Az emberi érzések területe

Egy a Japánéhoz hasonló etikai törvény, amely a kötelezettségek ilyen szélsõséges visszafizetését és ilyen drasztikus lemondást követel, a személyes vágyakat következetesen gonoszként kell, hogy megbélyegezze, melyeket gyökerestül kell kitépni az emberi szívbõl. Ez a klasszikus buddhista dogma, és ezért kétszeresen is meglepõ, hogy a japán erkölcsi törvény olyan engedékeny az öt érzék élvezeteivel szemben. Annak ellenére, hogy Japán a világ egyik legnagyobb buddhista nemzete, etikai rendszere ezen a ponton élesen szemben áll Gautama Buddha és a buddhizmus szent könyveinek tanításaival. A japánok nem ítélik el az élvezeteket. Nem puritánok. A testi örömöket jónak és a nevelés szempontjából értékesnek tartják. Kívánatosak és megbecsültek. Azonban a saját területükön belül kell tartani õket. Nem szabad, hogy beférkõzzenek az élet komoly dolgaiba.

Egy ilyen erkölcsi törvény fölöttébb magas feszültségen mûködteti az életet. Egy hindu sokkal könnyebben megérti a következményeit annak, ahogy a japánok elfogadják az érzékszervek örömeit, mint egy amerikai. Az amerikaiak nem hiszik, hogy az élvezeteket tanulni kell; egy ember elutasíthatja, hogy engedjen az érzéki örömöknek, de ezzel egy ismert kísértésnek áll ellen. Az élvezetek azonban ugyanannyira tanultak, mint a kötelességek. Sok kultúrában az élvezeteket nem tanítják, és ezáltal az emberek különösen könynyen szentelik magukat az önfeláldozó kötelességnek. Néha még a férfiak és nõk közötti testi vonzerõ is annyira minimalizált, hogy épp hogy ne fenyegesse a családi élet sima menetét, ami az ilyen országokban meglehetõsen más megfontolásokon alapszik. A japánok megnehezítik az életet a maguk számára azzal, hogy gyakorolják a testi élvezeteket, és utána olyan erkölcsi törvényt hoznak létre, amely szerint ezekben az élvezetekben az élet komoly oldalaként nem szabad elmerülni. A testi gyönyöröknek úgy hódolnak, mint a képzõmûvészeteknek, és amikor elmerülnének bennük, akkor feláldozzák a kötelesség oltárán.

A test kis örömei között az egyik legkedveltebb a fürdõ. A legszegényebb rizstermelõ paraszt, a legalacsonyabb rangú cseléd számára és a gazdag arisztokratáknak egyaránt, a felforrósított vízben való ücsörgés mindennapos késõ délutáni elfoglaltság. A leggyakoribb kád fahordó, alatta faszén tûz tartja a vizet 43 fokos vagy még magasabb hõmérsékleten. Az emberek egész testüket megmossák és leöblítik, mielõtt belépnek a kádba, majd a vízben ázva átadják magukat a melegség és a lazítás élvezetének. Térdüket felhúzva, magzati pózban ülnek a fürdõben, a víz az állukig ér. Az amerikaiakhoz hasonlóan a tisztaságért kultiválják a mindennapi fürdõt, de õk ehhez értékként kapcsolják a passzív kielégülés mûvészetét, amire nehezen találunk példát a világ többi részének fürdési szokásai között. Ahogy õk mondják, minél idõsebb valaki, annál inkább a hatalmába kerül.

Mindenféle módja van annak, hogyan minimalizálhatják e fürdõk biztosításának költségeit és kellemetlenségeit, de fürdõnek lennie kell. A városokban vannak uszodához hasonló, nagy nyilvános fürdõk, ahova elmehetnek, a vízbe merülhetnek, és elbeszélgethetnek alkalmi szomszédjukkal. A falvakban az asszonyok felváltva készítik el a fürdõt az udvaron – a japánok nem szégyellik, ha valaki fürdeni látja õket –, és családjaik felváltva használják. Még a legjobb családok is szigorú sorrendben mennek a családi fürdõbe: a vendég, a nagyapa, az apa, a legidõsebb fiú és így tovább lefelé a legalacsonyabb rangú családi szolgáig. Rákvörösen jönnek ki a vízbõl, és a család összegyûlik, hogy együtt élvezzék a nap legnyugodtabb óráit az esti étkezés elõtt.

