Tandorizzás I–II.

Izzik a tandor, amerre csak a szem ellát, hiába menekülsz, mögötted hídfüst pernyéje száll az égbe, elõtted irgalmatlanok kántálják szépszerén a jövõt. Taraja a dérnek már combig ér, dél van, alig múlt lemondólag máris néhány vonás, ipari ráncok netovábbja az óralapfirkász körnoteszén. Honol a szürke szarszag a pudván (szem-szájnak ingere), befûzi vele a gyûrt iram korcát a kedv surranójába, nyelved míg csípi a munkabír leve. Herót terem minden bokor alján, ami még nincs; ami már van, tudhatod: herótlan. Egy heróttal több vagy kevesebb, igazán számít mégis, ugyan hát, gyerünk már!

Belevetés, nem pedig belevettetés, csak így fog menni, erre jöttél rá végül. Hiába vártál vele évekig. Ugyan mire. Belevetem én, ha másképp nem megy, gondoltad, belevetem magamat én, mielõtt a belevettetésrõl szõtt álmaim buborékai szétpattannának sírkövem sarkain. Valahogy így. Nekibuzdulás, és nem a nekibuzdíttatásra várás, hékás! Ez a napi meló mától. Hát így megy ez errefelé. Ilyen keservesen, bár akkor errõl a keservességrõl még alig is tudhattál, csak a sejtés elõérzete, a retteneté, ami még rád várt. Mindegy. Csakis elõre, ez legyen jelszavad, elõre, menetirányra feszülve, hátra se nézz! Ez a taktikamag maga. Errõl beszélhetnék. A belátásról, és nem a beláttatásról. Vagy a belelátásról, de semmiképpen sem a beleláttatásról. Ilyen érzékeny különbségeken, pontosabban különbségtevésen múlik itt minden, nagyon sok minden. Hát például elõször is.

Bárminemû útiterv viszonyaiddal való összebékítése. Az ettõl való eltekintés azonnalisága. Igen, emlékszem. Hogy hát dehogy is, nem fogsz összebékíteni semmit semmivel, legkivált viszonyaiddal bármi útiterv híján levõt, hanem mint a nyílkéj, két pont között, két átkozott között az irány maga, amerre tartanod kéne, és ha nincs más lehetõ, hát csak ami nyílik, így, s ne tovább. Eljutni anyához, apához, édes testvéreidhez, valahogy, magam se tudom miként, de magadtól, hiszen, jól tudtad: a belevetõ elindulás kezdeteibõl csírázik ki majd sorsod teljes térnyerése.

Eljutni hozzájuk eredendõen. Nem tudni, miért. Tudni csak azt, hogyan. Gyalogszerrel, lóhalálában, mint kinek rettentõ sürgõs, ahogy célképzetileg csakugyan az. Különben miért is ugranál fel bizodalmadba csimpaszkodón ültõ egy helyedrõl, hol megrekedtél ugrásra készen egykoron. Most viszont, feledve süppedést, feledve töprengõ magad kelletését, áttörtél a szakadatlan anyafeledésbe. Apa híre sem ért már utol. Édes testvéreid gondjai nélküled rakták egymásra terheit. Süppedt iszap ez, lápravaló, fájó emlékként ködlõ tovatûnt. A múlt világa. Ellenben a jövõ, épp ellenkezõleg. Égõ-nyers titok. A kiszámíthatatlan elevenségek puszta fészke. Öröklött tartaléka a közös kín jussára kiéhezettnek. Ahogyan ülsz, ültödbe poshadtan, fejedet hanyatlani eresztve neki búnak, bánatnak, hangszertelen szólaltatva csak meg a nehezen zendülõt, bárcsak magától kondulna mégis. Plasztikázatlan ürességed gödreibe mélyedten, aléltságból felriadást várón, fájón.

Hisz a nyers rettenet lehelete süvített akkor legbelül, még eme visszaemlékezésnél is maróbban. A kifejezhetetlen maga! Beléd omló izzása az elvesztegetett húsnak, hamis életekrõl szõtt logikátlan célképzetek precíz derékba törése közepette. Mit volt mit tenni. Megtaszajtani az öntudat szakadék szélén fityegõ szekerét a szétszabdaló bizonytalanba. Menni. Kitörni hát e lelket elfedõ homályból, kigyalulni mindazt, ami sem epedés, sem apadás, sem tûz, sem a lángja, még mulasztásod végleges kínjának semmilyenje se, csupán homályt-elfedõ lélekszüremlet lenni, véges izzása valami másnak, bárhonnét is jövõnek, kedvet sápasztó, mégis-megtartó fortélyok nélküli folytathatatlan mesterségesség, önmagánügy.

