Ír úr ír

Mióta szakmai körökben híre ment, hogy néhány munkatársammal nekiláttunk elkészíteni az Ulysses új, kritikai igényû magyar szövegét, az érdeklõdés konkrét kérdésekben is testet ölt. Gyakoriságban és fontosságban ezek közül kettõ emelkedik ki:

1. Miért választottuk alapul Szentkuthy szövegét, miért nem rehabilitáljuk inkább Gáspár Endréét, vagy miért nem kezdünk inkább mindent a nulláról?
2. Mi lesz a Finnegans Wake-kel?

Az alábbiakban egy gondolatmenet keretében kísérlem meg a választ mindkét kérdésre, tekintettel az általánosítható tanulságokra is.

Az elsõ kérdésre a legelemibb válasz így hangzik: ha mindent elölrõl kezdenénk, akkor nem kellene ugyan felkutatni és kijavítani Szentkuthy fordításának számos, változatos hibáját, viszont le kellene mondanunk kongeniális megoldásairól is. Ha fel kívánunk használni olyan, klasszikussá vált, felülmúlhatatlan nyelvi leleményeket, mint a “mentenpisózis”, akkor ennek az az ára, hogy megküzdünk a hibák, tévedések, túlfordítások sokaságával.

A mi tudományos, kritikai igényû fordításunk koncepciója sokkal közelebb áll Gáspár koncepciójához. Épp azért nem az õ szövegével dolgozunk, mert amit õ tudott, azt mi – az azóta felhalmozott, igen kiterjedt specifikus háttérapparátus birtokában – sokkal jobban tudjuk nála. Szentkuthy kreativitásával lényegesen nehezebb volna versenyezni, felhasználásának azonban nem csak az az oka, hogy õ helyenként olyan ötletekkel rukkol elõ, amelyek nekünk nem jutnának eszünkbe. Az a helyzet, hogy hiába is jönnénk rá magunktól a mentenpisózisra, ez a megoldás, mint Szentkuthy szellemi tulajdona, el lenne zárva elõlünk. Kénytelenek lennénk valami mást keresni, tudván tudva, hogy az csak gyengébb lehet.

Jó példa erre a jelensége, hogy a színházak milyen örömmel fogadták Nádasdy Ádám kiváló Shakespeare-fordításait. Ugyanakkor Arany János szállóigévé vált fordulatait – “ide nekem az oroszlánt is” – képtelenek nélkülözni. Az irodalmi konvenció értelmében a fordítónak nincs módja az átvételre, de a színházi dramaturg érzékeli (és persze a nézõ is érzékelné) a szükségtelen disszonanciát, a kikényszerített kompromisszumot ott, hogy “hadd játsszam az oroszlánt is én”. Mi – a színházi dramaturghoz hasonlóan – az ez idõ szerint lehetséges legjobb megoldást kívánjuk alkalmazni, és ezért csekély ár, hogy a dicsõségen meg kell osztoznunk Szentkuthyval.

Ebben az értelemben a szöveg végsõ megformálásában úgy nyerhetjük a legnagyobb szabadságot, ha saját fordítói kompetenciánkat és autoritásunkat mintegy egyesítjük Szentkuthyéval. Ha szövegünknek önálló integritást, originalitást követelnénk, akkor minden egyes mondatnál szembe kellene nézni két (illetve a Bartos Tibor által jelentõsen átírt 1986-os szöveggel együtt három), elõzetesen létezõ szövegintegritással, amellyel a miénk “kizáró vagy” (XOR) logikai viszonyban áll.

Eljárásunknak az a lényege, hogy megpróbáljuk meghaladni a hagyományt, amely egyazon eredeti szöveg mûfordításai között ilyen XOR viszonyt ír elõ, és amely egy elõzetesen létezõ megoldás beemelését tiltja, plágiumnak tekinti. Ezt azon a módon érhetjük el, ha saját munkánknak eleve nem tulajdonítunk az autonóm mûalkotásra jellemzõ integritást és originalitást, hanem egy komplex probléma komplex, és ez idáig legjobb – de természetesen tovább javítható – megoldásának tekintjük, egy elõttünk megkezdett evolúciós folyamat újabb állomásának.

