A keleti Mediterráneumban és a közel-keleti népek körében számos Szentíráson kívüli legenda terjedt el az i. sz. elsõ hat évszázadban – ennek példája a bolygó zsidó legendája is.¹ A történet szerint egy jeruzsálemi férfi megtagadta Krisztustól, hogy a keresztvitel közben megpihenjen háza elõtt: egyes változatok szerint goromba szavakkal, más verziókban fizikai erõszakkal kergette el a Megváltót. Kegyetlen viselkedése miatt Krisztus ítélete egyes forrásokban a Második eljövetelig tartó élet: “Én megyek, de te addig várakozol, míg én újra eljövök”, más feljegyzésekben az örökké tartó vándorlás: “Én bûnös nevével kapcsolatban több verzió ismert, sõt a magyar folklórban arra is találhatunk példát, hogy a bolygó maradok és pihenek, de neked menned kell.” Bizonyos források nem említik, hogy a bûn elkövetõje zsidó lenne. A zsidó nõ.² Többféle mítosz kering arról, hogy a Passió utáni évszázadokban hol és milyen módon élt vagy él. A bolygó zsidóról szóló egyik legutolsó hír 1948-ból való. A beszámoló szerint a New York-i Public Library férfi mosdójában bukkant fel.³

Tanulmányomban a 12–17. század közötti – a legenda írott változatának kezdeteitõl az Ahasvérus-fordulatig ívelõ – idõszakból származó szöveges és képi forrásokkal foglalkozom. Elsõsorban arra keresem a választ, hogy a kétféle hagyományban milyen elõképekkel és párhuzamokkal számolhatunk.

A bolygó zsidó történetével kapcsolatban nem találhatunk konkrét utalást a Bibliában. Mégis, a legenda kiindulópontjául szolgáló két alapvetõ motívum – a halhatatlanság és a Krisztus ellen elkövetett bûn – bibliai szöveghelyekre vezethetõ vissza.

1. A halhatatlansággal kapcsolatos a szeretett tanítványról szóló rész: a tanítvány, ha Jézus, akarná, nem hal meg az õ visszatértéig. Jn 21, 20–23:

Péter ekkor megfordult, és látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt a keblére és megkérdezte: “Uram, ki az, aki elárul téged?” Õt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: “Uram hát vele mi lesz?” Jézus pedig így szólt hozzá: “Ha akarom, hogy õ megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta nekik, hogy nem hal meg, hanem ezt: “Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?”

Hasonló gondolat jelenik meg Máté evangéliumában is, de ebben az esetben nem egy konkrét személlyel kapcsolatban. Mt 16,28:

Bizony, mondom néktek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az õ országával.

A hagyomány a szeretett tanítványt Evangélista Szent Jánossal azonosítja.⁴ Azonban figyelembe kell vennünk, hogy az örök élet ígérete vagy állapota eltérõ jelentéssel bír a fenti szövegrészekben. Akár Evangélista Szent János, akár más tanítványok esetében az örök élet kiváltság, az isteni szeretet, gondviselés jele, míg a bolygó zsidó esetében büntetésként értelmezhetõ. Mindezek ellenére a késõbbiek során látni fogjuk, hogy a bolygó zsidó alakja több szálon összefonódik Evangelista Szent Jánoséval.

2. A Krisztus ellen elkövetett bûn motívumának eredete a Jézust arcul csapó szolga története. Jn 18,19–22:

A fõpap pedig tanítványai és tanítása felõl kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: “Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme õk tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust és így szólt: “Így felelsz a fõpapnak?”

A hagyomány ezt az embert azzal a Málkussal azonosítja, akinek Krisztus elfogatásakor Péter levágta a fülét. Jn 18,10:

Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a fõpap szolgájára, és levágta a jobb fülét, a szolga neve pedig Málkus volt.

A másik három evangélium nem említi a fõpap szolgájának nevét. Máté evangéliumából azt is megtudhatjuk, hogy a fõpap szolgájának fülét Krisztus meggyógyította. A hagyományban elfogadottá vált az a gondolat, mely szerint a két alak – a Krisztust arcul csapó szolga és Málkus – azonos személy.

A szent jánosi és málkusi kiindulópont nyomán két szükséges feltételt jelölök meg, mint a bolygó zsidó legenda alapmotívumait; ezek a Krisztussal szembeni agresszió, illetve a Második eljövetelig tartó élet.

A bolygó zsidó alakja keresztény innováció, a zsidó hagyománynak nem sajátja a történet. Ha típusbeli párhuzamot keresünk a zsidó legendák között, az egyik legnyilvánvalóbb a 36 igaz ember legendája,⁵ bár a két történet közötti hasonlóság számos ponton esetleges.

A görög mitológiában is található olyan történet, amely bizonyos motívumaiban párhuzamot mutat a bolygó zsidó legendájával. Éósz, a hajnalpír, több vadásszal tartott fenn szerelmi viszonyt, így Tithónosszal is. Éósz Tithónosz számára halhatatlanságot kért az istenektõl, de elfelejtett hozzá örök ifjúságot kérni. Tithónosz életunt öreggé vált, összetöpörödött, már csak ciripelni tudott, ezért az istenek szánalomból tücsökké változtatták.⁶

A legenda legkorábbi írott verziói

A Málkus- és a Szent János-legenda összeolvadásának elsõ írásos példái a 13. századból származnak. A köztes idõszakból ismertek olyan források, amelyek bizonyos motívumaikban a bolygó zsidó történetével mutatnak kapcsolatot, de egyértelmûen nem sorolhatóak a legenda példái közé.⁷

