Szereplõk:
Yona Popoch
Leviva Popoch, a felesége
Gunkel, Yona barátja

ELSŐ FELVONÁS

Első jelenet

(Éjszaka. Yona és Leviva a családi ágyban. Leviva alszik, Yona felriad.)

YONA:
Ez a szívem. Nincs mese.
Cefetül vagyok, hallod?
Meg fogok halni.
Kész, itt a vég.
Nincs menekvés. Kampec dolóresz.
Hogy lehet ez, hogy ilyen korán, hogy a francba?
Most voltam gyerek,
ott volt elõttem az egész élet.
Tág, sõt végtelen, de megfogható.
Gyere, ragadj meg, kis krapek, mondta a világ.
Aztán elkezdett kicsúszni a kezem közül.
Minél görcsösebben szorítottam,
annál jobban kicsúszott.
Hogy lehet ez egy emberrel,
aki most volt gyerek?
Hát úgy. Mért ne lehetne?
Hülye kérdésre hülye válasz.
Úgy, hogy elmúlt. Lejárt és kalap.
Csak ez a szorítás, ez nem múlik el.
Ez nagyon is él.
A fájdalom a legegészségesebb bennem.
Hé, azért ez mégiscsak túlzás!
Valakinek így rálépni belülrõl a mellére!
Persze mihez képest túlzás a halál?
Banális vagy nem, aki születik, az meg is hal.
Elszalasztja az életét, aztán meghal.
Fölizgul, frusztrálódik, kétségbeesik és meghal.
Nem én vagyok az elsõ, tudom.
Na jó, de magamnak én.
Én, kérem, elõször fogok meghalni magamnak.
Yona Popoch elõször hal meg magának.

(Sírni kezdene, de visszanyeli.)

A nagy túrót. Legalább kelj föl!
Csinálj valamit! Szedd össze magad!
Mit fekszel itt, mint a saját meleg hullád?
Dögleni ráérsz majd odalent.

(Felül, majd felkel az ágyból.)

Úgy is van. Kelj fel és járj!
Kelj föl az ágyadból, ebbõl a pállott temetõbõl!
Föl kéne rázni, ki kéne szellõztetni a paplant, a párnát.
Hullatoll. Hullakamra.
Harminc év minden punnyadata itt fekszik.
Minden éjszakánk.
Az összes csontvázaink.

(Ránéz Levivára, felröhög.)

Ez meg alszik, mintha mi sem történne.
Mintha nem is most halnák meg.
Piheg, horkol. Még mosolyog is.
Lefogadom, hogy valami pasival álmodik.
Harminc évig fekszel valaki mellett,
aztán amikor haldokolsz a szíveddel,
és épp megszûnik dobogni,
ez mosolyog, mint egy selejt-barbie.
Síel az Alpokban a pasijával.
Suhan. Elcsöppen bele a nyála.
És ezt csak úgy lehet. Félreálmodni.
És ezt házaséletnek hívják,
nem ordas mocskos hazugságnak.
De ebbõl nekem elég.

(Leviva fölé hajol.)

Mi közöm van ehhez a horkoló libabõrhöz,
aki prospektusról prospektusra,
síoktatóról síoktatóra röpdösik álmában?
Hogy került ez ide, bele az életembe?
Az ágyamba. Hogy a francba?
Nyilván látta a teremtõ,
ahogy kisfiúként totyogok a porban
az apám nyomában,
és azt gondolta, na, pont itt van ez a nõ,
mi az istent kezdjek vele, se íze se bûze,
fogom, odaállítom az élete keresztútjához.
Ott vár majd a kis krapekra,
a kezében egy rolni kötél,
a házasság szent köteléke.
Vár, vár, aztán szépen elkapja a farkánál,
gúzsba kötözi, és lõn.
És ez így marad az idõk végezetéig.

(Körbejárja az ágyat, tekintetét le nem véve Leviváról.)

Minden változik.
Minden mozog, jön és megy.
A turisták, a madarak, a járványok.
A szezonok. A leértékelések.
Minden változik, csak ez itt,
ez nem változik nekem.
A helyzetem.
Egyedül ez, ami állandó. A Leviva.
Meg ez a csöpögõ, zubogó vécétartály,
ez az örök Niagara.

(Odahajol Leviva füléhez, suttog.)

Európában vagy, ugye?
Ott síelsz a méregdrága ruhádban, mi?
Az Alpokban a szeretõddel.
Ugye, hogy ezt álmodod?
Az urad meg a messzi Ázsiában dekkol,
és nem tud aludni az infarktusától.
De azok az alpesi lejtõk veszélyesek ám, hajaj!
Kapaszkodj, Leviva, most valami meredek jön.
Fekete pálya, Leviva,
vigyázat!

(Felbillenti az ágyat, Leviva legurul, felkiált, rémülten tápászkodik fel.)

LEVIVA:
Yona!?

YONA:
Na mi van, meglepõdtél?
Eltaknyolsz a sípályán
és még neked áll följebb?

LEVIVA:
Yona, mi történt? Földrengés van?

YONA:
Nehogy elkezdj sötét éjszaka cirkuszolni!
Inkább szólj a pasidnak, hogy segítsen föl.
A mahomet svájci síoktatódnak.

LEVIVA:
Mit beszélsz?

YONA:
Álmodban Svájcban voltál a pasiddal.

LEVIVA:
Álmomban?
Honnét tudod, hogy álmodtam?
Kalaposnál voltam.
Épp leszaladtam, hogy vegyek egy nyári kalapot…

YONA:
Kalapot? Éjnek évadján?

LEVIVA:
Álmomban fényes délelõtt volt.

YONA:
Jó kifogás!
Délelõtt vagy nem,
ott várt a szeretõd a kalapboltban.

LEVIVA:
Mit beszélsz? A kalapos volt ott…

YONA:
Vagy úgy. Egy kalapos a szeretõd.
Hadd hallom, hogy keféltetek?
Kalapban vagy anélkül?
Felelj! Itt az igazság pillanata.

LEVIVA:
Te megõrültél…
Már azt se szabad?
Álmomban venni egy nyári kalapot?
Már ez is baj neked, hogy az ember megkíván…

YONA:
…megkíván egy kalapost.

LEVIVA:
Egy kalapot, Yona.
És itt az utcánkban.
Még álmomban se megyek messze…

YONA:
Te most hazudsz?
Vagy tényleg ekkora liba vagy?
Ezért a pénzért Svájcba is mehettél volna…

LEVIVA:
Tudtam, hogy még álmomban is haragszol az ilyen Svájcokért…

YONA:
Édes istenem, micsoda liba!
Hát legalább az álmodban mernél szárnyalni,
de te nem, te letotyogsz valami szaros kalapért.
És egy ilyen IQ-töpörtyû feküdt mellettem harminc évig.
Egy effektív gágágá.
Most már mindegy,
úgyis mindjárt meghalok.
Te meg itt maradsz egyedül, Leviva.
Se én nem leszek neked, se a jövedelmem.
Ott fogsz majd sírni, ahol éred.
Nem lesz, aki megmagyarázza neked a dolgokat.
Félhetsz a betörõtõl.
Hogy rád tör hajnalok hajnalán.
Hallod majd, ahogy motoznak a zárban,
átnyúlsz a férjed oldalára, hogy felrázd.
Yona, Yona!
De nincs Yona, csezmeg.
Yona fekszik a sírban, keze a hasán,
mint amikor kiment a képcsõ.
Fekszik a sötétben,
és úgy várja a Messiást, ahogy a tévészerelõt.

(Leviva most tér magához.)

LEVIVA:
Yona, hát te földöntötted az ágyat!
Te leborítottál engem a hitvesi ágyunkról!
A hites uram. A hajdani kis fiatal gyerek,
aki tisztára el volt pirulva,
mikor ott állt mellettem a hüpe alatt,
és majd bepisilt az izgalomtól,
és mindenre azt dadogta a rabbinak: igen, igen.
Ez a hajdani kis võlegény most fogta,
és mint egy állat kiborított.
Akár egy vödör micsodát. Szemetet.
Yona, hallod? Kiborítottál!?
Hát mit vétettem én neked?
Már az is baj, hogy alszok?
Már rég nem akarok tõled semmit,
csak bevackolódok itt, és alszok magamnak.
Mint egy csiga.
Már ennyi közünk is baj, hogy van egymáshoz,
hogy egy ágyban alszunk?
Egy franciaágy két oldalán, hogy pontos legyek.
Azt merészelem álmodni, hogy veszek egy kalapot,
és még ezt is elvennéd tõlem,
a semmi kis nyári kalapomat?

(Zokogni kezd)

YONA:
Tessék, most meg bõg. Tudtam.
Ne félj, erõs leszek, felõlem bõghetsz.
Most nem bömbölsz ki az elhatározásomból.
Durva leszek. Tatármacsó leszek.
Majd csak nézel.
Nem érdekel.
Annak régen vége, hogy te engem visszasírsz.
Visszajajveszékelsz.
Annyit se számítasz nekem, mint egy légy.
Zümzüm és kész, kit érdekel?
Közömbös vagyok irántad.
Tudod, az mit jelent?
Jégszekrény, olyan hideg vagyok,
mint a jégszekrény.

Második jelenet

LEVIVA:
Remélem, felfogod,
hogy neked nem én vagyok a bajod.

YONA:
Nem te vagy?

LEVIVA:
Nem. Én csak az ürügyed vagyok.

YONA:
Ne mondd! És akkor ki az én bajom?

LEVIVA:
Te. Te vagy a magad baja.
És meneküljél bárhová, bárkihez,
ott vagy magadnak bajnak.

YONA:
Ez igen.
Micsoda barázdált agyad van!
Gratulálok. Egy Madame Curie.
Most az jön, hogy menjek pszichológushoz.
Nem az jön?

LEVIVA:
Nem. De azért egy pszichológus nem ártana.

