A kutató, ha az 1956-os magyarországi események kelet-közép- és kelet-európai fogadtatásának – társadalmi és értelmiségi recepciójának – feldolgozására vállalkozik, nincs könnyû helyzetben. Mindenekelõtt azért, mert hiányzik e recepció “lemérésének” legfontosabb korabeli közege: a szabad és demokratikus nyilvánosság. Ellentétben Nyugat-Európával – ahol természetes volt, hogy a legkülönbözõbb szellemi és ideológiai kötõdésû értelmiségiek szabadon kifejthették és ütköztethették az eseményrõl alkotott véleményüket – Európa keleti felén, mindenekelõtt a Szovjetunióban, ez még évtizedeken át elképzelhetetlen volt. Nem beszélve arról, hogy az ’50-es évek derekán még nyoma sincs a késõbb komoly erkölcsi tekintélyt és politikai súlyt kivívó “második”, avagy “alternatív” nyilvánosságnak. A “szamizdat”, amelyet Vlagyimir Bukovszkij önironikusan úgy jellemzett, hogy az nem más, mint amit “magad írsz, magad cenzúrázol, magad adsz ki, magad terjesztesz és magad ülöd le az érte járó büntetést” (V. Bukovszkij: I vozvrasajetszja vetyer… New York, Chronika, 1978., 118.) – majd csak az ’50-es évek végén kezd formálódni. De ekkor és még jó ideig, a szamizdat nem a politikai gondolkodás és véleménycsere, mint inkább a könyvcenzúrát megkerülõ vagy egyenesen betiltott szépirodalmi mûvek, sokáig a versek, majd a ’60-as évektõl a regények és memoárok kiadási és terjesztési formája. Persze, ennek a szépirodalomnak vitathatatlanul erõs politikai felhangja van. Elég talán itt Andrej Szinyavszkij, Alekszandr Szolzsenyicin, Varlam Salamov vagy Georgij Vlagyimov elbeszéléseire és Natalja Ginzburg, Nagyezsda Mandelstam, Lidija Csukovszkaja sok nyelvre lefordított visszaemlékezéseire utalni, amelyek hazájukban szamizdatban láthattak csak napvilágot. (Lásd erre vonatkozóan: J. Malcev: Volnaja russzkaja lityeratura, 1955– 1975. Frankfurt-am-Main, Poszev, 1976.).

De azért sincs könnyû helyzetben a tárgykör kutatója, mert a korabeli Kelet-Európában már a hitelt érdemlõ tájékozódás is komoly problémát jelentett. Lényegében csak és kizárólag a politikailag és ideológiailag egyaránt szigorúan, sõt totálisan kontrollált rádió és az írott politikai sajtó adott módot a tájékozódásra. (Létezett persze még egy fontos, ám a hivatalos híradások hatókörénél jóval szûkebb és idõben késleltetetten ható “csatorna”, nevezetesen azoknak a szovjet katonáknak a beszámolói, akik 1956 õszén megjárták Magyarországot. Ez a több tízezer ember – vagy legalábbis egy részük – nyilván elmondta, ha másutt nem, közvetlen környezetében, magyarországi tapasztalatait. De arra vonatkozóan, hogy mit mondtak és mennyien mertek egyáltalán bármit is mondani errõl, szinte semmit sem tudunk!) Következésképpen az indoktrinalizáció szovjet közegében nem kevés elmeél és bátorság kellett ahhoz, hogy valaki képes legyen és merjen szuverén módon tájékozódni, és a hivatalos állásponttól eltérõ következtetésre jutni. Akadtak persze ilyenek is szép számmal, de hogy hányan lehettek, arról megint csak felettébb kevés az ismeretünk.

De lehet-e egyáltalán bármit is tudni a társadalmi vélemények alakulásáról egy olyan korszakban, amelyben a hatalom még nem élt a rendszeres közvélemény-kutatások eszközével? Mindaz, amit tudni lehet egy másik, nem-nyilvános és csak a rendszer összeomlása után feltáruló forrásból származik: a hatalom ugyanis a szabad nyilvánosság, a közvélemény-kutatás és a szociológiai felmérések akut hiányát a rendõrállamok módszerével – a társadalom jelentõs csoportjainak rendszeres és titkos megfigyelésével – próbálta pótolni. Innen tudhatunk többek között arról, hogy Lev Landau, a világhírû, utóbb Nobel-díjjal kitüntetett fizikus, miként kelt ki magából egy beszélgetõtársa elõtt – aki egyben figyelmes és buzgó besúgó is volt –, amikor az a szovjet párt és kormány álláspontjára hivatkozva próbálta elfogadtatni és megmagyarázni Moszkva magyarországi intervencióját. Landau minderre azzal reagált, hogy beszélgetõ társát felháborodottan kérdõre vonta: “Hogyan hihet ezeknek? Maga a hóhéroknak hisz? Ezek hóhérok, ocsmány hóhérok (gnusznije palacsi)!” – zárta le mondandóját Landau. (Komszomolszkaja pravda, 58/10., 1992. 08. 08.)

