Visszaút nem volt. Londonban nyertem elbocsátást a tél közepén, húsz font készpénzzel, egy tizenöt fontot érõ karórával, és egy váltás jó ruhával a bõröndömben. Tizenkilenc évemhez képest jó adag tapasztalat volt a hátam mögött.

A Temperance Hotelben szálltam meg a King’s Cross vasútállomás közelében, mert már elegem lett az alkoholgõzös orgiákból, melyekhez Ausztráliától idáig minden kikötõben szerencsém volt. Elsõ éjszaka tizenegykor egy szemeteslapáttal és üres vödörrel felfegyverkezett szobalány kopogott be ártatlanul; érdeklõdött, van-e szükségem valamire. Nem volt. Ebbõl is kezdett már elegem lenni a tengeri út során.

Két hét elteltével újabb tapasztalattal lettem gazdagabb, de addigra már csak harminc shillingem maradt, egy zálogcédula az óráért meg a bõrönd – érintetlenül. Ezért kijelentkeztem a szállodából, és lejjebb, egy tengerészbérházban béreltem szobát, az East India-dokk közelében. Hazafelé tartó hajók után kezdtem érdeklõdni.

Hamar rájöttem, hogy túl késõn akartam kiszállni a versenybõl. 1929-ben egy tengerésznek, aki Londonból induló hajót keresett, valamivel többre volt szüksége harminc shillingnél és egy vadonatúj, elbocsátó szolgálati könyvnél. Az én könyvemben csak egyetlen bejegyzés állt, ami nem hatott meg se gépészt, se második tisztet. Jó matrózok ezrei járták a dokkokat nap mint nap. Igazi tengerészek, egy életen át gyûjtött tapasztalattal a hátuk mögött, és ezt kopott, öreg szolgálati könyvek bizonyították. Néhány nap után arra a következtetésre jutottam, hogy papírjaim inkább hátrányt jelentenek, mint elõnyt. Elegem volt Londonból, és sehol másutt nem akartam szolgálni, csak Ausztráliába tartó hajón; ez a papírjaimból túlságosan is nyilvánvalónak tûnhetett. Ahogy egy második tiszt vagy másodkapitány felcsapta a könyvet, máris elhúzta a száját, és száraz mosollyal nyújtotta vissza. Rám volt írva: Adelaide–London. Oda-vissza útra kerestek embereket, nem hazavágyó ausztrálokat, akik lelépnek az elsõ hazai kikötõben.

Két hétig bírtam. Tíz shilling volt a heti lakbér és tíz a kétheti koszt. Az is csak azért, mert jóban lettem egy melbourne-i hajószakáccsal, aki valami Bay nevû, javítás miatt rostokoló hajón szolgált. Két héten át minden áldott nap egy fekete tepsibõl reggeliztem. Néha teát is kaptam, míg szóvá nem tette, hogy túlforralom.

Nagyon ritkán volt jó a koszt, és semmikor sem volt elég. Tizenkilenc éves voltam, erõs, ahogy illik, és a napi tizenöt mérföldes gyaloglástól mind éhesebb lettem. Voltak napok, amikor a házvezetõnõmet is fel tudtam volna falni. Vékony, szomorú tekintetû asszony volt, kidülledõ halszemekkel és elõreugró állkapoccsal. A legkeményebb asszony, akivel valaha találkoztam. Az utcát jártam egész nap, és ha olykor összefutottunk, úgy tûnt, teljesen mindegy neki, szóba állok vele vagy sem. Viszonylag korán feküdtem le, az ágyban olvastam még, és mindennap késõ éjjelig hallottam a konyhából, a folyosó túlsó végérõl vasalója tompa hangját. Özvegy volt, rajtam kívül csak egy nyugdíjas bérlõje akadt, ezért mosást vállalt, hogy legyen mibõl megélnie. Sötét, csendes, komor odú volt a ház; a száradó ruhák és a sárga szappan szagát állandóan érezni lehetett.