Elsõként egy bolognai krónikában, az Ignoti monachi Cisterciensis S. Mariae de Ferraria chronica et Ryccardi de Sancto Germano chronica priora-ban olvashatjuk a bolygó zsidó történetét. A krónika a 781–1228 közötti idõszakot öleli fel, s az 1223-as év bevezetõjében a következõ bekezdés olvasható:

Abban az évben, amikor II. Frigyes meglátogatta III. Ince pápát, és találkozott a ferrarai kolostorban a jeruzsálemi János királlyal, Tarento püspökével és más nemesekkel, számos zarándok érkezett a szomszédos területekrõl, a hegyen túlról. Ezek a zarándokok mesélték el a helybeli apátnak és a testvéreknek, hogy találkoztak egy bizonyos zsidóval Örményországban, aki jelen volt Krisztus Passiójának idején. Mikor Krisztus a Golgotára haladt, ez az ember a következõ szavakkal hajtotta õt: “Menj csak te csábító, hogy elnyerd méltó büntetésed.” Az Úr ránézett és így válaszolt neki: “Én megyek, de te addig fogsz várni rám, amíg újra eljövök.” Errõl a zsidóról úgy tartják, hogy minden száz évben megfiatalodik, 30 évessé lesz, és az Úr visszatértéig nem halhat meg.⁸

Öt év elteltével, a St. Alban-i wendoveri Roger bencés szerzetes Flores Historiarum krónikájába a következõt jegyzi le:

Egy örmény érsek kíséretével St. Alban kolostorába érkezett. Az érsektõl megkérdezték, hogy látta-e vagy hallott-e valamit Józsefrõl, az emberrõl, akirõl világszerte sokat beszélnek, aki, mikor a Miurunk szenvedett jelen volt és beszélt vele, és aki a keresztény hit tanúbizonyságaként még mindig él. Az érsek kíséretébõl egy lovag, aki a tolmács is volt, franciául a következõt mesélte: “Gazdám jól ismeri ezt az embert, nyugatra történõ elindulása elõtt ez a bizonyos József az érsek asztalánál evett Örményországban, az érsek gyakran találkozott és beszélgett vele.” Megkérdezték tõle, mi történt Krisztus és József között, melyre a következõt válaszolta: “Szenvedésének idején Krisztust a zsidók megragadták és Pilátus elé vezették, hátha elítéli õt a zsidók vádjai alapján. Ám Pilátus nem talált okot arra, hogy halálra ítélje õt, s így szólt a zsidókhoz: »Vigyétek és ítéljétek el õt a saját törvényeitek szerint.« A zsidók hangos kiáltozással kérték, hogy bocsássa szabadon Krisztus helyett Barabást, és feszíttesse meg Krisztust. Mikor ezt követõen a zsidók kifelé vezették Jézust Pilátus palotájából, és az ajtóhoz értek, Kartaphilos, Pilátus ajtónálló szolgája kegyetlenül hátba ütötte a kifelé igyekvõ Krisztust, s gúnyosan így szólt hozzá: »Siess Jézus, siess, miért idõzöl?« Jézus rideg arckifejezéssel visszanézett rá és így szólt hozzá: »Én megyek, de te addig fogsz várni, amíg én visszajövök.« És az Úr szavainak megfelelõen ez a Kartaphilos azóta is Krisztus újbóli eljövetelét várja. Az Úr szenvedésének idején 30 éves volt, s mikor eléri a 100 éves kort, ismét olyan fiatallá lesz, mint amilyen Krisztus szenvedéseinek idején volt. Krisztus halála után, mikor a keresztény hit teret nyert, ezt a Kartaphilost az az Ananiás keresztelte meg, aki Pál apostolt is, és a keresztségben felvette a József nevet. Gyakran tartózkodik Örményországban, illetve más keleti országokban, idejét püspökökkel és más templomi elöljárókkal tölti, szent és vallásos témájú beszélgetések résztvevõje, a kevés szó és a körültekintõ viselkedés embere, nem beszél, ha nem kérdezik, ha mégis, akkor elmeséli a régi idõk történéseit, és azokat az eseményeket, amelyek Krisztus szenvedéseirõl és feltámadásáról szólnak, a Feltámadás szemtanúiról, névszerint azokról, akik Krisztussal együtt felkerekedtek, a szent városba mentek, és az emberek elõtt megjelentek. Beszél az apostolok hitvallásáról, szétszóratásukról és eszmecseréikrõl. És mindezt a mosoly vagy a komolytalanság arckifejezése nélkül mondja, mint aki igencsak jártas a bûnbánatban és az istenfélésben. És félelemmel várja Krisztus Második eljövetelét, nehogy az Utolsó ítéletet idején az Úr, akit a Kálváriára vezetõ útján hevesen ingerelt, haragos legyen vele. Tömegek érkeznek hozzá a világ számos pontjáról, hogy élvezhessék társaságát és a vele való beszélgetést, és nekik, ha tekintélyes emberek, minden kételyükre választ ad. Minden felajánlott ajándékot visszautasít, megelégszik a kevés étellel és ruhával. Megváltásának reményét arra alapozza, hogy tudatlansága miatt vétkezett, és arra, hogy az Úr, midõn szenvedett, ezekkel a szavakkal imádkozott ellenségeiért: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«”⁹

A szintén St. Alban-i szerzetes, Matthew Paris Chronica Majorájában az 1236-os év bevezetõjében a fentiekben idézett Flores Historiarum szövegrésze olvasható. A rogeri verzióhoz képest néhány új részlettel gazdagítja a szerzõ a legendát. Két szemtanút idéz, akik szintén találkoztak a bolygó zsidóval: Ricardus de Argentomio lovagot, aki zarándoklaton Örményországban járt, illetve bejrúti Gualerannus püspököt.¹⁰

A bolygó zsidó tartózkodási helyéül mindhárom forrás Örményországot jelöli meg. Mindenképp meg kell említenünk, hogy a középkorban sok esetben Örményország alatt a közel-keleti térséget értették. Arra nézve semmiféle bizonyíték nincsen, hogy a st. albani szerzetesek ismerték volna a néhány évvel korábbi itáliai verziót.