Ha optikai metaforára bíznám a közlendõm, a helyedben perspektíváról beszélnék, de nem szûkülõrõl, ami a távolba vész, mennél mélyebben torkollik a követhetetlenbe, hanem tágulóról, ami veled tágul, együtt tágul, veled együtt tehát, dagadó öbleivel folyton kijelezve partra vetett szándékok irányát. Nem tudom, ez érthetõ-e így, s ne ismételjem el inkább. Nem mintha bizonytalan lennék, de éppen az eredés mikéntje kéne, hogy borzolja most a kedély vitorláját, e kisemlõsült hátas hatásvadat. Igen, akkor viszont a szélcsendrõl kéne tán beszélnem, emez elüszkösödött vihar elõtti csendrõl, a néma kussról, mely hangtalanságával tetézi mindjobban vinnyogi önmagát. Ennek voltál a foglya. Mióta már? Firtassuk inkább maholnap, ma ne.

Nem tudom, nem emlékszem már rá. Élt magamban rólad egy bizonytalan gyanú, amit se meg- erõsíteni, se megcáfolni nem fogok, kinyomozni se, csak említem. Holmi családi ügy. Talán. Gének szertelen játéka. Fasz tudja. És tényleg, talán e szerviség tevõlegessége csakugyan túlnyomó benne. Most a sajátoméra gondoltam persze, rohadt egy ügy. Egyszer majd elmesélem ezt is.

Most például. Ahogy ürítés utáni aszottságában fityeg ölem odvából révedve kihajlón, magát veteránok keserû-avas dühébe tövig belemészárolva. Szipogva szippant az ûrje engem is, és hopp! máris tudom, hogy nem lesz folyatás, mert nem lesz folytatás, ahogy nem lesz semmi se. Tûnt vágyak üres gallyain konyul a remény.

Ilyenkor el-eltûnõdök, nem-tudni-miken. Olyasféle rémálomszerû rémálmokon, ahol a tautológia réme még mindig csak kismiska lehet azokhoz a tébolyult látomásokhoz képest, amik a formának tartalmat, a hipotézisnek igazolást adnak, noha egy rémálom esetében igazán akkor lenne kívánatos formáról beszélni, ha az elalvás kényszerének hipotézisét a soha fel nem ébredés bizonyosságával lehetne csak kárpótolni. Milyen hosszú-furcsa is ez egy mondatnak, de hallga csak: vauuuuu, vauuuu, vauuuuuu… – mily didaktikusan söpri máris fülünkbe e végtelen óbégatást a periódusonként visszatérõ hétköznapok nyakatekert kutyakomédiája.

Ülsz hát, és két kezed szerves valóságába temeted fejed kontúrjának árnyékosabbikát. Ez vagyok te, maradékilag visszamenõlegesed. Hasztalan marionett, magát mozgató. Az út az anya lenne? Valóban? Anya mije? Kínja, nyilván, de azon túl, milyen tudott tékozlás ténye noszogathatna akár csak pofavizitre is vissza édes lelkedhez. Törõdött arca savanyújába kiáztatni ráncos kedved terítõjét? Fiúi szereped lejárt szavatosságú alkatiságát megcastingoltatni újdonat? Részvétlen szívcsömörbõl együttlegesen kipecázni a folytatódás aranyhalát? Hogy visszadobjátok; hogy tátogi mikéntjét tekintsétek inkább bárminek? Oh anya, fanyalodhatnékunk közös békénk igézetére szüntelen apad.