A másik lakót, egy szakáll mögé és hosszú felöltõbe rejtõzõ öregembert csak egyszer láttam, amint egyik este eltûnt a szobájában, amikor épp hazaértem. Hallani azonban elég gyakran hallottam. Túl gyakran is. Köhögése olyan furcsa volt, olyan mélyrõl jövõ, mintha egészen a gyomor legbelsõbb régióiból törne fel. Percekig köhögött egyfolytában, megállás nélkül, minden éjjel fölébredtem rá; néha az volt az érzésem, mindjárt megfullad.

Burroghsnak hívták, Mrs. Hall “öreg Burroghs”-nak. Semmit sem tudtam róla – mellesleg Mrs. Hallról sem, ha már itt tartunk –, egészen a házban töltött utolsó napomig. Hét és fél pennym maradt, és a lakbért is aznap kellett volna fizetnem. Hideg, havazással fenyegetõ, komor nap volt, az ég olyan közelinek tûnt, hogy szinte meg lehetett érinteni. Délelõtt szokás szerint végigjártam a kikötõket, lekéstem az utolsó étkezést a Bay nevû hajón, aztán visszamentem a Finch Streetre megmondani Mrs. Hallnak, hogy elmegyek. Rá kellett ébrednem, hogy ha nem akarom a híd alatt végezni, nem marad más hátra, mint az Üdvhadsereg “liftje”, az az intézmény, amelyrõl annyiszor hallottam az elmúlt két hétben.

Azt is aznap kellett felismernem, hogy a házvezetõnõ katonás modora csupán védekezés volt részérõl, amit az váltott ki, hogy évek óta csak durva, londoni tengerészekkel akadt dolga. Arany szíve volt, de mint oly sok jó ember, félt kimutatni a világnak.

A konyhaajtóban állva közöltem vele szándékomat. Keresztülbámult rajtam, a rövid folyosó végébe meredt, vékony száját összeszorította, makacs arcán mogorva, keserû kifejezés ült. Éreztem, régi, ismerõs és gyûlölt történet számára, amit mondok. Bizonyára jó néhány vesztessel találkozott már életében. Mögötte egy asztal állt tele mosatlan ruhával, két-három rozoga szék, és a tûzhely szélén néhány régimódi vasaló. A linóleumba nagy lyukakat dörzsölt az idõ.

– A rohadt életbe! – fakadt ki olyan vehemenciával, hogy egészen meglepett. – Rendes, becsületes fiatalemberek kerülnek az utcára. – Beleszagolt a levegõbe és hátravetette a fejét. Egy pillanatig azt hittem, sírni fog, de meglepetésemre behívott egy kávéra. – Úgyis akartam fõzni egyet. Meglátja, felmelegíti.

Soha olyan rossz kávét nem ittam még. Fél teáskanál valami olcsó sûrítménybõl, forró vízben elkeverve. Egy szelet olajos margarinnal vékonyan megkent, szikkadt kenyeret is adott hozzá. De fáztam és éhes voltam, ráadásul barátságos szavakat is kaptam mellé. Az Isten áldja meg érte! Ez volt a lehetõ legszívélyesebb vendégszeretet, amit felajánlhatott. Egyetlen pillantás a nyomorult helyiségben meggyõzött arról, hogy még én is jobb körülmények között éltem, mint õ.

Nem akartam a jó ruhámat magammal vinni az Üdvhadsereg szállójára, megkérdeztem hát, itt hagyhatnám-e a bõröndömet, amíg a dolgaim rendezõdnek.

– Itt hagyhat, amit csak akar. Persze felelõsséget nem vállalok. – Azzal folytatta, hogy soha nem tudhatja elõre, ki fogja a szobát kivenni. Mindeközben a folyosó felõl fojtott köhögés hallatszott. Az asszony elhallgatott, a lélegzetét visszatartva figyelt, és olyan arcot vágott, mint aki átérzi az öregember gyötrelmét.

– Róla nem mondhatok semmi rosszat. Vele minden rendben. Elmehetek itthonról úgy, hogy mindent elöl hagyok. Szegény öreg! Isten bizony, sokszor más se megy le a torkán reggeltõl estig, csak az a kávé, amit én adok neki. Tudnám, hova megy, amikor elmegy itthonról…

– Öreg fickó már ugye, Mrs. Hall?