Amennyire nagyra becsült élvezet a forró fürdõ, úgy a “testedzés” hagyományosan magában foglalja a hideg zuhanyok leginkább túlzó szokását. Ezt a szokást gyakran nevezik “téli gyakorlatnak” vagy “hideg vizes mosakodásnak”, és bár már nem a régi, hagyományos formában, de továbbra is végzik. Pirkadat elõtt elindulva hideg hegyi patakok vízesése alá kellett ülni. Nem csekély önsanyargatás az sem, hogy jéghideg vizet locsolnak magukra téli estéken fûtetlen házaikban, amit Percival Lowell az 1890-es években is létezõ szokásként ír le. Az emberek, akik a gyógyítás és a jóslás különös képességére törekedtek – de akik utána nem váltak pappá –, lefekvés elõtt megmosakodtak a hideg vízben, majd hajnali kettõkor ismét felkeltek, hogy újra megtegyék ezt abban az órában, amikor “az istenek fürdenek”. Reggel ébredéskor, délben és napnyugtakor is megismételték.1 A hajnal elõtti önsanyargatás különösen népszerû volt azok körében, akik pusztán valamilyen hangszer tanulását, vagy más világi pályára való felkészülést vettek komolyan. Annak érdekében, hogy megedzõdjenek, nagy hidegnek is kitehetik magukat, és különösen hatásosnak vélték, ha a kalligráfiát tanuló gyerekek elgémberedett és összefagyott ujjakkal fejezik be az írásgyakorlást. A modern általános iskolák fûtetlenek, és ezt igen helyesnek tartják, mert hozzáedzi a gyerekeket az élet késõbbi nehézségeihez. A nyugatiakra sokkal nagyobb hatással vannak az állandó megfázások és a szipogó orrok, amelyek elkerüléséért ez a szokás természetesen nem tesz semmit.

Az alvás egy másik kedvelt élvezet. Ez a japánok egyik legkicsiszoltabb készsége. Bármilyen testhelyzetben és számunkra elképzelhetetlen körülmények között is tökéletesen ellazulva alszanak. Ez sok, Japánt tanulmányozó nyugati tudóst meglepett. Az amerikaiak majdhogynem a lelki feszültségek szinonimájának tekintik az álmatlanságot, és a mi normáink szerint a japánok jelleme tele van feszültségekkel. De számukra a jó alvás gyerekjáték. Korán is fekszenek le, és alig találni más keleti nemzetet, amely így tenne. A falusiak röviddel sötétedés után már mind alszanak, de ezzel nem a mi elvünket követik, hogy energiát raktározzanak el a következõ napra, mert õk nem végeznek ilyen számítást. Egy nyugati, aki jól ismerte õket, így írt:

“Amikor valaki Japánba megy, el kell felejtenie, hogy kötelesség lenne a másnapi munkára éjszakai alvással és pihenéssel felkészülni. A felépülés, a pihenés és a felfrissülés kérdésétõl külön választva kell az alvásra tekinteni.”

A munkához hasonlóan az alvási szükséglet “az élet vagy a halál bármely ismert tényétõl függetlenül, a saját lábán”2 kell, hogy megálljon. Az amerikaiak megszokták, hogy az alvást valami olyasminek tekintsék, amit az ember azért tesz, hogy megõrizze erõnlétét, és reggel, felkeléskor az az elsõ gondolatunk, hogy kiszámoljuk, hány órát is aludtunk éjszaka. Az alvás hossza elmondja, hogy mennyi energiánk lesz, és mennyire leszünk hatékonyak aznap. A japánok más okok miatt alszanak. Õk szeretnek aludni, és amikor nincs veszély a láthatáron, örömmel hajtják álomra a fejüket.

Ugyanezen az alapon könyörtelenül áldozzák fel az alvást. A vizsgára készülõ diák éjjel-nappal tanul, mit sem törõdve azzal, hogy az alvás hasznosabb lenne. A katonai kiképzésben az alvás egyszerûen valami olyasmi, amit feláldoznak a fegyelemért. Harold Doud ezredes, aki 1934-tõl 1935-ig a japán hadsereghez csatlakozott, elmeséli egy beszélgetését Tesima kapitánnyal. Békeidõbeli hadmûveletekben

[a csapatok] kétszer is mentek három nap két éjszaka alvás nélkül, kivéve azt a keveset, amit a tíz perces rövid pihenõk és a helyzetbõl adódó rövid szünetek alatt tudtak szakítani maguknak. Néha az emberek elaludtak gyaloglás közben. Nagy derültséget okozott egy fiatal hadnagyunk, aki egyenesen belemenetelt az út melletti farakásba, miközben mélyen aludt. Amikor végre tábort vertek, akkor sem volt lehetõsége senkinek aludni; mindenkit beosztottak az elõõrsbe vagy õrjáratba. “Miért nem engedik néhányuknak, hogy aludjanak?” – kérdeztem. “Ó, nem – szólt a válasz. – Nem szükséges. Azt már tudják, hogyan kell aludni. Azt kell gyakorolniuk, hogyan maradjanak ébren.”3

Ez dióhéjban összefoglalja a japánok véleményét.