Egy ilyen felfogás és eljárás legitimitása az irodalmi intézményrendszeren belül korántsem magától értetõdõ. Hadd világítsam meg ezt néhány példával. Vas István részletesen leírja azt a több évig tartó evolúciós folyamatot, amelynek révén a Búcsú címû ötsoros Apollinaire vers magyar megfelelõje létrejött. A tökéletes csiszoltság mellett az eredeti spontaneitását, könnyed, magától értetõdõ jellegét kellett visszaadni: a fordításnak úgy kellett hatnia, mintha egyszerre, egyben jutott volna a szerzõ eszébe (vagyis meg kellett teremteni ezt a virtuális francia-magyar szerzõt is, aki épp így ír). Vas pontosan jellemzi a pillanatot, amikor a hosszas javítgatások során egyszer csak “bekattant” ez az illúzió: amikor több évi töprengés és kísérletezés után a vers végre úgy nézett ki, mintha egy pillanatnyi hangulat véletlenszerû terméke lenne.

Ugyanez a mutatvány a Mirabeau-híd címû verssel nem sikerült: a Réz Pál szerkesztette kötet öt fordító munkáját közli egymás mellett, jelezve, hogy ezek csupán együtt képesek sejtetni az eredeti auráját. Ha közülük egynek sikerült volna, ami Vas elõbb említett fordításával megtörtént, akkor a másik négyet felesleges lett volna közölni. Az olvasónak módjában áll rekonstruálni az eredeti auráját, de az öt változatból szövegszerû mivoltában nem konstruálhatja meg az ideális fordítást. Az öt változat ugyanis XOR viszonyban áll: valamennyi fordító ügyelt rá, hogy nehogy bármit átvegyen a korábbiaktól. Ha a negyedik fordítónak volt egy átütõ ötlete az addig megoldatlan A motívumra, nem vehette át a harmadik fordító (amúgy tökéletes) megoldását a B motívumra, hanem kénytelen volt összebarkácsolni egy B4 változatot, amely mindhárom korábbitól különbözött. Vas István a másik verssel azért volt jobb helyzetben, mert saját korábbi megoldásait variálhatta, javítgathatta.

Jó néhány évvel ezelõtt, régi jegyzeteim rendezgetése közben rábukkantam T. S. Eliot Prelûdök címû, négyrészes ciklusának kézzel írt fordítására. Megörültem a leletnek: emlékeztem, hogy másodéves korom körül belefogtam a fordításba, de félbehagytam. A meglelt strófák tetszetõsnek és túlnyomó részben vállalhatónak tûntek, de azért akadt rajtuk javítani való: a szöveg mintegy egyharmadát átírtam, és megállapítottam, hogy most ért be az évekkel korábbi nekibuzdulás. Néhány nappal késõbb elmentem a könyvtárba, hogy ellenõrizzem, nem követtem-e el akaratlan plágiumot valamelyik korábbi fordító sérelmére. Lelombozódva vettem tudomásul, hogy a saját kézírásomat õrzõ tisztázat valójában Kálnoky László fordítását tartalmazta, ahogy azt okulásomra annak idején kiírtam. Ezt véltem magaménak, és ezt javítottam ki illetéktelenül. Egy ilyen szöveget pedig semmiféle ürüggyel nem lehet publikálni, még akkor sem, ha az eredetinek netán tényleg ez az eddigi legjobb magyar változata.

Joggal remélhetõ, hogy az Ulysses esetében az irodalmi intézményrendszer, az irodalmi közvélemény toleránsabb lesz az ilyesféle eljárással szemben. A különbség talán csak abban áll, hogy a Mirabeau-hídról valóban meggyõzõ benyomás szerezhetõ az öt fordításból, megtoldva annak a rezignált belátásával, hogy az eredeti tökéletessége hozzáférhetetlen – és paradox módon ez a rezignáció gazdag és autentikus módon színezi az olvasó élményét a nosztalgikus-rezignált versrõl. Az Ulysses eddigi magyar olvasója azonban semmiképp sem juthat ilyen beteljesüléshez, mivel élménye óhatatlanul töredékes, hiányos és kaotikus. Ezért vélhetõleg kíváncsi arra a vállalkozásra, amely azt ígéri, hogy ezúttal nemcsak a vonzó enigmát nyújtja át, hanem megközelítõleg a teljes rendszert, amelyben semmi sem véletlen, és semmi sem motiválatlan. És különbség az is, hogy egy negyven-ötven szavas, dalszerû költemény fordításánál értelmetlen volna tudományos, kritikai igényre hivatkozni, míg egy negyedmillió szavas, belsõ strukturális kapcsolatokban és külsõ allúziókban egyaránt rendkívül gazdag nagyregény esetében ez kézenfekvõnek látszik.

