A hõség aznap is elviselhetetlen volt. Azt mondták, most már minden nyár ilyen lesz, sõt, hogy a hõség egyre fokozódni fog, s végül feltehetõen az általános hõhalál fog véget vetni szánalmas kis küzdelmeinknek. Az Újlipótváros mintha kiiratkozott volna az életbõl, mintha önkormányzatilag úgy határozott volna, hogy mostantól, az új rendszerben már csak párálltatni fogja az aszfaltot és a házak bauxitbetonját, s hogy ezentúl ez lesz e városrész társadalmi feladata s tevékenységének összege. A lakosság mindebbe nem nagyon tudhatott beavatkozni, minthogy a hétköznaphoz képest szokatlan csendbõl arra lehetett következtetni, hogy tömegesen hagyták el a várost folyóvizek, tavak és tengerek mellett keresve az otthonuk levegõjébõl hiányzó oxigént, de legalább valami kósza légvonatot, ami pillanatnyi enyhülést hozhatott volna. Az utca torkolatánál kialakított kis park csenevész fáin és poros bokrain a levelek rezdületlenül tûrték a rájuk mért hõmérsékleti viszonyokat. A beállt, tompa csendben Maja hegyezte a fülét, hátha meghallja a mondatok, a szavak, a hangok mögött valahol az incselkedés tónusát. De nem volt ott semmi, csak egy halom jégkása, az is már olvadóban. A szilárd jég olyan halmazállapot, ami ellen legalább küzdeni lehet. Neki lehet menni, rúgni, ütni, jégcsákánnyal, foggal, körömmel kaparni, esetleg forró vízzel leönteni, lehelgetni, átölelni, nyaldosni. Olvadó jégkásával szemben azonban semmit sem lehet. Szétfolyik az ujjaid közt, és eltünteti maga után a nyomokat. A semmi marad utána. Mintha soha ott sem lett volna egy hirtelen elõtûnõ, kikerülhetetlen tömb, aminek csak nekimenni lehet, amivel szemben vállalni kell az ütközést, aztán vagy elsüllyedünk, vagy valahogyan szerencsésen túléljük egy imbolygó lélekvesztõben. Most éppen úgy tûnt, hogy süllyedünk.

Maja a kezében szorongatta a telefont, mint aki arra vár, hogy újra megcsörrenjen, és a hang a vonal túlsó végén érvénytelenítse a korábban mondottakat. Nem megyek. Jól hallottad, azt mondtam, nem megyek. Ezt bírta mondani az Erika. Maja elképzelte, ahogy Erika a folyó túlpartján – mert a város hegy- és vízrajza is mintha csak hangsúlyozni akarta volna váratlan különállásukat – a már kicsit romos, fekete-fehér kockaköves, kõbalusztrádos teraszon állva, napbarnítottan, frissen mosott fényes, rövidre nyírt fekete haját a svábhegyi napon szárítva, a lábai alatt fekvõ városhoz, s azon belül, történetesen éppen õhozzá beszél azzal a jellegzetes, éneklõ hanglejtésével, ami minden mondatot nyitva, befejezetlenül hagyott, egy nem túl távoli jövõben bekövetkezõ folytatást ígérve. Mintha legalábbis valamiféle végzetes szereposztási tévedés folytán õ, s nem Maja volna a tõs- gyökeres újlipótvárosi külkeres gyerek, s helyette Maja vinné a jobb napokat látott, budai, nagy- polgári család sarjának szerepét. A hanglejtés ellenére, Erika szavai most nem ígértek folytatást.

– Hogyhogy nem jössz. – Maja igyekezett minél szenvtelenebb hangon kiejteni a szavakat, aminek csak az lett az eredménye, hogy úgy beszélt, mint egy depresszióval küszködõ robot. – Erre várunk nem tudom, mióta. Hogy összeomoljon a rendszer, és végre elmehessünk egy Stones-koncertre.

A rendszer összeomlott, van jegyünk a Stonesra, erre te is itt összeomlasz nekem. – Próbálta viccesre hangszerelni a jelenetet, mintha csak félreértésrõl lenne szó. A szájában azonban hirtelen valami fémes íz képzõdött. – Már nem érdekel a dolog. Túl késõ. Van olyan, hogy valami túl késõn jön, nem? Hogy kicsúszik alóla az idõ. Meg az akarás. Nem megyek Prágába. Ne haragudj. Öreg vagyok én már az ilyen tömeges hajcihõkhöz.