– Nem olyan öreg. Harcolt a háborúban. Beteg, az a baja. Egy szép napon arra fogok ébredni, hogy hulla van a házamban. Azt kéne látnia, mikor csomagot kap külföldrõl.

– Csomagot külföldrõl?

Mrs. Hall megitta a kávéját, felállt, és az asztalon lévõ holmikat kezdte rendezgetni.

– Ne kérdezze, honnan jönnek. Õ maga soha nem mond semmit, én meg nem ütöm bele az orrom mások dolgába. De van valahol valakije, aki nem feledkezik meg róla. Néhány havonta kap ilyen csomagot. Nem sok mindent, alsónadrágot, zoknit, fülvédõt. Csupa apróságot. Na és egy kis köteg száraz levelet, gondolom, valami gyógynövényt a köhögésére. Uram atyám, ha maga egyszer abba beleszagolna! Van egy kis ónserpenyõje, abban égeti. Bûzlik tõle az egész ház, õ meg csak ül, és belélegzi. Föl nem foghatom, hogy nem árt meg neki. Én általában elmegyek itthonról, míg be nem fejezi.

Mrs. Hall úgy szimatolt körbe, mintha a külföldi csomag gyógyfüveinek szaga még most is az orrában lenne.

– Egy éve van itt, és ha nem lennének a füvek, azt se bánnám, ha háromig maradna. Soha senkit nem zavar, és a szobájában olyan a rend, mint a patikában. Soha nem láttam, hogy italt hozott volna be, és – jól jegyezze meg – ez ritkaság ez azok között, akik itt megfordulnak. Tudom, hogy maga sem iszik, egyébként nem hívtam volna be.

Szegény Mrs. Hall!

Jó szerencsét kívánt, és megígérte, hogy a saját szobájában fogja õrizni a bõröndömet, amíg vissza nem jövök érte.

Terheimtõl megszabadulva elsétáltam az Üdvhadsereg Middlesex Street-i irodájához, a bejáratnál elmondtam a körülményeimet egy “közlegénynek”, õ egy idõsebb, õsz hajú “tiszthez” irányított, aki egy papírhalmokkal teli íróasztal mögött ült. Mindez régen történt már, a részletekre eléggé homályosan emlékszem, de az egészrõl valami újszerûségnek, tágas tereknek, kellemes arcoknak és barátságos hangulatnak a benyomása maradt meg bennem.

A tiszt megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam.

– Ausztrál vagyok. Hajósinasként érkeztem. Látni akartam Londont, tudja hogy van ez. Mostanra minden pénzem elfogyott, és visszafelé induló hajót keresek, de addig is aludnom kell valahol.

– Eddig hol lakott? – Egy csöpp faggatózás sem volt a hangjában. Egész idõ alatt csendesen méregetett. Semmi okom nem volt rá, hogy megtévesszem, de éreztem, hogy fölösleges is volna megpróbálnom, mert sokat tapasztalt emberrel van dolgom.

– A vámhivatal környékén van a szállásom, az East India-dokk közelében. Csakhogy ma este ki kell onnan költöznöm. Egy árva shillingem se maradt.

– Nem lógott el a hajóról, ugye?

Csak olyan ember kérdez ilyet, aki jól ismeri a tengerészeket.

– Nem, a szolgálati könyvem tiszta. – A zsebem felé nyúltam, de leintett.

– Nincs rá szükség, hogy beleüssem az orrom az ügyeibe. Azzal ugye tisztában van, ha bemegy a liftbe, nem sok ideje lesz hajó után nézni.

– Tudom, hogy dolgoznom kell, de nem baj. Néha kapnék egy kis szabadidõt, ugye?

– Amennyiben elvégzi a feladatát. De ezt a lenti parancsnok hatásköre megítélni. – Egy kis papírhalom felé nyúlt, s kiemelt belõle egy adatlapot. – Adok egy papírt, amivel lemehet. Nem ígérhetem meg, hogy lesz helyük, de érdemes megpróbálni. Neve?

– Thomas Blair.

– Az Old Streetet keresse!

Elszállásoltak. Bõ három hétig azzal kerestem meg a koszt-kvártély árát, hogy hulladék spárgát válogattam a lift néven ismert intézménynél, lent Spitalfieldsben.