Természetesen nem Landau volt az egyetlen, akit nem gyõzött meg a magyarországi beavatkozás kapcsán hangoztatott hivatalos álláspont. Nyilván sokan lehettek még ilyenek, és nem kevesen voltak, akik ennek mertek nyilvánosan is hangot adni. Közéjük tartozott Vitalij Lazarjanc is, aki 17 évesen, még középiskolásként döntött úgy, hogy 1956. november 7-én, városában, Jaroszlavban az 1917-es októberi forradalomra emlékezõ ünnepi tömegben a helyi vezetõk tribünje elõtt elhaladva kifeszíti transzparensét, amelyen az áll: “Követeljük a szovjet csapatok magyarországi kivonását!” Miután Landautól eltérõen nem védi õt sem hírnév, sem társadalmi presztízs, azonnal letartóztatják, és hét hónapon át magánzárkában tartják fogva. Megvárják, míg betölti 18. életévét, csak ez után ítélkeznek felette. Büntetése: három év lágerfogság. A korszakra jellemzõ módon a megtorlást szüleire is kiterjesztik: apját gyárigazgatói, míg anyját iskolaigazgatói posztjáról mentik fel azonnal.

Bõven lehetne sorolni az ehhez hasonló példákat, mióta megkezdõdött a korszakra vonatkozó titkosszolgálati anyagok, illetve ügyészségi és bírósági eljárásokkal összefüggõ dokumentumok közlése Oroszországban. A ’90-es években megjelent forrásközlõ kiadványok némi bepillantást engednek az ’50-es és ’60-as évek politikai repressziójának történetébe is. 1999-ben látott napvilágot az a csaknem ezer oldalas dokumentumgyûjtemény (58/10. Nadzornije proizvodsztva prokuraturi SZSZSZR po gyelam ob antiszovjetszkoj agitacii i propagangye. Annotyirovannij katalog. Mart 1953–1991. Moszkva, 1999.), amely a büntetõ törvénykönyv 58/10. paragrafusa, vagyis a “szovjetellenes agitáció és propaganda” vádpontja alapján elítéltek anyagaiból ad közre átfogó válogatást. 2005-ben pedig Lázadás. Másként-gondolkodás a Szovjetunióban Hruscsov és Brezsnyev idején (1953–1982) címmel látott napvilágot az az újabb dokumentumkötet, amely tárgyunk szempontjából különösen figyelmet érdemlõ. Végül külön említést érdemel Jurij Akszjutyin könyve (Hruscsovszkaja “ottyepel” i obscsesztvennije nasztrajenyija v SZSZSZR v 1953– 1964. gg. Moszkva, ROSSZPEN, 2004.), amely a társadalmi közhangulat és közérzület nézõpontjából veszi szemügyre a hruscsovi éveket. Akszjutyin nincs könnyû helyzetben, amikor megpróbál megfelelni elõzetesen kitûzött céljának. Jobbára õ is kénytelen titkosszolgálati jelentésekre és összefoglalókra hagyatkozni. Az így nyert képet azonban õ sajátos kérdõíves interjúkkal szerzett adatokkal is megpróbálta árnyalni: éveket töltött azzal, hogy kikérdezze a hruscsovi idõszakot átélt kortársakat, mit gondoltak egyes korabeli eseményekrõl és hogyan ítélték meg emlékezetük szerint a hozzájuk kapcsolódó politikai döntéseket. E “retrospektív kérdõívezés” adatai azonban felettébb kétes értékûeknek tûnnek: könnyebb következtetni belõlük arra, amit a megkérdezettek a ’90-es évek változásairól gondoltak, mintsem arra, mi volt évtizedekkel korábbi tényleges véleményük a korabeli eseményekrõl.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés: e sokféle bizonytalanság és kétség közepette rekonstruálható-e egyáltalán az ’50-es évek második felének szovjetunióbeli közhangulata és ennek részeként az 1956-os magyarországi események megítélése a korabeli közvéleményben? A titkosszolgálati anyagokból, azok jelenlegi feldolgozottsági szintjén is kiderül ugyan, hogy voltak és nem is kevesen, akik nemcsak nem fogadták el, hanem el is ítélték az események hivatalos szovjet értelmezését és magát a katonai beavatkozást, sõt, véleményüknek valamilyen formában hangot is adtak. Ezzel a forráscsoporttal azonban az a gond, hogy nem derül ki, ténylegesen hányan is lehettek, akik így gondolkodtak, tehát milyen mértékben volt jellemzõ a hivatalos álláspont elutasítása az egész szovjet társadalomra vagy annak egyes nagy csoportjaira és milyen fokú volt ez az elutasítás egészében és csoportonként.