A tudományos és az artisztikus fordítási doktrína közötti különbséget tanulságosan megfigyelhetjük Szentkuthy és Gáspár munkáján. Gáspár Endre mindvégig háttérben marad, igyekszik a minimálisan szükséges változtatásokra és torzításokra szorítkozni. Arra törekszik, hogy a teljes struktúrát szinte érintetlenül adja át, kicserélve benne a magyar olvasó számára érthetetlen elemeket, azaz a teljes lexikát és szintaxist. Maga a fordítás folyamata így elvben láthatatlan marad, s lehetõleg nem kontaminálja az eredeti értelmet behurcolt, zavaró konnotációkkal. Az eredeti konnotációk azonban szükségszerûen elvesznek, így maga a szöveg válik színtelenné, sterillé. Jellemzõ például, hogy Gáspár nem fordítja le a címeket és megszólításokat (Sir, Mr. stb.), ezzel sem kívánja az otthonosság látszatát kelteni. Amikor Bloom gondolatfolyamában Molly jelenik meg, az eredetiben a deixist rendszerint csupán a she névmás képviseli. A magyar szöveg ezt nyelvtani nemek híján képtelen utánozni, szüksége van valamiféle megnevezésre. Semlegességében Gáspár odáig megy, hogy ezekben az esetekben Molly hivatalos, anyakönyvi keresztnevét, a Mariont alkalmazza, holott nyilvánvaló, hogy Mollyra soha egyetlen ismerõse sem gondol ezen a néven, legkevésbé a férje.

Szentkuthy programja ezzel épp ellentétes. Az õ célja az, hogy a magyar olvasó lehetõleg ugyanazt az érzéki élményt kapja, mint az ír olvasó. És mivel a magyar olvasó számára az írség kulturális konstellációja elérhetetlen, Szentkuthy le is mond ennek érzékeltetésérõl. Mivel egy Dublinban élõ, asszimiláns zsidó szabadgondolkodót nem tud ismerõsként megjeleníteni, Bloomból pesti asszimiláns zsidó lesz. Amikor például a temetõben elgondolkodván csaknem dudorászni kezd, így inti rendre önmagát: “mea kuplé”. Szentkuthyt láthatólag nem zavarja a dublini környezet és a pesties szóvicc közötti vraisemblance-ellentét, az õ virtuális szerzõje éppúgy elszabadul a Joyce által meghatározott keretektõl, mint Vas István virtuális Apollinaire-je. De az öt sorban jól mûködõ mechanizmus képtelen húsz-harmincezer sor megszervezésére. Ennek a virtuális magyar Joyce- nak a szabadsága sajnos kiterjed a struktúra szétzilálására, ellentmondások importjára, valamint a nehezen lefordítható helyek színes nonszensszel való kitöltésére is.

A tudományos és artisztikus fordítás két irányt, trendet jelöl, amelyeknek nem Gáspár és Szentkuthy képviseli a végpontját. A tudományosság pólusán Nabokov Anyegin-fordítása áll, amelynek kísérõ tanulmányában az író szó szerint elátkozza a mûvészi, s fõként a formahû fordításokat. Munkája sorokra tördelt próza-parafrázis, amelyet magyarázó jegyzetek kísérnek, a törzsszöveget többszörösen meghaladó terjedelemben. Irodalmi élményrõl így egyáltalán nem lehet szó, a fordítónak az a célja, hogy az oroszul nem tudó olvasó számára – rideg tények ismertetésével – elérhetõvé tegye azt a tudást, amely a mûvelt orosz olvasó számára közvetlen evidencia. Kizárja azt a lehetõséget, hogy az angol olvasó párhuzamos evidenciáit játékba hozza.

A másik póluson Karinthy Micimackó-fordítása áll. Karinthy autonóm szerzõként adaptált egy talált, idegen szöveget a saját olvasói számára. Gátlástalanul beleírta saját ötleteit, amelyekrõl még a gyermek olvasó számára is nyilvánvaló, hogy nem származhatnak az eredetibõl (például a trotechnikus, aki mindig Elek, vagy a menyét, aki elhozta a menyét). Ugyanakkor több helyen megnyesegette az eredeti szöveg szentimentális túlzásait. Kísérlete azért sikeres, mert hibáival és félrefordításaival együtt is létrehozott egy olyan integritást, amely érdekesebb, vonzóbb, és talán következetesebb is az eredetinél. Egy jobb író jobb mûve. Ez a példa talán külön érvelés nélkül is bizonyítja, hogy milyen reménytelen vállalkozás ilyen indíttatással nekivágni az Ulysses fordításának. Ami egy artisztikus fordítási koncepcióval nyelvi és kulturális otthonosságban nyerhetõ, az eltörpül a külsõ és belsõ strukturális veszteséghez képest. Egy behurcolt vicc lokálisan kedvére lehet az olvasónak, de nem éri meg, ha cserében elfed egy strukturális jelentõségû motívumot, kidönt egy szerkezeti pillért, és így értelmetlenné, motiválatlanná tesz egy teljes cselekményszálat.