Furcsa három hetet éltem ott végig, szerencsétlen sorsú, reményvesztett emberek társaságában. Körülbelül negyvenen voltunk, köztünk vagy húszan hivatásos csavargók, akik így próbálták átvészelni a telet. Az volt a benyomásom, hogy a többiek közül, akik hasonló körülmények miatt kerültek oda, mint én, csak néhányan igyekeztek újból a felszínre jutni. Beszélgetéseink nem elsõsorban a munkakeresés körül forogtak, ahogy arra számítottam volna, hanem mindennapi incidensek, az esti étlap, vagy egy aktuális gyilkossági per, legjobb esetben a szállással kapcsolatos adminisztráció részletei körül. Akkor ezt az egészet lenéztem és megvetettem, de most már jobban értem. Azok az emberek sokkal többet kaptak Londonból, mint én. A küszködésben én még gyenge kezdõnek számítottam…

Napi kilenc órát dolgoztunk, reggel fél nyolctól este fél hatig. Közben egy óra ebédidõ.

Soha nem sikerült megtudnom, miért hívták a helyet liftnek. Talán mert eredetileg elesett emberek felemelésére szolgált. Minden bizonnyal így volt, de a gyakorlatban nem hiszem, hogy bevált. Nem kérdõjelezem meg az Üdvhadsereg alkalmazottainak jóhiszemûségét, de az uralkodó légkör minden volt, csak felemelõ nem. Az elsõ délelõtt szóba elegyedtem a munkapad-szomszédommal. Beszélgetésünk egy perc alatt megvilágította azt a szellemiséget, amely az egész intézményt átjárta.

– Voltál már itt? – kérdezte.

– Nem.

– Sokáig maradsz?

– Csak amíg muszáj.

– Az lehet, hogy tovább tart, mint gondolod, barátocskám. Meg kéne próbálnod bekerülni személyzetnek. Ha még nem ismernek, nem lesz nehéz.

– Miféle személyzetnek?

– Hát az ittenibe, vagy amelyik a szálláson dolgozik. Takarítanak, ágyaznak, fõznek, felszolgálnak. Akik ezt csinálják, mind olyan utcáról betévedt fickók, mint te. Nem fizetnek érte sokat, de mindent ingyen kapsz. Azzal kell kezdeni, hogy megmented magad.

– Megmentem?

– Egy istentisztelet után a vezeklõk között felajánlod a lelked Jézusnak.

Ez volt a lényeg. Nélkülözõk által vezetett otthon, nélkülözõk számára. És ha az embert nem fûtötte túlságosan a továbblépés vágya, és elég gátlástalan volt, egyike lehetett azoknak, akik az egészet vezetik. Úgy lehet bekerülni a csapatba, hogy Jézus egyszerûen megmenti az ember lelkét. Megtudtam, hogy az öregebb segédek lelkét minden évben megmenti Jézus, amint téli szelek kezdenek fújni, és az utak jegesedni kezdenek.

A liftben minden segéd ilyen volt. Megmenekültek a tûztõl, de rókaképûbb népséget soha életemben nem láttam. Kiemelt státuszt élveztek, és igyekezetükben, hogy pozíciójukat megõrizzék, gondoskodtak róla, hogy az Üdvhadsereg jóakaratú szellemiségébõl csak kevés érték kerüljön kívül a parancsnoki irodán. Koldusok paripán. Egy közönséges gyár hatékonyságával irányították az intézményt, csak még kevesebb humánummal.

A lift valójában egyszerû lerakat volt, ahol hulladékpapírt, rongyot és madzagot gyûjtöttek, válogattak és csomagoltak újra. Egész nap özönlöttek a hulladékkal megrakott teherautók, lovas kocsik és taligák, mi pedig rakományukat a betonozott udvar különbözõ részeire cipeltük szétválogatásra.

Én a madzagpadhoz kerültem. Minden reggel egy ötvenkilós zsákot kaptam, tele madzagvégekkel. Ezeket ki kellett bogoznom és anyaguknak megfelelõen dobozokba osztanom: pamut, kender – a többi anyagra nem emlékszem.