Apa, mondd. Apa. Tenyered kérgese az elsõ, mi eszembe jut rólad, megtermett jelenvalóságod hûvös borzongása a második, és a harmadikra már nem emlékszem kristálytisztán. Hogy is búcsúztam, mi szókkal tõled utoljára, magamban ekképp merengõn: Apám, titkolni képes lennék elõtted, de letagadni nem, hogy középszerûségem pályaudvaráról mindig is indultak járatok a távolba, de én magam soha nem utaztam be rajtuk közérzetem útvesztõit, mert minden erõmet felemésztette annak felelõssége, hogy legalább pontosan érezzek irántad. Érted, apám? Sohasem emésztettem magam meghiúsult utazásokról szõtt dédelgetett álmaim fülledt nosztalgiáival, mert még csak menni sem akartam soha sehová, hiszen még annyit sem tudtam akarni, hogy lelkesedésem tõzsdéjén akár csak árfolyamokra is saccoljak. Az egyhelyben toporgástól is lehet izomláza az embernek, minek romantizáljak hát olyan balga intézményeket, melyek csak a strapabírásom tesztelik? Ó, bárcsak tudnád, mennyire szeretem ösztönösséged durva egyoldalúságának ezt a kiérlelt kegyetlenségét, amivel fel mered bennem éleszteni a közlésvágy tettetett bõbeszédûségén túli halott érzékenységem megunt kultuszát néhány közvetlen szavad baráti melegével. Ilyenkor arra gondolok mindig: ez ímhol az apám, és én a vére, férges ondója aszott gyümölcse, gyakran messzi, távol, és most az egyszer újra, füled albérletében. (És hányszor, de hányszor elképzeltem rutinos-bölcs válaszod, nekem felpostázva: Anyád úgy sem értette volna, nõvéreidrõl már nem is szólva, te viszont figyelj rám, fiam. A buddhisták szerint az élet tanulópénz. Te fizess, egyetlen fiam, hallod, fizess mindig a legnagyobb címlettel, fizess mindig az életeddel. Napjaid jobbágyaként ne csak unalmad napszámát kérd ki, hanem zsarold ki magadnak lehetõségeid költségvetésébõl terméketlen fantáziád kamatait is, amit az életedrõl szõtt álmaidtól hiteleztél. Most menj, és nekem se nõj nagyra, baromagyú vérnõszõ, kivé cseperedtél, édes kisfiam.)

És testvéreim, ti, ott, a tûnt özvegység tályogos-múltú zaklatottságában, hát titeket kergesselek mostan, kérdted. Titeket, nõvéri megátalkodottságotok pas-de-deux-ibe gabalyodottan is folyton reám merõdõket, kik még kamasz-fröccsöm sugaras spriccein eltaknyoltotokban sem tudtatok értelmesebb indokot felhozni ellenem azon túl, hogy halvaszületésem ténye közismert? Oh, bárha tudnátok, mit köszönhetek nektek, tripla évtizednyi fáradozásotok mily készségeit, melyeket magamban életelvekké nemesítettem. És ha titkolni fogom is körmömszakadtáig, hát nem magam elõl, annyi már bizonyos, annyi már tényleg szent!

Mert hát csakugyan, szó se róla, de kezdetben a szolipszizmusod is csak hangulatnak indult, bevallhatom bátran, különösebb preferenciáktól és elõfeltevésektõl mentes magányos kalandnak, egyszerû, orientációk nélküli tudati hõbörgésnek, egynek a sok közül; nem volt kiszorítósdi, jól megfért az a sztenderd metafizikai sóvárgás kizárólagosságát jótékonyan megkérdõjelezõ, valamiféle légbõl kapott transzcendentális kételyed absztrakt perfekcionizmusával, ahogyan az analitikus nyelvfilozófiák karóján is egyre kuszábban indázó szubjektumfilozófia sem takarta el a kilátást a puszta biológikumodba vetett bizalmad forrásáról, a testedrõl, melybe ilyen pompázatosan befészkelhette magát fortyogó tudatom. Fokozatosan kezdett csak prioritásokat élvezni, ahogy az már csak általában lenni szokott; most persze emlékeket kellene felidéznem, nemcsak ezen megállapítás érvényességének alátámasztása végett, hanem hogy elmesélhessem, hogyan is kezdõdött, és ugyan mi is lehetne most szándékaimnak édesebb, minthogy az önmagadra való eszmélés kizárólagossága után kizárólag az erre az élményemre irányuló kezdeti emlékek után nyomozzak, ha már képtelen voltam tovább titkolni, mily pusztító aknamunkák tisztelt túlélõje becses személyem irdatlan hangsúlyossága.

