Puskin külföldön

Párizsban vagyok:
Már nemcsak lélegzem, hanem élek is.1
Puskin: Nagy Péter szerecsene

Szabadságot Puskinnak!

Már vagy két évszázada szedjük ízekre Puskint abban a hiedelemben, hogy ezzel pontosan azt az emlékművet állítjuk föl, aminek tervezetét egyik versében õ maga készítette el. Úgy fest, mintha a síron túli élet egyetlen receptjét is tõle kaptuk volna. Puskinra támaszkodva alkotunk Puskinról véleményt, mert Puskinban meg lehet bízni.
Amint számot vetettünk vele, minden téren õt állítottuk az elsõ helyre, már amit erre méltónak ítéltünk. Puskin lett számunkra nemcsak az elsõ számú költõ, hanem az elsõ számú prózaíró, az elsõ számú történész, az elsõ számú polgár, az elsõ számú professzionális irodalmár, kiadó, líceumi növendék, nyelvész, sportoló, szeretõ, barát… És ennek a sornak folytatásaként: Puskin lett a mi elsõ számú otthon marasztottunk. (A “nevijezdnoj” – az “utaztathatatlan” – a szovjet korszak félhivatalos zsargonjában az a személy volt, aki “politikai megbízhatatlansága” miatt nem kaphatott kiutazási engedélyt, nem léphette át az államhatárt – a szerk.)
A “Puskin és a külföld” témája meglehetõsen szerteágazó. Elég ha annyit mondunk, hogy Puskin sokszor akart külföldre menni, és egyszer sem engedték ki. Még 1820-ban az akkor fiatal Tyutcsev élénken megtárgyalta Pogogyinnal azt a hírt, miszerint Puskin Görögországba szökött.2 Ez már akkor sem lett volna meglepõ.
1824-ben, már Mihajlovszkojéban Puskin megpróbál valahogy fordítani a sorsán, még egy jó kis “aneorizmát” is beszerez magának, amit csak Németországban tudnak gyógyítani. Miután megkapja a végleges elutasítást, betegsége azon nyomban elmúlik. Nem múlik el viszont utazókedve.
Pletnyov megkért, […] mondjam meg [neked], azt hiszi, Puskinnak azért van szüksége tizenötezerre, hogy módja legyen Amerikába vagy Görögországba szökni. Szóval, talán nem kéne odaadni neki. (A. A. Vojejkova V. A. Zsukovszkijnak)3

Az a kívánsága, hogy megláthassa Európát, szenvedélyes vággyá válik, hogy legalább átléphesse a határt. Már teljesen mindegy, Párizsba-e, vagy Kínába, csak mehessen.

Induljunk társaim; már útra kész vagyok,
Mindegy, merrefelé, megyek utánatok,
Elszöknék bárhová, hol dölyfe el nem érne,
Futnék a távoli kínai fal tövébe,
A pezsgõ párizsi utcákra vagy ahol
Az éji gondolás Tassót már nem dalol
.4
De Kínába se engedték.
Mint bármely orosz nemes ember, õ is elhagyhatja Oroszországot, ámde a cár ez esetben “el fog keseredni”. Márpedig ez az elkeseredés igen sokba kerülhet…
Puskin végül “dobbantani” készül: Grúzia az egyetlen Oroszországban elérhetõ külföld.
Lovam már felnyergelve várt. Útnak indultam kísérõmmel. Gyönyörű reggel volt. Ragyogott a nap. Tágas réten léptettünk keresztül, harmatos, és a tegnapi esõben megfürdött, kövér, zöld fűben. Patak csillogott elõttünk, át kellett gázolnunk rajta. “Ez az Arapcsaj” – mondta a kozák. Az Arapcsaj! A mi határunk! Felért az Araráttal. Megmagyarázhatatlan érzéssel vágtattam oda a vízhez. Sohasem láttam még idegen földet. A határ titokzatos dolog volt a szememben; gyermekkorom óta az utazás volt legkedvesebb ábrándom. Késõbb nomád életet folytattam, sokat bolyongtam hol délen, hol északon, de sohasem törtem még ki a végtelen Oroszország határai közül. Vidáman gázoltam bele lovammal a szent folyóba, derék lovam átvitt a török partra. De az a part már meghódított föld volt: még mindig Oroszországban jártam.5