Van azonban egy másik forráskör is, amely valamelyest közelebb vihet a megoldáshoz. Ez pedig az úgynevezett “ellenforradalmi tevékenységért”, illetve ezen belül az úgynevezett “szovjetellenes agitációért és propagandáért” elítéltek bírósági anyaga. Ezek a dokumentumok, illetve az ezzel összefüggésben készített statisztikák legalább sejtetni engedik a társadalmi ellenszegülés mértékét és a hatalom politikai félelmeit. Azt azonban már nem lehet pontosan tudni, hogy a kettõ közül melyiket tükrözik inkább.

De nézzük most már magukat az adatokat! Ismert és gyakran hivatkozott az a statisztikai kimutatás, amelyet még 1988-ban Gorbacsov utasítására állítottak össze az Állambiztonsági Bizottság (KGB) munkatársai. A szóban forgó dokumentum elõször 1995-ben kapott nyilvánosságot (Isztocsnyik, 1995./ 6.). Az eredetileg belsõ használatra készített statisztika az 1956 és 1987 között “szovjetellenes agitációért és propagandáért” elítéltek számának alakulását tekinti át. Ebbõl a statisztikából az a némileg meglepõ kép rajzolódik ki, hogy az 58-as paragrafus – majd az új Büntetõ Törvénykönyv ’60-as évek elején történõ bevezetésétõl a 70-es és a 190-es paragrafus – alapján minden más évet messze felül múlva a legtöbb elmarasztaló ítélet 1957-ben (1964 fõ) és 1958-ban (1416 fõ) született. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tárgyalt 32 éves periódusban a “szovjetellenes agitációért és propagandáért” elítéltek (8152 fõ) 41,5%-át ez alatt a két év alatt ítélték el. A ’60-as évek elsõ felére az ilyen jogcímen elítéltek éves átlaga már épp csak meghaladja a kétszáz fõt, a következõ két évtizedben pedig – kisebb kilengésekkel – a szám csökkenése tovább folytatódik. A már korábban említett Lázadás (Kramola, 2005.) c. kötet, amely maga is idézi a fenti statisztikát, bevezetõjében mindezt a korabeli szovjet társadalomban végbemenõ mély átalakulásokkal és az ezt kísérõ, gyakran felettébb ellentmondásos érzületi reakciókkal, továbbá az ugyanennyire ellentmondásos politikai mozgásokkal hozza összefüggésbe, külön is megemlítve az utóbbiak között a magyarországi felkelést.

Ennél jóval határozottabban fogalmaz a szovjet politikai represszió történetét feldolgozó, több szerzõ által jegyzett összefoglaló munka (Isztorija polityicseszkih represszij i szoprotyivlenyija nyeszvobogye v SZSZSZR. Moszkva, Moszgorarchiv, 2002.), amely a szovjetunióbeli büntetõpolitika 1957–58-as szembeszökõ megszigorodását egyértelmûen a magyarországi események keltette félelemi reakcióval magyarázza. A G. M. Ivanova által a könyv 6. fejezetében idézett ügyészségi adatok önmagukért beszélnek: míg 1956 elsõ felében ellenforradalmi tevékenységért (ami szélesebb kört fog át, mint az 58-as paragrafus alapján elítéltek csoportja!) 136 személyt ítéltek el, addig 1957 elsõ felében “szovjetellenes agitációért” már 934-at, vagyis egy év alatt az elítéltek száma meghétszerezõdött. E feltûnõ változást a szerzõ az SZKP KB december 19-i keltezésû zárt levelével (“Ob uszilenyii polityicseszkoj raboti partyijnih organyizacij v masszah i pereszecsenyii vilazok antiszovjetszkih vrazsgyebnih elementov”) hozza összefüggésbe, megítélése szerint ugyanis ez az állásfoglalás váltotta ki a politikai megtorlás ilyen ugrásszerû fölerõsödését. Mindennek hátterében pedig – a szerzõ szerint – éppen az 1956-os magyarországi felkelés állt.