No hát akkor! Ha a történtekbe való belevetés eltökéltségének pillanatát akarom visszaidézni, e lassan lecsillapuló késztetések lázán túl elsõkén is talán az utad során velem történhetõ, velem megeshetõ kalandok legrosszabb forgatókönyvén való töprengõ mivoltomat kellene illusztrálnom, megütni egy alaphangot, mely mostani túlhabzott kiforrottságában erre talán valóban képesnek bizonyulhat. Talán ha összeszednéd magadat, öcskös, mint akkor, a tudhatón már túl, de a kifejezés golgotáján még innen, tenyeredbe süppedt pofádat alapállásra hangolva, vagy valahogy, nem tudom, hogy, most csak reaktiválom akkoriságom vajúdó szólamát, refréntelen visszakézpofonokat tenyérnyi kaland orcáján, valahogy eképp’.

A legrosszabb forgatókönyv ötlete nem olyan régen pattant ám ki a fejembõl, és ha most anélkül léphetnénk túl a nyilvánvaló analógián, hogy kényszeresen mégiscsak szóbahoznánk azt a két (görög) mitológiai alakot, akikhez sem magamat, sem megszemélyesített ötletemet hasonlítani nem hogy nem szándékozom, de az ötlet ötletjellegét figyelembe véve mégha akarnám se tudnám, bár- mennyire is szeretném, azért az bátran elmondható róla, hogy nagyon is kezdeti szakaszban van még, éppenhogy felötlött csak bennem, tünékeny és képlékeny lehetõségének bizonytalan kontúrjaival éppen csak sejtetni engedte egy majdani, egyelõre persze szellemi ütközet kalandját, és ha a csakot most óvatosan lenyeltem is, hiszen a fene tudja, mi lesz a valószínûbb ebben a csetepatéban, a szellemi avagy a gyakorlati hadviselés ténye, engedtessék meg, hogy az utóbbinak az elõbbi ellenében való primátusát ne kelljen rögtön és azonnal mindenkinek a szájába rágnom, úgy téve, mintha a szájbarágást egy fokkal jobban ambicionálnám, mint annak felkutatását, hogy mi a szent szart is kéne nekem egymás ellenében rögtön összeugrasztanom egy kezdeti fellángolás ürügyén. Igen, persze, biztosnak látszik, hogy a szóbahozás véletlenszerûnek tûnõ eseményében majd végére járok ennek is, de hiszen annyira az elején vagyunk még bárminek is, annyira nem tudom még én magam sem, hogy mi ad majd ki mit, mi mitõl lesz számba jöhetõ, megfontolandó, kalkulálható narratív tényezõ, egyelõre figyelek csupán, készen állva a termékeny ötletbörzére, melyben egymást érik majd a rosszabbnál rosszabb felvetések, az önmagában is hajmeresztõ elképzeléseknek a szándékosan izzadtságszagú kimódoltságuknál fogva talán még ellenszenvesebb felhánytorgatása, amit már nem is annyira a szájbarágással lesz leginkább alkalmam a figyelemre létjogosulttá tenni, mintsem az állandó szajkózás retorikai ügyességével kombináló hatásvadász manõverezéssel, mely lényegi mondanivaló híján már most fõszerepet kapott ebben a forgatókönyvben, már most túllépett a néma statiszták paraván mögötti, csetlõ-botló, mindent az elején máris elügyetlenkedõ rutinos balfaszságán, rögtön elnézést is kérve a hangnemért, amiért nem moderálja magát, mintha ugyan lenne olyan kontextus, ami a szemlesütõ pironkodást honorálná, mi több, indokolttá tenné, tehetné.

És máris tarthatunk valahol, gondoltad még akkor, egyelõre sikeresen belebonyolódva a legtökéletesebb semmibe, ami a legrosszabb forgatókönyv lehetséges tematikus prognózisát tekintetbe véve nem is olyan rossz arány, Nem is olyan rossz arány!, kiáltottad, úgy bizony, hadd kiabáljam el utánad még egyszer, no nem mintha meghallaná valaki, hanem mert ki tudja, miféle további kapacitások miféle meghúzódó tartalékait ébresztem véle föl.