YONA:
És akkor mi van?
Annak is csak van egy felesége,
aki elõl el akar menekülni, nem?
A pszichológusnak.
Ha nem akar elmenekülni,
akkor egy hülye, és nem megyek hozzá.
Ha meg el akar, minek menjek?
Van ilyen, Leviva.
Van, aki arra született,
hogy sikítva meneküljenek elõle.
Teelõled például.

LEVIVA:
Most ezt úgy értve, hogy el akarsz menni?

YONA:
Nem akarok, kérlek, hanem megyek.
Leveszem ezt az ocsmány kék pizsamát,
és elhúzok a retkesbe.
Elhagylak, Leviva, mint egy kitaposott cipõt.
Szó szerint. Így, ahogy mondom.
Ez a búcsú.

(Leviva sírni kezd.)

Le merem fogadni,
most mindjárt az jön, hogy: miért?

LEVIVA:
Igenis, miért? Mondd meg!
Az ember harminc év után
nem megy el egy rohadt szó nélkül.
Magyarázattal tartozol.
Legalább tudjam, hogy mit rontottam el.
Hogy legközelebb másképp csináljam…

YONA:
Legközelebb? Milyen legközelebb?

LEVIVA:
Úgy értve, hogy tanuljak belõle…

YONA:
Semmit nem rontottál el, Leviva.
Harminc évig húztuk az egy éjszakás kapcsolatunkat.
Anno az elsõ éjszakán megtörtént közöttünk minden.
Aztán harminc éven át nem vallottuk be egymásnak,
hogy bocsika, az elsõ reggel kellett volna abbahagyni,
te erre, én arra.
De nekem ebbõl elég.
Vége az éjszakának.
Vegye tudomásul a nagyságos asszony,
hogy harminc éve el akarom hagyni.
Most nehogy azt kérdezd, hogy van-e valakim.

LEVIVA:
Mért, van valakid?

YONA:
Nincs valakim. Egyik picsa másik eb.
Elég volt a nõszagból, a bûzbõl,
ami lehúzott az igénytelenségbe.
A hús sarába.
És ne is haragudj,
te voltál a fõ körülményem, aki lehúz.
Harminc évig csak lehúztál.
Egy hatalmas picsa az oldalbordám.
Hozzám van láncolva.
Összenyomja a lelkemet, a horizontomat.
Érted, Leviva?
Egy férfi sokkal összetettebb izé… intellektus ahhoz,
hogy egy picsára alapozza az egzisztenciáját.
Egy segg sohase kõszikla.
Mert addig hagyján, amíg feszes és kemény,
meg kell hagyni.
De mi van, ha összeaszik, és lóg. Há?
Egy seggre nem lehet építeni.
Csak a szellemre.
Minden kapcsolatnak a szellemi kapcsolat az alapja.
A kultúra. A lelki intellektus. Az igényesség.
Te meg ezt mind ugattad, anyukám,
mint Makó Jeruzsálemet.

LEVIVA:
Megmondhattad volna, ha ez hiányzott.
Szóból ért az ember.
Lehetett volna közölni, hogy te az igényességre vágyol.
A kultúrára, meg a lelki szépségre.
Mibõl kellett volna gondolnom,
ha velem csak a kajáról beszéltél?
Hogy mér jobb a csavarós üveges hering,
mint a hordós hering, persze a kis hordós.
És hogyhogy egyszer csak pácoltat vettem,
és mért hagyma nélkül, vagy pont mért hagymával,
de mindig csak a hering,
hogy mennyire friss és hogy túl sós.
Vagy sótlan.
Ez volt az intellektus, már bocsánatot kérek.
Most meg egyszerre jössz nekem az igényességgel.
Meg hogy kultúra.
Ha arról van szó, én is bírom a mûvelõdést,
vedd tudomásul.
Az összes ilyesmit.
Én ráadásul még jártam is tanítóképzõbe.
Ha csak ez a bajod van, változtassunk, Yona.
Még nem késõ.
A kultúra nem szalad el, nem igaz?
Eddig egy kicsit hanyagoltuk,
ezentúl nem hanyagoljuk. Na?
Ha tényleg ennyi az egész probléma,
adjunk még egy esélyt magunknak.
A gyerek ugye… gyerek ugye nincs, úgyhogy,
idõ van, kedv van, túl van beszélve.
Én benne vagyok minden ilyesmibe.
Menjünk el holnaptól egy múzeumba. Színházba.
Oda vagyok a színházért. Emlékezhetsz, hogy oda.
Azt hiszed, nem jutott többször az eszembe, hogy elmehetnénk?
Ezentúl annyit megyünk, amennyit akarod, még meg is unod.
Holnap veszek bérletet.
Nézzük meg ezt az oroszt,
úgyse láttuk még, azt mondják, tök jó.
A hét nõvért.

YONA:
Az a Hófehérke.
Összekevered, Leviva a hét törpével.

LEVIVA:
Hû, de vicces vagy.
És ha te kevered össze?
Akkor mennyi, ha nem hét?

YONA:
Négy.

LEVIVA:
Ne mondd már, hogy négy…

YONA:
De mondom. Négy.

LEVIVA:
Legyen négy. Persze, hogy négy.
Naná. A négy nõvér. Volt tévébe is.
Mér, én mit mondtam?

YONA:
Azt mondtad, hét.

LEVIVA:
Okés, egy hülye liba vagyok, tényleg,
illetve voltam, mert ennek vége.
Új életet kezdünk, rendicsek?
Jókor jött ez a dolog a részedrõl.
Nem mondom, elég durva volt, de jókor.
Holnap lerendezem a bérlettémát. Jó lesz így?

YONA:
Igen? Lerendezed?

LEVIVA:
Le…
Nem tudom mitõl vagy ennyire megátalkodva máma.
Szépen kérlek, Yona, adjál még egy esélyt!

YONA:
Nem adok. Nincs több esély.
Így is elég elviselhetetlen vagy, Leviva,
de ha még meg is játszanád magad…
rágondolni is rossz.
Tehénen a gatya, ez az igazság.
Pont úgy áll rajtad a kultúra.
Be is szarnák, ha megszólalnál egy ilyen színházi büfében.
Égnék, mint a rongy.
Eleresztenél valami ilyesmit, hogy hét nõvér, és kész.
Ne erõlködj.
Így legalább vagy valamilyen.
Elviselhetetlen hülye picsa, de vagy valamilyen.

LEVIVA:
És úgy nem volnák valamilyen?

YONA:
De. Volnál. Még picsább.
Harminc évet nem lehet egy színházbérlettel betömni.
Valami vagy volt, vagy nem volt.

LEVIVA:
Igenis volt.
Valami jó azért csak volt ebben a mi életünkben is, nem?
Azért te is csak ebben a mi életünkben éltél,
és zabáltad a heringet a nagy kultúrahiányodban, nem?

YONA:
Nem.

LEVIVA:
Mit nem? Nem zabáltad?

YONA:
Nem errõl van szó.
Hanem hogy egy kapitális hazugság volt az egész.
Élethazugság, Leviva.
Amit akartam, nem értem el,
amit elértem, nem akartam,
csak sodort magával a szennyes ár.
Pontosan úgy sodort, mint egy döglött heringet.

LEVIVA:
Idefigyelj, Yona, liba vagy nem liba,
én nem értem, mért nem lehet úgy élni,
ahogy mi éltünk eddig.
Szerintem cseppet se kell szégyenkeznünk.
Úgy élünk, mint mindenki.
Dolgozunk, tisztességesen fölneveltük a gyerekeinket,
betartjuk a törvényt.
Nem vagyunk egy topomfasza, de a többség se az.
A többség is pont ilyen magunkfajta.
Asszed jobb lesz, ha most lesimfeled az egész életünket?

YONA:
Ne csapjuk be magunkat, Leviva.
Én nem akarom magamat becsapni többet.
Anno harminc éven át minden percben azt éreztem,
hogy ez a mi életünk csak egy szaros kis pótlék,
gagyivarieté, szekondhendparádé, érted?
Egy nyomorult pocsolya,
miközben az élet, a nagybetûs élet
az valahol máshol folyik, hömpölyög, zubog,
valahol messze, és én folyton kimaradok belõle.

LEVIVA:
Tojok én rá, hogy máshol mi hömpölyög.
Ha pocsolya, akkor pocsolya,
de én ebben a pocsolyában tettem le a seggemet,
ebbe feccöltem bele az összes energiámat,
a fiatalságomat.
Nekem ez az életem, és kész, be lehet kapni.
Hol itt a hazugság, mi?
Mindenért megdolgoztam,
nem kaptam ingyen semmit.
Tõled se, ami azt illeti.
Mindennek megadtam az árát.
Ha ez hazugság, akkor mi az igazság?
Tessék, mondd meg a nagy intellektusoddal!

YONA:
Mi? Hogy mi? Még kérdezed?
Az az igazság, hogy ez az egész,
úgy ahogy van, hazugság.
És én ebbõl ezennel kilépek.
Ez az igazság.

LEVIVA:
Mondd meg õszintén,
tegnap csináltam valami rosszat?
Úgy értve, hogy nem voltam veled elég izé…

YONA:
…Mizé

LEVIVA:
Mittudomén, elég rendes.

YONA:
De, Leviva. Nagyon is rendes voltál.
Meg én is rendes voltam.
Yona és Leviva Popoch – egy igazi rendes család.
És mire mentünk vele?
Erre mentünk. A tönkre.
Az úristen meg röhög rajtunk,
nyomja nekünk a kenetet,
aztán záróra után csupa krimit néz a videóján
és a bankrablóknak drukkol, ha nem tudnád.

LEVIVA:
Nem értelek, hogy most meg mért a bajod,
ha az ember tisztességes.
Így igényesség, meg úgy,
aztán egyszer csak bankot akarsz rabolni.
Ez belefér neked a kultúrába?
Csak én nem férek bele?