A történet keleti eredeztetése bizonyára nem véletlen. A negyedik keresztes hadjárat – amelynek köszönhetõen, ha csak rövid idõre is, de megszületett a Latin császárság – kapcsolatot eredményezett Kelet és Nyugat között. A kereskedelmi utak, illetve az egyház misszionárius tevékenységének köszönhetõen pezsgõ párbeszéd alakult ki a két térség között. A keresztes hadjáratoknak hatalmas szerepe volt a keleti legendák és történetek nyugat-európai terjesztésében. Ezek nagy része az itáliai félszigeten keresztül jutott Európába, s valóban itt találhatjuk a legenda elsõ írásos példáját.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton a kereszténység érvényességét és egyedülállóságát hangsúlyozta, s emellett szorgalmazta minden olyan legenda támogatását, amely Isten csodáit dicsõíti. A zsinat a zsidósággal kapcsolatban a következõ határozatot hozta: a zsidók annak ellenére megtûrhetõek, hogy õk Krisztus gyilkosai, mert folyamatos létük az isteni irgalom nagyságának bizonyítéka. Az örök élet ígérete egy halandó számára, akár bûnös, akár nem, akár vándorló, akár nem, kizárólag csoda által valósulhat meg.¹¹

A három forrás közös jellemzõje a Krisztussal szemben elkövetett bûn, a krisztusi ítélet mint várakozás, illetve a 100 évente történõ megfiatalodás. Az itáliai változatban jelenik meg elõször, hogy a Krisztus ellen vétkezõ ember zsidó. Errõl az angol krónikákban nem történik említés. Wendoveri Roger, illetve Matthew Paris krónikájának egyik legjelentõsebb újdonsága a Kartaphilos név. A Kartaphilos szó jelentése “nagyon szeretett”, az elnevezés feltehetõleg Evangelista Szent Jánosra utal.¹² A két alak közötti kapcsolatteremtés oka a már a fentiekben kifejtett örök élet párhuzammal indokolható. Az angol krónikák újdonsága az is, hogy Kartaphilos megkeresztelkedik, ráadásul Ananiás által, aki egyben Szent Pál “gyógyítója” is. A páli párhuzam oka nyilvánvaló: Kartaphilos Saulhoz hasonlóan kezdetben a kereszténység aktív, tevékeny ellensége, üldözi Krisztust. ApCsel 9,3–4:

Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: “Saul, Saul, miért üldözöl engem?”

További páli párhuzam a névváltozás, így lesz Saulból Pál, Kartaphilosból József. Pálhoz hasonlóan József is egyfajta misszionárius tevékenységnek tesz eleget. A szerzõ hangsúlyt fektet viselkedésének természetfölötti higgadtságára, hallgatag természetére, mértékletes életformájára és következetes bûnbánatára. Ezekkel a tulajdonságokkal a késõbbi változatokban is találkozhatunk. Szenvedélyesen várja Krisztus Második eljövetelét, amely szintén új részlet a legendában. Másrészt elgondolkodtató, hogy Kartaphilos kereszténnyé vált és jámbor életet él, mégsem nyerhet bûnbocsánatot. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy József a keresztény hit tanúbizonysága, nem nyerhet feloldozást, ezért kell továbbra is életben maradnia. Ebben az értelemben a legenda nagy jelentõséggel bír a keresztény propagandában.

A Chronica Majorában az 1252-es évre vonatkozó egyik bejegyzés ismét örmény zarándokok érkezésérõl tudósít. Ezek a zarándokok is azt állítják, egyértelmû és rendíthetetlen bizonyítékuk van arról, hogy József-Kartaphilos – aki jelen volt Krisztus keresztrefeszítésénél – él. “Õ a világ csodáinak egy példája és a keresztény hit hatalmas bizonyítéka.”¹³

A bolygó zsidó legendájával kapcsolatos további 13–17. századi források

További 13. századi, illetve késõbbi itáliai forrásokban a Krisztus ellen vétkezõ neve Buttadeus, amely szó a latin batuere (ütni, verni) ige, illetve a deus (Isten) fõnév összetételének eredménye. A két legenda közül a málkusi hagyomány erõteljesebben érzékelhetõ a névválasztásban, a szó jelentése: Istenverõ, Istent megütõ. A Buttadeus név megjelenésének okával kapcsolatban csak feltételezéseink vannak. Az általunk ismert legkorábbi forrás, ahol a nevet említik, 1300 körüli. A forli asztrológus, Guido Bonatti De Astronomica tractatus X munkáját elõször 1491-ben adták ki Augsburgban. Ebben az értekezésben olyan emberekrõl ír, akik magas kort értek meg. Megemlékezik egy bizonyos Ricardusról is, aki Nagy Károly udvarában élt, és 400 éves korában halt meg. Ezt követõen tesz említést egy másik férfirõl, aki

Jézus Krisztus idejében élt, és Johannes Buttadeusnak hívták. Mivel elkergette az Urat, mikor õ a Golgotára ment, a Mester a következõket mondta neki: “Neked várnod kell rám, amíg újra eljövök.” Ezt a Ricardust Ravennában láttam 1223-ban, Johannes pedig egy santiagoi zarándoklat során Forlin haladt át az Úr 1267. évében.¹⁴

A Ricardus név használata kapcsán felmerül a kérdés, vajon Bonatti ismerte-e Matthew Paris krónikáját, hiszen abban a bolygó zsidó létezését bizonyító egyik tanú neve Ricardus de Argentomio.