A kalandos szökésrõl szóló fantáziálások bámulatos módon egybeesnek egy-egy alkotói válsággal, amelyeket aztán alkotói robbanás követ. Nem sikerült elutaznia – és már kész is a Godunov! Újra nem jött össze az utazás – és már itt is a “bolgyinói õsz”…
Az “européer” Brjullov írja:
Nem sokkal azután, hogy Pétervárra értem, este eljött hozzám Puskin, és hívott hozzájuk vacsorára. Nem voltam jó hangulatban, nem akartam elmenni, és sokáig húzódoztam, de addig makacskodott, hogy végül magával cipelt. A gyerekei már aludtak, Puskin azonban felébresztette õket, és karján egyenként kihozta õket hozzám. Nem illett hozzá ez az egész, roppant szomorú dolog volt, és valami kényszeredett családi boldogság képe tárult elém, úgyhogy meg is kérdeztem tõle: “Mi az ördögnek nõsültél meg?” Erre azt felelte: “Külföldre akartam menni – nem engedtek, és olyan lelkiállapotba kerültem, hogy nem tudtam, mitévõ legyek, hát megnõsültem.”6
Egy igazi européer, egy diplomata így emlékezik:

Puskin sosem járt külföldön… Beszélgetések alkalmával micsoda szenvedéssel a szemében emlegette Londont, és különösen Párizst! Micsoda szenvedéllyel beszélt arról a gyönyörűségrõl, hogyha híres emberekhez, kitűnõ szónokokhoz, nagy írókhoz mehetne el!7

Mindezt a párbaj elõestéjén.
Kibírhatatlan!
Gyakran megfordul fejünkben, nem akadémikusan, csak úgy emberileg, mi lett volna, ha Puskin nem hal meg 1837-ben…
Mi mindent írt volna meg?…
Hogyan alakult volna az oroszországi élet, ha Alekszandr Szergejevics legalább részt vehetett volna benne? Mert egészségébõl futotta volna kilencvenéves koráig is, egész a századvégig.
Mi lett volna, ha…
Ha Puskin láthatta volna Párizst és Rómát, Londont és Bécset… S mi lett volna, ha õk is láthatták volna õt?
Vagy mi tévedünk nagyon, vagy Milton, amikor átutazott Párizson, nem mutatta volna magát jöttment bohócnak, és nem kezdett volna szórakoztatásul egy olyan nõ házában a jelenlévõ vendégek számára ismeretlen nyelven írott verseket szavalni, nem affektált és pózolt volna hol lesütve, hol a mennyezetre függesztve a szemét. A de Thou- val, Corneille-jel és Descartes-tal folytatott beszélgetései nem váltak volna közönséges és keresett szócsépléssé; ellenkezõleg, a társaságban az éppen hozzá illõ szerepet, egy jólelkű és jól nevelt fiatalember szerepét játszotta volna el.
Mi lett volna, ha…
Jó lett volna, az biztos.

Puskin Franciaországban
“Én akkor Odesszában éltem…”
(Részletek Anyégin utazásából)8

Mindenki tudja, hogy a franciák
a legköltõietlenebb nép.

Hol van a külföld egy otthon marasztott számára?
Üssük csak fel Puskin költõi nyelvének szótárát… Pompás olvasmány!
Anglia – az angyal és az aneorizma között.
Amerika – az amigo és az amnézia között.
Germánia – a géniusz és a heroizmus között.
Görögország – a görgeteg és a griff között.
Hispánia – a hisztória és a hisztéria között.
Itália – Ithaka és Júdea között.
Kína – a kín és a kinin között.
Párizs – a parfüm és a paróka között.
Franciaország – a frakk és a Frau között.