YONA:
Te sátán libája, te!
Azt mondtad, magyarázzam meg.
De hogyan, csezmeg, ha semmit nem értesz?
Az mér nem elég, hogy nem kaptam meg, amit akartam?

LEVIVA:
Na de mit akartál?

YONA:
Azt.
Pont azt, amit nem kaptam meg.
Világos?

LEVIVA:
Úgy értve, hogy…

YONA:
Úgy értve, hogy utállak.
Vedd tudomásul.
Hányingerem van tõled.

(Rosszul lesz, öklendezni kezd.)

Nesze, itt van, az vagy nekem,
mint az okádhatnákom, tudd meg.
Tessék. A büdösödõ halam a gyomromban.
Rosszul vagyok.
Muszáj kimennem a levegõre.
Megfulladok itt.

(Leviva leül a felbillentett ágyra.)

YONA:
És ne gyere megint azzal,
hogy ha ki merek lépni az ajtón, megölöd magát.

LEVIVA:
Menj, ahova akarsz.

YONA:
Na mi van? Semmi öngyilkosság?

LEVIVA:
Semmi. Eléggé megalázkodtam már, nem?
Figyuzzál! Én egy öreg picsa vagyok, okés.
De te nem-e ugyanúgy egy öreg fasz vagy?
Azt hiszed, nekem nem lenne mit mondanom
egy pánikba esett klimaxos pasiról
és a klimaxos farkáról, mi?
Egy totál középszerû emberrõl, Yona.
Te egyedül énnekem nem vagy egy senki,
ezt vedd tudomásul.
És menjél, ha akarsz!
Nincs, amivel itt tartsalak.
Eszem teszerinted sose volt,
a csábosságom elvesztettem.
Harminc éve eszed a levesemet,
eleged van, rendben van.
Ugyanaz a nudli, ugyanaz a kanál, ugyanaz a szürcsölés.
De azt ne mondd nekem, hogy nincs nõ a dologban!
Vagy már van valakid, vagy rettentõen
be vagy rája sózva, hogy legyen.
Hát csoda, ha annyi a fiatal csajszi, mint a szemét?
Lökjük le az öreg spinét az ágyról.
Cseréljük ki, mint egy megereszkedett hûtõszekrényt.
Harminc évig szolgáltál, Leviva,
most mehetsz, ahova akarsz. Nyugdíjba.
Nem tudom, minek kell folyton születni az ilyen puncilináknak.
Hogyne tolakodnának elém?
Persze, hogy jobb seggük van.
Az élet rendje az az élet rendje és kész.
A halál az hagyján, de megmondanád,
hogy mit csinálok addig egyedül?
A sok-sok éven át, mi?
Ha csak azt nem, hogy most rögtön megölöm magamat…

YONA:
Na, tessék. Nem is tévedtem sokat.
Máris itt van az öngyilkosság.
Yona Popoch, ha el merészelsz hagyni…

LEVIVA:
…én megölöm magamat, pontosan,
hiába gúnyolódol.
És asszed azért, mert szerelmes vagyok beléd vagy ilyesmi?
A nagy túrósat, mert nem vagyok.
Hanem azért, mert nem tudok mit csinálni nélküled, érted?
Megkérdez egy szomszéd vagy egy bárki, mit mondok annak?
Belehalok a szégyenbe, hogy otthagytak,
mint egy trutyis zsebkendõt.
Akkor inkább megölöm magam!
Hallod?
Fogok egy pengét és kimondottan megölöm!

YONA:
Muszáj az éjszaka közepén cirkuszolnod?

LEVIVA:
Muszáj az éjszaka közepén elhagynod?
Akkor nekem is muszáj.
Hadd hallja mindenki, hogy elhagy a férjem.

(Hisztérikusan üvölt.)

Ha egy asszony kicsit már nem fiatal,
akkor el lehet hagyni?
Nemrég én még ugyanolyan fiatal voltam,
mint a fiatalok.
Csak közben fölneveltem a gyerekedet, tudod?
Na és, ha kicsit megereszkedtem?
Ez csak a huzat, ez nem én vagyok!
Mér nem a belsõség számít?

YONA:
Asszed, ha sajnáltatod magad, itt maradok?

LEVIVA:
Ez nekem olyan, mintha a kezemet vágnák le!
A lábamat!

(Kinyitja az ablakot és kikiabál.)

Hé, emberek, Yona Popoch épp levágja a kezem!
A lábam!
Polgármester úr! Rendõrfõnök úr!.
Csak van valami szabály egy jogállamban,
hogy az embert harminc év után
nem hagyhatja el a férje!
Csak van egy idevonatkozó rendelet?!
Követelem, hogy Yona Popoch velem maradjon!
Hé, emberek! Valaki!
Yona az enyém.
Harminc évet feccöltem bele.
Adják vissza a harminc évemet!
Én tisztességes életet éltem.
Én az ENSZ-be is megmondom,
hozzanak határozatot, hogy tisztességes voltam.
Ki veszi a lelkére, ha öngyilkos leszek?
Ha ott fog száradni a vérem az ENSZ-ben…
a mûvelt világ asztalán…

(Becsukja az ablakot visszafordul, hirtelen megöregedett.)

YONA:
Bravó! Ez igen! Nagy siker volt.
Egyetlen szaros ablakot ki nem nyitna,
egyetlen lámpát föl nem kapcsolna
a mûvelt világ a gajdolásodra.
Akár ki is ugorhattál volna, anyukám.
A mûvelt világnak a szeme se rebben.

(Helyére billenti az ágyat, odamegy a reszketõ Levivához, és leülteti.)

Te szegény, hülye Levivácska,
látod, hogy minden hiába.
A magunkfajta hiába születik,
hiába hal meg,
és hiába van közte az a kis izé,
az élet, mint olyan.

Harmadik jelenet

LEVIVA:
Rendben, Yona. Nem hisztizek többet.
Üljünk le, beszéljük meg nyugodtan.
Okés, elmész, de hova mész el realice?

YONA:
Hotelba.
Az ember ilyenkor egy olcsó hotelba lakik pár napig.
És ezalatt keresek valami lepukkant garzont magamnak.

LEVIVA:
Aha, aztán berendezed valami lepukkant asztallal,
meg tévével, meg egy lepukkant ággyal,
ahová odacipelsz egy lepukkant nõt.
De a legjobban te fogsz lepukkanva lenni.
És így is fogsz meghalni, lepukkanva.

YONA:
Ezt mondod te.
Egyébként valamit valamiért.
Ha ez a szabadság ára, akkor ez.

LEVIVA:
Ez neked a szabadság?
Elhagyni egy ötvenkét éves feleséget azért,
hogy végül nagy kuncsorgással, meg fáradsággal
találj egy negyvenhat éves özvegyet,
aztán mire összeszoktatod magaddal,
hogy hány perces tojást szeretsz,
meg mit rakjon a kávédba,
az is ötvenkét éves lesz, ha nem több.
És akkor azt is leöregpicsázod, és otthagyod,
föltéve, hogy már elõbb nem vágod a fejéhez a tojásfõzõt.

YONA:
Látod, Leviva, errõl van szó, a látókörödrõl.
Hogy neked csak eddig terjed a belsõ igényed,
hogy tojásfõzõ.
Hát nyisd már ki a szemed!
Hát elmegy körülötted az élet!
Mindaz, ami az életben szép, meg magasztos, meg izgató,
szóval mindaz, amiért élni érdemes.

LEVIVA:
Az élet? Igen?
Mi az az élet, ami elmegy melletted,
te szegény, és te meg kimaradsz belõle?
Hadd halljam, mi az, ami téged úgy fölizgat?
Ülj ide, meséld el nekem, tessék.
Ne aggódj, nem cirkuszolok többet,
ha akarsz, elmész.
Beszélgessünk bizalmasan, mint férfi a férfival.
Mintha valami haveroddal beszélnél.
Mittudomén, a Gunkellal. Na?
Akarod, hogy igyunk valamit!
Kinyissak egy üveg bort?

YONA:
Hajaj! Nyissál csak, ha van itthon.
De nincs!

LEVIVA:
Nyertél, tényleg nincs.
Mindjárt fölteszem a teavizet.

YONA:
Ne strapáld magad, Leviva!
Se bor nem kell ehhez, se tea.
Nem vendégség ez.
Próbálok nagyon õszinte lenni.
Idefigyelj, egész egyszerûen nem érzem jól magam veled.
Nem mintha nem veled jobb lenne.
Én nem mondom, hogy máshol jobb,
nem tudom, jobb-e.
De itt nem jó nekem, érted?
Minden egyes gondolatodat ismerem…

LEVIVA:
Na látod…

YONA:
Mit na látod?!
Hát pont ez az, Leviva!
Még ki se nyitod a szád,
és már tudom, mit fogsz mondani.
Mindent tudok elõre.
Minden kiszámítható.
Ha akarod, az összes mondatot,
amit életedben mondani fogsz,
most fölírom neked egy papírra.

LEVIVA:
És az olyan rossz, a kiszámíthatóság?

YONA:
Rossz. Igen, nekem rossz.
Egyszerûen belehalok,
ha nem változtatok az életemen.
Érted? A torkomig érsz és kész.
Kell valami változatosság.

LEVIVA:
Miben?
Asszed egy idõ után nem egyforma mindenki?
Az egyiknek itt az anyajegye, a másiknak ott.
Az egyiknek így görcsöl az alhasa, a másiknak úgy.
Az egyik így horkol, a másik úgy.

YONA:
Igen, Leviva, a harmadik meg nem horkol.
De lássál már túl a hasgörcsön,
meg az anyajegyen, könyörgök!

LEVIVA:
Ezt csak példáulnak mondtam.
Lehet, hogy nem egy intellektuális megközelítés,
de attól még igaz lehet.

YONA:
A tyúkólban, ott lehet, hogy igaz.
De én az élet gazdagságáról beszélek, érted?
Arról, hogy az ember, ha van egy belsõ igénye,
muszáj, hogy változtasson az életén!