Az evés a meleghez és az alváshoz hasonlóan szabadon élvezhetõ kedvtelés, ugyanakkor az edzettségért végzett fegyelmezés is. A szabadidõ egy rituáléjaként a japánok az étkek végtelen sorának adják át magukat, amikor is egyszerre csak egy-egy teáskanálnyi ételt szolgálnak fel, és az ételeknek a kinézetét legalább annyira magasztalják, mint az ízét. De egyébként a fegyelmen van a hangsúly. “A gyors evés és a gyors ürítés együtt alkotja az egyik legmagasabb japán erényt” – idézi Eckstein egy falusi ember szavait.4

Az evést nem tekintik fontos dolognak (…) Az evés szükséges az életben maradáshoz, ezért a lehetõ legrövidebb idõ alatt végezni kell vele. A gyerekeket, különösen a fiúkat nem unszolják, mint Európában, hogy lassan egyenek. Inkább arra buzdítják õket, hogy olyan gyorsan egyenek, amennyire csak lehet.5

A buddhista kolostorokban, ahol a papokat nevelik, az étkezés elõtti imáikban azt kérik, hogy ne feledjék el, az étel csak egy gyógyszer; az az elképzelésük, hogy akik edzik magukat, azoknak nem szabad tudomást venni az ételrõl mint élvezetrõl, hanem szükségletnek kell tekinteniük.

A japán felfogásnak megfelelõen az étel önkéntes visszautasítása különösen jó próbája annak, mennyire “edzett” valaki. Hasonlóan a test felmelegítéséhez és az alváshoz, amit már említettünk, a koplalás lehetõség arra, hogy megmutassa, “el tudja viselni” azt, és mint a szamurájok, “fogpiszkálót tart a fogai között”. Ha valaki megfelel ezen a próbán, akkor amikor koplal, az ereje fokozódik a szellem gyõzelmével, nem pedig csökken a kalóriák és a vitaminok hiánya miatt. A japánok nem ismerik el az egy az egyben kapcsolatot a táplálék és az erõnlét között, amit az amerikaiak természetesnek vesznek. Ezért mondhatta a Rádió Tokió a háború alatt az óvóhelyekre menekült embereknek, hogy a tornagyakorlatok újra erõssé és élénkké teszik az éhes embereket.

A romantikus szerelem egy másik “emberi érzés”, amit a japánok gyakorolnak. Ez Japánban teljesen a sajátjuk, függetlenül attól, mennyire ellentétes a házassági formáikkal és a család iránti kötelezettségeikkel. Regényeik tele vannak ezzel, és ahogy a francia irodalomban, a fõszereplõk náluk is többnyire házasok. A kettõs szerelmi öngyilkosság kedvelt téma az olvasmányokban és a beszélgetésekben. A 12. századi Gendzsi regénye a világ bármely országában született nagy regények közül is kiemelkedõen dolgozza fel a romantikus szerelmet, és a feudális idõszak urainak és szamurájainak szerelmeirõl szóló történetek is ugyanilyen romantikusak. A modern regényekben is központi téma ez, ami éles ellentétben áll a kínai irodalommal. A kínaiak sok gondtól mentik meg magukat a romantikus szerelem és az erotikus élvezetek leértékelésével, következésképp családi életük figyelemre méltóan békésen zajlik. Az amerikaiak ezen a ponton természetesen jobban megértik a japánokat, mint a kínaiakat, de ez nem vezet sokra. Sok tabunk van az erotikus élvezetekkel kapcsolatban, ami a japánoknak nincsen. Ez egy olyan terület, ahol az õ erkölcsiségük nem szigorú, a miénk pedig igen. A szexet a többi “emberi érzéshez” hasonlóan teljesen jónak tartják az életben elfoglalt mellékes területén. Nincs semmi rossz az “emberi érzésekben”, ezért nincs szükség moralizálásra a szexuális élvezetekkel kapcsolatban. Mindig megjegyzik, hogy az amerikaiak és az angolok pornográfnak tartják néhány kedvelt képeskönyvüket, és rémes helyként néznek Josivarára, a gésák és a prostituáltak negyedére. A japánok már a Nyugattal való érintkezés kezdeti éveiben is igen érzékenyen reagáltak erre a külföldi kritikára, és törvényeket hoztak, hogy gyakorlatukkal minél jobban megközelítsék a nyugati mintákat. Azonban semmilyen jogi szabályozás nem tudta áthidalni a kulturális különbségeket.