Ez volt a napi feladatom, ennyivel tartoztam a napi három étkezésért és a hálóhelyért. Amit ezen felül teljesítettem, azt kifizették. Ha jól emlékszem, fél koronát adtak ötven kilónként. A három hét alatt, amit ott töltöttem, épphogy a gondosan beosztott cigarettára valót megkerestem, semmi többet. És ha valaki ragaszkodott a napi három étkezéshez és az ágyhoz, nem volt kiút. Rögtön az elsõ napon egy óvatlan pillanatban, amikor azt hittem, senki sem lát, megpróbáltam két marék spárgát válogatatlanul belegyömöszölni a kender feliratú dobozba. De a telep egy távolabbi részébõl meglátott valamelyik róka, és azzal fenyegetõzve, hogy kirúgnak, kiszedette velem.

Nem a liftben laktunk. Egy régi üzletet átalakítottak át ebédlõvé a szomszédban, és mi mindennap tizenkettõkor betódultunk, hogy megkapjuk az ebédet, amit ételhordókban hoztak az Üdvhadsereg valamelyik konyhájáról. Esténként, a munka végeztével mindenki kapott három jegyet, ezt a körül- belül egy mérföldre lévõ Old Street-i szálláson váltottuk be. Egyet vacsorára, egyet az ágyhelyre, egyet meg a másnapi reggelire.

Az Old Street-i volt az egyik legnagyobb szálló Londonban. Ugyanolyan módon és szellemben mûködött, mint a lift. Volt egy mosdója, szappan és törülközõ nélkül, barakkszerûek, de egészen tiszta hálótermei, és egy tágas étkezõje, ahol az emberek vacsora után elücsöröghettek este. Tudomásom szerint az étel nagyrészt ilyen-olyan maradék volt, amit az Üdvhadsereg adományként vagy fillérekért kapott különbözõ szállodáktól, kávézóktól, élelmiszerboltoktól és pékségektõl. Nekünk olyan olcsón számították, hogy általában bõven lehetett enni. Felszolgáláskor ügyeltek, hogy az étel tisztának tûnjék, és nem mondhatnám, hogy ne találtam volna mindig étvágygerjesztõnek. Egy étkezési jegy 1 shilling 3 pennyt ért, és a felszolgáló pult végén kiakasztott étlapról választhattunk: egy szelet margarinos kenyér 1 penny, egy csésze tea vagy kávé 1 penny, leves 2 penny, marha- vagy birkasült 3 penny, ragu 3 penny, füstölt hering 1 penny, zöldség 2 penny, almás lepény 3 penny.

Mindez talán túl primitívnek hangzik, nekem azonban kéthetes koplalást kellett behoznom, és mondhatom, emlékeim szerint ezek voltak a legélvezetesebb étkezések. Azokban a napokban csakugyan egyedül az evésért volt érdemes élni. Minden reggel arra ébredtem, hogy a reggelire gondolok, s amikor túl voltam rajta, összeszorított foggal szédelegtem végig a következõ négy órát; csak az ebéd gondolata tartotta bennem a lelket. Amikor aztán az is lement, lehetett a vacsorára gondolni.

Egy piros betûs ünnepen két vacsorajegyet váltottam be. Munkapad-szomszédomnak jobb dolga akadt estére, így nekem adta az övét. Mikor másodszor álltam sorba a pultnál, a fehérköpenyes róka hideg tekintetet vetett rám.

– Mi ez? Egyszer már kaptál.

– Ne vicceljen – válaszoltam. – Mit gondol, hány jegyet kapunk?

Rám meredt, majd visszanyerve magabiztosságát a tálcába dobta a jegyet, és már fordult is a követ- kezõhöz, engem kurtán elutasítva:

– Tûnés innét! Már megkaptad.

Tudhatta volna, hogy egy férfi két dologért mindig kész harcolni, és az egyik az ennivaló. Gyors mozdulattal és elkaptam a csuklóját.

– Ide a vacsorával, ember! A liftben megdolgoztam azért a jegyért…

Kiszabadította a kezét, de minden bizonnyal olyan tántoríthatatlannak látszottam, amilyennek éreztem is magam, mert minden teketória nélkül kiszolgált.