LEVIVA:
Mér nem lehet együtt változtatni?

YONA:
Pont arról van szó, hogy elég volt az együttbõl.
Nincs több együtt.
Nincs. Érted?
Nem szeretlek, Leviva.
Nem és kész. Ez az igazság.
Hosszú évek óta nem.
Egy nagy nulla vagy a számomra.
A luk a régi buszjegyen, már megbocsáss.

LEVIVA:
(Sír.)

Ezt kapom a pofámba harminc év után?
Hogy egy luk?
Mint egy ócska kurva?
Ezt van pofád a gyerekeid anyjának a képébe vágni?

YONA:
Nem vágom, hanem mondom.
És az nem gilt, hogy én itt megtisztellek a legizébb…
a férfimivoltommal,
a legteljesebb õszinteségemmel,
erre te rögtön a könnyekkel jössz.

LEVIVA:
Mit csináljak?
Úgy látszik, egy nõ már csak ilyen.
Ha azt mondják neki,
hogy nem szeretik, rögtön bõgni kezd.
Azt mondod, hogy a férfi így bonyolult,
meg úgy bonyolult.
És akkor a nõ micsoda?
Az hogy bonyolult?
Az nem ugyanúgy?
Annak nem kell a megértés?
Pláne ha pont el akarják hagyni, mi?

YONA:
Nézd, én megértelek.
Igazán és mélyen és satöbbi.
De te is érts meg engem.
Hogy egész egyszerûen nem tudok mit csinálni.

LEVIVA:
De tudsz.
Nem hagysz el, azt tudsz.

YONA:
Ne kezdd megint, Leviva!
Azt hittem, ezt már lebeszéltük, az elhagyást.
Ha ez elhagyás egyáltalán.
Mert lehet máshonnét is nézni énszerintem.
Hogy mostantól megpróbáljuk a különélést.
Ami egy lutri, minimum kétesélyes.
Szabad a pálya, én erre, te arra próbálsz szerencsét.
Ki tudja, melyikünk jár jobban?
És ha véletlen épp te?
Találkozol valami Los Angeles-i ingatlanügynökkel,
egy hatvanas, jó kiállású özveggyel.
Na?
Beléd szeret, megkéri a kezedet,
én nem állok utatokba, már most megígérem.
Elvisz Amerikába, ott aztán jól kiröhögitek
a szegény ördög Yona Popochot,
aki itt guborog esetleg a világ végén
az egérszagú garzonkájába…

(Leviva hirtelen letolja a hálóingét a derekáig)

YONA:
Mit csinálsz?

LEVIVA:
Hogyhogy mit?
Valami meglepõt.
Gyere, Yona, azonnal tegyél a magadévá!
Kívánlak. Vágylak. Epedve.
Gyere, fogd meg a mellem.
Kicsit lóg, de azért megfoghatod.
Búcsúzzunk el szépen, szenvedélyesen.
Oltsuk el a lámpát!
Vagy ha akarod, ne oltsuk el.
Csináljuk világosban, mit szólsz?

YONA:
Ne ízetlenkedj, Leviva!
Öltözz föl, mi vagy te? Bajadér?
Ne csinálj úgy,
mintha nem zártuk volna le ezt a dolgot.

LEVIVA:
Milyen dolgot?

YONA:
Az ágytémát. Lezártuk, nem?

LEVIVA:
Akkor nyissuk ki! Na?
Ha már bor nem volt itthon, nyissuk ki.
Szerelmeskedjünk egyet, utoljára.

(Letérdel Yona elé.)

YONA:
Ezt ne, Leviva.
Mért mondod, hogy utoljára?
Nem úgy hagylak el,
hogy nem jövök többet,
ugyan már!
Hanem jövök, és meglátogatlak, jó.
Semmi utoljára!
Utálom, ha valami utoljára van.
Abba külön belehalok.

LEVIVA:
Ha egyszer elmész,
nem fogsz meglátogatni.
Úgyhogy ez nekem jár.
Ez a búcsúölelés.
Ennek az ízével az ajkamon akarok elhagyva lenni.

(Yona leül mellé az ágyra, jól megnézi Levivát.)

YONA:
Meg kell mondjam,
van valami izgató egy ilyen búcsúban.
Egy könnyáztatta nõi arc,
ahogy könyörög, felkínálkozik…
Az nekem eléggé merevedést csinál.

LEVIVA:
Na látod, gyere!

YONA:
Félig legalábbis.
Kérdés persze, mi az, hogy merev?
Hogy mikor van fölállva az embernek.

LEVIVA:
Gyere, én boldogan könyörgök neked
vagy könnyezek is, ha ez kell.
Ha ez használ…

(Leviva lefekszik, öleli, próbálja magára húzni, Yonát.)

YONA:
Várj egy kicsit, Leviva!
Hallod!
Maradj nyugton, kérlek!
Eressz el szépen!

LEVIVA:
Nem eresztelek.
Gyere! Próbáljad.
Akarod, hogy segítsek?

YONA:
Nem errõl van szó.
Mért kéne, hogy segíts?
Arról van szó, hogy nincs mit tenni.
Ez a természet törvénye.
A természet akarta, hogy elsõ éjjel fölizguljak,
és most meg, az utolsó éjjel nem akarja, hogy fölizguljak.
Gondolom, ez evidens.

(Megpróbál szabadulni, de Leviva nem engedi, felhúzza Yona pizsamáját,
karmolja a hátát.)

LEVIVA:
Biztos. De én akkor is akarom,
Yona, nagyon akarom!
Akard te is…

YONA:
…Picsába, ez fáj, hát eszednél vagy?
Mi vagy te, hogy karmoljál?
Rohadt kurva vagy?
Nem az álmodban hetyegsz, hallod?

LEVIVA:
(Elengedi Yonát, fölül.)

Remélem, tudod,
micsoda egy kis féreg vagy, Yona Popoch.
Hogy mekkora senki.
Mert te nélkülem egy egér farkincája se vagy.
Mindened én vagyok, vedd tudomásul.
A szaros kis karriered, a lakásod,
a sárga füldugód, a rigolyáid,
az összes gyávaságod,
a tiszta gatyád – mind én vagyok.
Körbe vagy véve velem,
ahogy az egérlukat körbeveszi a föld.
Mi lesz veled,
ha kiszaladsz innen, mondd?
Csak még jobban látszani fog a meztelen igazság,
hogy senki vagy és semmi vagy.

YONA:
Brávo. Most legalább tudom,
hogy hányadán állsz velem…

LEVIVA:
…Nézz csak oda, mennyi csillogó szem.

YONA:
Hol?

LEVIVA:
Mindenhol, végig a plafonon.
Mint egy színházban.
Ülnek és néznek téged.
Áldott emlékû családtagjaid.
A szellemük jobban mondva.
Nézik a Yona Popoch befuccsolása címû darabot.
Még a láthatatlanságukból is kiesnek,
annyira röhögnek.
Látod anyádat ott a csilláron, nyugodjék békében?
…Csókolom, Popoch néni.

YONA:
Mama… Mit keresel te itt?

LEVIVA:
Ajvé, te, szegény öreg kisfiam, azt mondja,
hát még ez se sikerül neked?
Hát nem csoda, sose voltál egy lúmen,
Na, Yona, most erre mért hallgatsz?
Mért nem magyarázod ki magad?
Én ugye egy hülye liba vagyok. Egy picsa.
De te mi vagy?
Még egy fasz se vagy, apukám.
Hallgatsz? Mi lett az álmaidból, hadd hallom,
kérdi a Popoch néni.
Hogy feltaláló leszel.
Hogy nagy mûvész leszel.
Egy Domingó Pavarotti, Yona.
És mi van a nõkkel, kisfiam?
Remélem, donganak körülötted a filmcsillagnék
a hömpölygõ nagy életedben.
Nagyestélyik, limuzinok, fényes partik… Há?
De akkor mért csak ezt a Levivát látom itt?
Ez valami vicc, Yona,
hogy a világ összes nõje közül
a te fenenagy belsõ igényeddel
pont ezt a buta libát választottad?
Vagy nem akadt más?
És megint csak a szád járt, kisfiam?

YONA:
Kicikizel? Lealázol az anyám szelleme elõtt?
Hát jól van, lehet, hogy nem tudtam nyomulni, tülekedni.
A jó szívemmel ebbe a szemét világba.
Te megmondtad, mama,
mindig hagyni fogod, kisfiam,
hogy becsapjanak.
Nekem folytatólagosan,
harminc éven át visszaéltek a jóhiszemmel.

LEVIVA:
Az összes nímand ezt mondja, kisfiam.
Mind a jó szívét lóbálja,
meg a nagy jóhiszemét.

YONA:
Igenis balek voltam, mama.
Itt van ez a Leviva.
Rám telepedett, lehúzott.
Bele a nívótlanságba.
És a végén a barbie-rózsaszín hálóingjében engem mószerol,
hogy nem vittem többre,
mint egy barbie-rózsaszín hálóinges feleség.

LEVIVA:
Mért beszélsz mellé, kisfiam?
Mért félsz bevallani az igazságot:
tucatárú voltam kis hibával,
szolid maradék egy leértékelésen.

YONA:
Kínozzál csak!
Egy ember az nem maradék.
Épp olyan ember voltam, mint bárki más.

LEVIVA:
Na ugye. És semmi bonyolultság és intellektus.

YONA:
Nem arról van szó.

LEVIVA:
Egy szürke, elnyúzott kisember. Egy liba, csak pasiban.
Egy igazi Yona Popoch.

YONA:
Mit tudsz te a nagy agyaddal
az igazi Yona Popochról, mi?

LEVIVA:
Amennyit te, Yona, még többet is.

YONA:
Igen, és akkor mért nincs rá szemed,
hogy értékeljél engem?
Hogy akivel együtt kelsz és fekszel,
az nem az, akinek esetleg látszik.
Énbennem igenis
nagy mélységek vannak és magasságok.