A mûvelt japánok pontosan tudatában vannak annak, hogy az angolok és az amerikaiak erkölcstelenséget és szemérmetlenséget látnak ott, ahol õk nem, azonban annak a szakadéknak már nincsenek ennyire tudatában, amely a mi hagyományos hozzáállásunk és az õ nézetük között áll, vagyis hogy az “emberi érzéseknek” nem szabad beférkõzniük az élet komoly dolgaiba. Mindazonáltal ez az egyik fõ oka annak, hogy miért nehéz nekünk megérteni a japánok hozzáállását a szerelemhez és az erotikus élvezetekhez. A feleséghez tartozó területet elkerítik attól, ami az erotikus élvezetekhez kapcsolódik. Mindkét terület egyformán nyitott és nyílt. Nem úgy választják el egymástól a kettõt, ahogy Amerikában teszik, hogy ugyanis az egyiket nyilvánosan elismerik, míg a másik rejtve marad. Azért különülnek el, mert az egyik az ember legfõbb kötelességeinek körébe tartozik, míg a másik a csekélyebb jelentõségû kikapcsolódáséba. A “megfelelõ hely” feltérképezésének módja különíti el õket mindkét területen, az ideális családapa és a világfi számára egyaránt. A japánok nem állítanak fel olyan ideált, mint mi az Egyesült Államokban, amely a szerelmet és a házasságot egy és ugyanannak ábrázolja. Mi a szerelmet csak abban az értelemben ismerjük el, hogy ez az alapja a házastárs kiválasztásának. A “szerelmesnek lenni” a legáltalánosabban elfogadott okunk a házasságra. A házasság után a férj fizikai vonzódása egy másik nõhöz megalázza a feleséget, mert máshova juttat valamit, ami jogosan a feleséget illeti. A japánok ezt máshogy ítélik meg. A házastárs kiválasztásában a fiatalembernek fejet kell hajtania a szülei választása elõtt, és vakon kell nõsülnie. A feleségével való kapcsolatában rengeteg formalitást kell betartania. A gyerekek a családi élet mindennapjaiban soha nem látnak köztük erotikusan gyengéd mozdulatokat. Egy mai japán írja egy magazinban:

Ebben az országban a házasság igazi céljának a gyermekek nemzését és ezzel a családi vérvonal folytatásának biztosítását tartják. Ezenkívül minden más szándék csak arra szolgál, hogy elferdítse az igazi jelentését.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfiak erényesek maradnának azáltal, hogy ilyen életre kényszerülnek. Ha megengedhetik, szeretõt tartanak. Éles ellentétben Kínával, õk nem teszik a család tagjává a nõt, aki vágyat ébresztett bennük. Ha ezt megtennék, ezzel összemosnák az élet két területét, amelyet külön kell választani. A lány lehet a zene, a tánc, a masszírozás és a szórakoztatás mûvészetében magasan képzett gésa, vagy lehet prostituált. A férfi minden esetben szerzõdést ír alá a házzal, ahol foglalkoztatják a nõt, és ez a szerzõdés megvédi a lányt attól, hogy cserbenhagyják, és pénzügyi ellenszolgáltatást biztosít számára. A férfi saját életvitelt biztosít neki. Csak olyan rendkívül kivételes esetben viszi haza magához, ha a nõnek gyermeke van, akit a saját gyermekeivel együtt akar felnevelni, és ilyenkor nem ágyasnak, hanem a cselédek egyikének nevezik. A gyermek a törvényes feleséget “anyának” szólítja, és nem ismerik el a köteléket az igazi anya és gyermeke között. A poligámia egész keleti elrendezése, amely Kínában olyan jellegzetes hagyományos minta, így meglehetõsen nemjapános. A japánok a családi kötelezettségeket és az “emberi érzéseket” térben is elkülönítik.