Maja felnézett a telefonasztalka fölé szegezett parafa táblára, ahová a két koncertjegy, mint valami gyõzelmi skalp vagy sosem látott, ritka bogár, már hetek óta ki volt tûzve. 1990. augusztus 18., Prága, ezt hirdette a jegyekre logóként nyomott piros száj azzal a jól ismert, csúfondárosan kinyújtott nyelvvel. Meredten bámult a jegyekre, mint aki ettõl a látványtól reméli a valóság leváltását. Csakhogy a valóság már le volt váltva, megtörtént az, amire senki se számított, és most már ez volt az új valóság. Ami még szinte el sem kezdõdött, de már cseppet sem tetszett neki, s már megint egy másik valóságot akart volna. Telhetetlen volt és tehetetlen. A füle azonban jó volt, és Maja pontosan kihallotta Erika mondataiból a csöndet, a réseket, a hallgatást. A kitéréseket. A szobában, amelyben a meleg elleni védekezésként zárva voltak az ablakok, hirtelen, mintha végképp elfogyott volna a levegõ. Maja, kagylóval a kezében, az ablakhoz lépett, és felrántotta az egyik szárnyát.

A keret, a masni alakú Bauhaus-kilinccsel együtt, nekicsapódott a falnak. A kilincs egy kis szürke bemélyedést hagyott a falon, apró, alig észrevehetõ sebet ejtve rajta. – Azért huszonnyolc évesen talán még nem kell meghalni. Vagy igen? Harminc felett ne bízzál senkiben? De nem ezért nem akarsz jönni, ugye. – Inkább állítás volt, mint kérdés. Majának hirtelen bevillant a látóhatáron hosszú sorokban vonuló tankok látványa, amit õk, a kicsik, szájtátva figyeltek huszonkét évvel korábban a határ menti gyerektábor udvaráról, míg a nagyok és a felnõttek sûrû káromkodással tûzdelték meg a párálló augusztusi délután holtidejét. “A tankok kigördülnek, a Stones begördül”, ez volt most a szlogen. Magyarul persze, nem olyan blikkfangos. Roll out, roll in, Rolling Stones. Nyelvében él a nemzet. Vagy a mások nyelvében, ha a nemzetbõl éppen mosogatórongyot csinálnak. Kengetnó. Szetisz feksön. Héhéhééj. Óhnonóhnnó.

A kagylót továbbra is a fülére szorítva, Maja beállt a fürdõszobába, ahol fél fokkal talán hûvösebb volt. Ettõl hirtelen egy másik emlék nyomult az elõbbi helyére. Kora reggel, még félálomban az ágyban hallja, hogy Apa, mint aki még él, hangosan locspocsolva borotválkozik a kitárt ajtajú fürdõszobában, hogy õt mély kamaszálmából ébresztgesse, aztán Maja nagy nehezen kitámolyog, és fogmosás közben grimaszokat vág a tükörben, hogy ellensúlyozza hófehér, szeplõs babaarcát, amitõl egy Mick nyilván szétröhögné magát, kapkodva öltözködik, Apa ingeit hordja, akkoriban még az a cool, iskolaköpeny alól kilógó, bõ férfiing meg Alföldi papucs, az uniformis ellen lázadók uniformisa, aztán a 76-os trolin kibámul a koszlott, kora reggeli Élmunkás híd alatt terpeszkedõ vonatsínekre, szegényjóattila, jutott ilyenkor gépiesen az eszébe, akkoriban még õ is cool volt, nem úgy, mint most, leomlik egy fal és zsupsz, gyereket a fürdõvízzel, a szentbõl komcsi lesz, de aztán utána rögtön megint a Stones meg hogy kengetnó, senkise kengetnó, aztán óra alatt, óra után, a gimnázium szürke, málladozó falai közt, aztán az udvaron, meg iskola után, az õszi Munkácsy Mihály utca avarral borított járdáját tapodva, és kicsit megállva az Epreskertnél a meztelen felsõtesttel dolgozó szobrásztanoncokat bámulni, vagy a hentesnél, ahová Anya küldte le, hogy vegyen diót, mi az hogy dió, mért lehet a hentesnél diót kapni, mindig csak megy a Stones a fejében, vagy a gimnázium kiterjesztéseként használt jégpályán, ahol egyáltalán nem a Stones ment, hanem az, hogy “Congratulation”, atyavilág, és nyomták rá a jégtáncot az idült mosolyú, kûrruhás nyugdíjasok, kiteszem a lábam, gondolta Maja, hátha elvágódik a Töki, legalább történik valami, pirospulóver jöjjön le a pályáról!!, ádáz lelkesedéssel és akut paralízisben nézi a nép a jégtánc- világbajnokságot a tévében, kapcsolat a nagyvilági nagyvilághoz, hogy megnõtt tavaly óta ez a kis Pötsch, lelkendezik a Vitray, hahaha, röhög az egész ország, röhög, meg ábrándozik, két alapvetõ és radikális túlélési taktika. Például arról, hogy egyszer, egy másik világban, egy másik bolygón, sõt egy egészen másik naprendszerben majd lesz egy Stones-koncert, amire el tudnak menni, és akkor meg lesznek mentve, meg lesznek menekülve. Amikor a Titanic majd nekimegy a jéghegynek, és lássatok csodát, nem a Titanic, hanem a jéghegy süllyed el.