A szovjet megtorlási politikában 1957-ben bekövetkezõ éles váltást mindazonáltal nehéz és egyben félrevezetõ lenne kizárólag a magyarországi eseményekre, illetve az ezzel kapcsolatos szovjet hatalmi félelmekre visszavezetni. Bizonyos, hogy a magyarországi felkelés fontos szerepet játszott ebben a váltásban. De egy sor más tényezõt is figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni a Szovjetunióban 1957–58 táján kialakult szokatlan helyzet okait. Az okok jórészt az SZKP XX. kongresszusa által a szovjet társadalomban kiváltott ellentmondásos érzületi és politikai reakciókra vezethetõk vissza, amelyek között a sztálinizmustól való megszabadulás eufóriája és a nagy várakozások mellett ott voltak az elbizonytalanodás, a változásoktól való félelem, a csalódottság, sõt, az agresszió tünetei is. A korabeli szovjet társadalmat – s a szovjet blokkon belüli drámai események ezt csak elmélyítették – nem annyira a szabadság eufóriája, mint inkább egyfajta mélyreható “adaptációs válság” jellemezte ekkoriban. (Lásd ezzel kapcsolatban V. A. Kozlov gondolatgazdag bevezetõjét a Lázadás-kötetben!). A szovjet közelmúlt radikális átértékelése emberek milliói számára az egyetlen – mindentudó és mindenrõl gondoskodó – vezérben testet öltött diktatúra rendjének – a szabadságnélküliség rendjének – az elvesztését jelentette, amely a társadalmi gyerekkorból való kilábalást, saját életük átértékelését és új alapokra helyezését követelte meg tõlük: a nagyobb szabadság, a zárt társadalom megnyílása pszichológiai válságot idézett elõ. Ne feledjük, hogy a korabeli Szovjetunióban emberek tízmilliói élnek ekkor még végtelenül szegényes körülmények között, és az istenített vezérbe vetett vallási hit lerombolása-öszszeomlása sokakban pótolhatatlan ûrt és nyomasztó kétségeket támaszt. (A “népi sztálinizmusnak” nevezett szociálpszichológiai jelenségkör, amelynek reminiszcenciái a posztszovjet társadalomban is felbukkannak, világosan mutatja, milyen erõsen frusztrálhat széles népi rétegeket a kényszeren alapuló rend, a “szent hit” összeomlása, az Állam- Atya “eltûnése”, hogyan indul meg újra meg újra a menekülés a szabadság elõl a múlt biztonságos börtönébe.)

De nemcsak érzületi-szellemi szinten lehet ezekben az években egymással ellentétes tendenciákat érzékelni, hanem a politikai fejlemények és döntések vonatkozásában is. Nem volt egyszerû eligazodni a hol desztalinizáló, hol resztalinizáló tendenciák káoszában. Elõbb jön a XX. kongresszus “olvadást” betetõzõ fejleménye, hogy aztán a sztálini idõket idézõ erõdemonstrációval “oldódjék meg” a magyar helyzet. Majd jön 1957 nyarán elõbb a külvilág elõtt eltitkolt Hruscsov elleni puccskísérlet, aztán annak kudarca után az “ortodox” sztálinisták – Molotov, Malenkov és Kaganovics – a kizárása a párt legfelsõ vezetésébõl. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben sokan teljesen tanácstalanná váltak, míg mások szokatlan aktivitással fogtak bele politikai és ideológiai programok megszövegezésébe. Némi túlzással azt mondahtnánk, hogy az 1957–58-as idõszak érzületi és politikai káosza a fennálló rendszer szinte valamennyi lehetséges kritikusát és ellenfelét aktivizálta – az “autentikus marxistáktól” és “protoliberálisoktól” a “nacionalistákig” és “sztálinistákig”. Annyi ideológiai alapvetés és politikai program, mint ebben a két évben, önszorgalomból talán soha nem született a Szovjetunióban. Értelmiségiek és lelkes dilettánsok körmölték kitartó szorgalommal dolgozataikat és küldték el a központi lapokhoz, vagy az SZKP KB-hoz. A lapok természetesen nem közölték õket. Az érdekesebbnek talált dolgozatokat és beadványokat idõnként tovább küldték a KB apparátusának. Miután a hivatalos nyilvánosságban nem kaptak szabad utat, “második” vagy “alternatív” nyilvánosság pedig ekkor még nem létezett, nem jöhetett létre körülöttük szabad és nyilvános társadalmi diskurzus. Ami kialakult talán úgy lehetne definiálni, mint valamilyen “nyilvánosság alatti pluralitást”. Ez a szovjet fejlõdés körülményei között így is egészen szokatlan fejlemény volt. A hatalom birtokosai nem is nagyon tudták, mit kezdjenek vele. Végül úgy döntöttek, legjobb, ha a bevált módszerhez folyamodnak és visszadugaszolják a palackba a kifelé igyekvõ szellemet, magyarán: átmenetileg fokozzák a politikai repressziót. Húzd meg – ereszd meg! A vizsgált idõszakra vonatkozó statisztikai adatok legalábbis ezt tükrözik vissza.

Az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Európa Intézet által rendezett “Az 1956-os forradalom a világpolitikában” c. nemzetközi tudományos konferencián 2006. szeptember 7-én elhangzott elõadás szerkesztett változata.