LEVIVA:
Legföljebb voltak, Yona, amikor megszülettél,
és a szegény Popoch néni
megfürdetett és néztél rá, mint az angyalok
De most?
Egy pocsolya mélysége, egy gyûszûé.
Egy csésze teáé, az van benned.
Persze egy Yona Popochba minek kell több, nem igaz?
Minek kell, ami nincs?
Se mélység nincs, se magasság.
Tudod, mi a Popoch?
Ez a közönséges izé, amin jár az ember.
A por, Yona.

YONA:
Popochból vagyunk és Popochhá leszünk.

(Hirtelen sírásban tör ki, hüppög.)

Mondd, mi ez?… Mire való… ez az egész?
…Egyszer kilestem a gyerekünket,
úgy aludt a pólyájában
mint egy kis álomhalott.
Miket álmodhat, gondoltam, miket?
És még ha valóra is válik az álma,
még ha õ is lesz a legmenõbb nemtudomki,
éjszaka akkor is fekszik csak
a teste, a húsa koporsójában,
és vár a gödörre, amibe beleteszik.
Hát mi ez az egész?
És mire való?

(Leviva megfogja Yona kezét, aki lassan abbahagyja a sírást. Felnéznek a plafonra.)

Agyõ, kedves szellemek,
Leviva Popoch csõdszínházát láttátok,
öreg kakasával, Yonával a fõszerepben.
Volt itt megtépés, búbolás, kukorékolás,
De a vége mindig ugyanaz,
magukra húzzák a házastársi paplant,
mint valami függönyt.
Ugye tetszett, áldott emlékû Popoch néni?
Örvendtünk a szerencsének,
jojcakát, savanyú kicsi lélek.

YONA:
(Újra sírni kezd.)

Mama…

LEVIVA:
Hess, hess!
Nincs mama, a mama elrepült.

(Magához öleli Yonát, ringatja.)

Semmi baj. Így van ez, Yona.
Az lehet, hogy valamikor az álmainkban…
Hogy nem kifejezetten egymásról álmodoztunk.
Te egy jobb nõrõl esetleg, én meg egy jobb pasiról.
De a realitás az nem válogat.
És egy tartós valaki csak kell az embernek,
Akihez odabújik, aki ott szuszog mellette,
Olyan, amilyen, de az övé. Nincs igazam?

(Yona kiszabadítja magát, élettelenül lefekszik az ágyra.)

YONA:
Nem érzem jól magam.

LEVIVA:
Persze. Jó kifogás sose rossz.

YONA:
Baromi rosszul vagyok.
Vigyél el Bayer professzorhoz.

LEVIVA:
Hová?

YONA:
Bayer professzorhoz. Anyám mesélte,
hogy amikor hat hónapos voltam,
nagyon megbetegedtem.
Az orvosok nem tudtak mit csinálni.
És akkor elvittek az öreg Bayer professzorhoz.
Nem ám egy orvos!
Hanem professzor.
Egy kis üvegbõl adott pár csepp fura orvosságot,
és megmentette az életemet.
Oda vigyél el megint.
Csak õ tud rajtam segíteni.
Adjon megint pár cseppet,
és újrakezdhetek mindent.
A Bayer professzor.
Õhozzá akarok menni.

LEVIVA:
A te Bayer professzorod
már vagy harminc éve a mennyben praktizál,
és az angyalok kiskanalába csöpögteti a fura orvosságait.
Ne félj, odajutunk mi is hamar,
és beállhatunk eléje a sorba.
De addig én még visszaalszok,
hogy megvegyem a nyári kalapomat,
ha nincs ellene kifogásod.

(Leviva lefekszik az ágyba, Yona megpróbál fölkelni, támolyog, sápadt.)

YONA:
Aludj csak, menj a kalaposodhoz.
Én viszont elhúzok.
El én, a retkesbe.
Egy percig sem maradok.
Ha most nem megyek el,
akkor már soha többet.
Ezt a maradék életemet szabadon akarom letölteni,
vedd tudomásul.
És boldogan.
És ebbõl nem engedek.

(Yona elõhúz az ágy alól egy bõröndöt, átmegy a mások szobába, öltözni és pakolni kezd. Leviva felül, döbbenten nézi, aztán becsukja a szemét.)

MÁSODIK FELVONÁS

Negyedik jelenet

(Mint az elsõ felvonás végén, Leviva az ágyon, Yona kint. Halkan csöngetnek.)

YONA:
Ki az isten az, hajnali háromkor?
Eredj, nézd meg ki az.

LEVIVA:
Én?

YONA:
Nem mindegy? Te.

(Leviva felveszi a köpenyét, indul az ajtó felé.)

Kérdezd is meg, ki az.
És ha nem válaszol, nehogy beereszd!

(Leviva kimegy az elõszobába, kintrõl hangok.)

Ki az?

LEVIVA:
Gunkel az.

YONA:
Kicsoda?

(Leviva mögött belép Gunkel, csurom víz.)

GUNKEL:
Senki. Csak csupán egy Gunkel.
Gunkelchen.
Már bocsánat, hogy így betörök a fészketekbe
a nevetséges kis problémámmal,
de gondoltam, ha esetleg akadna nálatok
egy-két szem aszpirin…
De tényleg, csak ha nem gond…
Egy-két szem, nem több.
Majd szétrobban a fejem,
és pont kifogyott nekem otthon.
A hülye gyógyszertárak is mind be vannak zárva,
pedig ezért indultam el otthonról.
De szerintem ilyenkor egy sincs nyitva.
Mér is lenne nyitva
pár ilyen szegény Gunkel miatt?
Na, mondtam, nincs mit tenni,
akármilyen kínos,
mint becsöngetni gyógyszerért a barátomhoz.
És milyen barátom van énnekem?
A Popoch.
Nosza, erre kanyarodtam, és nézzenek oda,
hát nem azt látom, hogy ég a villany?
De bizony.
Akkor ezek nem alszanak!
Csak nem-e még valami bajuk is van?!
Hátha segítségre szorulnak.
Gyere Gunkel, menjünk csak föl sietve!
A barát az fektében is barát.
És hogyne adna aszpirint,
ha egy percre zavarok,
és már itt se vagyok, Yona,
ha talán rosszkor volnák.
Mert ugye hajnali kettõkor,
hogyhogy ég ezeknél a villany?
Egy ilyen dolognak oka van,
és ha oka van,
akkor én mérget veszek rá, hogy zavarok.

LEVIVA:
Kérsz egy kis vizet az aszpirinhoz?

GUNKEL:
Vizet?
Vagy úgy. Értem.
Nagy kínálás, nem mondom.
Decemberben, bõrig ázva vizet?
Legalább egy forró teát, már bocsánat…
Asszed, tovább iszom, mint a vizet?
A forrót is nagyon gyorsan meg bírom inni.
Pont mint a hideget, és már itt se vagyok.

(Leviva kimegy)

De ha itt is volnák egy pár szaroska percig.
Mi múlik azon a pár percen,
amit itt elüldögélek veletek?
Nyilvánosan égett a villany, nem?
Aki akarta, látta, hogy úgyse alusztok.
Ha netán arra gondolsz, Yona,
hogy sietek, attól ne tarts.
Nem sietek sehová.
Nekem bõven van idõm rátok, a barátaimra.
Hajaj, milyen bõven.
Azzal ti ne spóroljatok.

(Leviva visszajön, egy pohár vizet és egy szem aszpirint hoz.)

Vagy úgy, tényleg semmi tea.
Tényleg csupán vizet kapok.
Értem, Leviva.
Te a saját idõtökkel spórolsz.
Nem jut a szegény Gunkelnek, naná nem.
Gondolhattam volna.
Nem vagyok kívánatos itt,
azt akarod ezzel mondani.
Alig várod, hogy visszabújj a meleg ágyatokba, nemdebár?
De akkor, ha szabad kérdeznem,
mér égett a villany?
Éji órán mér?

(Yonára mutat.)

És te?
Te hogyhogy fel vagy öltözve?
És mi az a koffer a kezedben?

(Lenyeli a tablettát, megissza a vizet.)

Ez jólesett, köszönöm a kedvességed.
Hiába, ahol asszony van, minden van.
Utolérhetetlen a családi tûzhelynek ez a kisugárzása!
Ahogy leheli ki a húsotok melegét az ágy.
Érzem, az elõbb még össze voltatok bújva,
ahogy mondani szokták.

Házaséletet éltetek, naná.
Mi mástól lenne forró a lepedõ?

(Megérinti az ágyat.)

De minek égett ahhoz nektek a villany?
Mindegy, nem az én dolgom, ugyebár.
Csak a fejem ne fájna!
Ez a buta, buta, buta Gunkel fej,
ennek hogyan lesz vége?
Le kell vágni, nem igaz?
Az egész semmi kis Gunkelt le kell vágni,
mint egy félrevarrt gombot az élet kabátjáról.
De nem akarlak terhelni benneteket ilyesmivel.
Megvan nektek a magatok házasélete,
nem igaz?
És az fontosabb egy férjnek,
hogy mi van a feleségével,
mint hogy mi van egy ilyen kitaszított Gunkelchennel.
Ha barátja, ha nem, ugyebár.
Nos, viszlát. Aludjatok jól.

LEVIVA:
Gunkel!

GUNKEL:
Csak nem azt akarod mondani,
hogy üljek le,
és igyak veletek egy csésze teát?

LEVIVA:
Azt akarom mondani, hogy jobbulást.
És jó éjszakát.

GUNKEL:
És te, Yona, neked egy szavad sincs?

YONA:
Nézd, Gunkel…

GUNKEL:
… Szóval mégis igyak veletek egy…

YONA:
…Menj haza.