A Buttadeus név más kontextusban is megjelenik a 13. században, ami bizonyítja a legenda széleskörû ismertségét:

• A sienai Cecco d’Angiolieri (1250?–1319) gyûlölt apjának ajánlott szonettjében azt írja, hogy apja iránti megvetése hosszabb ideig fog élni Botadeónál.¹⁵
• A bolognai Nicolo de Rossi egy elkeseredett pillanatában arról sopánkodik, hogy a város vezetõi még Botadeót is túlélik.¹⁶
• Egy esküvõi lakomával kapcsolatban Francesco Vanozzo arról panaszkodik, hogy az emészthetetlen étel olyan hosszas szenvedést okoz, mint amilyen korú Szent Botadeo.¹⁷
• Filippo Novara Assises de Jérusalem címû munkájában Jehan Boutedieut az örök élet egyik legfontosabb példájaként említi.¹⁸

  Visszatérve a névválasztáshoz, az elsõre nagyon is nyilvánvalónak tûnõ Istenverõ jelentés nem az egyetlen magyarázata a névnek. A szicíliai folklórbanAlessandro d’Ancona egy Arributta Diu nevû figurát talált, akinek neve a ributtare (viszszautasítani) igébõl és a Dio (Isten) fõnévbõl áll össze, így jelentése, aki visszautasította Istent.¹⁹ Johann Georg Theodor Grässe Der Tannhäuser und der ewige Jude címû munkájában a név héber-arámi eredete mellett érvel, s az egyik apostol, Taddeus nevét véli felfedezni a Buttadeus névben.²⁰ Mt 10,2:

  A tizenkét apostol neve pedig ez: az elsõ Simon, akit Péternek hívnak, és testvére, András; Jakab, a Zebedeus fia, és tesvére, János; Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámszedõ; Jakab, az Alfeus fia és Taddeus, Simon, a Kananeus, és Júdás, az Iskáriótes, aki el is árulta őt.

  Albert J. Edmunds a legenda buddhista eredete mellett foglal állást. Ennek bizonyítékát abban látja, hogy az Arributa Diu elnevezés valójában az Ariya Buddhadeva névbõl ered, ennek jelentése Buddha az Isten.²¹

  A név további változatai a Botadeo, illetve a franciában a Boutedieu, illetve ferdített formája a Votadeo – vovere (fogadalmat tesz), amelynek jelentése Istennek szánva. Ez utóbbi változat a szent jánosi hagyománnyal való kapcsolatot mutatja. A név különbözõ fajtái a kétféle hagyomány rivalizálását mutatják, azt a szándékot, hogy a legenda eltérõ változatainak szerzõi a fõszereplõ málkusi vagy a szent jánosi jellegét hangsúlyozzák-e.

  Az 1400-as években számos leírás született a Szentföldrõl. Ezek között találhatunk olyanokat is, amelyek a bolygó zsidó legendáját is magukba foglalják. A portugál király követe, a flamand Jan Aerts van Mechelen, 1484-ben járt Jeruzsálemben. A Szentföldre tett utazása kapcsán számol be egy rejtélyes zsidóról, egy bizonyos Jan Baudewynról, akit nyolc ajtó mögött õriznek, és csak a szultán engedélyével látható. Hitetlen nem láthatja, mert természetfeletti erejének köszönhetõen a rab látványa a keresztény vallás felvételére kényszeríti látogatóját. A forrásban szerepel mind a Krisztus ellen elkövetett bûn, mind a Második eljövetelig tartó élet büntetése:

  Ez az ember a háza küszöbén állt, mikor Krisztus a kereszttel jött. A Megváltó látványa haragra gerjesztette Jan szívét, s nekitámadt az emberiség Istenének: “Siess, siess! Hosszú idõbe telik, míg megteszed az utat!” Jézus felé fordult és így szólt hozzá: “Én megyek, és te itt maradsz; és minden évben azt fogod kérdezni, vajon visszatértem-e.” S valóban, azóta minden évben megkérdezi, hogy az Ember a kereszttel visszatért-e már, de csak egyszer az évben, Nagypénteken, máskülönben nem beszél. Külseje rémületet ébresztõ, mint Málkusé. Meztelen, testét haja fedi be. Állandóan mozdulatlan. De a szeme forog, és bárki tisztán hallhatja lélegzetét, amely mellkasát elhagyja. A cella, ahol ez a zsidó a világ végét várja, pontosan ott helyezkedik el, ahol ez az ember egykoron kigúnyolta a Megváltót.²²

  Az eddigiekben tárgyalt forrásokhoz képest mindenképp újdonság az, hogy a bûnös a tett színhelyén várja Krisztus eljövetelét. Ebben az esetben az örök vándorlás motívuma nem sajátja ennek a történetnek. A Málkussal való hasonlat alapján feltételezhetjük, jelen forrás szerzõje tisztában volt azzal, hogy a Krisztust arcon ütõ szolga valamilyen módon kapcsolódik a bûnös zsidóhoz.