Állandóan ilyen voltam. Ellenséges az egész romlott világgal, és kész bárkivel szembeszállni. Minden héten volt egy fél szabadnapom. Ilyenkor végigjártam az ismerõs dokkokat, de egy hazatérõ hajó lehetõsége egyre távolibbnak tûnt. Soha még helyet úgy nem gyûlöltem, mint Londont. Ahogy kezdtem feladni a reményt, úgy lett úrrá rajtam valami homályos önsajnálat, amely türelmetlenné és mindenkivel szemben megvetõvé tett. Azok az emberek nemigen beszéltek saját magukról, így fiatalságom türelmetlenségével és önzésével azt gondoltam, egyikük problémája sem olyan súlyos, mint az enyém. Egy egészséges fiatalembernek, akit nem nyomaszt a felelõsség súlya, minden küzdelmet szívderítõ kalandnak kellene tartania, de ezt néhányan nem érezzük át, csak mi- után ifjúságunk elmúlt. Azzal próbáltam felvidítani magam, hogy az öreg Burroghs életét hasonlí- tottam a magaméhoz, aki a Finch Street-i viskóban köhögi el az életét. De ez csak súlyosbította állapotomat. Vízióim, amint az öreg végigmászik a sötét folyosón, vagy ahogy néha gyógyfüvei hamva mellett guggol, határozottan ijesztõek voltak. Hiszen valahol neki is volt ifjúkora, és vala- honnan a múltból indult az út, amely a Finch Streetre vezetett, és onnan minden bizonnyal már csak a sír felé tart.

A szálló tele volt ilyenekkel. Vacogó, vizenyõs szemû öregekkel, akik az utcákat rótták egész nap, aztán az est leszálltakor bebukdácsoltak a szállóra. Hosszan ácsorogva tanulmányozták az étlapot, dermedt ujjaik között néhány nyomorult pennyt szorongatva. Senki nem figyelt rájuk. Semmi kétség, õk irigyelnék az öreg Burroghst, mert nekik aztán soha senki nem küld csomagban fülvédõt és egyéb “apróságot”. Mindazonáltal inkább irtóztató félelmet keltettek bennem, mint sajnálatot, hisz õk életre szólóan elkötelezett lakói voltak annak a kolostornak, amelyben én csupán novícius lettem.

És ahogy nappal minden gondolatom az étel körül forgott, úgy éjszaka csak az otthonomról álmodtam. Az öreg Burroghs köhögése semmi sem volt ezeknek az elveszett embereknek a ziháló motyogásához képest. Mindig nehezen jött álom a szememre, és éjszaka gyakran felébredtem. Ilyen éber pillanatokban csak feküdtem tágra nyitott szemmel és összeszorított foggal, és szándékosan nosztalgikus vágyakkal kínoztam magam.

Egy közeli épületben toronyóra ütött. Valahányszor meghallottam, mindig kigondoltam és aprólékosan magam elé idéztem egy jelenetet, amelyrõl tudtam, hogy Ausztráliában híven megfelel annak a pillanatnak.

Éjfélkor ilyesmit mondtam magamban: reggel tíz óra van. A szállodák lent a Flinder Streeten épp most nyitnak, és a dokkmunkások az elsõ kirakodás után most jönnek föl a partról, hogy útban hazafelé beugorjanak egy gyors italra a Hotham and the Clyde-hoz. Az ég fehér, a levegõben por illata, és délre az aszfalt olyan forró lesz, hogy tojást lehetne sütni rajta. Lent a St. Kilda-partot lusta hullámok csapkodják, és óriás bérházaikból a kiváltságosak közül néhányan áthaladnak a sétatéren, hogy leterítsék törülközõiket a parti homokba. És jóllehet hétköznap van, a Point Nepean országút már a félszigetre vagy a bozótosba tartó kocsiktól élénk. És van ott egy hangafüves hely, ahol vasárnap délutánonként társaimmal nyulat fogtunk. És az óriási, laza lombozatú gumifa is ott áll még, ahol egyszer a papagájfészket felfedeztük. Vékony, kemény lombja élesen kirajzolódik az ég hátterébõl, s mindig japán fûzmintás tányérok figuráira emlékeztetett.
És valahol az út melletti bozótos meredélyen lekonyuló mancsokkal, fülét hegyezve ül egy törpe- kenguru. És a mocsár felõl kajaputfa illata úszik a levegõben, és szürkerigó, mézevõ madár és kék ökörszem füttye és csivitelése hallatszik. És idõnként egy lélegzetszerû szellõ észak felõl ismerõs szagokat hoz, és a Dandenong-hegység egy távoli nyerge fölött látszik is egy bozóttûz füstoszlopa…