Csak a felsõ osztály engedheti meg magának, hogy szeretõt tartson, de a legtöbb férfi járt legalább egyszer gésánál vagy prostituáltnál. Ezek a látogatások a legkevésbé sem lopva történnek. Lehet, hogy a feleség öltözteti és készíti fel férjét az esti szórakozásra. Lehet, hogy a ház, ahol járt, a feleségnek küldi el a számlát, és azt õ magától értetõdõnek tartva fizeti ki. Lehet, hogy a nõ boldogtalan emiatt, de ez csak rá tartozik. Sokkal többe kerül ellátogatni egy gésaházba, mint felkeresni egy prostituáltat, de az összeg, amit a vendég kifizet egy ilyen este kiváltáságáért, nem jogosítja fel arra, hogy szexuálisan is magáévá tegye a lányt. Részese lehet az élvezetnek, hogy gyönyörûen felöltözött és szertartásosan illedelmes lányok szórakoztatják, akiket aprólékosan készítettek fel erre a szerepre. Ahhoz, hogy bejáratos legyen egy különleges gésához, a férfinak a pártfogójává kell válnia, és szerzõdést kell kötnie a házzal, amelynek alapján a lány a szeretõje lesz; vagy kedvességével kell meghódítania, hogy önszántából adja oda magát neki. Mindazonáltal a gésákkal töltött este nem mentes a szexualitástól. Táncaik, szellemes válaszaik, dalaik és mozdulataik hagyományosan kétértelmûek, és gondosan kiszámítottak, hogy mindazt kifejezzék, amit egy felsõ osztályhoz tartozó feleségnek nem lehet. Ezek az “emberi érzések terrénumába” esnek, és enyhülést hoznak a “világából”. Nincs ok, amiért megtagadnák maguktól ezt az élvezetet, de a két szféra elkülönül.

A prostituáltak hatóságilag engedélyezett házakban laknak, és a gésával eltöltött este után a férfi ellátogathat egy prostituálthoz, ha úgy tartja kedve. Ez olcsó, így a kis pénzû embereknek meg kell elégednie ezzel a fajta kikapcsolódással, és mellõznie kell a gésákat. A ház lányainak képét kívül helyezik el, és a férfiak rendszerint sok idõt töltenek el azzal, hogy nyilvánosan tanulmányozzák a képeket, és választanak. Ezeknek a lányoknak alacsony a társadalmi rangja, és nem helyezik õket olyan piedesztálra, mint a gésákat. Többségük olyan szegény lány, akiket a családjuk adott el ezeknek az intézményeknek, amikor pénzügyileg szorult helyzetbe kerültek, és nem gyakorlottak a szórakoztatás gésamûvészetében. Régen, mielõtt Japán felismerte volna a nyugatiak nemtetszését ezzel a szokással kapcsolatban, és véget nem vetett neki, a lányok nyilvánosan kiültek, és szenvtelen arcukat mutatták az emberi áruból választó vevõnek. A fotóik ezt helyettesítik.

Némelyiküket kiválaszthatja egy férfi, aki a kiválasztott lány kizárólagos pártfogója lesz, és miután szerzõdést kötött a házzal, a lány a szeretõje lesz. Az ilyen lányokat a megegyezés feltételei védik. A férfi ilyen szerzõdés nélkül is szeretõjévé tehet egy szolgálólányt vagy elárusítólányt, és ezek az “önkéntes szeretõk” a legvédtelenebbek. Pont õk azok, akik a legnagyobb valószínûség szerint szerelmesek a partnerükbe, de kívül állnak valamennyi elismert kötelezettség körén. Amikor a “gyermeküket ölükben tartva” kesergõ fiatal nõkrõl szóló történeteinket és verseinket olvassák, akiket elhagyott a szerelmük, a japánok e törvénytelen gyerekes anyákat az õ “önkéntes szeretõikkel” azonosítják.

A homoszexuális élvezetek szintén a hagyományos “emberi érzések” közé tartoznak. A régi Japánban ez a szamurájokhoz és papokhoz hasonló magas rangú férfiak számára megengedett szórakozás volt. A Meidzsi-korban, amikor Japán a nyugatiak elismerését elnyerendõ sok régi szokását törvénytelennek nyilvánította, ezt a szokást is büntetendõvé tették. Azonban még mindig nem tartozik azok közé az “emberi érzések” közé, melyekkel szemben elítélõ az erkölcsi hozzáállás. Megfelelõ módon kell kezelni, és nem szabad, hogy zavarja a család fenntartását. Így a veszély, hogy nyugati kifejezéssel élve egy férfi vagy egy nõ homoszexuálissá “válik”, nehezen érthetõ, habár egy férfi azt is választhatja, hogy hivatásos férfigésa lesz. A japánokat különösen megdöbbentik a felnõtt passzív homoszexuálisok az Egyesült Államokban. A felnõtt férfiak Japánban fiatal fiúkat keresnek partnernek, mert a felnõttek a passzív szerepet méltóságon alulinak tartják. A japánok meghúzzák azokat a vonalakat, ameddig egy férfi elmehet, és a módokat, hogy megõrizhesse az önbecsülését, de ezek a vonalak nem azonosak azokkal, mint amelyeket mi húzunk.