  A 16. századból is ismert több hasonló témájú forrás. Ezek érdekessége, hogy a történetek elmesélõjét egy török szólítja le Jeruzsálem utcáján, aki pénzért és titoktartásért cserébe a krisztusi kinyilatkoztatás titkolt, élõ példáját ígéri számukra. Ennek példái Carlo Ranzo vagy Soranzo velencei nemes,²³ illetve Peter Brantius Pannalius²⁴ jeruzsálemi zarándoklatával kapcsolatos beszámolók.²⁵ Bizonyára nem véletlen, hogy a közvetítõ több esetben annak a népnek és vallásnak a képviselõje, amely a 16. századi Európát komoly veszélyként fenyegette. Minden egyes forrás szerzõje hangsúlyozza, hogy a rab õrzõi tisztában vannak foglyuk jelentõségével. Így arra lehet következtetni, hogy a kereszténység ellenségei éppen azért tartják fogva ezt az embert, mert léte a keresztény hit valódiságának bizonyítéka. A keresztények számára pedig vallásukba vetett hitük megerõsítése, kizárólagosságának, létalapjának kinyilatkoztatása.

  Ezzel párhuzamosan tovább él az a hagyomány, amely a bolygó zsidó tartózkodásának színterét Európába helyezi. Antonio di Francesco di Andrea kézirata a 15. század közepérõl vagy a 16. század elejérõl származik. A szerzõ több szemtanúra is hivatkozik, akik találkoztak Giovanni Votaddioval. A forrásban több név is szerepel: Giovanni Servo di Dio, Botaddio, Batte-Iddio.

  1411-ben egy bizonyos Giovanni di Duccio és két kisfia Andreával, a szerzõ testvérével egy tomboló hóviharban kelt át a hegyen. Helyzetük rosszul alakult, a kisebbik fiú majdnem megfagyott. Ekkor jelent meg Giovanni Votadio harmadik rendbéli szerzetes öltözékében, csuklyában, szandál nélkül; hátára vette a fiút, és elvitte õt a közeli szálláshelyre, ahova a vihar elõl menekülõ utazók tartottak. A mentés olyan gyorsan történt, hogy az utazók szem elõl veszítették Giovannit. Mikor a Scaricasalino szálláshelyre érkeztek, a megmentõt és a megmentetett is ott találták. ²⁶

  Minden egyes beszámolóban Giovanni – aki halhatatlan – jó barátnak, de nehéz társnak bizonyul. Mivel állandóan vándorolnia kell, három napnál tovább egy helyen nem maradhat. Bárhova megy, jót cselekszik, jósolni is tud, és minden nyelven beszél. Antonio, a forrás szerzõje szintén találkozott vele. Megkérdezte tõle, esetleg õ-e Giovanni Votaddio, mire az idegen visszakérdezett:

  Te arra a Giovanni Batte-Iddióra gondolsz, arra a Giovannira, aki megütötte Krisztust? Mikor Krisztus arra a hegyre tartott, ahol a kereszt állt, és az anyja és más asszonyok fájdalmak és sírás közepette mentek vele… majd ez a Giovanni lágyéktájon ütötte õt, és azt mondta neki: “Siess!” És Jézus így szólt hozzá: “Te gyorsabban fogsz menni és várakozni rám!” Ez az a Giovanni, akire gondoltál?… Antonio, ne kérdezz többet.” Ezt mondta, egy könnyet hullajtott el, de többet nem szólt.²⁷

  Az angol krónikákhoz hasonlóan a legenda fõszereplõje ebben az esetben is misszionárius tevékenységet folytat, az apostolokhoz vagy szentekhez hasonló jócselekedeteket visz véghez. Ami azonban az itáliai forrás különlegessége, hogy Giovanni nem vallja be a Krisztus ellen elkövetett bûnt. A három napig engedélyezett tartózkodás részben krisztusi párhuzamot mutat – Passió, Halál, Feltámadás –, másrészt ismert olyan hagyomány is, amely szerint Káin leszármazottjai három napnál tovább nem maradhattak egyetlen országban sem, ellenkezõ esetben üldözött csõcselékké váltak. Az 1600-as évekig nem ismert a legendának még egy ilyen részletes változata.

  Az 1602-es évben jelent meg a Kurtze Beschreibung und Erzehlung von einem Juden mit Namen Ahasverus címû pamflet, sajátos fordulatot fémjelezve. A négyoldalas irat csak az 1602-es évben kilenc kiadást ért meg Németországban, amelyet továbbiak követtek a század elsõ felében egész Európában. A röpirat szerzõje Paul von Eitzenre, ismert hamburgi teológusra hivatkozik. Õ mesélte el a szerzõnek illetve más tanítványainak, hogy 1542 telén – mikor szünidejét Hamburgban töltötte szüleinél – egy vasárnapi mise alkalmával találkozott a bolygó zsidóval.