– Nem, nem azért. Egyszerûen csak abba kéne hagyni ezt a dolgot. Tiszta õrület. Nem kéne már a nyáron találkozni. Jobb, ha mással mész el, legyen ez az én áldozathozatalom. – Yesterday don’t matter, if it’s gone. Ezt a dolgot. Milyen remek szó, gondolta Maja keserûen, s hófehér arcbõrét hirtelen elfutotta a visszafojtott indulat lángvöröse, amitõl az arca rendre olyan színre váltott, mint amilyen a haja volt, nem akart ordítani Erikával, üvölteni a folyón át, fel a dombokra, hogy visszhangozzék tõle az egész kibaszott Svábhegy, mert attól félt, hogy akkor Erika lecsapja, s elszakad köztük ez az utolsó, cérnavékonyan lifegõ szál is, milyen nagyszerûen visszaadja ez a szó, gondolta Maja, az elmúlt két év minden eszelõs percét, azt, amikor csaknem tízévnyi barátság után, egyszer csak engedniük kellett annak a minden szabályt szétfeszítõ feszültségnek, ami már akkor is ott volt, amikor elõször látták meg egymást az egyetem büféjében, ahová valami távoli, budai gimnáziumból került a szeme elé ez a valószínûtlen szépségû lény, aki a puszta jelenlétével képes volt õt, a spleen- királynõt napokra úgy feltölteni energiával, hogy magától ugrott ki az ágyból reggel fél hétkor, csak hogy elkezdõdjön már egy újabb nap, amikor ismét láthatja, s mindez mielõtt még akár a nevét megtudhatta volna, amitõl, amikor Maja végül megtudta, mi tagadás, egy pillanatra visszahõkölt, mert valamiért kizárólag a háború meg a nácik jutottak eszébe róla, klasszikus, átörökített trauma, ahogy kell, de még ez sem tudta eltántorítani tõle, s lett az a kezdetben tétova, tartózkodó, aztán szenvedélyesen hullámzó barátság, tele féltékenységgel, gyûlölködéssel, csodálattal, rivalizálással, ahogy csak lányok tudnak egymással, kegyetlenül, sunyin édelegve, amihez képest a fiúk grállovagok, a becsület árvalányhajas bajnokai.

Maja hallotta Anya kulcszörgését a zárban, s az elsötétített lakás homályos elõ- szobájában megjelent az asszony magas, aszottan is elegáns alakja. Apa halála óta, az utóbbi néhány évben sokat fogyott, a csípõje már nem gömbölyödött asszonyosan, mint azokon a régi, cakkos szélû, fekete-fehér fényképeken, ahol még lány volt, sugárzó, kivételes szépségû lány, ahol még minden elõtt volt, s amikor még azt jósolták neki, hogy ilyen csípõkkel könnyû lesz szülnie, tévedtek, van ilyen, a történelem különös kitérõjét nem vették, mert jövõbelátás híján nem vehették számításba, végül a viszonylag kései szülésre majdnem ráment, hamarabb nem ért rá, túléléssel volt elfoglalva, és nem lehetett több gyereke. Maja halkan sziszegve káromkodott, hogy még ilyenkor sem lehet egyedül. Leginkább ordítani szeretett volna, és nem az anyjával szokásos, semmitmondó beszélgetéseik egyikét lefolytatni. Mi újság. Semmi, semmi különös. Have you seen your mother baby, standing in the shadow. Beszéltek ugyan egymáshoz, de nemigen mondtak egymásnak semmit, s ez így volt, amióta Maja az eszét tudta. Anyja egy sûrû szövésû, áthatolhatatlan hálót font maga köré, melynek keletkezési pillanata Maja számára ismeretlen volt, s melynek okát is csak homályosan sejtette. Nem beszélt, legalábbis lényegi dolgokról nem, nem engedett magához közel senkit, talán csak Apát, de Apa halott volt, és Maja, Apa halála és saját házasságának összeomlása után, hiába költözött átmenetileg haza, nem tudta Apát pótolni, s e pillanatban úgy érezte, hogy õ is, mint Apa, halott.