Az említések számát tekintve Hispánia 32:45 arányban marad alul Itáliával szemben Puskin szövegeiben, Anglia pedig a maga 120 említésével mindkettõt felülmúlja. Legtöbbször azonban Franciaország említõdik: Párizzsal együtt 333-szor!
Mindenesetre úgy tűnik, Párizs nélkül el sem tudta képzelni a külföldre utazást! Már a Líceumban (ahol mindenki tudott franciául) Franciának csúfolták Puskint: a francia mintha csak az anyanyelve lett volna, és épp az õ osztályrészéül jutott, hogy anyanyelvét az irodalmi francia szintjére tornássza fel…
A francia irodalmat, különösen a költészetet, kevésbé sajnálta. Inkább talán féltékeny volt rá.
1827 elején… Moszkvában francia költészeti elõadásokat tartott egy bizonyos Decampes (V. Hugo és az új iskola istenítõje, aki elvetette Boileau-t, Racine-t és a többi tekintélyt)… Az elsõ elõadáson…a szegény franciát Puskin kinevette, mégpedig majdhogynem hangosan. Ez teljesen lejáratta az elõadásokat. Decampe-nak félbe kellett hagynia a kurzusát, ami miatt késõbb Puskint még sokáig vádolták.
Sajátos ritmusa van ennek: alighogy Puskinban szárnyra kap a remény, hogy külföldre engedik, azonnal lelkesült verseket kezd írni Európáról; mihelyt azonban újra bebizonyosodik, hogy mégsem engedik ki, ugyanennyire ellenséges érzelműeket.

Puskin szellemének minden felvilágosult függetlensége mellett is idõrõl-idõre felülkerekedett rajta a hazafias ellenszenv és féltékenység a külhoni írók megítélésében.(P. A. Vjazemszkij herceg)

Nem tudom elképzelni, hogy mindez számításból, színlelt alattvalói hűségbõl eredt volna (ez már a mi szovjet tapasztalatunk); inkább az odesszai viccet idézi ez a magatartás, hogy ha nem lehet, hát “nem is nagyon akaródzott neki”. Már hogy ne akaródzott volna! Nagyon is akaródzott. A hivatalosan (például Kínába) beadott kérvényeken kívül legalább ugyanannyi spontán szökési tervet (dobbantás) szõtt. Átszökni a Derpten (állítólagos aneorizmája gyógyíttatása végett), aztán irány Görögország vagy Amerika…

Természetesen tetõtõl talpig megvetem a hazámat, mégis bosszant, ha egy külföldi is osztozik velem ebben az érzésben. Te, akit nem tartanak pórázon, hogyan tudsz itt maradni Oroszországban? Ha a cár szabadon engedne, én egy hónapot sem maradnék tovább. […] ha egyszer elolvasod majd (az Anyégint – A. B.), és megkérdezed: hol van az én költõm? Pedig micsoda tehetség – nos, akkor válaszképpen majd ezt hallod, kedvesem: lelécelt Párizsba, és sosem jön vissza többé ebbe az átkozott Ruszba – hohó, ennek aztán van esze! (1826)

Futnék a távoli kínai fal tövébe,
A pezsgõ párizsi utcákra…
9
Aztán nyugatra ment: áldó szemünk
Kísérte útján. És most haragos
Ellenségünk az egykori barát!
10

Való igaz, el kell ismernünk, hogy társadalmi életünk – szomorú dolog. A közvélemény hiánya, a kötelesség, az igazságosság, az igazság iránti teljes közöny, az emberi gondolat és erény cinikus lenézése – mindez tényleg kétségbeejtõ.

Emlékeztek, hogy jött a térdre hullt
Párizsból hozzánk õ, új Agamemnon?
És hogy fogadtuk, mily lelkesen, itthon!
Hogy milyen nagy, milyen gyönyörű volt!
Szabadság õre és népek barátja!
Emlékeztek, hogy fölzendült a csend
S ez a park s itt az élõ vizek árja,
Melyeknél egy ideig megpihent?
11

(Mindez egymás mellett, ugyanazon a napon, 1836. október 19-én született.)