  …egy nagyon magas, vállig érõ hajú, mezítlábas embert látott a szentély közelében. Az istentiszteletet komoly figyelemmel, mozdulatlanul hallgatta, de minden egyes alkalommal, amikor Jézus Krisztus neve elhangzott, fejet hajtott, megütötte mellkasát és mélyet sóhajtott. Bár hideg tél volt, egy nagyon kopott nadrágot, egy térdig érõ köpenyt és rajta még egy köpönyeget viselt. Másrészt olyan 50 év körüli férfinak tûnt… Késõbb elmondta, hogy jeruzsálemi zsidóként született, a neve Ahasvérus, a mestersége cipész, és jelen volt Krisztus keresztrefeszítésénél, azóta is életben van és folyamatosan vándorol… És amikor az ítéletet kihirdették, ez az ember a házához sietett, mivel az Úr útja arra vezetett, s így láthatta õt. Karjára vette gyermekét, és kiállt ajtaja elé, hogy láthassák, ahogy Krisztus menetel… az Úrjézus a kereszt súlya alatt egy pillanatra megpihent, ennek a zsidónak a háza elõtt. Ekkor ez a zsidó hatalmas haragra gerjedt, és szitkokkal elkergette onnan. Krisztus szigorúan ránézett és így szólt: “Én maradok és pihenek, de neked menned kell.”²⁸

  Az 1602-es röpirat újdonsága az Ahasvérus név. A név kétszer fordul elõ az Ószövetségben. Dán 9,1: “A médek közül származó Ahasvérus fiának, Dáriusnak az elsõ évében, miután õ a káldeusok országának királya lett,”, illetve az Eszter könyvében. Az Ahasvérus név választása azért meghökkentõ, mert egyik bibliai Ahasvérus figura sem zsidó, s a zsidók között sem gyakori a név. Nagyon valószínûnek tûnik, hogy a név választása Purim ünnepével hozható kapcsolatba. Purim a zsidóság örömünnepe, Hámán bukásának ünnepe. Hámán bukásában Ahasvérus is szerepet játszott. Az ünnep egyik meghatározó eseménye Eszter könyvének felolvasása, amelyet gyakran a nem zsidókkal, elsõsorban Hámánnal szembeni hangos átkozódás, szitkozódás kísér. A történetnek ismert drámai feldolgozása is az idõszakból. Purim ünnepe sok esetben a legnagyobb keresztény gyásznap, a Nagypéntek elõtti napokra esett, s feltételezhetõ, hogy a korabelikeresztények az ünneplést provokációként értelmezték. Ennek a két tényezõnek a hatására születhettek meg olyan ellen- Ahasvérus színdarabok, amelyek vallásos gyûlöletre ösztönöztek, ezzel indokolható a pamflet fõszereplõjének névválasztása.

  A pamflet szerzõje ismeretlen, némelyik kiadásban a Chrysostomus Dudulaeus Westphalus álnév olvasható. Nagyon valószínûnek tûnik, hogy a gúnyirat szerzõjét a részben protestantizmusa miatt Nápolyból északra menekült Giovanni Bernardini Bonifacio (1517–1597) márki danzigi körében kell keresnünk. A márki a korban olyannyira elhíresült könyvtárában valószínûleg megtalálható volt a Buttadeus legenda egy példánya, s részben ez inspirálhatta a történet új feldolgozását.

  A röpirat szerzõje Paul von Eitzenre (1521– 1598) hivatkozva meséli el Ahasvérus történetét. Eitzen Luther kortársa, diáktársa volt Wittenbergben, neves hamburgi teológus, a lutheránus egyház prominens alakja, s valószínûleg kapcsolatban állt a danzigi körrel. Mind a feltételezhetõen Bonifacio körébõl származó szerzõ, mind Paul von Eitzen személye arra utal, hogy a pamflet – amely rövid idõ alatt hatalmas népszerûségre tett szert egész Európában – protestáns propaganda céljával készült, s a zsidóság és a protestantizmus kapcsolatának lenyomata, definíciója.

  Bolygó zsidó ábrázolások a 12–17. század között

  A bolygó zsidó képi ábrázolásával kapcsolatban még nagyobb nehézségbe ütközünk, mint a legenda szöveges hagyományának vizsgálatakor. Nehezen definiálható, mi az, ami kizárólagosan a bolygó zsidó ábrázolás sajátja, miben tér el más zsidó ábrázolásoktól. A helyzet már azért is bonyolult, mert a bolygó zsidó alakja jelképes értelemben a Krisztus eljövetele utáni zsidóságot szimbolizálja. Amennyiben mégis megpróbáljuk meghatározni ennek a jelképes alaknak a képi hagyományban kialakult, általánosan elfogadott jellemzõit, a szöveges hagyományhoz ragaszkodó ábrázolások példáin túl ismertek olyan képek, ahol a semita vonások és a vándorláshoz szükséges eszközök együttese teszi nyilvánvalóvá, hogy bolygó zsidó ábrázolással van dolgunk.

  A 12. századot megelõzõ idõszakból nem ismertek olyan példák, amelyeken a bolygó zsidót ábrázolták volna. A 12–17. század között készült bolygó zsidó ábrázolásokat alapvetõen három csoportra oszthatjuk:

  1. A szöveges hagyományhoz kötõdõ ábrázolások.

  2. Ikonikus jellegû képek, amelyek narratív kontextustól függetlenül ábrázolják a bolygó zsidó alakját.

  3. A középkori képi tradícióban leggyakoribb ábrázolási típus, amelyen a központi narratíva keretein belül egy tágabb cselekménysor szereplõi életképszerû helyzetben sorakoznak fel.