Itt köthetõ be a gondolatmenetbe a Finnegans Wake kérdése. Túlzás lenne azt mondani, hogy lefordíthatatlan, hiszen léteznek teljes fordításai. Inkább azt mondhatnánk, más nyelvre való átültetése kilóg a fordítás megszokott definíciójából, éppúgy, ahogy maga a szöveg is kilóg az irodalmi szövegek megszokott definíciójából. Ezt maguk a fordítók, kiadók is érzékelik. A német, a holland és a brazil kiadás kétnyelvû és jegyzetelt. Az elsõ japán fordítás az elemzõk szerint a modern japán irodalom kiemelkedõ alkotása, megérteni azonban nem sokkal könnyebb, mint ha az eredetit venné kézbe az olvasó. Ezért rövidesen készült egy második, jegyzetelt, rövidített és összekötõszövegekkel ellátott változat is. A koreai fordító szükségét érezte, hogy munkáját számos szakmai és egyéb tekintély fakszimilében közölt ajánlólevelével igazolja, mintha arra számítana, az olvasók nem fogják elhinni, hogy az eredeti valóban ilyen. Más kérdés, hogy az idézett tekintélyek között egy sincs, aki eredetiben és koreai fordításban is olvashatta volna a mûvet. Végül itt van még a francia fordítás, amelyet önállóan, jegyzetek és eredeti szöveg nélkül adtak ki. Annál tanulságosabb, hogy Pléiade sorozatban megjelent reprezentatív Joyce-kiadásában (ahol a regények, novellák és versek mellett számos kánonon kívüli, vagy a másodlagos kánonhoz tartozó, kisebb, alkalmi, fiatalkori mû is szerepel), a Finnegans Wake-bõl részletet sem közölnek.

A francia eljárás arra utal, hogy a Pléiade tudományos igényû koncepciója szerint a Finnegans Wake-et nem lehet lefordítani. Természetesen magyarul is bárki készíthet egy szöveget, amely követi a Finnegans Wake struktúráját és rekonstruálja írói módszerét. Ez egy mûvészi impresszió lesz, amellyel bármikor szembeállítható egy másik mûvészi impresszió. Szinte szavanként meg lehet majd kérdezni, miért éppen ez áll itt, s miért nem valami más, ami mellett ugyanolyan súlyos érvek szólnak. Nem lesz mód verifikálni, ami eleve kizárja a tudományos igényt.

A fordíthatatlan helyek jelentõs része nonstandard nyelvhasználatból adódik. Ilyen a szójáték-jellegû túlterhelés, és ilyen az intencionális hiba. A szójáték pótlása eleve önkényes, az intencionális hibából pedig csak a hibát tudjuk lefordítani, az intencionáltságot aligha. A fordítástól sokkal kevésbé viseljük el a nonstandard verziókat, mivel a fordítás sosem rendelkezik az eredeti autoritásával. Az intenciót nem jelzõ nonstandard használat pedig egyszerûen hibának, vagy parttalan önkényességnek látszik. A Finnegans Wake pedig elejétõl végéig nonstandard nyelven (habár alapvetõen angolul) íródott. A feladat magyar fordítók számára megragadható része – mint az eddigi próbálkozásokból látszik – a lényegében parttalan szójátékgyártás. Ha egyazon fejezet két fordítását összehasonlítjuk, közös vonást szinte nem is látunk: az eredeti szöveg annyira nyitott, hogy a fordítónak nincs miért felelõsséget vállalnia. Munkája végsõ soron nemhogy túlságosan nehéz volna; inkább túlságosan könnyû. Talán ezért érezte szükségét a koreai fordító, hogy külsõ autoritásokat hívjon segítségül munkája védelmére.