A japánok az önkielégítéssel kapcsolatban sem hirdetnek szigorú erkölcsiséget. Nincs még egy nép, amelynek valaha is annyi e célt szolgáló kelléke lett volna, mint nekik. A japánok ezen a területen is megpróbáltak gátat vetni a külföldi rosszallásnak azzal, hogy felszámolták a legszembetûnõbb nyilvánosságot kapó tárgyakat, de õk maguk nem érzik, hogy ezek a gonosz eszközei lennének. A maszturbációval szembeni erõs nyugati állásfoglalás, amely Európa legnagyobb részén erõsebb, mint az Egyesült Államokban, mélyen bevésõdik a tudatunkba, még mielõtt felnõnénk. A fiú hallja az elsuttogott szavakat, hogy megõrülhet vagy megkopaszodhat miatta. Az anyja kisgyermek korában éberen vigyázott rá, és talán nagy ügyet csinált belõle, és fizikailag büntette. Lehet, hogy összekötötte a kezeit. Talán azt mondta neki, hogy az Úr meg fogja büntetni. A japán csecsemõknek és gyerekeknek nincsenek ilyen tapasztalataik, ezért felnõttként nem tudják reprodukálni a mi viselkedésünket. Az önkielégítés olyan élvezet, amit nem éreznek bûnnek, és úgy gondolják, hogy elégségesen kordában tartják azzal, hogy jelentéktelen helyet jelölnek ki számára a tisztességes életben.

A részegség egy másik megengedett “emberi érzés”. A japánok a nyugatiak legfurcsább hóbortjának tartják a teljes önmegtartóztatásra tett fogadalmukat. Ugyanígy vélekednek azokról a helyi kampányokról is, hogy szavazással tegyük lakóterületünket “szárazzá”. A szake ivása olyan élvezet, amelyet kevesen tagadnak meg maguktól. Azonban az alkohol a kis jelentõségû szórakozások közé tartozik, és egyetlen épeszû ember sem válna a rabjává. Gondolkodásmódjuknak megfelelõen nem félnek attól, hogy alkoholistává “válnak”, ahogy attól sem félnek, hogy homoszexuálissá “válnak”, és igaz, ami igaz, a megrögzött alkoholizmus nem jelent társadalmi problémát Japánban. Az alkohol kellemes kikapcsolódás, és sem a család, sem a közösség nem tartja visszataszítónak az ital hatása alatt álló férfit. Nem valószínû, hogy erõszakossá válna, és természetesen senki sem gondolja, hogy össze fogja verni a gyerekeit. Meglehetõsen gyakori a síró részeg. A városi szakeösszejöveteleken szeretnek egymás ölébe ülni, és ilyenkor általános a merev japán testtartás és mozdulatok fellazulása. A hagyománytisztelõ japánok élesen elválasztják az ivást az evéstõl. Ha valaki egy vidéki összejövetelen, ahol szakét is felszolgálnak, megkóstolja a rizst, ez azt jelenti, hogy nem iszik többet. Átlépett egy másik “területre”, és a kettõt elválasztva tartja. Otthon ihat szakét az étkezés után, de nem eszik és iszik egyszerre. Felváltva szenteli magát az egyik vagy a másik élvezetnek.

Az “emberi érzésekkel” kapcsolatos ilyen japán nézeteknek számos következménye van. Ez kihúzza a talajt a nyugati filozófia alól, ahol a két erõ, a test és a lélek folyamatos harcban áll egymással, hogy befolyásra tegyenek szert az emberek életében. A japán filozófiában a test nem gonosz. Lehetséges örömeinek élvezete nem bûn. A lélek és a test nem egymással szemben álló erõ a világmindenségben. A japánok ezzel a felfogással egy logikus következtetéshez jutnak: a világ nem a jó és a gonosz közti csatatér. Sir George Sansom azt írja: “Történelmük során, úgy tûnik, a japánok bizonyos mértékig letettek arról, hogy a kettõt megkülönböztessék, illetve idegenkednek a gonosz problémájának megragadásától.”6 Életszemléletükkel ezt tulajdonképpen folyamatosan visszautasították. Hiszik, hogy az embernek két lelke van, de nem a jó ösztön harcol a rosszal. Ez a “szelíd” lélek és a “durva” lélek, és minden ember – és minden nép – életében vannak alkalmak, amikor “szelídnek” kell lennie, és vannak, amikor “durvának”. Nem igaz, hogy az egyik lelket a pokolnak szánták, a másikat a mennyországnak. Mindkettõ különbözõ esetekben szükséges és jó.