  Szent Ágoston Tractatus in Epistolam Iohannis címû mûvét egy bizonyos Vitelo jegyezte le a prüfeningi bencés kolostorban 1140 táján.²⁹ A kéziratban két bolygó zsidó ábrázolás található, ezek valószínûleg a század második felében kerültek a kódex üresen maradt részeire. Az egyik a címlap rektóján szerepel. A rajz hiányos, a fej, a szakáll és a felsõ test lila tintával készült, míg az ábrázolás többi, nehezebben kivehetõ része, így a kalap, a lábak késõbbi kiegészítések eredménye. A csúcsos süveg, a hosszú szakáll gyakori motívuma a középkori zsidó ábrázolásoknak, de olyan részletek mint a bot, illetve a botra csavarodó hosszú szakáll alapján Leidinger az egyik legkorábbi bolygó zsidó ábrázolások közé sorolja ezt a vázlatszerû képet.³⁰ A kézirat másik bolygó zsidó ábrázolása az utolsó oldal verzóján látható. A kép, amelyen egy gömbön ülõ alak jelenik meg, szintén több helyen sérült, vörös tintával készült, illetve bizonyos részeket kék színnel kiemeltek. Az elõzõ bolygó zsidó ábrázoláshoz hasonlóan itt is megtalálható a hosszú szakáll és a bot. A képen megjelenõ glóbusz, amennyiben a világmindenséget szimbolizálja, a zsidóság nagy területet lefedõ vándorlására utal.³¹

  A már a fentiekben a szöveges hagyomány kapcsán megemlített Matthew Paris Chronica Majora címû mûvében a legenda egy részletének ábrázolását láthatjuk.³² Feltételezhetõ, hogy a kódex illusztrációit is a szerzõ készítette. Mind a szereplõk – Krisztus és Kartaphilos – neve, mind a köztük zajló párbeszéd – “Siess Jézus, siess, miért idõzöl? Én megyek, de te addig fogsz várni, amíg én visszajövök” – olvasható az ábrázoláson. Kartaphilos nyilvánvaló zsidó jegyei a hatalmas orr, a szakáll, a sötét haj és a vastag szemöldök – semita vonások. Az idõs alak hajlott háttal cipeli nehéz terhét, ami egyben jogos büntetése is. Zárt testtartása egyszerre a gúnyolódás és a szenvedés gesztusa, szemben Krisztussal, aki egyenes, nyitott testtartással könnyedén viseli a kereszt súlyát. Kartaphilos kezében egy kapát láthatunk, amely Káin attribútuma. A káini megfeleltetés arra a hagyományra vezethetõ vissza, mely szerint a fiatalabb testvért, Ábelt, akit a késõbbiekben a kereszténység megtestesítõjeként értelmeztek, megöli Káin, a zsidóságot képviselõ idõsebb testvér, hasonlóan Krisztushoz, akit szintén “idõsebb testvérei” öltek meg.³³ A káini párhuzammal kapcsolatban ismét III. Ince pápára hivatkozhatunk, aki a nevers-i grófnak címzett 1208-as levelében a következõket írja:

  Isten Káint bolyongóvá és menekülõvé tette a földön, de egyben egy bélyeggel látta el, nehogy valaki megölje õt, ha megtalálja. Ilyen formán a zsidókat, akik ellen Krisztus vére felkiált, nem szabad megölni, nehogy a keresztény emberek elfelejtsék az isteni törvényt. A zsidóknak vándorolniuk kell a földön, amíg tekintetük nem szégyenteli, és amíg nem keresik, kutatják Jézus Krisztusnak, az Úrnak a nevét.³⁴

  A Tegernsee-i mester Tabula Magna oltárának Keresztrefeszítés táblája a bolygó zsidó ábrázolások típusának harmadik kategóriájába tartozik.³⁵ A tábla egy nagyobb oltáregyüttes része volt, amely a tegernsee-i kollegiáns templomban állt. Az oltárkép 1445–46 táján készült, bal alsó sarkában a képen kialakított csoportoktól elkülönülve egy ülõ alakot látunk. A férfi – akinek semita vonásai a nagy szakáll és a nagy orr –, éppen csizmát húz lábára, amely ritka motívuma a keresztrefeszítés jeleneteknek. Stange feltételezése szerint a férfi Krisztustól vette el a csizmát,³⁶ ez a magyarázat nem tûnik túl valószínûnek, hiszen a keresztvitel képi tradíciójában Krisztust mezítláb ábrázolják. A csizma felhúzásának a mozdulata sokkal inkább a hosszantartó vándorlásra való készülõdés, az indulás érzékeltetésére szolgáló motívum. Szájában egy fapálcát láthatunk. Az északi reneszánsz mûvészetben Krisztus kínzóit gyakran ábrázolták kutyaszerû módon.³⁷ Ezt a típust a Zsoltárok könyvének bizonyos passzusaira szokás visszavezetni. Zsolt 22,17: “Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.”

  Hasonló alak figyelhetõ meg Quentin Massys Krisztus siratása képének hátterében.³⁸ A kép 1508–11 között készült az antwerpeni katedrálisba, az asztalos céh kápolnájába. A kereszt elõtt ülõ alak cipõjét húzza fel, hátán kulacs és tölcsér, mellette a földön vándorbot. Szakállas arca, horgas orra zsidó vonásokat mutat.