De az angolok barbárságát még csak menthetik a század elõítéletei. […] De kérdezem, mivel menthetõ a franciák kishitű hálátlansága? (1837 január)
1837. január 29-én, Puskin halálának napján nyitották meg ünnepélyesen Oroszország elsõ, Szentpétervárt és Carszkoje Szelót (ahol a Líceum áll) összekötõ vasútvonalát. Részt vett rajta maga az uralkodó és az egész udvar is. Lehetetlen elképzelni ezt a vonatot Puskin nélkül! Úgy örült volna neki, mint egy gyerek (vagy legalább annyira csalódott lett volna).
Ugyanígy lehetetlenség elképzelni Puskint anélkül, hogy járt volna Párizsban!
1844-ben a váltott lovakat egynapos vonatútra cserélve végigrobogott volna a Pétervár-Moszkva útvonalon, kinézelõdött volna az ablakon, beszélgetett volna az utasokkal, amíg bele nem mélyed az útra magával hozott könyvbe: a Párizsban épp akkor megjelent A három testõrbe. És ha végre megérkezett volna Párizsba, hogy összebarátkozott volna a szerzõjével! Ezt nagyon is könnyen magam elé tudom képzelni: összehozták volna õket az afrikai õsök, az életszeretetük, a temperamentumuk, a göndör fürtjeik. Puskin korábban is jobban szerette Dumas drámáit Hugo drámáinál. Dumas a Comédie Française számára átdolgozta volna a Borisz Godunovot, és lefordította volna A kapitány lányát; Puskin kérte volna a Monte Cristo grófja fõhõse nevének megváltoztatását. És Puskin végigkalauzolta volna Dumas-t Oroszországon és Grúzián, együtt jutottak volna el elõször Asztrahanyba, és a Volgával együtt a Kaszpi-tengerbe ömlöttek volna.
És onnan Perzsia már csak egy köpésre van…
De nem! Vissza Marseilles-be!
Nizza!!

Grúzia mint külföld

Nem emlékszem olyan napra, amikor vidámabb lettem volna, mint most
Puskin Tifliszrõl12

Puskin nem járt Spanyolországban, de úgy írt róla, hogy bármelyik orosz, ha utána vagy helyette eljut ebbe az országba, ezzel a Puskini útravalóval fog megérkezni, és ezt fogja mormolni: “Várlak, Inesilla… Már készül a dalra A barna gitár”13; és “Zubog, robog a Gvadalquivir…”, és újra meg újra elképed a költõ pontosságán, nem fogja zavarni, hogy nincs oldalán semmiféle szablya, meg hogy a Guadalquivir egy aprócska folyó, amelynek neve kétszerte hosszabb magánál a folyónál.
Ilyen ereje van a képzeletnek!
Ugyanakkor Puskint a Kaukázus elvitathatatlan megéneklõjének tartjuk: elsõként látta meg, elsõként írta le. A kaukázusi fogoly dicsõsége végigkísérte szerzõje egész életét, hosszú ideig rátelepedve más műveire is. De mellesleg ebben sem tudjuk eléggé értékelni a költõ képzeletét. A kaukázusi fogolyt (1821) is, a Ne énekeld, szép lány, e dalt (1828) is olyan ember írta, aki mindaddig még nem is járt a Kaukázusban.

Poémám cselekményének a zajos Terek folyó partján, Grúzia határán, a Kaukázus eldugott hegyszorosaiban kell játszódnia –, én viszont a hõsömet egyhangú síkságra helyeztem, oda, ahol én magam is eltöltöttem két hónapot.

És még Grúziába sem olyan egyszerű eljutni. Még 1819-ben el akart oda menni, 1820-ban két hónapot várakozott (mint a hõse) a döntésre Minyeralnije Vodiban, és nem engedték; aztán a száműzetés után újra el akart volna menni…

Pétervárról vagy idegenbe, vagyis Európába utazom, vagy csak haza, vagyis Pszkovba, de a legvalószínűbb, hogy Grúziába…

– írja a testvérének 1827. május 18-án.
1828 áprilisában Vjazemszkij herceggel együtt kérvényt nyújtanak be az uralkodóhoz, hogy vezényelje õket a Kaukázusba tartó hadtesthez… Íme az eredmény:

Õszintén sajnálom, hogy kívánságom nem volt teljesíthetõ, mindazonáltal mély hódolattal fogadom az Uralkodó Õfelsége döntését, Méltóságodnak pedig köszönetemet fejezem ki szíves és kegyes közbenjárásáért. Tekintve, hogy az elkövetkezõ 6 vagy 7 hónapban valószínűleg tétlenül fogok maradni, szeretném ezt az idõt Párizsban tölteni, amire késõbb, valószínűleg, már nem lesz módom. (Puskin Benkendorfnak, 1828. április 21-én)