Még az isteneik is ugyanígy szembetûnõen jók és gonoszak egyszerre. Legnépszerûbb istenük Szuszanoo, a “sebes és féktelen fenség”, a Napistennõ fivére, akit nõvérével szembeni botrányos viselkedése miatt a nyugati mitológia az ördöggel azonosítana. A nõvére megpróbálja kidobni õt a házából, mert gyanúsnak találja a szándékait, amiért felkeresi. Erre Szuszanoo elkezd tombolni, és teleszórja ürülékkel az étkezõ helyiséget, ahol a nõvére a barátaival az új termést ünnepli. Lerombolja a rizsföldek ágyásait, ami szörnyû bûn. Majd a legnagyobb – és a nyugatiak számára legrejtélyesebb – bûnként a tetõbe vágott lyukon keresztül behajít egy tarka lovat, amit “fordítva nyúzott meg”. Mindezen gaztettek miatt az istenek próbára teszik, keményen megbírságolják, és számûzik a mennyországból a Sötétség Birodalmába. Azonban Szuszanoo ettõl még a japán panteon kedvenc istene marad, és ennek megfelelõ tiszteletet kap. A világ mitológiáiban gyakoriak az ilyen istenszereplõk. A magasabb etikai vallásokban azonban kirekesztik õket, mert a jó és a gonosz közti kozmikus konfliktus filozófiájának jobban megfelel, ha a természetfeletti lényeket feketeként és fehérként különbözõ csoportokba különítik el.

A japánok mindig is különösen határozottan tagadták, hogy az erény a gonosszal való küzdelembõl állna. Mivel filozófusaik és vallási tanítóik évszázadokon keresztül állandóan ezt hangoztatták, az ilyen erkölcsi törvény idegen Japánban. Hangosan hirdetik, hogy ez bizonyítja az õ erkölcsi fölényüket. A kínaiaknak, azt mondják, szükségük van egy erkölcsi törvényre, ami a zsent, az igaz és jóindulatú viselkedést egy abszolút standardra emeli, amelyhez viszonyítva minden ember és cselekedet nem megfelelõnek találtatik, ha ezt a szintet nem éri el. “Egy erkölcsi törvény jó volt a kínaiaknak, akiknek gyenge természete megkívánta az ilyen mesterséges korlátozást.” Ezt írta Motoori, a nagy 18. századi sintoista, és a modern buddhista tanárok és modern nacionalista vezetõk ugyanerrõl a témáról írtak és beszéltek. Az emberi természet Japánban természetétõl fogva jó és megbízható. Nincs szüksége arra, hogy a gonosz oldalával harcoljon. Csak tisztán kell tartani a lélek ablakát, és minden egyes esetben megfelelõen kell cselekedni. Ha hagyták, hogy “bepiszkolódjon”, rögtön meg kell tisztítani a szennyezõdéstõl, és az ember alapvetõ jósága újra tovább ragyog. A buddhista filozófia Japánban minden más népnél tovább ment annak tanításában, hogy minden ember potenciális Buddha, és hogy az erényt nem az határozza meg, ami a szent írásokban van, hanem amit mindenki feltár a saját megvilágosodott és bûntelen lelkében. A gonosz nem része az emberi léleknek. Nincs teológiájuk, ami együtt sírna Dávid királlyal, hogy “lásd, én bûnben születtem, anyám vétekben fogant engem”.7 Nem tanítják a bûnbeesés tanát. Az “emberi érzések” áldások, amiket nem szabad bûnösnek tartani. Sem a filozófusok, sem a parasztok nem ítélték el õket.

Az amerikaiaknak úgy tûnik, hogy ezek a tanok egy élvhajhász filozófiához vezetnek. A japánok azonban, ahogy már láttuk, az élet legfõbb feladatának a kötelességek teljesítését tartják. Teljesen elfogadják a tényt, hogy az on (tartozás) visszafizetése a személyes vágyak és örömök feláldozását jelenti. Az elképzelés, hogy a boldogság hajszolása egy komoly cél lehet az életben, számukra elképesztõ és erkölcstelen tan. A boldogság egy szórakozás, amit megengednek maguknak, ha lehet, de hogy olyan tisztelettel övezzék, mint valamit, ami alapján az állam és a család megítéltetik, teljesen elképzelhetetlen. Tény, hogy az ember gyakran módfelett szenved, hogy eleget tegyen a csú, a  és a girikötelmeinek, de ez nem nehezebb annál, mint amire számítottak. Megnehezíti az életet, de õk felkészültek rá. Állandóan feladják az élvezeteket, amelyeket egyáltalán nem tartanak gonosznak. Ez akaraterõt kíván. Azonban az ilyen erõ a leginkább nagyra becsült erény Japánban.