Három hétig tartott.

Aztán hirtelen, mint a legtöbb rossz, egyszeriben vége szakadt.

Egyik reggelinél úgy esett, hogy megismerkedtem valakivel, aki véletlenül matróz volt. Perceken belül tudta, mit keresek.

– Miért nem próbálod meg a Tairoát? – kérdezte. – Szolgáltál már utaskísérõként?

– Nem. De mi van ezzel a hajóval?

– Ma indul Ausztráliába, és tegnap vettek fel személyzetet csak odaútra. A New Zealand Company postahajói közül sokan ezt csinálják. A fedélközi részek tele vannak kivándorlókkal. Mikor megérkeznek, szétszerelik a hálótermeket, és áruval megrakodva térnek haza. Ezért csak odafelé alkalmaznak utaskísérõket.

– Hogy lehet, hogy én soha nem hallottam ezekrõl, pedig bejártam a kikötõt…

– Biztos nem utaskísérõnek jelentkeztél a munkakönyveddel. Egyébként a kikötõ felügyelõjével kell beszélned. Valahol lent, az East India-dokknál van az irodája. Határozottnak kell mutatkoznod, ha meg akarod próbálni a Tairoát. Délben bontanak vitorlát.

Délben bontanak vitorlát! A tenger bensõséges, barátságos zsargonja. Az ismerõs kifejezés ígéretet sugallt, és lázas izgalmat okozott. Soha nem láttam viszont azt a matrózt, de míg élek, hálás leszek neki.

Két órámba tellett, hogy megtaláljam a kikötõ felügyelõjét, és nem egészen öt percbe, hogy alkalmazzon. Rendkívül elfoglalt ember volt. Fél kilencre értem az irodájához, de épp elõttem indult el egy hajóhoz, úgyhogy fél tizenegy lett, mire utolértem. Ilyen idõ távlatából nem emlékszem, merre barangoltam a két óra alatt, de legalább hat hajót kerestem fel, egymástól távol esõ dokkokban, és a felügyelõ mindig épp elõttem néhány perccel indult tovább. Aki után loholtam, úgy vonzott, mint a Szent Grál, úgyhogy végül elcsíptem, épp mielõtt beült volna a kocsijába. Amint megállt, hogy meghallgasson, tudtam, hogy egyenesben vagyok.

– Nincs szükségünk matrózokra – mondta, miután egy pillantást vetett a könyvemre. – Utaskísé- rõket alkalmazunk.

– Nekem az is jó – válaszoltam. – Utaskísérõnek jelentkezem, dolgoztam szállodákban. Mindenképp menni akarok.

Visszanyújtotta a könyvemet, közben tetõtõl talpig végigmért.

– Hol van a holmija?

Az izgatottságtól alig jutottam szóhoz.

– Fent a szobámban. A vámhivatal közelében.

– Dél elõtt a fedélzeten kell lennie.

– Oda fogok érni. Hol horgonyoznak?

Megmondta.

– Adja meg a nevét! – Zsebkönyvet vett elõ. – A másod-utaskísérõnél jelentkezzen, ezt a papírt adja át neki!