Oroszország! A költõ kiutazásának problémájába beleszól: maga az uralkodó, az uralkodó fivére, Konsztantyin nagyherceg (kategorikusan ellenzi!) és a Harmadik Ügyosztály vezetõje, Benkendorf tábornok:

Amikor Benkendorf táb[ornok] közölte Puskinnal, hogy Õfelsége nem kegyeskedett erre engedélyt adni, Puskin a végsõkig elkeseredett, álmatlanság gyötörte, nem volt étvágya, elöntötte az epe, egészen belebetegedett. Megrendített a költõ betegségének híre, hát elsiettem hozzá. […]
A költõ inasa azzal fogadott az elõszobában, hogy Alekszandr Szergejevics beteg, és senkit sem fogad.
– Azonkívül, hogy együttérzésemet akarom kifejezni az állapota miatt, feltétlenül váltanom kell vele néhány szót. Jelentsd Alkeszandr Szergejevicsnek, hogy Ivanovszkij kíván vele találkozni.
Alighogy kimondtam e szavakat, Puskin kiszólt a szobájából:
– Andrej Andrejevics, kérem, fáradjon be! […]
– Igaz, hogy abba betegedett bele, hogy nem helyezték át a törökök elleni hadseregbe?
– Igen, ez az elutasítás számomra tágabb és mélyebb értelemmel bír… […]
– Ha azt kérte volna, hogy helyezzék valamelyik tábori hivatalhoz, Alekszandr Hrisztoforovicséhoz vagy Nesszelrode hercegéhez… az egészen más dolog lett volna, az teljesíthetõ lett volna, nem lettek volna benne elháríthatatlan akadályok.
– Jobbat nem is kívánhatnék!… És úgy gondolja, hogy ez még elintézhetõ? – kiáltott fel szokásos élénkségével.
– Természetesen el lehet. […]
– Kitűnõ ötlet! Ezt át kell gondolni! – kiáltott fel Puskin, és láthatóan felélénkült.
– Szóval, most már biztosak lehetünk abban, hogy végérvényesen lemondott arról a szándékáról, hogy Párizsba utazzék?
Ekkor komor, szomorú felhõ futott át az arcán.
– Igen, a kudarcom után nem tudtam, mihez kezdjek magammal, azért döntöttem úgy, hogy kérelmezem a párizsi utazást.
…Összeölelkeztünk.
14

Így válik egy idõre Puskin sorsában Párizs és Grúzia az elérhetetlenség szinonimájává, vagyis hogy Grúzia is külföld lesz a számára. Párizs talán még elérhetõ lenne, ha érvényesítené azt a jogát, hogy “minden nemes külföldre utazhat”. De ez azt jelentené, hogy emigrációba kényszerítené magát. Úgy tetszik, Grúzia még elérhetetlenebb lett, hiszen a birodalom határain belül a hatalom döntése megfellebbezhetetlen. Különben pedig Grúzia is elérhetõ lett volna, ha Puskin beáll a Harmadik Ügyosztályhoz munkatársnak… Ezt, akárcsak a mi idõnkben, már akkor is teljesen egyértelművé tették: “Puskinnak felajánlották a szolgálatot a harmadik Ügyosztálynál!” – zúdul fel noteszében Ny. V. Putyata.15

Itthon rekedõ, emigráns, ügynök – szép kis választási lehetõség! Itt az egész készlet.A szabadság, amelyre Puskin a száműzetésbõl való visszatérte után szert tett, nemcsak határok közé szorult, de e határok be is zárultak. Az itthon marasztott Puskin egy évig veszkõdött, miközben egyre-másra ajánlatokat tett mindenféle gyönyörű menyasszonyjelölteknek – Usakovának, Olenyinának –, mintha õk maguk is Párizs vagy Grúzia lettek volna. Közben persze arra is volt érkezése, hogy megírja a Poltavát. Végre aztán megkéri Natalja Goncsarova kezét, és elhúz a Kaukázusba, anélkül, hogy bármilyen engedélyt kapna akár a házasságkötésre, akár az utazásra…