GUNKEL:
Ah! “Menj haza!”
Mért nem mindjárt takarodjak?
De ez legalább világos beszéd.
Mint a fejbekólintás.
Bumm. Ha fáj, hát fáj.
Mi az neked, egy ilyen Gunkel fejfájása?
Hogy mi sajog egy ilyen fejben, mint a borotva.
Hogy mi hasítja ketté
egy ilyen Gunkel-pubi agyát.
Jó neked, neked nem fáj,
te vissza akarsz feküdni,
folytatni a jó kis házaséletélést…
De akkor mire föl égett a villany?
Föl nem foghatom.

YONA:
Mondom, hogy menj most haza.

GUNKEL:
Rendben.
Ha te nem finomkodol, akkor én se.

Szabadjon tégedet figyelmeztetni,
hogy tizenöt évvel ezelõtt,
dettó ilyenkor, decemberben,
nem akármikor,
én kölcsönadtam neked egy kalapot.
És arra most szükségem van.

YONA:
Kalapot? Nem emlékszem.

LEVIVA:
Én sem.

GUNKEL:
Dehogynem.
Egy újszerû barna bõrkalap volt, nem akármilyen.
Azt kérem vissza.

LEVIVA:
Holnap utánanézünk, Gunkel.
Ha kölcsönadtad,
biztos, megvan valamelyik szekrényben.

GUNKEL:
Nem holnap.
Nekem most kell.

YONA:
Elment az eszed?
Éjjel háromkor álljunk neki kalapot keresni?

GUNKEL:
Mér? Ég a villany, nem?

YONA:
Menj szépen haza,
és majd szólunk, ha megvan a kalap.

GUNKEL:
Abból nem esztek.
Nem fogok otthon ülni,
mint egy kivert kutya, és várni,
hogy mikor méltóztattok megtalálni
a saját kalapomat.
Megvárom itt.
Pont megiszok egy teát, amíg megkeresitek.
Különben is, mit csináltatok égõ villanynál éjjel háromkor?
Mert ezek szerint nem a kalapomat kerestétek.
Vagy igen?

LEVIVA:
Mit csináltunk?

Azt csináltuk, képzeld el.
Mert mi világosban csináljuk a házaséletet.
Nekünk ilyen a szerelmi igényességünk.
Az én férjem arra izgul föl.
A világosságra.
Hogy látja mindazt, amire te csak gondolsz
a mocskos paplanod alatt a sötétben.
Vedd tudomásul.

GUNKEL:
Te meg vedd tudomásul,
hogy kérem a kalapomat.
De most, azonnal.
Szükségem van rá és kész.
Addig innét nem mozdulok,
amíg meg nem kapom.

(Ruhástól bebújik a paplan alá.)

YONA:
Mit képzelsz?
Ha nem mászol le innét, én leborítalak.

LEVIVA:
Ahogy a szemetet, Gunkel.
Pontosan úgy.
Tudniillik máma ez a Yona
egy nótárius ágyborogató.

GUNKEL:
Nem mászok le.
Gunkel szeret itt.
Gunkelnek kell egy ilyen dupla ágy.

LEVIVA:
Nem mindegy neked,
hogy mekkora ágyban vagy magányos?
Te egy tripla ágyban is egyedül leszel, Gunkel.

GUNKEL:
(Vékony hangon, cincogva sír.)

Gúnyolódtok a Gunkelcin.
A szegény magányos Gunkelcin, naná.
Gúnyolódjatok csak!

YONA:
Pfuj, tisztára mint egy egér.

LEVIVA:
Még sírni se bír szépen…
Persze, mit lehet várni egy ilyen Gunkeltõl?

GUNKEL:
Hogy meghal, Leviva, azt lehet várni.
Borzasztóan félek, hogy egyedül halok meg…
Feküdtem otthon az ágyamban, egyedül.
Nem tudtam aludni, és rám tört a félelem,
mint valami halk, fehér tigris.
És akkor minden megvilágosodott.
Az én egész kinyúlt, rossz szagú életem.
Láttam, mint egy szûk járatot
egyik végétõl a másikig.
Mint egy egérlyukat, ahol ötvenöt éven át
rohangáltam és cincogtam négykézláb,
színegyedül, mint egy szaros egér.
Úgy ám, és az is vagyok, semmi más.
Gunkelegér. Egy Gunkelcin. Cin, cin.

(Yona és Leviva egymásba kapaszkodva hallgatják.)

Bezzeg ti, óh, micsoda boldog pár vagytok.
Két boldog ember éli a házas életét a szemem elõtt.
Belesajdul a szívem a boldogságotokba.
Rosszul vagyok a Popoch-házaspár boldogságától.
Tessék elvinni Bayer professzorhoz!

LEVIVA:
Na, ez is jön a Bayer professzorral.
Biztos ez is kapott a kis üvegbõl hat hónapos korában.
Mi van ezekkel, istenem, de minddel,
hogy amint fáj valamijük,
mindjárt kibukik belõlük a szaros csecsemõ?!
És az összes a Bayer professzorhoz akar menni.

GUNKEL:
Vigyetek azonnal a Bayer professzorhoz!

YONA:
Bayer professzor odafönn rendel a mennyben, Gunkel.

LEVIVA:
Ha beteg vagy, menj el hozzá a saját lábadon!
De minket hagyjál békében! Hess innen!
Cincogjál a saját járatodban, ne mérgezd a másét.

GUNKEL:
(Felkel az ágyból, Levivát nézi.)

Felkelek. Cserébe megérinthetem, mondjuk a… valamidet?

LEVIVA:
Eszednél vagy? Én férjes asszony vagyok.

GUNKEL:
Yona, cserébe megengeded, hogy egy pillanatra hozzáérjek
a feleséged… bõréhez?

YONA:
Minek?

GUNKEL:
Hogy legyen egy kis hús-vér élményem,
amire gondolhatok éjszaka az ágyamban.
Érted?

YONA:
Az attól függ.
Hogy hol akarod konkrétan megérinteni.
A nyak és a térd közötti rész szóba se jöhet.
Azt nem engedem.
Se elöl se hátul.

GUNKEL:
Értem, csak az aprólékot engeded.

YONA:
Ezt is csak a barátság miatt.
De ha nem, nem.
Nézegesd otthon a mocskos kis kazettáidat,
majd lesz mire gondolnod.

GUNKEL:
Várjál!
Egy ilyen Gunkelnek az aprólék is jó.

(Lehajol, hogy megcsókolja Leviva bokáját, térdét, közben, beles hálóing alá.)

Ez is valami. Egy eleven nõi térd. Boka.
Több a semminél, ha alamizsna is,
amit a kivert kutyának a magasból odavetnek.

(Leviva kényszeredetten elneveti magát.)

De azt kikérem magamnak,
az azért mindennek a teteje,
hogy közben ki is röhögtök.

(Feláll, a kijárathoz megy.)

Pfuj. Még hogy boldog pár!!!
Azt hiszitek, nem tudom, mért égett a villany?
Mert veszekedtetek.
Megint martátok egymást, mint a pokol kutyái.
Némán vinnyogva, sziszegve, az utolsó vérig.
Bezzeg, ha valaki egyedülálló bejön a képbe,
az ellen összeálltok.
A magányosok ellen.
Mert gyûlölitek a magányosokat.
Mert féltek tõlük.
Kizárólag ez tart benneteket össze.
A még szerencsétlenebbek gyûlölete.
Azt hiszitek, egy Gunkel beveszi ezt az idillt,
hogy világosba csinálás meg forró lepedõ?
Neeem! Gunkel ismeri az életet,
tudja, mi a dörgés.
Tudja, hogy mi megy egy családi ágyban,
micsoda szenny, micsoda gyilok.
De ez legyen a ti bajotok.
Egy Gunkel szarik rátok magasról.
Egyedül a kalapját akarja,
amit tizenöt éve adott kölcsön.
Azt hiszitek lemondok a jogos tulajdonomról?
Hát nem.
Holnap éjjel visszajövök,
és minden éjjel visszajövök,
amíg oda nem adjátok zokogva és négykézláb.
Igenis, ha ti vízzel kínáltok,
ha egy szaros teát nem érdemlek
ázott, beteg kutya létemre,
akkor nem engedek a kalapomból.

(Bõgni kezd.)

Lehet, hogy szörnyû nektek együtt,
De ti legalább egymással ugathattok, basszátok meg!
Én meg csak magammal ugathatok.
Fölugatok a plafonra, aztán rám esik,
elkenem a képemen, mint a taknyomat,
és megint elölrõl.
Vau-vau vahhh, vahhh, vahhh.

(Kimegy köhögve.)

Ötödik jelenet

(Yona az ágyon ül, halkan sír.)

LEVIVA:
Most meg mért sírsz?

YONA:
Mert reménytelen,
kész, vége, kampec dolóresz.
Az elõbb még el akartam menni,
de most már nem akarok, Leviva.
Rájöttem, hogy nincs hova,
neked van igazad.
Hova bújjon ki az ember a bõrébõl?
Ha egyszer Gunkel, akkor Gunkel.
Feleséggel is Gunkel,
meg anélkül is Gunkel.

LEVIVA:
Te nem a Gunkel vagy.

YONA:
De. Legbelül de.
Én csak tudom.
Egy Gunkelchen.

LEVIVA:
Ne krenkold magad, Yona!
Ez így igazságtalan.
Te mégis egy Popoch vagy.

YONA:
Hah! Most megnyugodtam.
Kurvára meg tudod nyugtatni az embert.
Nem Gunkel, hanem Popoch.
Éljen!
Valamit én is elértem az életben,
Nem Gunkel lettem, hanem Popoch.

LEVIVA:
Ne mondd ezt így!
Te igenis valaki vagy.
A Yona Popoch vagy, és nem vagy magányos.
Családod van, szeretõ feleséged,
aki mindörökre a tiéd.

YONA:
Na pláne. Majdnem elfelejtettem!
Nem éltem hiába,
mert Leviva Popoch az enyém.

LEVIVA:
Úgy van. Holnap is, holnapután is.
Ebben pont ez a szép.
Lám, Gunkel megjelent nekünk az éjszakában,
és máris újból föltámad a szerelmünk.