Vállalkozásunkban tehát a Pléiade kiadás elvi döntését követjük: az Ulyssesnél húzzuk meg azt a határt, ahol a fordításért még tudományos értelemben is felelõsséget lehet vállalni. A tudományos igény azonban nem jelenti azt, hogy Nabokov követõiként csak a pontos, száraz parafrázisra törekednénk. Ugyanakkor a könyv nem attól válik élvezetessé, ha vicceket implantálunk bele, hanem attól, ha láthatóvá tesszük Joyce vicceit. A koncepció lényege a két pólus közötti ideális egyensúly meglelése, amit a mûhelymunka jól elõsegít. Ha valaki közülünk a struktúra védelmében túlságosan is elõtérbe helyezi a szó szerinti megfeleltetést, mindig akad valaki más, aki a hihetõ, reális szituáció és dialógus védelmében felhozza a megfelelõ ellenérveket – és fordított irányban ugyanez történik. Az ilyen vitáknak Szentkuthy is fontos résztvevõje, akinek gyakran igazat is adunk.

Finnegans Wake ilyen vitákra nem adna lehetõséget: az érvelésnek nem volna terepe, mivel találgatások, intuitív approximációk versenyezhetnének csupán egymással. Természetesen elképzelhetõ (és minden bizonnyal többször meg is történt már), hogy egy-egy részlet fordítása “bekattant”, érzékelhetõ benne a telitalálat. De míg Vas István fentebb említett Apollinaire-fordításánál a nyelvészeti, poétikai, esztétikai elemzés képes igazolni az intuíció telitalálatát, a Finnegans Wake egy-egy részletével vajmi keveset tud kezdeni.

Az Ulysses fordításában azonban lehetséges a tudomány és a mûvészet logikájának kiegyensúlyozott egyesítése, a verifikálható rendszer, amelytõl ugyanakkor távol áll a gépiesség, amely tág teret enged az invenciónak. Le kell mondani arról, hogy a mûfordításnak az autonóm mûalkotás exkluzivitását követeljük (ahogyan azt a Mirabeau-hídfordításainál láttuk): egy fordítás a tudomány logikájának megfelelõen beépítheti az elõzetes eredményeket, ahogyan Bolyai geometriája magában foglalja Euklidészt, Einstein fizikája Newtont. Ugyanakkor – mivel a mûfordítás tétje nem valamely végsõ tudományos igazság megközelítése – az új szöveg nem fogja megsemmisíteni, felülírni a felhasznált régieket. A viszonyt a transzkluzivitás Ted Nelson által bevezetett fogalma jellemezheti: a “mea kuplét” nem töröljük el, a “mentenpisózist” nem orozzuk el: mindez továbbra is hozzáférhetõ lesz eredeti helyén. De annak a szövegnek immár autonóm mûalkotásként kell helytállnia, hasonlóan Faludy György Villon-átirataihoz. Szentkuthy szövegét továbbra is elvitathatatlan hely illeti meg a magyar kultúra könyvtárában – csak ez a hely nem a J-nél, hanem az Sz-nél keresendõ.

Tíz pont a fordításról

© Kappanyos András, 2008

1. Vigyázz a strukturális kapcsolatokra. Minden szignifikáns ismétlõdésnél gyaníts strukturális kapcsolatot.

2. A külsõ referenciákat kanonikus változatokhoz kösd. Ha ilyen nem áll rendelkezésre, használj fantomreferenciát.

3. Ha nem tudod elkerülni, hogy bevezess valami “újat” vagy “idegent”, tedd semlegessé, amennyire csak lehet.

4. Ha nem értesz valamit, dolgozz még rajta. Mindenkor abból indulj ki, hogy a szerzõ tudta, mit csinál.

5. Ha továbbra sem érted, kérdezd meg Fritz Sennt. Ha õ sem tud segíteni, akkor azért az adott helyért senki sem fog vádolni. Mindazonáltal tedd semlegessé, amennyire csak lehet.

6. Ne vezess be hamis linkeket. Ha arra kényszerülsz, hogy linket hamisíts, használd a legáltalánosabb lehetõségeket (Biblia, Shakespeare), vagy alkalmazz fantomreferenciát.

7. A stílusregisztereket gondosan elemezd. Ha több célnyelvi lehetõség közül választhatsz, használd a legkevésbé specifikusat.

8. A célszöveg minden jelentékeny elemének igazolhatónak kell lennie a forrásszövegbõl. Realisták lévén nem követeljük meg, hogy ez fordítva is igaz legyen.

9. Ha egy szándékolt hibát nem tudsz kézenfekvõvé (azaz vagy világosan motiválttá, vagy strukturálisan jelentékennyé) tenni, jobban jársz, ha szép csendesen kijavítod.

10. Ha muszáj, lehetsz egyszerûbb, mint az eredeti. Soha ne legyél bonyolultabb.

* Ha véletlenül épp nem Joyce-ot fordítasz, helyettesítsd be az adott szerzõ legjobb elérhetõ szakértõjével.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.