Amikor elõször megláttam, a társaságban még nem figyeltek fel a szépségére. Úgy beleszerettem, hogy szinte beleszédültem; megkértem a kezét. Az ön válasza, minden határozatlansága ellenére is, egy pillanatra elvette az eszemet; még azon az éjszakán elutaztam a hadsereghez. Megkérdezheti tõlem: miért? Esküszöm önnek, nem tudom, de valami akarattalan vágy űzött Moszkvából; nem bírtam volna elviselni ott sem az Ön, sem a lánya jelenlétét. (Puskin – jövendõbeli anyósának, 1830. április 5-én)

A szabadság és fiatalság nem mindennapi érzése tört rá. A barátaival való találkozások, a katonai szabadtáborok egyszerűsége és egyformasága, a valóságos háború szabadsága – mintha csak Pétervár kaszárnya lett volna, ez pedig itt az eltávozás. Puskin úgy játszadozik ezzel a szerzett szabadsággal, mint egy gyerek. Vég nélkül átöltözik: hol cserkesz kaftánt, hol vörös török fezt, hol valami furcsa kis cilindert vesz magára, körbeaggatja magát szablyákkal, tõrökkel, pisztolyokkal. Úgy tűnhetett, most leli örömét az elszalasztott kaukázusi csodákban – kibírhatatlan!

Alig haladtunk egy napot, a Terek harsogása, fantasztikus zuhogói, a szirtek és szakadékok nem vonták már magukra figyelmemet. Mindent kiszorított belõlem a türelmetlenség, hogy végre Tifliszbe érjünk.16

Harmincadik születésnapja – miközben térdig sárban dagonyázik – a Dusetibe vezetõ úton köszönt rá.

Rám támadtak a sakáloknál sokkal veszedelmesebb bolhák, és egész éjjel nem hagytak békén.17

Tiflisz hosszú idõre megjegyezte magának a költõt! Nemcsak a tisztelõinek szúrt szemet; az egyszerű emberek is csak a fejüket ingatták, és azt kérdezgették, hát ez meg kicsoda? Hajnalban egy szál alsógatyában ment ki körtét vásárolni, amit szemrebbenés nélkül azon nyomban meg is evett; egy tatárral összeölelkezve végigtántorgott a bazáron; kezében egy halom csureket18 szorongatva… Az ottaniak számára szokatlan öltözékei közül a legrikítóbb a szabadság köpenye volt, amely csak úgy lobogott utána. Éppen ezt a költõ nyomában támadt forgószelet, vakítóan elõvillanó mosolyát jegyezték meg a helybéliek, akiknek fogalmuk sem volt a költészetérõl.
Más örömökben is volt része: a tifliszi gõzfürdõkben, a régi orosz és új grúz barátaival elköltött lakomákban, az általuk megszervezett, a költõ életében elsõ és utolsó harmincadik születésnapban, ebben az “európaian-keleties ízléssel megrendezett ünnepségben”… Íme az egyik résztvevõ vallomása:

Volt ott zurna19, és tamasa20, és lezginka21, meg lélekbe markoló perzsa ének, és Ahalo meg Alaverdi (ezek grúz dalok), és Jaksiol meg Byron-elõadás, és a művelt ifjúság szájában minden európai, nyugati dolog összekavarodott a keleti-ázsiai színpompával, és a mi Puskinunk mindenkit fellelkesített, elbűvölt, elszórakoztatott bájos elbeszéléseivel és tréfáival. És valóban, Puskin ezen az estén jókedve csúcsára hágott, úgyhogy soha, senki még ilyen boldognak eddig nem láthatta…22