Délben bontanak vitorlát…

A Finch Street két mérföldre volt, de lefogadom, hogy húsz percen belül megtettem az utat. Elég idõm volt még, de arra gondoltam, hogy visszafelé a bõröndömet is cipelnem kell majd. Nem akartam kockáztatni. Ködös, hideg délelõtt volt, én azonban a hosszú futástól és a siker lázától izzadtam. A szürke épületek és beburkolózott alakok, akiket elhagytam a járdán, olyanok voltak, mintha egy tündérvilág elvarázsolt páráján át látnám õket. Az egész világ gyönyörû lett, és én diadalittasan futottam: fiatalságom, erõm és állhatatosságom igazolódik, mondogattam magamban. Az igaz embert nem lehet megtörni. S még kevésbé, ha valami érdemesért küzdhet. Azokból az öregekbõl a szállóban hiányzott az ösztönzés, a távlat reménye…

Nincs többé lift. Alighanem eszelõs mosoly ülhetett az arcomon, mert több helyütt, ahol elsiettem, kíváncsi pillantásokat vetettek felém. Lehet, hogy a szám is mozgott, mert varázsigeként visszhangzott a fülemben: délben bontanak vitorlát. Egyszerre azon vettem észre magam, hogy egy katonai induló dallamára lüktet bennem: délben bontanak vitorlát… Kiabálni tudtam volna, táncra perdülni.

Emlékszem, épp mielõtt átvágtam volna a Finch Streetre, meg kellett torpannom, hogy elengedjek egy rohanó mentõautót. Az, hogy mentõ, nem jutott el akkor a tudatomig, csak az, hogy autó, és siet.

De azt azonnal észleltem, hogy az asszonyok az utca mindkét oldalán kint vannak a kapuk elõtt, és hogy régi szálláshelyem ajtaja elõtt pletykálkodók kis csoportja beszélget.

Elõször Mrs. Hallra gondoltam, azután az öreg Burroghsra. De még mindig a szánakozó felsõbbrendûség érzése volt bennem, úgyhogy alig gyorsítottam a lépteimet. Csak a bõröndömért jöttem vissza, és néhány perc múlva ezek az emberek már…

A fejüket forgatva nézték, ahogy felmegyek. Mrs. Hallt láttam a folyosón, dülledt szeme vörös a sírástól.

– Az öreg volt, tengerész. Épp most vitték el. Szegény öreg pára.

A lekezelõ távolságtartás alábbhagyott bennem. Az öreg Burroghs nem érdekelt, de ez az asszony kávét adott és együttérzõ szavakat, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A többi asszony féloldalt állt, én karon fogtam a házvezetõnõt és magam után vontam a folyosóra. Valami csiklandozta az orromat, de nem figyeltem rá.

– Beteges ember, tudja, Mrs. Hall. Mi történt?

– Azt mondják, szívroham. – Sírni kezdett megint, rongyos köténye végével törölgette az orrát. – Isten áldása kísérje! Valamit mondani akart nekem. Ma is kapott egy olyan csomagot, azokkal a gyógyfüvekkel. Afölött ücsörgött… Talált hajót, tengerész?

Még rám is tudott gondolni.

– Igen. Egy óra múlva indulok. Hová vitték?

De a válaszát már nem hallottam, mert az a valami, ami az orromat csiklandozta, hirtelen belém nyilallt. Úgy emeltem fel a fejem, mint egy szomjazó teve, amikor a víz szagát érzi. A folyosó vége felé bámultam, beleszimatoltam a levegõbe és megnyaltam a szám szélét. Hatalmas lélegzetet vettem, és szinte szédültem a betegségtõl, mely öt szörnyû hete rágta bensõmet. Olyan erõszakkal ragadtam meg Mrs. Hallt, hogy ijedten meredt rám.

– Mrs. Hall! Ez a szag… Azok a gyógyfüvek… Honnan jöttek?

Mintha nem tudtam volna!

– Tengerész…

Gumifa égõ levelei! Ó, a bozót árnyéka, otthonom illata!

Eltoltam magamtól az asszonyt, két õrült ugrással a folyosó végén termettem, és feltéptem az ajtót.

De semmit sem találtam, mindössze egy magányos öregember holmiját. Egy felfordított láda tetején, egy óntányérból kékes füst gomolygott, és a kandallópárkányba vert szögön egy ausztrál farmerkalap lógott.

FORDÍTOTTA TÁRNOK ATTILA

A novella eredetileg a szerzõ Black Cargo címû kötetében jelent meg (Melbourne, 1955, 239–251.).