Egyébként a legrosszabb forgatókönyv ötlete mintha eleve indokolná is ennek a hozzáállásnak a kifinomult törekvéseit, sõt, elõírná, tessék kérem a lehetõ legkíméletlenebbül érvényt szerezni a lehetõ legkíméletlenebb felvetésnek, üstökén ragadva a terminus stiláris izgalmát, el nem eresztve, grabancát megragadón, legrosszabb forgatókönyv, no hiszen, ugyan miféle rémálom is reklámozhatja magát így a magakelletésnek ezzel a harsány cinizmusával? A legrosszabb forgatókönyv, a lehetõ legeslegrosszabb tehát, aminél elfuseráltabb, kimódoltabb, erõltetetettebb, izzadságszagúbb aligha lehetne más, amennyiben a legrosszabbat szó szerint értjük, önreflektív jellegét önkéntelenül is félreértve, elfeledve eltusolva, lehessen még egy kicsi haladékba fogódzkodni, holott nincs haladék, lehessen még egy percet menekülésen töprengeni, holott nincs kiút, szánalmasan gyengeelméjûséget tettetve, holott ki-ki már csak a maradék éberségét kondicionálhatja valamelyest is, no persze, ha még nem veszítette el teljesen a fonalat.

Rémálom az Elm utcában, például, most ez ugrik be, Freddy Kruger becses személye társaságában többek között, meg a bugyuta tréfálkozás a betûtoldott Elme utcával, ami nyilván zsákutca, vagy egyirányú, tök mindegy, módodban lesz még ennek alaposabban is utánajárni, még éppen csak befordultam a sarkon, még alig tettem néhány tétova vagy nagyon is teketória nélküli lépést befelé, igaz, Freddy?

Akkor erre talán elürítetted magad rémületedben, megesik olyikkor, s bár nem kellett erre sohasem külön nógatni, ivarérett sráckorod elsõ szürete óta mégis gyeplõztetem magam-magam, mikor is hogyaszondom: gyerünk öcskös, verj magadba egy kis életet, mindig csak ezzel, magammal együtt az öcskösözést is néha teljesen elhagyón, másféle jeleket is: mire vársz, hékás, verj má’ magadba egy kis életet, és akkor versz is, hisz veretek, tenmagammal megállapodtom szerinti önbasztatásomat tûrõn – talán innen jöhet a mûveltetõ képzõk iránti képzett-kimunkált irtózatom?, fasz tudja –, és tán tényleg az. Mert ha kifejezetten vallatóra fogva vernéd ki belõle az okát, tán még ki is köhögné a szentem, hogy csakugyan, mi másra rímelne magad-korholó ájtatoskodásom, mikor kivételesen is nem két kezed szerves valóságába temeted fejed kontúrját, de falnak iramodó eltökéltséggel üvöltöd szinte nap-nap után másik faszfejednek kijáró kiharcolt buzdításodat is, Verj már magadba egy kis irodalmat is, ember, verj már, édes kicsi csillagom, és most bevalljam-e, gyakran emígy összekeverve: irodalmat, kis faszom, ne Életet!, Irodalmat verj, de nagybetûsen Élet-Fröcskölõt, verd csak, kis komám, hisz ki tudja, meddig verheted. Tán ez az az ok, mondom, nem tudom. Ami közös, hogy ekképp-ingerlõn vagy úgy döntesz: folyatod, vagy úgy döntök, hogy folytatom, nekem igazán egyre megy, folyatva töröm-e koponyám kérgesét a folytatáson vagy folyvást folytatod folyatásod meddõjét a folytatás termékenyebb mikéntjéig, jól tudva, szerves összefüggésük megsejtése cseppet sem garantálja, hogy nem baszunk rá még ennél is jobban e különös játszma valódi tétjére.

A hangoltság a titka, ma már tudhatom, mikor mihez van kedvünk, és ahogy most a folytatáshoz mindennél inkább, egykoron épp fordítva, ha ugyan fordítása ez bárminek is. Igen, nagyon is hogy fogod majd folyatni, egy ültõ helyedben magadhoz ragadva kezdeményezõkészségem kormányrúdját, napjaid semerre se mutató iránytûje szerinti irányba célozva be útmutatása kiadós adagját. Törekvésed löttye így lesz mégis-maradásom azonnali jussa, apadó kútba hulló többlete az alig elrugaszkodásnak. Ahány ház, annyi szokás, nem igaz? Kinek hogy megy ez; nekem így megy, s bánjam-e ma már, hogy minderre kellõképpen mégis-csak-rácáfolódtam. Nem bánom.

Nem én.

II.

Izzik a tandor, amerre csak a szem ellát, kár az úttalan ködbeveszõért ennyi felhajtás igazán, de igazán. Megmakacsolkodva csakazértis, kalandállag rangra kalibrálva tüdõt és füstökre nedvedzõ két karéj szemet, pupillapajtás vándorszerkóját lelkileg megpányvázza, legbelüli óvatosságra szert téve jó elõre már eképp, menetközbeni akadályokra fittyet hánya például, no és így indul el, lássa látva magát azt a látványt: izzik-e a hogy-íz-lik?