YONA:
Szerelem?!
Nincs itt semmilyen szerelem, Leviva,
csak a beszarás van.
A páni félelem az egyedülléttõl, az van.

LEVIVA:
Hívd, ahogy akarod, ezen én nem vitatkozok.
De akkor mér hajtod ide a fejed?
Szerintem ez egy szabályos fellángolás.

YONA:
Ne áltasd magad, Leviva!
Ha még fellángolás volna is,
az se több fél óránál.

LEVIVA:
Na és? Egyik félóra a másik után.
Nem ilyen félórákból rakódik össze az élet?

YONA:
Nem.
Ne is haragudj,
én nem ilyen fellángolásra vágytam.

LEVIVA:
De ha egyszer ilyen jutott, Yona.
Ez van, ez tud lángolni.
Én mindenemet beleadtam.

YONA:
Pont errõl van szó,
hogy ennél én azért több mindent reméltem.

LEVIVA:
Mert te tényleg csak hitegeted magad.
Ábrándozol, kergeted a légvárakat.
Ez a realitás.
Megöregszünk együtt, és jól van.
Így van az életünk könyvében megírva.

YONA:
Hát igen, jó szar könyv,
Nem egy bestseller
de kész van, nem vitás.
Legföljebb az utolsó sor hiányzik.
A többi ki van nyomtatva, slussz.
Elõször az anyám fasírtja,
aztán a feleségem fasírtja,
még megeszek pár kórházi fasírtot,
és jojcakát, tehetik a cédulát a nagylábujjamra.
Itt nyugszik egy Yona Popoch,
élt fasírttól fasírtig.

LEVIVA:
Gyere, táncoljunk.

YONA:
Meg vagy te huzatva?

LEVIVA:
Mér, komoly orvosok is ajánlják.
Azt mondtad, nem vagy jól.
A tánc gyógyít.
Testre is jó, meg lélekre is.

YONA:
Õrület, amilyen magától értetõdõen mondod
a hülyeségeidet.
“A tánc gyógyít”,
“Az élet félórákból rakódik össze.”
Az a legszörnyûbb, hogy még igazad is van.

(Sírni kezd.)

Kurvára félek a haláltól, Leviva.
A Gunkelra már rá van írva,
hogy meg fog halni.
Félek, hogy rám is rám van.
Fekszek majd a sötétben, és huss,
kihalok a borzalmas, kék pizsamámból.
Itt fekszik majd neked, összehuttyanva, ráncosan.
Ki veszi föl azt énutánam?

LEVIVA:
Senkise veszi föl, Yona, abba biztos lehetsz.
Egyébként is, neked van valamid,
ami a Gunkelnek nincs.

YONA:
Micsodám? Kalapom?

LEVIVA:
Nem az. Hanem hogyha meghalsz,
én emlékezni fogok rád.
Nézz rám, Yona!
Látod, itt van a szemembe a képed.
Mint egy hangya, olyan kicsibe, de itt van.
Megõrzöm.
Megmaradsz az emlékezetemben.

YONA:
Akkor csak nézzél erõsen, Leviva,
nézd a te hangyádat.
Nagyon félek az eltûnéstõl.

LEVIVA:
Tessék, nézlek erõsen.

YONA:
Remélem, nem egy elmosódott képet nézel.
Valami karaktere csak volt a Yona Popochnak is.

LEVIVA:
Hajaj, hogy volt.
Egy karakteres pasas.
Markánsságig menõen.

YONA:
A ráncokat meg a bibircsókokat azért nyugodtan
kiretusálhatod a felvételrõl.

LEVIVA:
Engem az ilyesmijeid nem zavarnak.

YONA:
Ugyan már!
Egy ránctalan, fiatal emberhez mentél feleségül,
nem vagy köteles a barázdáit magadra vállalni.
A mindenféle kis hibáit, mittudomén…

LEVIVA:
Én mindenestül magamra vállaltalak.
És mindenre emlékezni fogok.
De te fogsz-e emlékezni?

YONA:
Naná, Leviva, naná.

LEVIVA:
Mindenre? Nemcsak a seggemre?

YONA:
Dehogy.
A békés, hûséges tekintetedre, mindenedre.
Amennyit énvelem törõdtél, arra.
Ahogy mellettem álltál az én totális sikertelenségemben.
Amilyen magától értetõdõen fogtad az életedet,
mint egy fogkefét, és betetted ebbe a velem közös pohárba.
Soha nem felejtelek el, Leviva.

(Összedugják a homlokukat, egymás szemébe néznek.)

LEVIVA:
Ó, Yona.

YONA:
Fényképet cserélünk, mint a kamasz szerelmesek.
Az utolsó elválás elõtt…

LEVIVA:
Ha valamelyikünk elõbb hal meg,
foglalj nekem odaát valami jó helyet.

YONA:
Ezek a te örökös megbízásaid, Leviva!
Jó, hogy azt nem mondod,
a halálba menet vigyem már le a szemetet,
de vigyázzak, el ne szórjam a lépcsõházban.

(Lefekteti az ágyra Levivát, szeretkezni akar vele.)

LEVIVA:
Istenem, Yona, gyere,
mióta várok már erre.
Csak nyugodtan, ne idegeskedj.
Ha akarod segítek…

YONA:
Fogd már be a szádat!

LEVIVA:
Talán csak fáradt vagy.

YONA:
Kuss, nem mondom?

LEVIVA:
Egyáltalán nem tragédia, ha nem megy.
Szépen alszunk,
aztán holnap folytatod, jó?

YONA:
Holnap?
Mindig csak holnap.
Holnap megint egy nappal öregebbek leszünk…

LEVIVA:
Csssst, nyugi, ne kezdd újra.
Akarod, hogy fõzzek egy teát?
A ginzengtea kifejezetten…

YONA:
…Nem. Nem kell tea.
A tea nem old meg semmit. Érted?
Legföljebb ha belefulladok.
Nincs szükségem a folytonos gyámkodásodra.
Igyál teát magadnak, ha akarsz.

(Leviva kimegy, fölteszi a teavizet.)

Szent ég, mit csináltam már megint?!
Ugyanott vagyok, ahol eddig.
Elég egy érzelmes beszélgetés, pár szép szó,
mittudomén, könnyek, emlékek,
és megint vissza az egész.
Megint itt fekszem, ebben a kriptaágyban,
ugyanúgy,
ugyanavval a kitaposott libával.
Ezt aztán nagyon tudják.
Az ember végre kimond valami súlyosat,
kivajúdik mintegy,
keményen, fekete-fehéren,
és erre jönnek a könnyes, nyálas katyvaszaikkal.
A lelkifurdalás-koktéljaikkal.
És összetaknyoznak mindent.
És minden megint szürkerózsaszín,
és megint nem oldódik meg semmi.
Legfõképp az nem,
hogy mi lesz tovább ezzel az élettel.
Ezzel az elcseszett ággyal.

LEVIVA:
(Visszajön.)

Hagyd a fenébe az ágyat.
Ahhoz képest, hogy kultúra meg igényesség,
mindig csak az ágyról beszélsz.

YONA:
Csak beszélek.
Ugye, ezt akartad mondani,
hogy csak beszélek.

Légy erõs, Leviva,
ami nekem ebben a hullaágyban lekonyul,
az odakint, a valódi, szabad életben
fölpattan, kérlek, mint egy jaguár.
Odakint annyi a facér nõ mint a szemét…

LEVIVA:
Akkor menj hozzájuk. Menj a szeméthez.

YONA:
Megyek is, ne félj.
Csak amilyen hülye vagyok,
megint egyszer megsajnáltalak a jó szívemmel,
Ez megy harminc éve.
Te bõgsz, mint egy nílusi krokodil.
Én megsajnállak,
feladom a terveimet, a vágyaimat,
és tessék, mi a köszönet!?

LEVIVA:
Na mi, hadd halljam?

YONA:
Ez.
Amit a mellékelt ábra mutat.
Hogy én rendes akartam lenni hozzád
És elment mellettem az élet, Leviva.

LEVIVA:
Ne legyél rendes. Menjél!.
Fogd a kis kofferodat,
és húzzál el, te jaguár!
Irány a dzsungel,
a hömpölygõ izéd, ne is lássalak.

YONA:
Tudod mikor?.
Ezt az örömöt nem szerzem meg neked,
itt maradok, anyukám, ebben a lakásban.
És élem a saját, külön életemet,
a magánéletemet, kérlek,
El fogok járni randevúra.
Légyottra, csezmeg.
Pásztorórára.
Akkor jövök haza, amikor akarok.
Házon kívül baszok, házon belül fingok.
Elég világosan beszéltem?
És ez így lesz a halálom napjáig.
És szólnak majd a harangok, az autódudák,
kitódul a nép az utcára, és azt suttogja,
sõt kiáltja, meghalt Yona Popoch,
Yona Popoch nincs többé!
Kampec dolóresz.

LEVIVA:
(Kétségbeesetten nevet.)

Harangok? Autódudák?
Röhögnöm kell, te szájcincér, te.
Legföljebb a vécétartály fog csöpögni neked,
ez a bádogniagara.
Ahogy az életedben,
úgy a halálod óráján is.

Hatodik jelenet

YONA:
Rosszul vagyok. Hallod, Leviva.

LEVIVA:
Na mi van? Jaguár létedre?

YONA:
(Lefekszik az ágyra, a mellkasát tapogatja.)

Ezzel most ne hülyéskedjél, jó?
Erõs mellkasi fájdalmam van, meg minden.
Hányingerem van.
Hányni fogok.

LEVIVA:
Gyere, akkor menjünk ki a fürdõszobába.

YONA:
Nem tudok fölkelni.
Nem merek.
Kisugárzik a vállba is.
Bal vállba pont.
Plusz légszomj.