  Egy 15. század végi, jelenleg Münchenben látható Keresztre feszítésen³⁹ ismét felbukkan a bolygó zsidó alakja. Az arca ráncos, visszataszító, alakja roggyant, a kereszt elõtt vonul el, a képsíkkal párhuzamosan tekint ki a képbõl, semmilyen kapcsolatot nem mutat a kép többi szereplõjével. A korábbi ábrázolásokkal ellentétben nincsenek jellegzetes semita vonásai, de az olyan részletek, mint az oldalán látható a pénzeszacskó, illetve kezében a bot következtében bolygó zsidó ábrázolások közé sorolhatjuk az oltárképen látható alakot. Elõtte a földön a keresztre feszítés ábrázolások gyakori motívumát, egy koponyát, Ádám koponyáját láthatjuk. A hagyomány szerint Ádámot a Golgota hegyén temették el, a koponya és a kereszt együttes ábrázolása az ádámi bûn Krisztus által történõ megváltására utal. Másrészt a bolygó zsidó alakjának és Ádám koponyájának együttes ábrázolása tipológián alapul, mely szerint mindketten súlyos bûnt követtek el, s ezért fájdalmas szenvedésben részesülnek. Ádám engedetlensége miatt az emberiség halandóvá vált, de az örök élet Krisztus, az új Ádám áldozata révén teljesülhet az emberiség számára. Mivel Ádám vétkezett, megöregedett és meghalt, de Krisztus vére által feltámadt. Ádámmal ellentétben a bolygó zsidó nem halhat meg, állandó vándorlásra ítéltetett Krisztus Második eljöveteléig.

  Hasonló módon ábrázolja a bolygó zsidó alakját Martin Schongauer Keresztvitel címû metszetén.⁴⁰

  A 16. század elejérõl származik az a leydeni iskolához kapcsolódó Kálvária kép,⁴¹ amelynek jobb alsó sarkában egy kalapot viselõ, szakállas alakot láthatunk. Ezt az alakot külsõ jegyei alapján bolygó zsidó ábrázolásként szokták értelmezni. A mellette látható kutya és koponya ábrázolása ezt a feltevést igazolja. Ám ha jobban megvizsgáljuk a férfit, azt láthatjuk, hogy kezét imára kulcsolja össze, tekintete a felállításra váró kereszt vonalában Jézusra szegezõdik. A korábbiakban vizsgált bolygó zsidó ábrázolások hagyományának ez a típusú megjelenítés ellentmond, hiszen azokon a figura elkülönülten helyezkedik el a kép többi szereplõjétõl, tudomást sem véve Krisztus szenvedésérõl. Az alak kilétének megfejtését még inkább nehezíti id. Jan Brueghel Kálvária képe, amely a 16–17. század fordulójáról származik.⁴² A kép szinte pontos másolata a több évtizeddel korábbi ábrázolásnak, az eltérés csupán annyi, hogy a feltételezett bolygó zsidó figurája mellett egy nagyon hasonló külsejû másik férfialakot láthatunk. Ezek alapján nem tûnik túl valószínûnek, hogy a leydeni körbõl származó képen bolygó zsidó ábrázolást láthatunk.

  A luzerni Franziskankirche számára ifj. Hans Holbein 1519-ben egy oltárt készített, amelynek feltételezett, de azóta elveszett középképe csak másolatokból ismert. Az oltáregyüttes része lehetett az a Krisztus siratása kép, melynek több másolata ismert. A festményen a kereszt mögött a kép hátterében egy távolodó figurát láthatunk.⁴³ Öltözéke és a kereszttõl való távolodó mozgása miatt bolygó zsidó ábrázolásként értelmezhetõ.

  A 17. század elején, a rövid idõ alatt nagy népszerûségre szert tevõ Ahasvérus-pamflet elterjedésével párhuzamosan a bolygó zsidó képi ábrázolásainak száma is megnövekedett, elsõsorban populáris kiadványokban. Ennek példája az az 1602-es fametszet, amely német területrõl származik.⁴⁴ A képen látható alak ikonikus módon kerül ábrázolásra. A már korábbiakban tárgyalt zsidóságra utaló vonásokon túl egy kör alakú jelvényt láthatunk köpenyén, amely más korabeli zsidóábrázolásoknak is sajátja.⁴⁵ Bizonyos 17. századi források arról számolnak be, hogy Ahasvérus legendája még a Faust legendánál is ismertebb volt, s nyilván ezzel magyarázható, hogy ezeken a népszerûsítõ kiadványokon már egyáltalán nem szükségszerû a figura narratívában történõ ábrázolása. Ez a típus népszerû a késõbbi évszázadokban is.

  Összegzés

  A bolygó zsidó alakja keresztény találmány, a zsidó–keresztény kapcsolat sarkalatos tükrözõdése, a Krisztus eljövetele utáni zsidóság sorsának, a zsidóság keresztény világban betöltött szerepének szimbóluma. Alakja definiálja a zsidóság létjogosultságát és funkcióját a keresztény világban, története áthidalja a kereszténység két legfontosabb eseménye – a Passió és a Második eljövetel – közötti idõszakot. A Krisztus ellen elkövetett gyilkossággal vádolt zsidóság megtûrt, de egyben kívülálló csoportja a középkori és a kora újkori Európának. Fennmaradása az isteni irgalom jele, s mint ilyen, az isteni csoda tanúbizonysága.

  A legenda 13. századi megjelenése részben a keresztes hadjáratok nyomán megerõsödõ kelet-nyugat közötti “párbeszéd” eredménye, illetve a lateráni zsinat határozatainak egyfajta irodalmi keretbe történõ foglalása, amely tradíció egyben a következõ évszázadok sajátja is.

  A legenda minden egyes változata, akár részesül, akár nem a bolygó zsidó a keresztség szentségében, magában hordozza azt a jóslatot és egyben vágyat, mely szerint a zsidóság Krisztus Második eljövetelének idejére magáévá teszi a keresztény hitvallást, mert egy ilyen aktus végsõ megerõsítésként szolgál a kereszténység számára. Ennek következtében a legenda mind a zsidóság, mind a kereszténység számára tanító szándékkal bír: a zsidóságnak fel kell vennie a kereszténységet, addig azonban, amíg ez bekövetkezik, a kereszténységnek meg kell tûrnie a zsidóságot.