárok. A víz meg rózsaolaj nélkül mit ér? Csak folydogál egykedvűen, nem mondja meg nevét. Õ meg? Barbár módon szórja kosarából a virágokat: csinál majd rózsavizet ő maga, nem kell ide semmiféle recept! Akkor aztán az egész világ fürödhet benne, kendőzve szagát, leplezve szennyesét! Nézi, hogyan nyeli el körbe-karikába az összes virágot egy közeli örvény, válogatás nélkül, egymás után. Hát ilyen koszorút fon egy folyó! Iramló hullám lök rózsát rózsa után, s kötél nélkül is kész a füzér. Nemhiába mondják: a legerősebb sodrás az időé. Egyszer majd minden névre hallgatni fog ez a folyó is, egyszerre! Mert a kellő pillanatban bemutatja az idő a lehetőséget az alkalomnak, hogy együtt lépjenek ki a lét ajtaján. S valóban: még nem tűnnek el a mélyben az utolsó virágfejek, mikor megakad szeme a túlparton kikötött úszómalmon. A hatalmas test lassan himbálódzik, komótosan dolgozik kereke, s jól látja, igen, a felső lapátokon már ott piroslanak a rózsák!

Magához bilincseli a látvány. Más lapát merül mindig alá, hallgat lesüllyedve, majd kelepeli büszkén, felvirágozva, hogy csak ő ismeri a vizet, csak ő beszélhet róla, némuljon el az egész világ! Pedig mire hangja idehallik, hol van már a folyótól?! Odafenn szomjazza, üres vázként a vizet, miközben szórja szerteszét virágait, forgácsolja a szirmokat. Mindegyik lapát egymás után, ugyanúgy, a kiválasztottság tudatával! Õ pedig látja ezt, messze a keréktől, messze a tarajos habtól, messze a szirmoktól! Óh, hát ezért? A távolság és a párhuzamok okán? Hát a kerékre tapadó sár is a szekérrel utazik, ahogy a keréknyomokat követő kóbor is?! Mindig bírta, amit keresett? S a fecsegést a víz természetéről nem hallja a víz, ahogy a rózsákról szóló költeményektől sem pompázatosabbak a rózsák, s bolgárok nélkül is van rózsavíz?! Hát nem kerékagy, nem szekér, de még örvény vagy rózsa sem, kinek ő útjait régtől fogva követi?! Örök vándor Õ, az út mellett, a folyóparton, arra kíváncsian, milyen járműre veszik fel kéretlenül?! Hisz az útitársa volt! Ha nem is, mint Szent Kristófnak, bár csak a Magasságos tudja, időnként nem úgy-e?! Nézi, terem-e gyümölcsöt vándorbotja, mely oly kopott, mint ő maga. Ám kérges tenyere nem akad meg semmiféle rügyön. S bár hallja, hogyan kacagják törődöttségét a kerekek, nem bánja ráncait. Elégedett, mint még sosem. Szája megédesül
a gondolattól, hogy ő is arcába nevethet az időnek.

Kinyújtóztatja fáradt tagjait a parton, víz és szárazföld határán. Átadja súlyát a földnek, hordozza csak az reggelig! Teste könnyű, mintha csak tegnap lett volna, hogy kiküzdötte magát e sebes, Szent László és Minden Szentek írja után áhítozó világra, pedig mennyi ideje is?! S még fülében visszhangzik a lapátok nevetése, mikor minden felismerése megint képpé válik. S ő issza a tajtékot és rózsát hányó víz fölött a látványt, s szomja megelégíttetik, bár nem tudja, benne van-e a mai bíborfényben az összes alkony emléke, a mai tücsökzenében mind a tegnapiak. Ahogy azt sem, belefér-e az örökké- valóság egyetlen pillanatba, ahogy fa a magba, vagy: milyen fa nőhet ott, hol az idő vére ömlik, mikor világra vajúdja önmagát. S arra sem kap választ, mily csontos e fa termése, mily erős gyümöl- csének héja, s feltöri-e emberfia, vagy ő töri fel az embert. Mindezt nem tudja meg, de amíg elképzeli e fát és magját, mely most valóban önnön szeméből sarjad ki, meglátja a napon túl az alkonyt és a repedéseken túl a világot. Látja, hogy ugyanaz, ami elválaszt és ami összetart, a homály a nappalt és éjszakát, a víz a két partot. És mintha ígéretet kapna, hogy egyszerre van és nincs egység, hogy egyszerre van és nincs ő egyedül. Hisz a tücskök is itt vannak vele, bár nem élik túl, s nem éli túl ez a fény sem, ám mindig lesz alkony és mindig lesznek tücskök! Õ meg? Úgy győz felettük, hogy alul- marad. Elégedetten lélegzik. Elképzeli, milyen lehet a szekérkaraván ívei közt, közel a kerékagyhoz lenni, milyen sziromként alámerülni és felmagasztaltatni a keréken. Felidézi, milyen az út mentén várakozva, a vándorboton érezve Isten kezének remegését, az ég üterét tapintva. Vagy tán saját szíve lenne az? Míg mindezt elgondolja, gyökeret ereszt botja. Ígéret lenne? Álom? Látomás? Bármi is, hajnalra majd meghozza első gyümölcseit. Szájpadlásán már most érzi ízüket.

Tudni szeretné, hol jár ilyenkor a lelke. De már nem tudja kérdeni. Már ott van.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.