– Nem lehet ezt tovább csinálni a Jankóval, de fõleg a gyerekekkel nem, teljesen meg vannak zavarodva. Abba kell ezt hagyni, Majácska. Hidd el, jobb, ha nem megyek. – Mindig õ volt a felnõtt, mindig õ tudta, mikor mit kell csinálni. Kivéve két éve, azon a meleg márciusi éjszakán, amikor egy évfolyambuliról hazafele menet hirtelen világossá vált számukra, hogy valójában mirõl is szól az õ híres, nevezetes barátságuk. Hogy valójában mirõl is szól az életük. Anya feltûnõen sokáig matatott az elõszobában, Maja el nem tudta képzelni, mit csinál. – Anya, te vagy az? – Én, mért, mit gondoltál, ki az? – Maja itt tulajdonképpen be is fejezte volna a beszélgetést, de tudta, tartozik még egy kérdéssel. Essünk túl rajta, gondolta, aztán hagyjuk egymást békén. – Voltál a Konrádnál? – Voltam. – Na és, mit mondott? Megint felírt valami újabb bogyót? She goes running for the shelter of the mothers’ little helper, Doctor please, some more of these – Majának halálosan elege volt anyja betegségeibõl, az volt az érzése, hogy kifejezetten azért produkál újabb és újabb szimptómákat, hogy õt, Maját, végérvényesen magához láncolja, és megakadályozza, hogy a saját életét élje. Amirõl persze semmit, semmi lényegeset nem tudott, honnan is tudott volna, hiszen soha egyetlen szót sem ejtettek ilyesmirõl. Maja gyerekkora óta hárította az intimitásnak azt a fokát, amelyet az anyák szeretnek lányaiktól kisarcolni, mint valami õsi jussot, azt, hogy betekintést nyerjenek belsõ életükbe, apró kis titkaikba, azt, hogy ne anya és lánya, hanem barátnõk legyenek. Brr. S vajon milyen jogon kért volna ilyesmit tõle az anyja, aki magáról soha nem volt hajlandó semmit elárulni. Pedig volt idõ, amikor Maját még érdekelte volna. Ám soha egyetlen õszinte válasz nem jött, így viszonylag korán, a kérdések is elmaradtak. Anya még tovább matatott valamit az elõszobában, aztán hirtelen belépett a hallba és Majára nézett, aki még mindig a fürdõszobaajtóban állt. – Nem. Szövet- mintát vett. De ez még a múltkor volt. Most a leletekért mentem. – Majának most is jól mûködött a füle, s a tompán, látszólag közömbösen kiejtett szavak mögül kristálytisztán hallotta ki valódi jelentésüket. Jaj ne, csak most ne jöjjön valami újabb, drámai bejelentéssel, mert esküszöm, gondolta Maja, a telefonzsinórral fojtom meg. De ekkor már ömlött a könny a szemébõl és úgy tört föl belõle a szaggatott zokogás, mint utoljára kislány korában, amikor azt hitte, elvesztette anyját egy zsúfolt pályaudvaron. A szokatlan látványtól Anya riadtan nézett rá. – Majuska, mi van, mi történt? – Maja ekkorra már ordítva bömbölt, mint egy óvodás. – Nem jön velem… nem jön velem a Stonesra – és a parafa táblára kitûzött jegyekre mutatott, mint valami bûnjelekre. Anya lesoványodott arcán ekkor egy halvány mosoly suhant át, odalépett Majához, és egy suta, rég nem használt mozdulattal oda- vonta a fejét a válla és az álla közé, a nyakához. Anya szaga, gondolta Maja, Madame Rochas, Femme. – Ne is törõdj vele, csibém. Hidd el, jobb hogy így alakult, mindkettõtöknek jobb lesz így. Majd találsz magadnak valaki mást. – Maja azt hitte, a sírástól rosszul hall. De a hallásával most sem volt semmi baj. – Majuska, nem mehetnék én veled arra a koncertre? Én is szerettem ám a Rolling Stones-t! – Így mondta, szerettem, múlt idõben. És már énekelte is, kissé akcentusos, de hibátlan angolsággal: Good-bye, Ruby Tuesday/Who could hang a name on you? – Anya ne, jaj, ne csináld – mondta Maja nevetve, a könnyein át. – Ki megy az anyjával Stones-koncertre? – Hát, te, kicsikém. Utazunk együtt, mint régen.

Ekkorra odakint már majdnem besötétedett. A házfalak csak úgy ontották magukból a meleget, s a szemközti ablakokban a televízió kékes fénye derengett. Anya halkan rákezdett arra a ritmikus mondókára, amit utazás közben duruzsolt mindig Maja fülébe, hogy megnyugtassa. U-ta-zunk, u-ta-zunk, Ma-jács-ká-val, u-ta-zunk. A Duna felõl alig érezhetõen megmozdult a levegõ, s egy zenés sétahajó hangfoszlányai keveredtek az asszony suttogó hangjával.