Jól összefér ezzel a japán beállítottsággal, hogy a “happy end” oly ritka a regényeikben és színdarabjaikban. Az átlagos amerikai közönség megoldásokra vágyik. Tudni akarják, hogy az emberek boldogan élnek utána. Tudni akarják, hogy az embereket megjutalmazták erényeikért. Ha egy darab végén könnyezniük kell, azt vagy valamilyen törés indokolja a hõs jellemében, vagy mert a fõszereplõ egy rossz társadalmi rend áldozatául esett. De sokkal kellemesebb, ha minden sikeresen alakul a hõs számára. A japán közönség könnyeket ontva ül és figyeli, ahogy a szerencse kerekének fordulása miatt a hõst eléri a tragikus vég, a bájos hõsnõt pedig megölik. Az ilyen bonyodalmak jelentik az esti szórakozás csúcspontját. Az emberek azért mennek színházba, hogy ezt lássák. A modern filmek is a hõs és a hõsnõ szenvedéseinek témájára épülnek. Szerelmesek, és lemondanak a szerelmükrõl. Boldog házasságban élnek, és egyikük vagy másikuk kötelességének engedelmeskedve öngyilkosságot követ el. A feleség, aki annak szentelte magát, hogy megmentse a férje karrierjét, és egyengesse nagyszerû színészi képességeit, a sikere estéjén elrejtõzik a nagyvárosban, hogy szabaddá tegye férjét az új élete számára, és zokszó nélkül, szegénységben hal meg a férj hatalmas diadalának napján. A japánoknak nincs szüksége boldog befejezésre. Az önfeláldozó hõs és hõsnõ iránt érzett sajnálat és szimpátia tökéletesen elégséges. Szenvedésük nem Isten büntetése. Azt mutatja, hogy minden áron teljesítették a kötelességeiket, és nem engedték, hogy bármi is – elhagyatottság, betegség vagy halál – letérítse õket az igaz ösvényrõl.

A modern háborús filmjeik ugyanezt a hagyományt követik. Ezeket nézve az amerikaiak gyakran mondják, hogy ezek a legjobb pacifista propagandák, amit valaha is láttak. Ez egy jellemzõen amerikai reakció, mert a filmek teljes egészében a háború áldozataival és szenvedéseivel foglalkoznak. Nem tûntetik fel fontosnak a katonai parádékat, a katonazenekarokat, a flotta manõvereinek és a nagy fegyvereknek a büszke bemutatását. Foglalkozzanak bár az orosz–japán háborúval vagy a kínai incidenssel, mereven ragaszkodnak a sárban való egyhangú gyakorlatozásnak és menetelésnek, a földhözragadt harc szenvedéseinek, a hadjáratok ellentmondásosságainak bemutatásához. A zárójelenet nem gyõzelem, és nem is vakmerõ roham. Éjszakai pihenõ egy jellegtelen kínai kisvárosban, mélyen a sárban. Vagy egy japán család három generációjának megcsonkított, sánta és vak képviselõit mutatják, három háború túlélõit. Vagy a katona halála után a férjet, az apát és a családfenntartó elvesztését gyászoló családot mutatják, amint összeszedik magukat, hogy az életet nélküle folytassák tovább. Az angol– amerikai lovas felvonulásos filmek mozgalmas háttere teljesen hiányzik. Nem dramatizálják a sebesült veteránok rehabilitációjának témáját sem. Nem tesznek említést a célokról sem, amiért a háborút vívták. A japán közönségnek elég, hogy a vásznon szereplõ valamennyi ember minden erejét felhasználva visszafizette az ont, és ezért Japánban ezek a filmek a militaristák propagandái voltak. A támogatóik tudták, hogy nem fogják a japán közönséget a pacifizmus felé fordítani.

FORDÍTOTTA Koronczai Barbara

A tanulmány Ruth Benedict – Mori Szadahiko: Krizantém és kard – a japán kultúra újrafelfedezése. (Nyitott Könyvmûhely, 2006 õsz) c. könyvének 9. fejezete.

  1. Lowell, Percival: Occult Japan, 1895, 106–121.
  2. Watson, W. Petrice: The Future Japan, 1907.
  3. How the Jap Army Fights. Infantry Journal (1942) Penguin Books, 54–55.
  4. Eckstein, G.: In Peace Japan Breeds War, 1943, 153.
  5. Nohara, K.: The True Face of Japan. London. 140. (Kiemelés a szerzõtõl.)
  6. Sansom, i. m., 1931, 51.
  7. Zsoltárok könyve 51. 7.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.