LEVIVA:
Ugyan már, Yona,
elrontottad a gyomrod és kész.
Fogadjunk, hogy…

YONA:
Nem fogadok.
Nincs kedvem fogadni.
Leviva, ugye… ígérd meg, hogy nem szívroham.

LEVIVA:
Mirõl beszélsz, Yona!? Makkegészséges vagy.

YONA:
Ígérd meg, hogy nem infarktus.

LEVIVA:
Megígérem.

YONA:
Mire föl ígéred, ha nem vagy orvos?

LEVIVA:
Megérzés. Bízom a megérzéseimben.

YONA:
Na, tudod, a te megérzéseid…

(Felkönyököl az ágyon.)

Pontosan emlékszek,
mikor anyámnak a halálos ágyán megígértem,
hogy nem fog meghalni.
Aztán meghalt.
Még utoljára se tartottam be a szavamat.
Most megfizetek érte.
Én hazudtam õneki,
te meg hazudsz nekem.
Kétségbeejtõ.

(Yona visszahanyatlik az ágyra, Leviva felsikolt.)

LEVIVA:
Yona!

YONA:
Csssst! Ne ordíts!
Olyan jó könnyû csend kezd lenni.
Neked itt már semmi szereped.
Ebben te ne akarj részt venni.
Figyelnem kell, hogy mi van odabent.
Legbelül, Leviva,
a végsõ egyedüllétben.

LEVIVA:
Hívok orvost! Yona!
Hívjam a mentõt?

YONA:
Nem kell. Elmúlt.
Teljesen jól érzem magam.
Megkönnyebbültem, ez a helyes kifejezés.
Valaki levette rólam ezt a követ.
Mintha eddig…
mintha az egész életemben
kísérletezgettek volna velem…
valami szutykos kis laboratóriumban.
És most ez a valaki kinyitja az ajtót:
Mehetsz, Yona, azt mondja,
vár odakinn a tág világ.
Vár a való élet…

LEVIVA:
És a mellkasi fájdalom?

YONA:
Mellkasi? Ó, vagy úgy… mellkasi…
Az teljesen elmúlt.
Volt nincs. Igazad volt.

LEVIVA:
Látod, mondtam én,
hogy egy kis gyomorrontás.
Lehet, hogy a hering…
De azért aggódtam,
hogy nem-e mégis a szíved.
Az éjszaka legközepén…

YONA:
Milyen éjszaka? Ugyan.
Nem látod, hogy szombat reggel van?
Megyek a zsinagógába az apámmal.
Hogyhogy nem látod?
Apa és fia poroszkálnak.
A kis krapek keze az apjáéban.
Az apa fütyörész, szokás szerint,
hamisan, de kit érdekel,
a fiú rugdossa a kavicsokat.
Mindenkinek megvan a maga kicsi dolga.
Nézd meg, az üres utcán mekkora nyugalom,
mekkora fény van…

(Meghal.)

LEVIVA:
Yona! Ne csináld ezt velem.
Ne halj meg!
Ne hagyj itt! Mit csinálok itt?
Megmondtuk… hallod?
Nem megmondtuk,
hogy együtt kell megöregednünk?
Az egy kemény munka,
elszáradni, félni, kétségbeesni.
Az közös munka, meghalni.
Megígérted, hogy nem mész el.
Ez nem fair, hogy itt hagyod,
az én vállamon hagyod a meghalást.
Arról volt szó, hogy együtt.
Yona, ne butáskodj, ébredj föl,
mindjárt reggel van,
fel kell kelni, mint minden nap.
Kelj fel, Yona, menni kell melózni.
És nem meghalni itt nekem egyedül.
Hallod?!

Hetedik jelenet

(epilógus)

LEVIVA:
(Ül a halott Yona fejénél.)

Hát mibe tartott volna neked, Yona,
hogy tovább éljél egy kicsikét?
Sétáltunk volna kart karba öltve a szürkületben,
te morogtál volna,
én meg rád hagytam volna.
Jól van Yona, beszélj csak,
mondd csak.
Az öregség príma gyógyszere a házasságnak.
A fenének van kedve vitatkozni,
bõven kivitatkoztuk magunkat, nem igaz?
Volt ahogy volt,
de együtt maradtunk,
és együtt öregedtünk meg.

LEVIVA:
Emlékszel… a gyerekre, mielõtt…
Az utolsó tavasszal.
Ahogy álldogált az udvaron…
Sütött a nap, te le akartad fényképezni.
Itt repül a kismadár, mondtuk

YONA:
(Feltápászkodik az ágyról, morog.)

Úgyse lett volna büszke az apjára.
Soha nem voltam sikeres az életben.
Sõt. Sõtisszimó, Leviva.
Az élet, mint olyan egy nagy húgyút,
semmi más.
Fogod, odaállsz,
elõbb vastag erõs sugárban jön,
utóbb vékonyabb sugárban,
aztán szakadozva, fájva,
végül már csak csöpög,
de egyfolytában mint a vécétartály.
Amíg el nem zárják a fõcsapot.
Ennyi.

LEVIVA:
Hát igen, sok baj van, Yona.
Fiatalon, az ember nem is hiszi,
hogy mennyi nyavalya van a világon.
És mennyi rossz.
Azt hiszi, hogy az neki a legrosszabb,
fiatalnak lenni.
Mert fogalma sincs,
hogy mennyi sok legrosszabb van még vissza.

YONA:
Mit mondasz?
Beszélj hangosabban!

LEVIVA:
(Kiabál.)

Azt, hogy fiatalon az ember nem tudja,
késõbb milyen rossz lesz.

YONA:
Én pontosan tudtam, ne félj.

LEVIVA:
De azért volt jó pár jó dolog is, nem?

YONA:
Nem hallak.

LEVIVA:
(Kiabál.)

Volt egypár jó pillanatunk is, azt mondtam.
Ennek ellenére.
Nem?

YONA:
Nem.

LEVIVA:
Dehogynem volt.
Legföljebb egy kicsit nagyon régen.

YONA:
Mikor erõs habos sugárban jött a húgy?
Legföljebb akkor.
És nem vékonyban, meg szakadozva.
Meg vécétartály.
Totál sikertelen voltam az életemben.

LEVIVA:
Én a magam részérõl szeretném,
ha könyvet írnának az életemrõl.

YONA:
Persze. Majd pont!

LEVIVA:
(A közönségnek.)

Bocsánatot kérek,
lehet, hogy egy buta liba vagyok,
de volt egy életem.
Olyan, amilyen, de volt.
Átmentem valamin, azt elmondhatom.
Az életemen.
És ha van itt önök között ma este valami író,
Akinek egy szép témára van szüksége,
annak én szívesen elmondok mindent.
El én.
És nem pénzért, egyáltalán nem.
És felõlem a nevemet is megváltoztathatja,
mondhatja, hogy õ találta ki, bánom is én.
Csak azt szeretném,
ha néha a magunkfajta után is maradna valami.

YONA:
Na!? Aztán mi?

LEVIVA:
Az, hogy éltünk.

YONA:
Nagy dolog, ki nem élt!
Majd pont a mi életünk fogja õket érdekelni.

LEVIVA:
Mért ne pont?
Bármikor járhatnak ugyanígy .
Én, kérem, még kimondottan
intim részletekkel is szolgálhatok…

YONA:
Na, Leviva,
légy szíves… ne ízetlenkedj.
Vedd már észre magad!
Ezek kiröhögnek bennünket.
Halálra unják.
Gondolod, érdekli õket a mi kis lekonyult,
húgyvezetékes életünk?

LEVIVA:
Gondolom.
Mert ez akkor is velünk megtörtént.
Az ember saját maga számára egyszer történik meg.
Nincs igazam, író úr?

YONA:
Elnézést kérek, beszél összevissza.
Ez egy liba.
Mennél öregebb, annál libább.
Egy sikertelen családot mi a fenének kéne megírni?

LEVIVA:
Pont azért.
Mér, azt hiszed,
az író élete belülrõl olyan fenékig tejszín?

YONA:
…Tejföl…

LEVIVA:
…Meg olyan habos sugár, mi?
Az író az nem ember?

YONA:
De.
Éppen ezért tojni fog
a másik kisszerû problémájára.
Olyanja neki is van.
Mit akartok, mondja.
Feltartjátok az emberiséget
az új kor küszöbe felé való haladásában.
Az igazi, a nagybetûs ember a holdra lép,
és nem a saját kis pocsolyájában dagonyázik.
Ha nem tudsz mást, mint errõl csácsogni,
kapd be a lantom,
mondja az író.

LEVIVA:
Egyáltalán nem pocsolya.

YONA:
Dehogynem.
Nehogy már énvelem vitatkozzál.
Egy ilyen életet,
mint az enyém nem kell megírni.
Ellenkezõleg.
Ki kell radírozni mindenhonnan,
ha valahova véletlenül bele lenne írva,
de nincs, véletlenül sincs.
Mért lenne, nem igaz?

LEVIVA:
Nem igaz. Ne higgyenek neki.
Például egy olyan író,
akinek van lelkiismerete
a kisemberek irányában,
és van szíve, meg lelke,
az majd megért és meghallgat.
És megtalálja a megfelelõ,
meg az odaillõ kifejezéseket.
A szépet.
Hogy igenis,
az összes hibával meg fogyatékossággal együtt
a mi életünk is, mint olyan…

YONA:
Mint milyen?

LEVIVA:
Mint a másé, igenis, van olyan.

YONA:
Jól van, jól, maradj már.
Nem fog írni senki semmit.
Unják magukat halálra.
Én is.
Jojcakát.

(Végigfekszik az ágyon, megint halott. Leviva odaül a fejéhez és énekel neki, mintha altatót énekelne.)

LEVIVA:
De az a mosoly soha már,
az a napsugár soha már,
soha többé a kismadár.
És nem sétálunk együtt ezen a földön
soha már, soha már, soha már.

– és jojcakát –

A magyar szöveg Orbán Eszter fordítása alapján készült.