De ez még mindig nem az a teljes boldogság volt, ami felé Puskin igyekezett… Mindennél jobban csábította a harcmezõ!
Puskin harci kedve ebben a hadjáratban egyenesen bámulatos. Bármennyire is óvják a veszélytõl, kimódolja, hogy az elsõ sorokba kerüljön, kivont szablyával, vagy az éppen akkor ledöfött kozák testébõl kirántott pikával a kezében. És egyszerűen magán kívül van attól, hogy olyan gyorsan menekülnek a törökök, és mint egy gyermek, szinte toporzékol dühében: mikor, mikor adatik meg neki végre, hogy szemtõl szembe megküzdhessen az ellenséggel. Hál’ Istennek, ilyen párviadalra nem került sor, mi viszont megelégedésünkre olvashatjuk a következõ sorokat:

Felrikoltva összevágnak,
Hej, ez aztán a csodás!
Nincs már feje a kozáknak,
S kopján függ a delibás.
23

Úgy tűnik, az ütközetekben tapasztalt sikertelenségek kissé kiábrándítják. A visszafelé úton ugyanilyen szenvedéllyel veti bele magát a kártyázásba. Jóllehet egész kaukázusi futását sokan úgy magyarázták, mint amit hamiskártyások agyaltak ki, hogy megdézsmálják Puskin spanyolfal mögött rejtegetett tömött táskáit. Ennek feltételezése “súlyos bűntett Puskin emléke ellen… Puskin a haláláig úgy játszott, mint egy gyerek, és még élete utolsó napjaiban is vesztett olyan emberekkel szemben, akiket rajta kívül mindenki más megkopasztott” (Pavel Vjazemszkij).24

Egyszóval, ez az egész erzerumi utazás majdhogynem a legártatlanabb és legboldogabb kaland volt Puskin életében. Ennek bizonysága maga a visszatérés, amely mintha csak tükörben mutatta volna az utazást megelõzõ érzelmi állapotát. Már útközben olvassa azokat az orosz folyóiratokat, amelyekben “mindenféle szitkokat szórtak rám és a verseimre… […] Ilyen szívélyes fogadtatásban részesültem drága szülõhazámban”.
Az elsõ dolga – menyasszonya.

Hirtelen dobogás hallatszik a tornácon, majd rögtön utána az elõszobából egyenesen az ebédlõbe repül egy kalucsni. Ez Puskin, aki sietve vetkezik.25

A második dolga – levél Benkendorftól:

Miután Uralkodónk Őfelsége társasági hírekbõl tudomást szerzett róla, hogy Ön, tisztelt uram, a Kaukázuson túlra utazott és ellátogatott Erzerumba, legmagasabb helyrõl azt az utasítást kaptam, tudakoljam meg Öntõl, miféle engedély birtokában vállalkozott erre az utazásra. A magam részérõl a legalázatosabban kérem Önt, tájékoztasson róla, mi okból nem tartotta be adott szavát, és utazott el a Kaukázuson túlra, anélkül, hogy értesített volna utazási szándékáról. (1829. október 14.)

Puskin Benkendorfnak, 1830. január 7-én:

Amíg még nem vagyok nõs, és nem állok szolgálatban, szeretnék utazást tenni Franciaországba vagy Itáliába. Abban az esetben, ha erre nem kapok engedélyt, hozzájárulást szeretnék kérni arra, hogy a Kínába induló követséggel tarthassak.

Tíz nap múlva megérkezik az uralkodó elutasítása, mégpedig figyelemre méltó indoklással, hogy tudniillik egy ilyen utazás túlságosan megterhelné a költõ anyagi helyzetét, ugyanakkor el is vonná a foglalatosságától.
1830 márciusában Puskinnak ki kell magyarázkodnia még egy önkényes eltávozása miatt, amelyet ezúttal Moszkvába tett. Ugyanebben a hónapban, most betartva a szolgálati utat, Poltavába kéredzkedik, és az uralkodó “határozottan megtiltja neki ezt az utazást”.
Minden szimmetrikusan alakul: a Kaukázusba nem engedik el A kaukázusi fogoly szerzõjét, Poltavába – a Poltaváét…
Így Puskinnak nem marad más hátra, minthogy Bolgyinóba induljon, és ott MINDENT megírjon, mintha kivégzés elõtt állna (“S hol megnyílik a meredély/ Bús mámorával vonz a mély”), és – megnõsüljön.

