Küldjünk egy-két verset még
Egykét küldjek-é vagy többet?
Nem küldök, csak átadok,
személyedben ha eljössz érte…
Ez a költõ enszigora
szikár-huncut amikor a
vigyora oly szapora
hogy Tehozzád [el]gurítja…
Gurul-gurul a vigyor
a madár meg a turul
görbén-görbén fölfele
néznek olykor: görbül-e
golyónk gyémánttengelye
kacagni se könnyedén
sírni még oly nehezén
Három mondat erről: írás, rege, ének
Himnusz a Napkelethez tengerárral, hegytetõrõl
Szeretném mindig írni mit jelent nekem
vágyom hogy írjam mindig írjam mit jelent
mert nem tudom leírni csak megírni elregélni
mit jelent e szép alak nem testtelen csodája énnekem
hogy kell nekem hogy szóljon róla énekem
hogy róla szóljak néki írjak szép napunknak reggelén
róla szólva szépre nyissam meg napom
hozzá szólva bársonyosra édesítsem az estém
talán kockáztatom szerelmem nékem ki zeném
de elmondom talán hogy mit jelent
szívemnek az hogy létezel s vagy Napkelet
és hogy én megóvlak rossztól kíntól gyötrelemtõl
és ha kell ha kéred tõlem ezt is megteszem:
óvlak magamtól kedves szép alak
hallom kedves kis kuncogásodat
meg azt a bájt ha hallom hangodat
ha méled olvasom
Megvédelek magamtól hogyha kell
és hogyha kéred bár nehéz a szívem tõled
önteltségem úgy kicsordul túl is fordul
írni rólad most még nem tudok
Csak költenék szebbnél szebb gyöngyöket
szórnám eléd mind õket göngyöleg
begöngyöllek hogy védjelek vele
de egyszer és nem oly soká lesz
meglásd én elregélem majd ahogy
megkedveltem majd megszerettem
színvörös hajad hogy fogta képbe arcodat
s nevettél jó sokat, sokat!
S még arról is fogok regélni hogy mi volt
gyötrelemmel kínnal hogy küzdöttél és omolt
titkon sok könnyed nem folyt ám ki könnyedén
gonosz valék hozzád az büszkeség volt
titkon kiomlasztottam tenger könnyet én
kínban gyötörted enszived te büszke hölgy
nagyszabású pompa és részvéttelen de tölgy
igen tölgy az Zeusznak szent növénye volt
de nem is ezt akartam itten mondani
Nagyszabású pompa és részvéttelen mi völgy
irdatlan heggyé nõtt ki istened szép hölgy
kiötlöttem s érette mindketten gyötrettünk
vékony kötélen vígan táncoló projektünk
ha beválik és ha isten megsegít viháncoló
meg többi más isten mi égbe-légbe fölkacag
sikerrel óvjuk akkor egymást ön-delejtõl
hogyha összejön
Én rosszat ezzel azt hiszem
e verssel nem teszek neked
eléd tárom csak csordultig telt
boldog-büszke szívemet
tudod te mit s mennyit jelentesz
hol és hogy laksz te bennem
szívem rebben ajkam lobban
és nem robban jókat dobban
mintha langyos láng ha lobban
és a lassú tûzmelegnél nem diderg
a szív e dermeteg testben nem gyermeké
jéggé fagyva már nem zúzva dér nem csípte
zúzza-marja zúz Marája
nem zúzza kõvé válva Lótnét látva
gyermeteg kis képzelgésben
sófényû a csillogása
káprázat ez mondd talán?
káprázik szívem eszkalál?
Szebb és jobb mint szûz arája
ácsnak és az úrnak-úrnak
fénylõ-nagy szerelme
mit hoztak õk ott ketten össze
mit felelne a világ
hogyha látna vak nem volna
elámulna és bámulna
istent bizony döbbenet
sõt erõs félelmeket.
No de kedves Napvilág
engem téged meglátván
ha nem igézne a lány
hogy e sorok írója
sorait ha lerója
mindazt mi jár kegyednek adóba’
kegyed, hiába, vonzza ezt:
írót, versírni sose rest
költõt el sosem ereszt.
Kósza felhők nyári szellőn
gondolatok kelnek s kószálnak a nyári verõben
éber a gondolat ám érzed lehanyatlik a szélben
a kedély körülírt zuhanása megáll
a kedély beborul s betakarva elég
levegõ jut a sebre sajog neked ott
foszlik a szél neszezése a langy levegõben
foszladozóban a felleg az égen s ballag a bánat
foszlik a kín s az öröm repül és távol kerül innen
mindnyájunkat az elmúlás szele kerget elõre
foszladozik felhõm és rojtja szalad már
nagy tüzeket látott ez a felhõ annak elõtte
lángtarajok szilajul nyalogatták jó ropogós volt
füstgõzzé elomolva utána az égre tekergett
õszi verõfénynek halovány-bársony sugarába hajolnék