Nem mondjuk, ki õ, ki fia borja, ja, apropó bor: fusson, akinek nincs bora!

Hangtalan huszár, kinek járása, nesze neki: nesztelen. Ki õ, eme esztelen tájõrült, netán egy õrült jó tájoló? Tájtani jártassága módfelett módozott, és ki véle már hódozott, kérjük, tudassa! Reggelire hercegnõzaba-e abraka, avagy koslat napestig hasonszõr kos után? Akadálytalanát ki tetézi, és tételezi-e akárcsak tenmaga e tényt, ha van? Bokra nincs, mit átugorna, közöljük, s így szökell, mint gaz Ella, bokról Bock-ra. Részege-e, ez mai firtatmányunk tárgya, s ha valóra válna, hogy válaszunk igen, hörpintenõk nem is egy pintet, de százat. Mégis honnan jön, bátorságát is honnan hozza hozzá, házoá, és eredeztethetõ-e lelkületileg e tüneti lék, mit megcsapoltunk az elébb?

De csak ne akarjuk böllérre fogni a kéredzést magát, hátha mégis malacunk lesz, s bõ levét végül mégiscsak böllérünk issza vissza, mondván az igazát: – …lévén az állat énbennem oly igen esernyõ.

Javítás: Esendõ. Ez az! Esendõ az ember, emberünk is az, esend, midõn izzik a tandor, s ha nem izzik, hát szívünk esend meg rajt. Most, hogy izzik, például. Ne is gondoljunk bele, mi lenne, ha nem izzana ama tandor, hiszen szívünk szottya eme vándor! Azért!

Na azért!

Kérdés: hangoljuk-e húrjaink fékjét szövetileg lazábbra, vagy jó lesz ez így is, hogy nincs rím a lazábbra? Nekem oly mindegy különben, mint túlórás nõvérkének, hogy most apás vagy netán anyás szüléssel sarjad-e a kis-ki-fia-borja, s ha esend, hát azért esend õ, hogy csak fonetikusan legyen ded egybõl e dedbõl. Szóval nekem tényleg mindegy, szó nélkül meg pláne, nálamnál közömbösebb ürge ez ügyben nincs is e plané tán.

E rímekkel szinte beledózeróljuk tagunkat a jóba, a nyelv javába, csak hogy firtassuk: tagunk e tagba híjával szakad-e hiába. Vagy tán írtsuk e remek rímeket mielõbb halomba? S hallga csak, a paroxizmugusztusát neki: – Írtsd tesó, hisz olcsó old csí rí, Ricsi öcsi. Faramuci? Csirizes rizs se bír lenni rizses csí, Csiribá’! Csípõs csí rittig mindig csili. Csilicsí? Licsis csí? Csilis rizses licsi se? Rizses csilis lecsó csak csíp? Na csá.

Így tagunk, foghegyrõl le, elárvuljuk: éppen foghegyre mentében.

Hogy hím tag lenne – még ennyi sem bizonyos, hisz fenemód csípõs a nyelve (felvágott egy hegyre- épp-felhágó!), oda kéne neki tán sózni, ha nem is épp tesózni: – Mi van veled, lökött kölök, könyö- ködön jön ki a rím? Aztán miért, netán mert ködös-körül köd ül, s ettõl nyelved megered? Nyelvi erejed telje se teljesen egyedi, mire vágsz föl csípõs nyelvezeteddel, míg türelmünk engedi? Ki vagy te, ködülte idegen, vándorló bestia, egy igazi fém fatál, akarom mondani famme fatál, vagy inkább egy fából vaskarikát nyúzó púzó hölgyfutár? Látjuk, hogy hadovád hadai átlépték már a Rubicont, s izzó tandor földjére hágnak görcstelen, s bár nem mondjuk, hogy ez erkölcstelen, csak hogy tettetett tettedet valamiért gyanúsan fekteted. Mit keresel te itt tulajdon képeden kívül, másodat-e, vagy másod égi mását, és tulajdonképpen hogy van képed erre? Képes lennél képezni képtelen nyelvi képeket, mik utad kijelzik, vagy képtelen? Nyelvkabaréd karalábéja szépen torzsásodik, ez való igaz, de tornázz még rajta, hogy ne zsörtölõdjön, kinek a fás rész fakó vigasz. S ha van szód, mint mik lasszók, visszahúznak a nyelv porába újfent, válaszod tekerd köribénk, lásd fenn.