Így maradt meg számára Grúzia – “külföldnek”. És – az õ keze nyomán – akként is maradt meg örökül az eljövendõ orosz költészet számára is, amely Grúziában mindig menedéket és pihenõhelyet keresett és talált a birodalmi vegzatúra elõl.

FORDÍTOTTA GORETITY JÓZSEF

  1. Szõllõsy Klára fordítása (G. J.).
  2. Lásd: Ny. Barszukov: Zsizny i trudi M. P. Pogogyina (M. P. Pogogyin élete és munkái). Szentpétervár, 1888. 1. könyv, 109; 194–195.
  3. A. A. Vojejkova levele V. A. Zsukovszkijnak. In.: Puskin i jevo szovremennyiki. Matyeriali i isszledovanyija (Puskin és kortársai. Dokumentumok és kutatások). Szentpétervár, 1908. VIII. 86.
  4. A. Sz. Puskin: Induljunk, társaim. Eörsi István fordítása (G. J.).
  5. A. Sz. Puskin: Erzerumi utazás. Rab Zsuzsa fordítása (G. J.).
  6. M. I. Zseleznyov: Brjullov v gosztyah u Puskina letom 1836 goda. In.: A. Sz. Puskin v voszpominanyijah szovremennyikov (Brjullov, vendégségben Puskinnál 1836 nyarán. In.: A. Sz. Puskin a kortársak visszaemlékezéseiben). Moszkva, 1985, 2. köt., 333.
  7. Löve-Weimar: Iz sztatyji o Puskinye v “Journal des Dèbats” (A Journal des Dèbats-ban megjelent, Puskinról szóló cikkébõl). In.: Russzkaja Sztarina, 1900, 101. január, 78.
  8. Galgóczy Árpád fordítása (G. J.).
  9. A. Sz. Puskin: Induljunk, társaim. Eörsi István fordítása (G. J.).
  10. A. Sz. Puskin: Mickiewiczhez. Szabó Lõrinc fordítása (G. J.).
  11. A. Sz. Puskin: Volt idõ. Szabó Lõrinc fordítása (G. J.).
  12. K. I. Szevosztyjanov: piszmo V. P. Gorcsakovu. In.: Puskin i jevo szovremennyiki (levél V. P. Gorcsakovnak. In.: Puskin és kortársai). Leningrád, 1928, 37.; 148.
  13. A. Sz. Puskin: Várlak, Inesilla. Lothár László fordítása (G. J.).
  14. A. A. Ivanovszkij: A. Sz. Puskin, 21 i 23 aprelja 1828 g. (A. Sz. Puskin 1828. április 21-én és 23-án). In.: Rusz. Sztarina, 1874, IX., 396–399.
  15. Ny. V. Putyata: Iz zapisznoj knyizski. In.: A. Sz. Puskin v voszpominanyijah szovremennyikov (Feljegyzõ füzetébõl. In.: A. Sz. Puskin a kortársak visszaemlékezéseiben). Moszkva, 1985, 2. köt., 6.
  16. A. Sz. Puskin: Erzerumi utazás. Szõllõsy Klára fordítása (G. J.).
  17. A. Sz. Puskin: Erzerumi utazás. Szõllõsy Klára fordítása (G. J.).
  18. Lepény formájú kaukázusi kenyér (G. J.).
  19. Sípszerű fúvós hangszer (Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán, Tadzsikisztán) (G. J.).
  20. Énekes-táncos elõadás (G. J.).
  21. Zuma –; tamasa –; lezginka – gyors ritmusú lezg népi tánc (G. J.).
  22. K. I. Szavosztyjanov: Piszmo V. P. Gorcsakovu (levél V. P. Gorcsakovnak). 147.
  23. A. Sz. Puskin: A delibás. Lothár László fordítása (G. J.).
  24. P. P. Vjazemszkij: Szobr. szocs. (Összes művek). Szentpétervár, 1893. 515–516.
  25. Sz. Ny. Goncsarov szavai alapján lejegyezte: P. I. Bartyenyev. In.: P. I. Bartyenyev: O Puskinye. Sztranyici zsiznyi poeta: Voszpominanyija szovremennyikov (Puskinról. A költõ életének epizódjai: Kortársak visszaemlékezései). Moszkva, 1992, 286.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.