Még egy kérdést engedj csak! Mily elme szõtt téged, te végképp elveszõ? Nem szórözünk, ezt most szõ szerint kérdezzük, mily elme? Szóanya szõranyán? Szó árnyán szõtt árnyanya szava? Szavak szárnyán szószõr? Bõsz anyaárny szarvszerve? Szélszerv szakszervezete? Szerved szavát szélnek eresztõ szaki? Szavakkal szkanderlõ szómatyi? Alliteráló literáló, vagy inkább álló – liternyi – Ali? És nyalizó baki csupán, vagy csak nyaki agybaki? Nyaki agybaki? Hát mondd –

És nincs válasz. Még egy árva rím sincs. Nincs semmi, csak a tiszta tandor izzása, felperzselt úttalan utak jajongása. Nicsak, egy félkész rím, és ezzel kész, kezdhetjük máris elölrõl, talpunkmegperzselten újra – messzirõl már kósza nosza hallik.

Izzik a tandor, amerre csak a szem ellát, kár az úttalan ködbeveszõért ennyi felhajtás igazán, de igazán. Megmakacsolkodva csakazértis, kalandállag rangra kalibrálva tüdõt és füstökre nedvedzõ két karéj szemet, pupillapajtás vándorszerkóját lelkileg megpányvázza, legbelüli óvatosságra szert téve jó elõre már eképp, menetközbeni akadályokra fittyet hánya például, no és így indul el, lássa látva magát azt a híres-hírhedt, önnön mítosza kiizzadta látványt: izzik-e még a tandor, és ha izzik, hát hányadán?

Jelentjük: izzik. Eléggé izzik, én így mondanám. Valóban, amerre csak a szem ellát, izzó tandorok gúnyája gyullad, lobogó nyelvgyökök csonkjait cipeli a szél, hurcibássza ormótlan, kész kalandtúra itt még átvágni is, de tényleg. Gyakorlatilag megostromolhatatlan a térség. Ki ide rálép, életérõl már írásba adhatja, hogy a halálé, Nosza Semmi, fogd meg jól!, menekülhet, de hiába, kijózanodhat, ki piásan ébred, s lerészegedhet, ki piátlan. Van, ki esztelen kapható egy korty izzásra, van, aki kapatos, mégis szesztelen tagad, van hóhér, kinek meddõhányó e tajték, és van áldozat, kihez csak veríték tapad…

No de lám csak, míg mi kéretlen narrálunk hiába, a végén még meglóg nekünk a kis hapika, aztán bottal üthetjük nyomdokát, s szem elõl tévesszük netán, egyéb testrészei közül kiemelve rögvest is homlokát. Merthogy lökött homloka mögöttijét vallatóra kapni a szándokunk, nem pedig hagyni a búsba tûnni elfele e dacos Szándokánt! Nézd már hát, hova tûnt, önkommentünk bugyraiba tévedt-e el réveteg, vagy talán zokon vette az újrázás tényét, s most pihegve szendereg? Ne már, ha újra kezdtük is, te ne kezd újra az eltûnést! Ityegõ fityeged éppenhogyanját tüntöd okain hadd ne kelljen már újra artikulálnom e durva kánikulában, a kurva életbe! Kalkulálj más balekkel, bakker, bekterod kulijával akár, de nem velem, hallod, te szemtelen. Mondj már valamit, csak adj hírt magadról, mondd el, merre jársz, s meglásd, verbális dzsídípid java újra annyi lesz, mint letûnt eszed leve volt egykoron.

– Most éppen az Anal Grande-n vagyok, kérlek, s kreoltalan csirkeólad mellett tüsszögök, ha már kérded, míg te kevered szüntelen kedvenc Kierkegaard-oddal a Canal Grandé-t. Ezt érted?

– Hogy most mi van, ki kedvenc, és honnét e fatális, s kissé valóban nazális, anális? Kit kanalazott ki e sørén-szálán eltûnõ, okkal kreoltalan híres dánnal ez a ficsuri facsiga? S hol, s merre? Velencében? Koppenhágán? Még ha Helgát hágod is éhkoppon kemence oldalán, felelj!

– Milyen Helgát?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.